Szombaton közvetítették a Metropolitanből Terence Blanchard Bajnok című operáját, meglehetősen káprázatos előadás volt Emile Griffith életéről, aki ... - bonyolult. Mindenesetre már az is érdekes, hogy két ilyen jelenség egyáltalán találkozhat, a hivatásos ökölvívás és az opera. Egyelőre csak az operaházban, de ki tudja, jövőre talán a nehézsúlyú világbajnok, miután kiütötte kihívóját, el fogja énekelni azt, hogy Az asszony ingatag.

Az előadás karmestere a Met főzeneigazgatója, Yannick Nézet-Séguin volt, ezúttal a műhöz illő fellépőruhában, kapucnis selyemköntösre emlékeztető felsőrészben. Nézet-Séguin fellépőruhái már egy ideje foglalkoztatja a sajtót és a közönséget, mintha Yannick meghirdette volna az ünnepi frakkviselet végét, amivel nagyon is egyetértek. A frakk egyszerűen nem kényelmes, mellényt is kell viselni hozzá, így túl meleg, túl merev, ráadásul csokornyakkendőt kell kötni hozzá, állógallérú az ing, ebben hegedülni nem lehet egyszerű feladat. Az egész valami kínos hagyománytiszteletből fakad, de a hagyomány már nem eleven, frakkot ma már csak a pincérek viselnek, meg azon kevesek, akik Nobel-díjat kapnak. Ha elmennek átvenni a kitüntetést, mert Bob Dylan, amennyire tudom, nem ment el, így nem láthatta őt a világ kétszárnyú kabátban. Általános az az elképzelés, hogy a zenét úgy kell tisztelnünk, hogy kényelmetlen ruhába bújunk, de legalább azok érezzék jól magukat, akik előállítják a muzsikát. Ha Nézet-Séguin hawaii ingben kevésbé izzad, vezényeljen abban.

De mi lesz a zenekarral? Nemcsak én kérdezem, már vannak lázadó hangok a Metropolitannél is. Rendben van, hogy a karmester énekesmadárnak öltözik, de akkor miért kell azoknak, akik ténylegesen előállítják a zenét, frakkpáncélba bújniuk? Ha viszont nem abba öltöznek, akkor mibe? Menjenek a saját, otthoni szerelésükben, végül is ebben gyakorolnak, ebben tudják a legszebben megfújni-megvonni a hangszert? Vagy ragaszkodjunk az egyenruhához, végül is a zenekar éppúgy csapat, mint a Fradi vagy a Juventus, senki sem képviseli csak önmagát benne? De akkor az volna a logikus, hogy a karmester is valami egyenruhát viseljen, milyen hadsereg az, ahol a tábornok melegítőben adja ki a parancsokat? Ha viszont így, akkor a vendégkarmesterek viselhetik a saját ingüket-gatyájukat, vagy kapnak vendég-fellépőruhát? Rendben van, hogy a frakk elindult a madárijesztő-viselet felé, de milyen lesz a jövő?

Az történt, hogy békésen autóztam, az út szélén megláttam egy szélzsákot, és valószínűleg sokan tesznek hozzám hasonlóan: hangomat kicsit feljebb csúsztatva, és a hangképzésbe bekapcsolva az orrüregeket, dalra fakadtam. „Reptér, lobog a szélben a szélzsák...” Tovább sajnos nem tudom a szöveget, de éppen ez volt a lényeg, szöveg híján ment a danadana, és akkor érzi az ember, hogy valami nem stimmel, ennek nem is magyarul kellene szólnia. Pedig Máté Péter – S. Nagy István, hazai sláger, de mégsem. Mégsem... hát persze. Ez egy híres dal magyar változata, legalábbis ami a refrént illeti, Charles Aznavour She című dala, épp csak egy kicsit átritmizálva.  

Ahhoz képest egészen szépet ment, az eredeti, szocializmus kori elvágyódás után visszajött a kétezres években, aztán repülőtéri himnusz is lett belőle, bár az utóbbinak nem tudom, mi értelme van, amennyire tudom, nem a repülőtér miatt utaznak az emberek. Igaz, nem vagyunk egyformák. De a lényeg nem is a leleplezés akar lenni (mégha ha a She-t magyarul Máté Péter is énekelte), örüljetek, hogy Aznavourék nem hallgatnak magyar slágereket, hanem az, hogy nem biztos, hogy a lopás igazán lopás. A leghíresebb példa talán Stravinsky, akinek a Petruska után kellett megegyeznie valakivel, mert a balett zenéjében, a vásári forgatagban megszólal egy verkli, de amit játszik, az létező dallam. Nyilván nem arról van szó, hogy Stravinsky nem tudott volna kitalálni oda valamit, hanem azt hitte, hogy ezt a dallamot ő találta ki, de minden valószínűség szerint egybemosódott nála zenészet és valóság: amit saját ötletnek gondolt, azt valóban a kintornás játszotta az ablaka alatt. Ők is megegyeztek, amennyire tudom, Kordáéknál sem reklamáltak, amit szabad Jupiternek, azt néha a kisökörnek is szabad.

A Fesztiválzenekar jövő évadi szezonfüzetében azt írják a zenekarról, hogy „Fischer Iván saját álmát váltotta valóra, amikor 1983-ban megalapította a Budapesti Fesztiválzenekart”. Amire hamarjában nem is tudok mást mondani, mint hogy Fischer Iván egyszer megvalósíthatná az én álmomat is, és ragaszkodhatna az igazsághoz: a Fesztiválzenekart nemcsak ő alapította, hanem volt mellette valaki más is, bizonyos Kocsis Zoltán. Aki nem fog emiatt, sajnos, feltámadni, hogy számon kérje az igazságot, de talán éppen ezért újra és újra el kell mondani, amíg újra és újra kozmetikázni próbálják a történteket.

Az egészet nem is értem, nekem úgy tűnik, hogy sokkal nehezebb feladat egy zenekar érdekességét, motiváltságát, játékának színvonalát fenntartani, mint megalapítani a társulatot, nem mintha az utóbbi könnyű feladat volna, valószínűleg Fischer Ivánnak egyedül nem is sikerült volna, de ha már így történt, ahogy történt, miért kell újra és újra nekifutni a múlt megváltoztatásának? Mi ez? Valami sztálinista kísérlet, eltüntetni az embereket a múlt fényképéről? Ha elég sokszor mondjuk el, a végén még magunk is elhisszük? Az is lehet, hogy nem a megfelelő embert szidalmazom, mit tehet arról szegény Fischer Iván, hogy ilyeneket írnak róla és a zenekarról a műsorfüzetben, de tessék jövőre odafigyelni.  

A bibliai hagyomány szerint a munka hiánya, vagyis a semmittevés volt az első ember üdvösségének jellemzője egészen a bűnbeesésig. A semmittevés szeretete megmaradt a bűnbeesett emberben, de most már átok sújtja, nemcsak azért, mert arcunk verejtékével kell megkeresnünk kenyerünket, hanem mert erkölcsi érzékünk sem teszi lehetővé a nyugodt semmittevést. Egy titkos hang azt súgja, bűntudatot kell érzékelnünk, amikor henyélünk. Ha valaki felfedezné azt az állapotot, amelyben a semmittevés ellenére is hasznosnak és kötelességtudónak tekintheti magát, eredeti üdvösségünknek legalább az egyik oldalát visszanyerhetné. Pedig van olyan állapot, amelyben egy egész rend kötelezően és feddhetetlenül henyélhet – a katonák rendje ez. A kötelező és feddhetetlen henyélés a katonai szolgálat legfőbb vonzereje, és mindig is az lesz.

Így kezdődik a Háború és béke második kötetének negyedik része, és arra gondolok, hogy ha a katonaságot zenehallgatásra cseréljük, vajon nem járunk-e közelebb az igazsághoz.

Arra most nem gondolok, hogy ez jó-e vagy sem.

Csak hát azt sem tudom, hol van. Görögországban, de azon kívül semmit. 

Nyilván ez volna az értelme az Európa kulturális fővárosa dolognak, mert ha valóban a kulturális fővárosokra koncentrálnának, akkor maradna a szokásos társaság, Bécs, Berlin, Párizs, Róma, esetleg Salzburg és Firenze, így meg lehetőséget kapnak a kisebb helyek, amelyek semmiről nem híresek világszinten. Idén már a másodikat nézem meg, Veszprémen egyelőre semmi nem látszik, de lehet, hogy az év második felére tartogatják magukat. Temesváron szépen csillog a főtér, megnyitották a dómot, és nagyon meggyőző Victor Brauner-kiállítás van a Nemzeti Múzeum barokk palotájában. Ez a kettő önmagában is megéri, vagy hát ízlés kérdése, a dóm egy kicsit sutácska, mintha palacsintasütővel csapták volna fejbe, meg eléggé bézs színű, lehet, hogy nem bézs, de akkor nagyon tejes kávé, amikor emeltem a fényképezőgépet, rám szóltak, hogy nem szabad, csak telefonnal. Mindegy. Brauner a miénk, úgy értem, az övék, ez is a kiállítás főgondolata, hogy hazatér Romániába, és így tényleg közelebb van, mint Párizsban. Legalábbis légvonalban, mert az út az egyórás határi várakozással nem feltétlenül rövidebb. Elefszínába kéne menni, és akkor az ember levonhatja a tanulságot, hogy ennek a kulturális főváros címnek semmi értelme.

Napsütés, orgonaillat, Lombardok. Most nem tennék sorrendet, hogy melyiket is vártam a háromból leginkább áprilisra, végül is megjöttek mindannyian, nincs ok panaszra. Az biztos, hogy A lombardok helyezett volt a listán, mert ez a Verdi a világ legnagyobb részén operaritkaságnak számít, nálunk viszont többé-kevésbé közismert darab. 

Mindez nagyjából egyetlen embernek köszönhető, egyetlen karmester elkötelezettségének. Lamberto Gardelli annyira szerette a művet, hogy kétszer is lemezre vezényelte, Budapesten pedig repertoáron tudta tartani több mint húsz éven át. Az se csoda, ha most nem játsszák, de azért hiányzik.

Vagyis ez volna a lényeg, hogy most akkor egy darabig nem kellene hiányoznia, mert elhozták a Müpába egy koncertszerű előadás erejéig. Lehet, persze, ettől is nyafogni, hogy a koncertszerű az mégsem teljes opera, de aki látta a vetített képes Mikó-rendezést, az azért tudja, hogy az sem volt a színházművészet orma. Most meg világhírű énekesek jöttek, Michele Pertusi és Nino Machaidze. Utóbbival valamikor Anna Netrebkót fenyegette az osztrák sajtó: itt az új csillag, ugyanolyan szép a hangja, ugyanolyan dekoratív, föl van adva a lecke.

Tényleg jók mindketten. Pertusit soha nem értettem pontosan, persze, profi meg jól énekel, de a hang maga soha nem volt olyan megdöbbentő, hogy azt mondaná a lenyűgözött néző: basszus. Most sem az, de most is nagyon jó. Machaidze szintén. Kórus, zenekar kiváló. És milyen érdekes, el lehet a hegedűszólót a végén úgy is játszani, hogy nem hamis. Szóval egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy régen minden jobb volt, még A lombardok is. Mégsem történik meg a változás. Kicsit azt hittem (nem tudom, hogy reméltem-e), hogy ezentúl nem ugyanazokon a hangokon szólal meg fejben az opera, mint eddig. Meg is mondom, kik azok a hangok: Kelen Péter, Kováts Kolos, Karizs Béla. Itt van a másnap, és ha A lombardokra gondolok, még mindig ők énekelnek. Meg Szűcs Márta. Ő egyébként ott volt az előadáson. A nézőtéren.

Tavasz van, de hullatja levelét az idő vén fája.

Van ez a híres Leroy Anderson-zenemű, ha szabad ilyen nagy szót alkalmazni egy kétperces darabra, amit nem Webern és nem Kurtág György írt. Vidám kis könnyű szimfonikus, egy érdekes szólóhangszerrel, az írógéppel. Tényleg csodálatos, hogy ez az irodai eszköz, és annak hangja, vagyis a használatának ritmusa valakiben ihletet gerjesztett, és elkészült ez a darab. Természeténél fogva jobban megél lemezen, mint koncerten, vagy legalább erősíteni kellene az írógépet, különben nem hallani jól a szimfonikusok között, de azért játsszák időnként, ifjúsági hangversenyeken, vagy nyári, vidám esteken, mindig siker.

A kérdés az, hogy vajon meddig. Az írógép, mint használati tárgy, gyakorlatilag megszűnt, kiszorította a számítógép, nem fogják tudni unokáink, hogy mi az a bigyó, amit csépel a bácsi, és mi ebben az egészben a vicc. Aki ma korszerű akar lenni, az nyilván a mobiltelefon csöngését próbálja meg zeneműsíteni. Közben meg látom, hogy a vonatot még ma is si-hu-húnak mondják a gyerekeknek, pedig a mai villanymozdonyok nem sihúznak, nincs bennük ez a ritmikus üzemelési mód. De a rutin vagy az emlékezet tartósabb, mint a valóság, talán még most is vannak anyukák, akik, si-hu-húra nevelik gyermeküket, és talán a gyerek is így adja majd ezt tovább. A gőzmozdonyt a gyereknyelv őrzi meg, az írógépet a klasszikus zene. De ki menti meg a mobiltelefont?  

Nem hagy nyugodni a Katona Cseresznyéskertje, ez is arra utal, hogy jó az előadás, de talán arra is, hogy a darab most épp aktuális. Én legalábbis úgy nézem, hogy a kultúrában is van egy nagy Cseresznyéskert, amit folyamatosan vágnak ki, és a kert tulajdonosai képtelenek megvédeni magukat és a kertjüket.

Nem ez most a lényeg, hanem az aktualitás, hogy vajon Csehov mindig érvényes marad? Néha azt érzi az ember, hogy ugyan dehogy, mi közünk van ezekhez a Moszkvába vágyódókhoz, csupa kezeletlen mélabús figura, vegyenek be xanaxot. Csehov is nevetni akart rajtuk, csak nem sikerült, túlságosan is megindítóak ezek a nővérek és bácsik. De közben érvényes az az amerikáner szemlélet is, hogy ha annyira vágyódnak Moszkvába, miért nem mennek oda? Nem áll meg a vonat?  

A Cseresznyéskertben pedig van még egy fordulat. Ott áll a sok mozdulni képtelen lény, elszalad mellettük az élet, míg ők a régi befőttekről, a lassú délelőttökről ábrándoznak, de egy divatosan gondolkodó mai ember meg azt mondja, hogy nekik van igazuk. Mármint a lassúaknak. Most mintha mindenki erről beszélne a lassításról, a pillanat megéléséről, a tétlenségről, mint magasabb rendű létezésről. A mostani szerzők gyermekei majd mind lankadt birtokossá akar válni, vagy az is lesz. Csehov közönsége két generációra biztosítva van.

Csontvárynak sikere van. Ezt nem én mondom, hanem Komlós János (gondolom, az a Komlós János) egy 1963-as Népszabadság cikkben, és folytatja is, tulajdonképpen azzal a gonddal küzdve, amivel azóta is sokan, meg azelőtt is sokan, hogy van ez a szabálytalan ember, mihez kezdjünk vele. Nem lehet azt mondani, hogy Komlós (akár az a Komlós, akár másik) vak és buta lett volna, látja, hogy nem lehet szabadulni tőle, de nem tetszik neki a teljes elfogadás és megadás, egy kicsit azon is fennakad, hogy egyesek már szocialista realistának mondják Csontváryt. Mondjuk ezen föl lehet ma is háborodni, legfeljebb más okból.  De Komlós is látja az erejét, őt is zavarja a dilettantizmus, ugyanaz a baja, mint a mai nézőnek, aki nem akarja könnyen adni magát, vagy bizonytalan, hogy akkor most tényleg be akarnak neki dumálni valamit. Nemcsak arról van szó, hogy Csontváry olyan festő, aki nem tud rajzolni, mert milyen festő az, aki úgy kezdi el a magányos cédrust, hogy nem tudja, mekkora lesz a képen a fa, aztán, amikor nem fér ki, akkor egyszerűen összenyomja a fa tetejét.

Szerencsés festő, mert valamiért ennek is jelentése lesz, a fa szó szerint nem fér a keretekbe. A cédrus lombja meg fölidézi a szárnyas napkorongot, ezt talán Csontváry sem vette észre. 

Komlós egyébként jól mondja, hogy ezentúl majd minden őrült dilettáns Csontváryra fog hivatkozni, és ahelyett, hogy megtanulná a mesterséget, a saját útjáról fog magyarázni, vagy akár a hangokról, amelyeket hallott, rá nem vonatkoznak szabályok és rendszerek. Hatvan év múltán is legfeljebb annyival haladtunk előrébb, hogy erre meg azt mondja az ember: és akkor mi van?  

Lehet, hogy csak bebeszélem magamnak, de mindig az az alapélményem a Katona József Színházban (a pestiben, nem a kecskemétiben), hogy ott már mindenki rég nyugdíjba ment. Nem arról van szó, hogy ne lennének fiatalok a társulatban, az igazi nyugdíjkorúakat most csak Szacsvay László képviseli, aki egyébként tényleg mást se csinál, mint furcsa arcot vágva téblábol a deszkán, mintha még sokkal öregebb volna. Arról sincs szó, hogy ez valami szörnyű nagy baj volna, egyszerűen ez az alapélmény: már minden lényeges megtörtént, minden előadás arra emlékezik, hogy mekkora nagy királyság volt itt azelőtt. Még csak azt sem mondom, hogy ezt az állapotot nagyon könnyű volna fenntartani, ahhoz is sok energia kell, hogy az elmúlt idők érzékeltetve legyenek, azt meg végképp nem tudom, hogy aki ma megy először el a Katonába, az is ezt érzi-e. Vagy olyan már nincs is, aki először menne?

Most épp olyan darabot is játszanak, ami tökéletesen illik ehhez az érzéshez, a Cseresznyéskertet, még azt is beleillesztik a szövegbe, hogy igazából ez nem is cseresznyés, hanem meggyes kert, de Morcsányi Géza sem állt ellen a szép szónak, jobban fáj, ha cseresznyefákat vágnak ki, mintha meggyfákat. És minden nagyon jó, a forgószínpad, gondolom, az este végén úgy járnak a színészek a szárazföldön, akár a matrózok, mégis mozog a föld, mégsem haladunk előre. Jó ez, nem is kell győzködni magamat, hogy jó. Jönnek a szőke és roppant barbárhadak.