Scarlatti-szonátákat hallgattam Schiff Andrással. Már úgy értem, az ő előadásában. Nem ezt, a klasszikus felvételét,

hanem ezt, amit még Budapesten vettek föl. Csak azért mutatom mindkét borítót, mert bár világok választják el őket egymástól, furcsa módon a póz majdnem ugyanaz a két fényképen, mintha volna Schiff Andrásnak egy hivatalos Scarlatti-arca.

El se kezdtem összehasonlítani a két felvételt, eltérő a két program, beértem most a korábbi lemezzel, meg magával Scarlattival, akinek valószínűleg nincs más baja, mint a termékenység. Az embereknek gyanús, ami sok, hátha nem is annyira jó. Vagy csak feldolgozhatatlan, ötszáz szonáta, ahogy feldolgozhatatlan Vivaldi az ötszáz concertóval, vagy Haydn a száz szimfóniával, Bach a kétszázakárhány kantátával, de amíg az utóbbiaknál mégis lettek kiválasztott művek, A négy évszak meg az Üstdob szimfónia, Scarlatti inkább úgy, ahogy van, ajtón kívül maradt. Ebben csak az a furcsa, hogy közben mégis nagy zongoristák és egyéb billentyűsök foglalkoztak vele, Schiff András is mintha Horowitzcal vitatkozna ezen a korai lemezén, hogy mégse csak pörgettyű és firlefranc ez a zene, hanem súlya is van, meg elnehezültebb pillanatai. Csak hát Horowitzcal elég nehéz vitatkozni. A legenda szerint amikor Glenn Gouldnak javasolták, hogy foglalkozzék többet Scarlattival, ő is csak azt mondta, minek, amikor ott vannak a Horowitz-felvételek.

Nem tudom, általánosságban is igaz-e, hogy minél többet tud valamiről az ember, annál kevésbé érti, de Mozartra például elég jól áll a tétel. A sok, lehetséges dolog közül most épp a Linzi szimfóniára gondolok, ami elég jól dokumentált mű. Már ami a keletkezését illeti. Mozart 1783 őszén Salzburgba utazott feleségestül, hogy kiengesztelje az apját, aki ellenezte a házasságát. Talán ha meglátja az asszonyt, megenyhül – bár Mozart maga írta róla, hogy nem szép. Nem is járt teljes sikerrel, mindenesetre október végén elindult vissza, Bécsbe. Útközben megálltak Linzben, ahol néhány napig elidőzött. Itt tartottak egy koncertet a műveiből, ezt a jó hírt az apjával is megosztotta egy október 30-án írt levélben. Megírja azt is, hogy mi a baj, szimfóniát kérnek tőle, de nincs nála egy sem, kénytelen írni egy újat. A koncert november 4-én lesz.

Október szerencsére 31 napos, így nem négy, hanem öt nap állt a rendelkezésére. A hangverseny nem maradt el, a Linzi szimfóniát eljátszották. Mind a négy tételt. Ha nem kellett kitalálni a semmiből az egészet, akkor is képtelenség, mert fennmaradtak a szólamok, Mozart keze írásával. Partitúra nem került elő, de az sem biztos, hogy az elkészült, végül is Mozart tudta, hogy mi a mű, minek azt le is írni. De azt a rengeteg hangjegyet, mind a négy tételt leírta. Hogy volt-e idő próbára vagy legalább főpróbára, azt nem lehet tudni, agyon azért nem próbálhatták a darabot, de nem volt botrány a bemutatón. Ha valami furcsa van a műben, akkor az a trombiták és az üstdob. Csak a második tételtől kezdve játszanak. De hogy ez pontosan mit jelent, mégis előre elkészült anyagokat használt föl a szerző, vagy ez így jó, akkor jött el az üstdob ideje, pont a csöndes lassú tételben. Vagy nem emlékezett pontosan a nagy rohanásban, mit is írt addig? Vagy menet közben derült ki, hogy van a zenekarnak trombitása és üstdobosa? De minden kérdés mellékes ahhoz képest, hogy: ez hogyan lehetséges?

Valahogy minden olyan nemréginek tűnik, de lehet, hogy voltaképpen már régen volt Ákos Stefi második virágzása, amikor a Mariguana cha-cha-cha újra siker lett. Voltaképpen nem is tudom, hogy ennek a dalnak volt-e első virágkora, vagy csak egy szám volt a sok közül, és csak a rejtélyes szöveg miatt lett váratlan mondanivalója az ifjúság számára. A szerző egy NDK-slágergyáros, René Dubianski, nem sokat tudok róla, csak hogy Lengyelországban született, és ki tudja, miért talált barátságosabb otthonra Lipcsében. Ennek megfelelően a szöveg fordítás, de az amúgy is gyanús volt, hiszen többé-kevésbé értelmetlen sorok követik egymást. Vagy lehet, hogy csak én nem értem, mit jelent az, hogy „tudják már, Mariguana cha-cha-cha”. Az eredeti előadót Helga Brauernek hívták, de a dal eredeti formájában nem érhető el, én legalábbis nem értem el, így lehet, hogy aki Mariguanára vágyik, Ákos Stefihez kell fordulnia.

Emlékeztem szép, meleg színű altjára a Slágermúzeumokból, meg hogy elég sokat küzd az s hangokkal. Azt nem tudtam, hogy igazából Szűcs Stefi volt, a férje nevét olyan eredeti módon vette föl, hogy nem a vezeték-, hanem a keresztneve lett az ő vezetékneve. Ez most így bonyolultan hangzik, de nem az, a férj Holéczy Ákos zenekarvezető volt.

Voltaképpen az a furcsa, hogy volt itt egy majdnem teljes generáció, amelyik zokszó nélkül (lehet, hogy zokszóval) visszavonult, amikor jöttek a fiatalok, és elfoglalták a pályát. Ami az utánuk jövőknek megadatott, hogy mindenféle nosztalgiahullámokra felülhettek, és Kordára táncolnak a szigeten, István, a királyt játszanak az Operában, az nekik elmaradt. Taníthattak vagy kisebb helyeken fölléphettek, de aki nem kereste őket, azoknak nem voltak jelen. Leszámítva a Záray-Vámosi házaspárt. Meg a Mariguana cha-cha-chát.

Kern Andrást hamarosan letartóztatják, elítélik, és hajnalban agyonlövik a vár fokán tilosban parkolásért, szóval sietni kell nekem is, és már napok óta halasztgatom, hogy helyreigazítsam önmagam a Rejtő-hangoskönyveivel kapcsolatban. Őszintén mondtam, hogy rossz, erőltetetten virtuóz, ahogy próbál tízféle hangon beszélni, Piszkos Fred, Fülig Jimmy, Buzgó Mócsing, Vadsuhanc, Vöröskarom és a többiek.

Most viszont őszintén mondom, hogy jó. Ebben most biztosabb vagyok, mint az előző véleményemben, mert szorgalmasan hallgatom, és ő szorgalmasan örömet okoz vele. Nyilván Rejtő is részese az örömnek, de ahogy Kern felolvassa, az is. Azt persze nem értem, hogy Colombót, Sri Lanka fővárosát miért mondja úgy, mint a hadnagyot a Los Angeles-i rendőrségről, de ez a szerkesztő hibája is.

Te tényleg hat hamburgert ettél meg, amikor megnyitott Pesten az első McDonald’s?

Elpirultam, és bevallottam az igazat: Nem hatot. Nyolcat.

És tényleg így volt. Fogalmam sincs ma már, hogyan csináltam, és csak annyit tudok mentségemre fölhozni, hogy nem egyszerre tettem, de mégis egyetlen nap leforgása alatt. Délelőtt még hosszú sort kellett állni az adagért, délután már csak rövid sort, este aligsort.

De hát muszáj volt. A McDonald’s az Aranykéz utca sarkán körülbelül azt jelentette, mintha a bécsi opera költözött volna Pestre. Ne mentem volna el az előadásokra? Hát ez volt az élet, a nagybetűs élet, vagy ennyire nagybetűs: ÉLET. Ha kijutottunk, ezt ettük, és bámultuk a kirakatban a lemezeket, ábrándoztunk, mennyi minden volna meg, ha csak a legeslegeslegszükségesebbeket megvehetnénk. Volt, hogy ezt kaptam ajándékba a kiutazóktól, hoztak egy BigMacet. Persze, kihűlt, még a mikró se volt akkoriban föltalálva, betettük a sütőbe, az akkor még egyáltalán nem környezetbarát műanyag dobozban, azzal együtt melengettem a sütőben. Csodálatos módon túléltem a gasztronómiai kalandot.

Tegnap újranyitották az Aranykéz utcai Mekit. Harmincöt évvel az akkori csodálatos események után. Akkor még nem is hívták Mekinek, ez is későbbi szó. Nem hittem volna, hogy látom még, ahogy sorban állnak az üzleten kívül, de tessék, csak várni kellett. Nem is ez a lényeg, hanem hogy harmincöt évvel ezelőtt az ember tudta, hogy most már nem kell sokáig várni. Az a szó, persze, nem motoszkált a fejben, hogy rendszerváltás, de tudtam: már nem kell sokáig várni, és minden lemezt meg lehet majd kapni itthon is.  

A Magyar Mozi Tv-n ment egy fekete-fehér film, Fábri Zoltán Utószezon. Épp csak belenéztem, túl érdekesnek látszott ahhoz, hogy a közepétől kezdjem, öregfiúk nagy szerepei, Páger, Básti, Kőmíves Sándor, Szendrő József. Eljön az ideje. De amíg néztem, egy patikában valamit csinált Tolnay Klári és Koltai János, és utána megszólalt egy kis dallam. Szinte csak egy füttyszó, egy fiúfitty, de mi is ez? Mi is ez?

Az ember gyötrődik, hogy ezt ismeri, nyilván valami régi magyar dalra utalnak vele, ha megvolna a szövege, eszembe jutna, ha eszembe jutna, megvolna a szövege, mindjárt megvan, és tényleg. De nem lehet. Ta-ra-ra-rara-rara. Ahol tiszta kék az ég. Ennyi volt a dallam. Megy aztán tovább: élni jó, élni szép. De hogy kerül ide? Ez A kutya, akit Bozzi úrnak hívtakból való. Ez meg egy 1966-os film, körülbelül tíz évvel a Bozzi bemutatója előttről. De hát az. Megnéztem a zeneszerzőt, és valóban: Fényes Szabolcs.

Ezek szerint ő is úgy dolgozott, ahogy a zeneszerzők szoktak, voltak neki a fiókban leírt dallamai, amelyeket aztán elővett, ha szükség volt rá, vagy elfogyott az ihlet. Ezt a foszlányt itt is használta, aztán a Bozziban igazi olasz melódia lett belőle.

Amennyire tudom, voltak Fényes Szabolcsnak kedvenc saját dalai, csak néha nem tudta befuttatni őket. A Fuss, hogy utolérjenekben például kétszer is eléneklik a Gyermekkori álmok című (vagy kezdetű) dalt, egyszer Koós János, és egyszer, a film legvégén Pécsi Sándor, de hiába, mert mindent vitt a Félteni kell. A Bozziban is ez egy jól bemutatott, visszatérő dallam (és ezek szerint már volt egy filmes előélete is), de hiába, a nagy sláger mégis az lett, hogy Küldök néked egy nápolyi dalt. Mondjuk érthető, míg nem láttam a Bozzit, meg voltam győződve róla, hogy az egy igazi nápolyi dal, Pavarotti is énekelhette volna.

Csak meg kellett volna tanulnia magyarul.

Szó sincs róla, hogy a Kronos Quartet csellistája, Paul Wiancko váratlanul telefont kapott volna a koncert alatt, ha kapott volna, akkor is nyilván mobilon kapja, nem ezen a divatból kiment készüléken. Ez volt maga a darab, húzták-vonták, és akkor telefoncsörgés, és belekiabálták a kagylóba, hogy hazugság.

Voltaképpen csodálatos, hogy ötven év után sem tudja pontosan az ember, hogy mit is várjon egy Kronos Quartet koncerten. Egyrészt nincs hivatalos program, pontosabban keresni kell, a vonósnégyes honlapján azért meg lehetett találni, másrészt mert a hivatalos programmal sem megy sokra az ember. Ha valaki csak beül a hangversenyre, nem tudja, milyen zenét fog hallani, ha a komponista Peni Candra Rini. És ha tudja, ki a komponista, Sun Ra vagy Bob Dylan, akkor is vonósnégyes fogja játszani az All Along The Watchtowert.

Ötven év, az tényleg ötven év, a koncert első fele erre emlékezett, a második fele ment tovább, a következő ötven év felé, egy szépséges hangú iráni énekesnővel, Mahsa Vahdattal. Mit lehet csinálni, az avantgarde-ból előbb vagy utóbb hagyomány válik, ma már egyáltalán nem tűnik nagy tettnek, hogy egy klasszikus zenei koncerten A felkelő nap házát adják elő, ami, persze, nem jelenti azt, hogy ne adják elő, de a csata meg van nyerve, a közönség jól érzi magát. A Kronos meg csak azt adja, amit mindannyian tapasztalunk, ha most élünk, a különböző zenék keverednek, mi magunk is többnyire keverjük őket, mást hallgatunk a kocsiban és mást a Concertgebouw hangversenyén. Hogy ez tényleg azt jelenti-e, amit mondanak, hogy csak jó és rossz zene van, és nincs komoly meg könnyű, azt nem tudom. De azt sem, hogy ebben (az utóbbi) a felosztásban hová is tegyem a Kronost. 

Nem jöttem rá, hogy Márton András Robert De Niro magyar hangja a Megfojtott virágokban. De annyira nem, hogy mikor már tudtam, és visszahallgattam, akkor is maradtak kételyeim, ami elég bravúros dolog, mármint hogy valaki ennyire el tudjon tűnni az eredeti színész mögött. De persze, így is nagyon furcsa az egész, mintha De Niro volna, de mégsem volna ő, furcsa, elidegenítő effekt. Hogy is volt a Psychében? Cserhalmi hangja volt Garas Dezső, Cserhalmi viszont Udo Kier hangja volt, annak, persze, volt egyéb jelentése is. Nem akarok hálátlan lenni, de Robert De Niro magyarországi karrierje egy okkal több, hogy Reviczky Gábor sürgősen meggyógyuljon.

Az volna az igazi menőség, ha az ember már egy hónappal a bemutató előtt bejelenthetné, hogy meg vagyunk mentve, van új magyar film, és ez most tényleg új, tényleg győztes és magyar. Ehelyett csak azt tudom mondani az Éger című filmről, hogy egyre kevésbé szenvedés menet közben. Teljesen kilátástalannak indul, még kilátástalanabbul folytatódik, aztán valahogy megnyugszik. Nem tudom, mi nyugszik meg, a film maga megtalálja a tempóját, vagy a néző találja meg a film tempóját, hogy ez ilyen, monológok sorozata, nem nagyon jól megírt szöveget mondanak el nem nagyon jó színészek. Aztán ez is árnyalódik, nem úgy, hogy nagyon jók lesznek a színészek, hanem… na, ezt inkább nem mondom el, mert akkor már tényleg mi marad.

Így se tudom, mi marad. Rejtély, de nem nagy rejtélyek. Hogy lehet az, hogy Péterfy Bori elviselhetetlen, ha valakivel beszélget, és nahát, nem is olyan rossz, amikor egyedül van, festett kalapácsütés-nyommal a fején. Hogy lehet az, hogy Szilágyi Csenge a színpadon inkább csinos, a vásznon meg tökéletesen érdektelen jelenség. Vagy hogy ha az Éger nem független film, hanem csak annyi pénz van mögötte, mint a Hadik mögött, akkor is ilyen volna, ez lenne a megfilmesítés módja, vagy akkor mindent látnánk is, amit most mondanak? És vajon jobb volna-e ha mindent látnánk is, amit mondanak?

Egyik este a Magyar Mozi Tv-n ment az Intim megvilágításban, portréfilm Kocsis Zoltánról, nem jó, de mégis ő, betegen, összegezve, vagy nem is tudom. Összegezni akaróan, körülményesen mondva ki időnként egyáltalán nem annyira körülményes gondolatokat, és nem lehet, nyilván akkor sem lehetett szólni, hogy figyelj, Zoli, nem kell. Nincs rá szükség, hogy szóban mondd el, elmondtad hangokkal, zenével, azok pontosabbak, tartósabbak…

Itt egy kicsit el is akadtam. Mennyivel tartósabbak? És előkerestem a régi Bach-zongoraversenyeket, a lemezeket, kazettákat, amelyekre úgy emlékeztem, hogy ezeknek lejárt az idejük. Mikor megjelentek, a hetvenes évek második felében, akkor is mintha a hiánypótlás lett volna a legfőbb feladatuk, aki Bach-zongoraversenyre vágyott, nem tudta ezt az igényét kielégíteni. Én vágytam, mert Az ötös számú vágóhíd zenéje (elsősorban) az f-moll zongoraverseny lassú tétele volt. Az sem volt egyébként kiírva, csak hogy Glenn Gould, de emlékszem, amikor a lemez hátlapján a szöveget olvasva rájöttem, hogy ez lesz az. Az is volt. Meg nem is. Nem Gould, de Kocsis elég gouldiánus formában, csak még szikárabban, keményebben, még jobban láncra verve az érzelmeket. Hogy lehetne ez (és a többi zongoraverseny) ma érvényes? Ezzel a zenekari játékkal? A háromzongorás versenyben az embernek az az érzése, hogy egy csapat skót dudás játssza a kíséretet. Mi értelme volna ezt összevetni, nem is Goulddal, de mondjuk Murray Perahia végsőkig kidolgozott, elegáns és mély, és szépen szóló zongorahangjával, a St.Martin-in--the-Fields (azóta talán már kötőjelek nélkül írják) játékával? Mintha egy színes és egy fekete-fehér képet tennék egymás mellé ugyanarról a tájról.  

Tényleg. De ahogy a fekete-fehér képnek is megvannak a maga előnyei, a színek helyett a forma, a fény érvényesül, úgy itt is… hogy is mondjam. Ha csak egy lemez maradhatna, nyilván Perahia lenne, de így Perahia a közel-tökély, Kocsis itt és most (úgy értem: ott és akkor) közel sem tökély, de ezek a hosszú dallamok, ahogy elindulnak, amilyen végtelenek. Ez is Bach, ez az orgonista-zenélés, hogy nem kell félni, nem fogy ki a levegő, valakik mindig fújtatnak. Az egészben van valami kíméleten, mintha azt mondanák valakinek, ússzad át az ötvenméteres medencét egy levegővel, és amikor a végén feljönne, közölnék vele, hogy nem, nem, még visszafelé is meg kell tenni az utat, ott jöhetsz a felszínre levegőért. És megcsinálja, visszaér. Akkor is, most is.