Néha eszembe jut Benkő Dániel, nem mindig tudom, mit is gondoljak róla. A legtöbb embernek ez nem probléma, valószínűleg eszükbe sem jut, és ha igen, tudják, mit gondoljanak. Őrült vagy megélhetési őrült, aki meztelenül hempergett valamelyik kábelcsatornán, és azt ordibálta, hogy korpa közé keveredtem.
Mi van, ha komolyan gondolta?
Én még voltam Benkő Dániel-koncerten, és nem azt mondom, hogy csoda volt, amit hallottam, de jól lehetett szórakozni. Zeneakadémia, Kisterem, jó számokat játszott a többiekkel, jól beszélt a dalok között, aztán bejött két botos táncot járó művészkollégája, az egyik el is dobta a botját tánc közben. Nem tudom, nem tudom. Valahol a szélhámosság határán járkált lantművészként is, mindig azt gondolom, hogy Bakfark Bálint ügyét ő rontotta el végképp, amikor föl lehetett fedezni új (de régi) szerzőket, akkor ő játszotta lemezre az összes Bakfarkot, de nem úgy, hogy bárkinek is meghozza a kedvét hozzá.
Közben meg ott áll a lemezborítón, kalapban, bajusszal, mint valami magyar Serpico. Lehetett volna Bakfarkból valami hippi-ikon a hetvenes években. Vagy ha Bakfarkból nem, akkor Benkőből. Voltak érdekes ötletei később is. A Reneszánsz pop vagy az Ötödfélszáz énekek című lemezek, ahol nemcsak a szép hangúak, de popénekesek is előadtak régi dalokat. Az egészben így volt valami furcsa valóságosság, hiszen nyilván nem a végletekig kiművelt hangok énekelték régen a műveket, nem olyanok, akik egész nap a hangjukat vizsgálták, hogy megvan-e még. Két évtizeddel később Sting is ilyesmivel koncertezett.
Egyszer egy tévéműsor szünetében találkoztam vele, jól el lehetett vele beszélgetni Dowlandről, és hogy mit is jelent a Come again című dalban egy sor. Aztán átöltözött, fölvette a zöld selyemruházatát, ment a kamera elé.