Alig több, mint egy hónapja vezényelte a Müpában Zubin Mehta a Nyugat-keleti Dívány Zenekarát. Mondhatni, hogy zeneileg nem épp mindhalálig emlékezetes hangversenyen, de hát mit is várt az ember. A zenekar maga inkább szellemi, politikai alakulat, semmint zenei, fiatal arab és zsidó muzsikusok játszanak együtt, hátha jó példával járnak elöl a világ számára: nem kell egyetértenünk, de kell együtt élnünk. Daniel Barenboim ötlete volt, ő is tartja életben az egész vállalkozást, miatta telnek meg a nézőterek. De amikor a zenekar nagy kelet-nyugati turnéra indult, Barenboim nem tudott velük menni, beteg lett, ma már tudni lehet, hogy Parkinson-kórral diagnosztizálták. Megkérte hát a barátját, hogy vegye át a feladatot. Mert Mehta miatt is megtelnek a nézőterek, bár ő sincs a legjobban, nem is aranyifjú, 89 éves lesz nemsokára.  ...

Március legvégén meghalt John Nelson, szerintem a legtöbben úgy vagyunk vele, hogy ismerős a név, de mit is csinált? Vezényelt? Mit is vezényelt?

A legmaradandóbb valószínűleg egy Handel-opera, a Semele. Hogy hogyan került oda, azt elképzelni sem tudom, John Nelson amolyan megbízható, de nem osztályon felüli karmesternek számított, akinek a szakterülete Berlioz. És akkor megjelent a lemez, szupersztár szereposztással, és nem tudta az ember, hogy ki az, aki vezényel. Miért ő? Biztos valami régizenei szakember. De nem az, nem is régi hangszereken játszanak a lemezen, ami egyébként nagyon jó. A zenekar is, a kórus is első osztályú, a szereposztáson legfeljebb annyit lehet kifogásolni, hogy annyira jó mindenki, Marilyn Horne, Michael Chance, Samuel...

Vannak mindenféle elképzelések, hogy egy repertoárszínházban hányadik előadásra érdemes menni. A bemutató még túlságosan feszült, és többnyire még nincsenek is készen a művészek, a második előadás még rosszabb, mert lement róluk a teher aztán jön a harmadik, negyedik, ötödik, egyre jobb, aztán újabb hanyatlás, mert már megszokták, beleuntak.

Nem tudom. Újranéztem a Faustot az Operában, meglepően kevés ember társaságában, pedig ők nem újranézők csak nézők, és nincs semmi határozott véleményem. Ahogy Leonard Cohen énekelte, „the poor stay poor and the rich get rich”, aki tetszett, még jobban tetszett, ahogy kezd beleszokni a...

Hosszú lett a nagyhét a zenebarátoknak, így jött ki a lépés, hogy a fő Máté-passió, vagy legalábbis az előreláthatólag legizgalmasabb előadás egy hétfővel korábban jött el a Zeneakadémiára. A legvonzóbb a kórus és a zenekar, Orchestra and Choir of The Age of Enlightenment, a karmester Jonathan Cohen. Olyanok, amilyennek az ember remélte őket, nem hamisak, vagy csak nagyon ritkán, pontosak, szépek, ahogy a csillag megy az égen, nem a betlehemi, hol van az már (még), ez a történet szörnyű része. A tempók az elvárható módon élénkek, nem túl élénkek, de megvan bennük a táncritmus, ingatjuk magunkat, miközben a főhőst elfogják, kínozzák, kivégzik.  Talán (de tényleg halkan mondom) ez az élénkség mintha általános élénkség volna, több tempóbeli karaktert is elviselne a zene, másfelől meg (bár ez aligha volt szempont az előadásnál) így is hosszú a darab, 11-kor végzünk, menjünk, haladjunk...

Nem volt szörnyű, kiborító, fölháborító, de azért az alapigazság sem cáfolódott meg: énekelni könnyebb hanggal, mint anélkül. De nélküle sem lehetetlen. Két sztárénekes, nem is öreg, de a múltból élnek, múltbéli sztárok: Diana Damrau és Jonas Kaufmann. Tele nézőtér, igényes est, dalok, Richard Strauss és Gustav Mahler, és pont fordítva csinálják, mint ahogy elképzeltem. Pont fordítva csinálják, mint ahogy a műsorban ígérték, előbb Strauss, aztán Mahler, de nem baj. Viszont arra készültem, hogy majd A fiú csodakürtje ciklus részleteit egymás mellett állva adják elő, egymásnak adva a labdát, erre mit lépsz, és erre te hogy reagálsz, és lesznek köztük ketten is énekelhető dalok. Ehhez képest a dalciklusból alig hangzott el valamennyi, Kaufmann a Rückert-versekre írott dalokból énekelt, és ez a rész ment úgy, hogy előbb az egyik, aztán az ki, és jött a másik...

Nagyon tudnak, az nem is kérdés. Wynton Marsalis és a Jazz at Lincoln Center Orchestra, rendes, régi vágású big band, de nem csak régi dolgokat játszanak. Alighanem halott a műfaj, de csak annyira halott, mint az opera, hogy a halottsága nem akadályozza az életben. Megvan a forma, eljátsszák a kórusokat együtt, és aztán jöhetnek a szólók. Azt érzi az ember a harmadik szám után, hogy ért mindent, egyrészt ez így megy végig, másrészt nem megyünk haza, amíg a kövér nő énekel. Vagyis pont nem a kövér nő, mert az az opera, hanem amíg mindenki el nem játszotta a szólóját. Nyilván a vége felé jön majd Wynton Marsalis, mint a legnagyobb csillag. Aztán mégis jó, mert az is érdekes, hogy hányféleképpen lehet rezet fújni, és mindenki jól játszik. Egy kicsit azért megkínozzák a magyar vendégfellépőt, Szalóky Balázst, mert utána rögtön egy fenomenális klarinétszólóval jönnek, és a klarinét után Marsalis még...

Csak azért igazságtalanságoskodok, mert annyira egyértelmű. Sylvia Plachyban (Plachy Szilviában) nem az az érdekes, hogy Adrien Brody anyukája. Vagyis az a fontos, kicsit több, mint egy tárló erejéig, abban a tárlóban csak az Adrien Brodyról készült képek vannak, és olyanok, amilyeneket más fotográfus nem készíthetett volna el, a modell túl laza, túl közvetlen, a színész is fiatal, többnyire nem is színészként van jelen a képeken.

Mindez a Capa Központban van, tegnap nyílt a kiállítás. És a kiállításon itt volt a szerző maga, tudom, néhányan reménykedtek, hátha Adrien Brody is feltűnik, de szerintem ő ennél elfoglaltabb. Meg hát nem is ez a lényeg, tényleg nem az Adrien mamája.  ...