Aquileiába nem megyek. Ez volt az egyetlen, amit elterveztem az út előtt, nem, nem és nem, már voltam, ha jól számolom, háromszor, és nem azt mondom, hogy nem maradt semmi látnivaló, de vannak új régi dolgok a világban, nem lehet mindig a régi régieket újralátogatni. Tudom, mi van ott, láttam a bazilikát, bámultam a mozaikpadlót, megkerestem a falba karcolt, lóról hátrafelé nyilazó hun vitézt, voltam a toronyban, voltam az altemplomban. Aquileiába most nem.

De hát pont arra visz az út, és pont látszik a torony, és pont sokkal erősebb jellem kellene hozzá, hogy csak úgy, elfordított fejjel menjek el mellette...

Érzem, hogy át akarnak verni. Már onnét is érzem, hogy az egyik helyen lehet megvenni a jegyet a másikra, a cividalei múzeumban a longobárd templomhoz. Aztán majd sétáljak el oda, nem fogom megbánni. Elsétálok, szép templom, de mi benne a longobárd? Hát, majd odabent kiderül.

De odabent mindenütt állványok és válaszfalak, képernyőn megnézhetem, hogyan szállították ki a tényleg gyönyörű és tényleg elég kopott, 15. századi, fából faragott kórust a tempiettóból.

Hát jó, de érvényes marad a kérdés: mi ebben a longobárd...

Cividale egyik nevezetessége az Ördög hídja, keskeny, magas, elegáns, kicsit a mostari Öreghidat juttatja az ember eszébe, bár az egyetlen ív, ezt meg kettő tartja. Amúgy a két ív nem egyforma, de alig tűnik föl, éles a szög, ahogy a híd a folyó, a meglepően zöld Natisone fölött átível.

A név persze a legenda miatt van, sőt, rögtön két legenda miatt. Az egyik szerint azt a követ, amelyen a középső pillér nyugszik, az ördög vágta mérgében a folyóba. A másik történet hosszabb, nem sikerült megépíteni a hidat, amíg a nép meg nem állapodott az ördöggel. Építse meg ő, és cserébe övé lesz az első lélek, aki átkel a hídon. Az ördög egyetlen éjszaka elvégezte a munkát, no de most ki viszi át a szerelmet? Végül megoldották, egy kóbor kutyát küldtek át...

Az egész Riminivel kezdődött. Volt egy rokonom, akinek minden márciusban akadt egy kis elintéznivalója Riminiben, és egy idő után engem kért meg, hogy fuvarozzam el őt oda. Míg ő intézte az ügyeit, én egyedül maradtam a városban, élveztem a szezonon kívüliséget, a csöndet, a tenger közelségét, a szelet. Aztán így maradtam, mindig öröm, ha tavasszal mehetek valami fürdőhelyre. A boltok közül csak minden harmadik van nyitva, az is úgy, hogy ha valami dolga akad a tulajdonosnak, akkor inkább azzal foglalkozik, ma délután zárva tartunk, írja ki. Ha valaki elneveti magát egy kávézó teraszán, visszhangzik tőle az utca. És közben mégis minden az életről szól, itt is, ott is kopácsolnak, fúrógépek nyeszeregnek, készülnek az idényre, lesz itt még annyi ember, hogy nem férnek egymástól.  Hogy nem vagyok egyedül ezzel a rajongással, azt Ulrich Seidl Rimini című filmje is bizonyítja, ámbár az tényleg inkább a múltról szól...

Értem, hogy annak idején miért nem erőltette a hazai sajtó Ronald Reagan közelebbi megismerését, vagy legalább néhány jó tulajdonságát miért nem mutatták meg, úgyhogy nem panaszkodok a múltra. Mindenesetre valamiért az utóbbi időkben a YouTube elkezdte bizonygatni nekem Reagan elnök viccmesélői képességeit. És tényleg, nagyon tudott. Pont annyit nevetett a saját viccein, amennyi a jókedvhez kell, hogy ne valami orr alatt eldünnyögött szellemesség legyen, hanem igazi produkció, felépítve, poénnal. Kellemes hangon, minden szó érthetően mondva: igazi profi munka...

Előre szólok: nincsen benne semmi érdekes, éppen úgy vizsgáztam le oroszból, mint a többiek az egyetemen. Előtte meg éppen úgy tanultam, vagyis nem tanultam az orosz nyelvet, azzal hitegetve magamat, hogy valaminek a meg nem tanulása különlegesen kifinomult módja az ellenállásnak. Aztán a gimnáziumban rájöttem, hogy ez mekkora hülyeség, ha már úgyis heti két vagy három órában oroszul kell tanulni, akkor akár meg is tanulhatnám a nyelvet, de a felismerést nem követték tettek.

A záróvizsga úgy zajlott, hogy a tanárnő, akit Gulovich Izabellának hívtak, föladott egy cikket a Pravdából, rámutatott egy bekezdésre, amit föl kellett...

Mintha nem tartanák nagy becsben Bill Violát a Millennium Házában. Vagy magukat nem tartják nagy becsben. Vagy a látogatókat. Mindenesetre, ha nem vettem volna meg már otthon a belépőt, visszafordulok, amikor látom, hogy bemenni nem lehet, egy nagy furgon zárja el a bejárat felé vezető lépcsőt, teljes szélességében. Nem lehet bemenni, nyilván van valami.

Azt is látni, hogy nagy Red Bull feliratú asztalokat pakolnak le a kocsiról. De hát nálam a jegy, valami magyarázatot csak adnak. Odabent a pakoláshoz illő felfordulás, zaj, de Bill Viola nyitva...