Két okból kerülte az ember a Lánchidat, ha kerékpáron ült. Az egyik az út szélessége volt, a forgalomban nem lehetett előzni, mármint őt magát nem lehetett leelőzni, mert nem volt hová lehúzódni, így az ember folyton úgy gondolt magára, mint ronda fekélyre a társadalom testén. Miatta nem érnek oda az anyukák az óvodába, a szerelmesek a randevúra, az üzletemberek a hivatalos vacsorára. A másik ok az aszfalttaraj, vagy minek is mondják, ahogy kijárják a nehezebb kocsik és autóbuszok az utat, és annak két szélén állandó hullám lesz. Az építészet megfagyott zene, az útépítészet megfagyott folyó. Azon döcögni, csúszkálni, ide-oda vetődni nem nagy mulatság, el lehet esni csak úgy is, de alá is lehet fordulni a mögöttünk jövőnek. Nem csak itt probléma, de itt a legzavaróbb.

Mivel nemcsak itt probléma, mindig várom, hogy egy nap valaki a homlokára csap: hiszen alkalmatlan anyagból burkoljuk az utakat, valami mást kellene fölhasználnunk, de láthatólag ezt ugyanúgy nem érti senki, mint ahogy a Petőfi Sándor utcában sem jöttek rá, hogy az a térkő, amivel bevonták, mindig feljön, lyukacsos az utca, évről évre, félévről félévre javítani kell. Most épp nem javítják, az talán olcsóbb.

A Lánchídon maradva: a lassítás egyelőre megoldott, mivel személyautók nem mehetnek át a hídon, nincs óriási forgalom, lehet előzni, vagy félelőzni, kicsit átlógni a másik sávba a nyomorult biciklista miatt. A taraj sincs még ott, de az aszfalt maradt, már most nem teljesen egyenletes a felszín, és tessék majd megnézni májusra, mi lesz belőle.

Régebben azt hittem, az idő múlása miatt van, hogy az ember azt érzi: ez egyre kevésbé a mi városunk, de azért sokan segítenek az időnek elvégezni a munkáját. Nem a mi városunk. De akkor kié?  

Nem tudom, mennyire felejtették el Takács Klárát, de az az érzésem, hogy nagyon. Nincs ez ellen mit tenni, énekessors, amíg aktív valaki, addig figyelnek rá, aztán jönnek újak, azokra figyelnek. Csakhogy Takács Klára hangja és művészete elég jól dokumentált, a Hungaroton egy időben mintha be akarta volna őt futtatni, dal- és árialemezei jelentek meg, nekem is most azért jutott az eszembe, mert kezembe akadt egy Vivaldi-felvétele 1981-ből.

Az ötlet jó volt, hogy a szopránsztárokkal teli komolyzenei világba alsó hangon kell betörni, és úgy látszott, sikerül is, Takács Klára lemezei díjakat nyertek, ő maga elég jó helyeken énekelt, egyszer még én is láttam őt Salzburgban, nem fellépni, csak az utcán, de ő azért fellépni volt ott. Nekem akkor csak annyi zenei élmény adatott, hogy egy bőrnadrágot viselő zenekar azt játszotta: Agyő, vitéz kis gárdahadnagyom.

Az Intrada e Gloriát hallgatom most, azt sem mondhatom, hogy nagyon tetszik, de teljesen mindegy. A lemez szinte követhetetlen elvek szerint szerkesztődött, az egyházi oratórium után a Cessate, omai cessate kezdetű világi kantátát énekli Takács Klára, kicsit műhangon, búgva, de nagyon jellegzetesen, és ha az egész felvétel bágyadtnak is tűnik, csak a Cessate esetében mondhatja az ember, hogy mindjárt meghallgatom igaziban is, hogy csinálják a nagyon vagy a profik. Az Intrada e Gloriát ugyanis kéziratból játsszák és éneklik, és bár nem végeztem tisztességes kutatómunkát, de szerintem nem készült a műből másik lemez azóta sem. A felvétel nem épp szépséges, úgy értem, végképp nem érzi az ember, hogy ez valami örömhírről vagy lelkesedésről szóló darab volna, nagy és szent komolysággal húzzák-vonják, Szekeres Ferenc nem kifejezetten lánglelkű karmester vagy karnagy, de hát akkor is: hallani az ifjú Gulyás Dénest egy ária erejéig, friss, nagy reményekre jogosító tenorhangon. Valahogy ez nem jött be, nem lettünk Vivaldi-nagyhatalom, nem lettünk mezzoszoprán nagyhatalom sem, de a lemezeink még megvannak.

A kutya mindig ott van, de soha nem értem, hogy miért. Megnéztem Tóbiás könyvében, a történetben mintha nem volna semmi szerepe, Tóbiás elindul Médiába, szerencséje van, mert pont Rafael arkangyalt fogadta föl vezetőnek, be kell hajtani az adósságot, vagy ez így nem is pontos. Az apja pénzt helyezett el ott, és azt kell visszakérni. Tóbiás tehát elindul, este, amikor fürdik, egy hal majdnem bekapja a lábát, de az angyal azt mondja, kapd el a halat, és tedd el az epéjét, a szívét meg a máját. Mindennek oka van, de ezt nem mondom már tovább. 

És a kutya ott van velük. Ennyi a szerepe, egy mondatos, "A fiatalember meg az angyal útra kelt, a kutya meg ment utánuk". 

Nyilván Verrocchiót is épp ennyire érdekelte a kutya, kitalálta a kompozíciót, megfestette a főalakokat, aztán a többit végezzék a tanulók. A halat meg az igazoló papírost Tóbiás kezében, és a kutyát. Nem illik mondani, mert nem lehet biztosan tudni, de a kutyát feltehetően Leonardo festette, mégis ő volt a legtehetségesebb növendék a műhelyben, és itt is épp nagyon tehetséges, akárcsak a híres Jézus megkeresztelésén, ahol a szőke angyal volt az ő munkája. Akkor hagyta abba Verrocchio a festést, mondván, hogy egy gyerek is jobb nála.

Itt is jobb a gyerek (ha ugyanaz a gyerek, ha egy másik), de mostanra még a természet is a kezére játszik, az alkalmazott festék úgy fakult az évek során, hogy a kutya szinte átlátszóvá vált, átüt rajta a táj, nézi az ember a szellemkutyát, és azon gondolkodik, hogy talán mégis fontos, hogy ott legyen, hogy elkísérje őket. Vajon miért? 

Ahhoz a korosztályhoz tartozom, amelyik nem kapott rá a sorozatnézésre, vagy hogy is mondjam: így lázadtunk. Nem ültünk le keddenként a Vivát, Benyovszky elé. Vagy ha igen, letagadtuk. Nem mondom, hogy képtelen vagyok megnézni egy többrészes valamit, de mindig igazolva érzem magam, na ugye, hogy baromság. Amit legutoljára néztem, a Netflixen az álpedofil vikárius kalandjait, hát tényleg, eleinte is hülyeség volt, és a helyzet epizódról epizódra fokozódott.

Ennek megfelelően Angelo Badalamenti halálhírére fejben nem a Twin Peaks főcímzenéjét kezdtem el dönögni, mert azt soha nem láttam. De a Lost Highway! Ahogy kezdődik, az a kusza, rohanós, menekülős vagy üldözős zene! Aki ilyet ír, az mégis tud valamit.

Tényleg tud, csak azt nem Badalamenti írta, hanem David Bowie. Vagy neki valami segédereje, mindenesetre nem Badalamenti, ő csak használta. Így aztán lógó orral mégis megkerestem a Twin Peaks filmzenét, doing dojng-dojng.

Hogy mitől hat, nem is tudom. Egyfelől attól, hogy nem tudja az ember, milyen hangszer szól. A háttérben szintetizálnak, de mi ez, ami pönög? Nem basszusgitár, mert nem olyan hosszú a lecsengése, nem rendes elektromos gitár, mert ahhoz túl mély. Azt hiszem, egyébként, hogy az utóbbi, csak lejjebb húzták a számítógépen. Meg a dallam, ami nem is dallam, csak a már fent említett doing dojng-dojng, és ellenáll minden természetes gyorsítási vagy lassítási vágynak, meg nem mozdul ebből az idegtépő tempóból, lépeget az ember háta mögött, mint a tíz öles Jó Csönd-herceg. Vacog a fogam és fütyörészek. Ilyet is csak Ady Endre tudott, mármint vacogni és fütyülni.  Meg Angelo Badalamenti.

Kíváncsi vagyok, nálunk is meggyökeresedik-e a hagyomány, hogy a Messiás Hallelujah kórusát fölállva kell vagy illik hallgatni. Régi történet, állítólag II. György király volt az első, aki fölpattant a zene tiszteletére, és ha a király áll, akkor más sem maradhat ülve. Ellenállok a kísértésnek, hogy azon morfondírozzak, most is állt a király, hiszen Robert King volt a karmester. A zenészek mindenesetre ültek.

Egyébként volt kísérlet a hagyomány bevezetésére, hárman is hősiesen végigállták a kórust a földszinten, ketten csatlakoztak hozzájuk az erkélyen, de az utóbbiakat leintették a jegyszedők. Majd kialakul.

Pont olyan előadás volt, ahol minden oka megvolt a közönségnek, hogy rokonszenv tüntessen, kicsi erőkkel, annyira kevés emberrel, hogy ha még ennél is kevesebben lettek volna, már nem is a Messiást játszották volna, szólamonként négy ember a kórusban, icipici, régi hangszeres zenekar, a Hallelujah-ra érkezett csak meg a nélkülözhetetlen üstdobos és két trombitás. És mégis.

Közben meg mégsem, a négy szólistából ketten is használhatatlanságközeli állapotban léptek föl, az altnak talán volt hangja, de még az előző ötéves tervben, a basszusnak van (valamennyi), csak nem tudja használni, de kit zavar?

Engem zavar, de nem a mélyrétegekben. Jobb énekesekkel szebb a mű, de nem jobb, nem kell feltétlenül a széles kapun bevonulni a Paradicsomba, jó lesz az a kis mellékajtó is. Csak ott legyünk.

Este Messiás lesz a Müpában, bizonyos szempontból tényleg felfoghatatlan darab, mert a legtöbb oratóriumban mégis van olyan rész, amit az ember nem szeret. Elfogadja, hogy szükség van rá, ez is énekeljen valamit, meg az is, de a komponista sincs mindig csúcsformában, vagy, ki tudja, lehet, hogy elpöttyent egy-két nem annyira jó ötletet is, majd a többi elviszi. A Messiásban viszont nincs ilyen pillanat, valahogy végig jó. Emlékszem, amikor legelőször hallgattam, lemezről, és nem akartam elhinni, hogy ez tényleg ilyen, nem lehet abbahagyni, nem lehet elunni, az egyik fenomenális számból megyünk a másikba, szünet nélkül. Ráadásul Händel 21 nap alatt írta az egészet, ez is egy érdekes kérdés, hogy azóta miért lassultak le a komponisták, Beethoven már évekig piszmogott a Missa solemnisszel, és nem arról van szó, hogy nem érte volna meg, de azért nem jobb a Messiásnál.

Nem tudom, hogy a komponálási tempótól van-e, vagy a különleges óráktól és napoktól, de a teljes mű minden terjedelme és mélysége ellenére is könnyednek tűnik, mintha minden magától ment volna. Vegyük példának az első áriát, a tenor énekli, Every valley. A szöveg Izaiás prófétától való, készítsétek az Úr útját. Az ária a völgyekről azt mondja, hogy minden völgyet töltsetek föl, és ennek megfelelően a feltöltés a zenében is megtörténik, az exalted szó egy fölfelé menő futamra esik. Aztán a hegyeket meg el kell hordani, itt meg a low szó egy mély hangra kerül. És így végig, amit mondanak, azt hallani is lehet, úgy értem a szó jelentése zenévé válik, az egyenes meg a sima egyenes meg sima zenét kap, mintha ennyi volna az egész zeneszerzés, a szövegben a szavak értelmét egyszerűen zenére kell fordítani.

Ahogy A király beszéde című filmben mondja V. György: easy when you know how.

Muszáj volt már valahogy kibújni a Ránki-rabságból, ami nem is volt igazi, teljes ránkizmus, hanem inkább ránki-mozartizmus, valahányszor leültem a hangfalak elé, hogy hallgassak valamit, mindig az F-dúr szonáta jutott az eszembe, hogy miért ne azt, K. 280, annyira különös. Annyira nem érvényes rá valami általános elképzelés Mozartról, hogy egyre mélyült és mélyült, míg el nem  jutott a Requiemig. Mert ez korai mű, Mozart 18 évesen írta, de közben benne van minden gyász és szomorúság, meg az is, ahogy legyint egyet, több is veszett Mohácsnál, menjünk ki a tavaszba egy kicsit ugrándozni. Talán ez a tavaszban ugrándozás nincs benne a Requiemben, érthető okokból. A lassú tételről az embernek folyton a nagy A-dúr zongoraverseny lassúja jut az eszébe, mindkettő siciliano, csöndes, és épp a szorongásmentességétől félelmetes, ilyen az igazi világ, te kedves és tulok hallgató, jó, hogy eddig nem tudtál róla. 

Ezt mondhatná Ránki Dezső is. Vagyis éppen mondja, és elég nehéz betelni vele, de a szonátának, és különösen ennek a tételnek szép múltja van a hazai koncerthagyományban, Szvjatoszlav Richter játszotta 1965 júliusában az Erkel Színházban, ha lehet hinni a lapoknak, mindenki szédelegve ment haza, főleg a lassú tétel miatt. Én hiszek nekik. 

Annyira hiszek, hogy végül, hogy valami mást is hallgassak, ne csak a Ránki LP-t, előkerestem a Richter in Hungary CD-t, föltettem, hogy is volt ez. Talán fontos, hogy a koncert az Erkelben volt, nagy térben, minden lassabb, nagyobb, mint ahogy Mozartra gondolni szoktunk, egy kicsit olyan az első tétel, mintha egy nagyon kifinomult medve zongorázna. A második pedig felfoghatatlanul lassú, nyolc percnél is hosszabb, amikor egy átlagos előadás valahol öt perc környékén befejezi. És leginkább itt meg is akad az ember, ha otthon van, a lemezre nem jön át Richter nagy személyisége, a tér nagysága, a pillanat különlegessége. Át nem jön, csak megsejthető, nyilván igaz volt, de más az élő előadás és más a lemez, mindent megkapunk a CD-ről, csak épp a lényeget nem. Mindent megkapunk, hogy elhiggyük: Richter a legnagyobb. És mégis az a tanulság, hogy éljen Ránki Dezső.

Tegnap azon gondolkodtam (ahelyett, hogy figyeltem volna), miközben Philippe Herreweghe vezényelte a Missa solemnist, hogy azért Beethovennek lenni sem lehetett könnyű. Majdnem olyan nehéz, mint most Cristiano Ronaldónak lenni. Úgy értem, az emberben dolgozik a meggyőződés, hogy ő a világ legjobbja, hogy ez a sorsa, a világ legnagyobbjának lenni, de közben van valaki, aki szintén a világ legjobbja. Hát mit csináljon Beethoven Mozarttal.

Egyrészt kicsikét fikázza, főleg szóban, hogy igen, Mozart nem volt olyan nagy zongorista, mint képzelnénk a zongoraversenyek alapján, mert még csembalón tanult meg játszani, és a billentése… Hát jó, de kit érdekel Mozart billentése, amikor már húsz éve halott. Akkor próbálja meghaladni, ha Mozart a Cosi fan tuttéban, Fiordiligi rondójában két kürtöt használt, akkor ő a Fidelio áriában hármat. De 1818-ban, amikor a Missa solemnist írni kezdte, már tényleg messze volt Mozart. Már nem kellett őt se fikázni, se meghaladni, csak a segítségét kérni.

Eddig soha nem tűnt föl, de tegnap igen, ahogy az üstdobos excellált a darab kezdetén, hogy hiszen ez ugyanaz. Ugyanaz, mint A varázsfuvola, még mielőtt ráfordulna a hegedűk lallallalallájára. Hogy ha valaki valami nagyot akar mondani az emberről meg a világról, akkor nincs jobb, mélyebb, igazabb, mint Mozart. Legfeljebb Beethoven.

Inkább Mozart, azt hiszem.  

Az Órák című operát közvetítették szombaton világszerte, a Metropolitan előadását. Lényegében semmit sem tudtam a darabról meg a szerzőkről, vagy legalább arról, hogy meddig tart az előadás, van-e szünet, így aztán odakerestem a színház honlapjára, ahol ez a felirat fogadott.

Másnap is. Most is, amikor ezt írom, szóval a helyzet súlyos.

Azt hinné az ember, hogy ilyen nincs. Mi értelme van megtámadni egy operaház honlapját, mi jó származhat belőle? Vagy ez valami tiltakozás volna, a világban olyan nagy a baj és a szegénység, hogy ne tessék itt drága pénzért csokornyakkendőben tenorokat meg baritonokat hallgatni? Egy elkeseredett néző így áll bosszút a félresikerült előadásokért?

De hát miért is kell ennyire negatívnak lenni? Nem lehet, hogy valakik ravasz és fondorlatos módon már nyomtatják maguknak a potyajegyeket a Traviatára?

Nem képzelem, hogy én oldom meg a Mácsai-rejtélyt, de valamire azért rá lehet ébredni a Kiscelli Múzeumban, Mácsai István kiállítását nézve. Azt se tudom, létezik-e ez a Mácsai-rejtély, vagy másokat egyáltalán nem is izgat a probléma, Mácsai Istvánt bedobják a képcsarnokos festő dobozába, évente százat festett, mindenféle csinoska csendéleteket, valamiből élni is kell. De mégis vannak portrék, amik nem illenek a képbe, arcok, amik mögé mindenféle életet képzel az ember, mi lehet velük, élnek-e, holtak-e. Élnek, ő például Gémesi Géza a Zeneakadémiáról, a fiam (mármint az ő fia) barátja. Aztán vannak elég idegesítő korszakok, amelyekben a festmény szinte karikatúrának hat, gondosan kidolgozott festménykarikatúrának, galambfészek a betört fedelű biztosítótábla előtt, vagy ezek a klasszikus idézetek, Velázquez Kiskunfélegyházán, Bruegel a Bajcsyn. Ha jónak látom, hirtelen nem tetszik, ha nem tetszik váratlanul mégis jó lesz. Legalábbis valaki, aki a maga feje után ment az úton, nem azt nézte, hogyan illik festeni, hanem hogy neki mi tetszik.

Az az érdekes a kiállításon, hogy Mácsai fényképeiből és filmjeiből is látni, és nagyon jól fényképezett, pedig csak amatőr szinten érdekelte az egész, vagy használati szinten, mintha jegyzeteket készített volna későbbi festményekhez. Meg persze, ott volt 56-ban, ahol lőttek, ruszkik, akik nem mentek haza, áldozatok átmeneti sírban, emberformák a föld alatt. Nem állította ki a képeit, nem vetítette a filmjeit nyilvánosan, nem kezdett egy párhuzamos karriert, költő és hadvezér, festő és fényképész. És, anélkül, hogy a saját fegyverét akarnám ellene fordítani, most itt látom a megoldást: mintha fényképész szeme lett volna, néhány kép kifejezetten fényképészeti gondolatnak látszik, folyosói rács és az árnyéka, fiatalok a Duna-parton. Hogy áll az a gitár az öltönyös kezében, kétnyakú, akusztikus, de a két nyak nem egy irányba néz. Most ez volna a megoldási javaslatom: Mácsai István túl jól festett ahhoz, hogy fényképész legyen, de fejben, világérzékelésben mégis inkább fotós volt.

Aztán vagy igaz, vagy nem.