A Kocsis-Hauser Alapítvány videójára bukkantam valamikor, azt sem tudom megmondani, hogy hol, de nyilván elérhető még. Takács-Nagy Gábort kérdezi Kocsis Rita az apjáról, és az a történet hangzik el, hogy Kocsis már betegen, élete utolsó évében Mozartot játszott Takács-Nagy Gábor vezényletével. Megállapodtak, hogy egy nehezebb résznél majd összenéznek, nehogy szétcsússzanak, de amikor odaértek, Takács-Nagy hiába nézett a zongoristára, csak azt látta, hogy valami furcsa, szépséges mosoly van az ajkán. A koncert után megkérdezte Kocsistól, hogy mi volt ez, miért mosolygott, mire Kocsis azt válaszolta, hogy: megláttam a túlsó partot. És nem féltem.

Egyáltalán nem jellemző Kocsisra ez a történet. Leginkább azért, mert nemigen beszélt ő transzcendens élményekről, szerintem azért nem, mert annyira mindennapos gyakorlat volt számára, hogy valahová máshová látogat, máshová tekint be, hogy talán nem is tudta, hogy erről beszélni is lehet. Vagy tudta, hogy nem lehet beszélni, legfeljebb zenélni róla. Meg a halállal, a betegségeivel kapcsolatban is mindig annyi bátorságot, lelki erőt mutatott, hogy igazából eszembe sem jutott: ő is félhet.

Nem megy ki a fejemből a történet. Ne is menjen.  

Ma van hat éve.

Valaha a musical azt jelentette, hogy van egy történetünk, amelynek bizonyos pontjain dalra fakadnak a szereplők. Új dalokra, amelyek arra a színpadi pillanatra érvényesek. Aztán az is musical lett, amikor a dalok köré írtak történetet, amikor már nem kellett az új számokat megszerettetni a közönséggel, hanem a slágereket már szerették amúgy is, de most történetbe csomagolva kaptak egy koncertet. Nem jelentett feltétlenül mindez minőségi különbséget, hogy ennek a típusnak a legsikeresebbjét mondjam: a Mamma mia! azért szellemi munkát is igényelt az alkotóktól, néha nagyon ötletesen illesztették bele az eredetileg mást jelentő dalokat a történetbe, például szakítós dalból lett esküvői románc. A Menopauza még egy lépés ezen az úton, a szerzők sem azonosak, a szövegek sem az eredetiek, a történet se kifejezetten történet, négy hormonálisan váltó vagy már váltott nő vásárolgat egy sokemeletes áruházban, és időnként énekelnek.

Játékszín, Bereczki Zoltán rendezése, a tegnapi szereposztás ábécé-sorrendben Falusi Mariann, Hernádi Judit, Náray Erika és Tóth Enikő.

Lehetne rémes is, de nem az. Az igaz, hogy épp a sor legszélén ültem, így egy kicsit a harmadik nézőpontból néztem mindent, nemcsak a színpadot, de a közönséget is figyeltem, de épp ez volt benne az élmény, egy halom ember jól érzi magát. Remélhetőleg a színpadon is, de a nézőtéren biztosan. Kicsit csúnyán beszélnek, azt éneklik, hogy bisz-basz, meg valamiért a férfi nemi szervet is emlegetik, de nem annyit, hogy fájjon, vagy hogy ne érezné az ember a valóság illatosított jelenlétét (túlbonyolítottam). Arról énekelnek, ami van, hőhullámról meg szeretethiányról, gyengélkedő anyukáról és felnövő gyerekekről, akiknek a szereplők alkalomadtán majd gyengélkedő anyukái lesznek egy húsz év múlva játszódó előadásban. Nem mintha azt képzelném, hogy húsz év múlva ugyanezeket a dalokat fogják majd énekelni. Mindenesetre az sem egy hátrány, ha a közönség szereti a színházban ülést, ha ugyan ülnek, és nem pattannak föl, ha azt érzik, hogy ez a probléma ugyan nem lesz sem megoldva, sem feldolgozva, de jobban érinti a nézőt, mint az, hogy el szabad-e temetni a harcban elesett testvért, aki fegyverrel támadt szülővárosára.  Mindent a maga helyén és idejében. Ennek most itt van a helye és az ideje.  

A taps alatt valaki elbődült mellettem, és azt kiabálta, hogy: köszönjük. Férfi volt.

Ahogy mondani szokás: az Ulysses az a könyv, amit sokan kezdenek el, de kevesen fejeznek be. Csak tegnap két olyan emberrel beszéltem, akik így vannak vele, belelapoztak, de áh... Hozzájuk képest én egészen jó vagyok, mert bele se kezdtem. De azért nyomaszt. Mi baj lehet belőle? Negyvenéves volt Joyce, amikor kiadták a könyvet, csak bírja az ember a versenyt egy negyvenéves aggyal és tapasztalattal, majdnem másfélszer annyi idősen.  

Száz éve adták ki, és vannak, akik szerint még újabb száz évet kell várni arra, amíg megtanuljuk helyesen olvasni, értelmezni. Vagy legalább befejezni. És akkor nem is beszéltünk a fordítás problémájáról, pedig olyan könyvről van szó, aminek már a címét is fordításban mondjuk ki, miközben minden betű változatlan marad: amit mi ulisszesznek mondunk, az eredetileg juliszíz.

Az Ulysses olvasása vagy végigolvasása persze nem speciálisan magyar probléma, nemrég futottam bele az interneten egy fiatalember 12 (ha jól emlékszem) módszerébe, amely segít elolvasni a könyvet, de még a nagymenő oktatók is figyelmeztetik a könyvhöz közelítőket, hogy ne bonyolítsák a saját helyzetüket, ne úgy nyúljanak a könyvhöz, mint a remekműhöz, a 20. század meghatározó regényéhez, csak egyszerűen kezdjék el olvasni.

Egy másik módszerrel kacérkodok. Trieszt Joyce városa, évekig élt itt, sőt vissza is tért ide, szobrába ütközik az ember, táblákba a falon, itt élt. Nyolc helyen, szóval nem volt egy könnyen gyökeret verő típus. Az utolsó lakhelyén a táblára az van írva, hogy itt írta az Ulysses 13. és 14. fejezetét. Mi lenne, ha csak ezt olvasnám el? Nem Joyce miatt, hanem Trieszt miatt. Száz oldal összesen, és az az első mondat, hogy „A nyári este már-már titokzatos ölelésébe vonta a világot.”  Ha belejövök, akkor végigolvasom, és legalább lesz valaki, aki befejezi az Ulyssest, pedig el se kezdte.

Triesztben kicsit úgy érzi magát az ember, mint Prágában. Nem állnak össze a dolgok. A város és a lakói. Ahogy Prágában azt érezni, hogy hiszen ez egy német város, csak csehül beszélnek (régi élmény, ma a belvárosban alig beszélnek csehül, a turisták elfoglalták), Trieszt mintha osztrák város volna, amelyben olaszul beszélnek.

Persze, a múlt, hogy tényleg a Monarchia része volt, több, mint ötszáz éven keresztül, ehhez képest inkább az a csoda, hogy igazi olasz identitása van, de közben minden egy kicsit mégis más, elcsúszott. Nem is az épületekre gondolok, bár azok is meglepően ismerősek vagy otthonosak, de másutt vannak a kulturális hangsúlyok. Trieszt könyves város. Nyilván minden város könyves város, mindenütt olvasnak, a magam részéről órákat tudok eltölteni Rómában is a Feltrinellinél, és Velencében van a világ legszebb könyvesboltja, egyik bejárata az utcára, a másik a csatornára nyílik, és lusta macskák fekszenek a régi köteteken. Mégis, mintha minden olasz város elsősorban a szemnek épült volna, de már Pompeji is, kell, hogy legyen kert, meg szoba, meg tűzhely, de el lehet ezeket úgy is rendezni, hogy ebből a három dologból műalkotás legyen.

Érzem, hogy finoman szólva is ingatag a talaj, amire a következtetést föl akarom építeni, de hátha ez világosabbá teszi: olyan kávéház, mint a trieszti San Marco másutt nincsen. Vagy én nem láttam. L alaprajzú a helyiség, az egyik szárán kávéház, a másikon könyvesbolt van. Az ember bent van egy fél órát, és úgy érzi, nyakig, szemig, homlokig merült el a kultúrában. Pedig csak egy cappuccinót ivott.

Ahogy Howard Williams a Berlioz Requiem végén fölemelte a partitúrát, mintha azt mondta volna, nem az előadást kell ünnepelni, hanem a művet, nyitott kapukat döngetett. Vagyis épp nem ő döngette, hanem korábban Berlioz, ehhez is kellett hozzászokni: gyomorba vág a zene. De nem érzelmileg, hanem, mondhatni, a szó szoros értelmében, az ember nem hallgatja a muzsikát, hanem együtt rezeg vele, a belső szervek is megmozdulnak, gyomor, tüdő, belek, szív. Berlioz.

Nem minta ez volna az egyetlen mondanivalója, addig örülj, amíg mozognak a belső szerveid, mert aztán már érted mondják a Requiemet, és az nem lesz ennyire nagyszabású, de ez is benne van. Aztán benne van sok egyéb is, voltaképpen egészen meglepő, mennyire halkan indul a darab, csak három kórus énekel egyszerre, aztán a Dies irae se az a nagy tombolás, amit a végítélettől elvárna az ember, hanem inkább ezt a régi, szinte középkori kórusvilágot hallani, amíg meg nem jön a Tuba mirum kezdetű rész. Akkor aztán tuba is, trombita is, harsona is, ami rezet találni a konyhában, azt mind megfújják. Amit nem fújnak, azt összecsapják, az utolsó civil gondolatom az volt, hogy vajon a berezel kifejezés nincs-e valahogy ezzel kapcsolatban, a haláltól és az ítélettől való félelmet akarta-e Berlioz megmutatni ezekkel a csillogó instrumentumokkal. Aztán már nem gondoltam semmit, csak rezonáltam még egy órán át.

A márvány sincs vasból, vagy hogy is mondjam, melyik is az erősebb. Mindenesetre a márvány is kopik, törik, romlik, de a homokkő még inkább. Márpedig valamiért Paviában (hátul hangsúlyos a szó, nem PÁvia, hanem paVÍa) a San Michele templomot homokkőből építették. Fontos templom, mert több másiknak vált modelljévé, meg azért is, mert koronázási templom, középen egy nagy fehér pont jelöli, hogy itt tették a koronát olyan közismert és népszerű lombard uralkodók fejére, mint I. Berengár, II. Berengár, a fia, Adalbert, aztán Arduinéra is. Na jó, Barbarossa Frigyesnek is, de azért telik-múlik az idő, elfelejtődnek a nagy emberek a nagy tetteikkel együtt.

Elmúlik a homokkő is, kerekednek az élek, ez valószínűleg már akkor is feltűnt az embereknek, mert a többi paviai templom téglából van, csak ez az ősrégi van puha kőből. Jobban lehet faragni, de jobban faragja a szél meg az eső is. Most is renoválják a homlokzatot (még egy hely, ahová vissza kell menni), csak a bal oldali kapu van nyitva. Nem tudom, hogy ezt a kaput vajon Szent Ennodiusról vagy Szent Eleucadiusról nevezték el, de maradjon is homályban, azelőtt nem is tudtam, hogy ilyen nevek egyáltalán léteznek. A kapu mellett van ez a faragás, milyen kár, hogy ezt is agyonsimogatták a szelek… Vagyis talán nem is kár. Pontosan nem lehet tudni, mi látható, alul egy ember, akit legyűrt valami, de hogy ez a valami oroszlán, farkas, vagy akár ló, azt nem tudom megmondani. Végül is mindegy, a lényeg az, hogy elég szorult a helyzet. Hogy ki ez az ember, és hogy időben érkezik-e a segítség, azt úgyis a néző dönti el.

Azt szokás mostanában mondani, hogy a jó fénykép lényege a sztori, hogy egyetlen képben mond el egy egész történetet, vagy akár több egész történetet, amely változik attól függően, hogy ki nézi a képet. Talán igaz, talán nem, mindenesetre vannak képek, amelyekhez tényleg jár egy történet.

Richard Avedon-kiállítás van Milánóban, és a fotós szép és látványos, nagy fekete-fehér portréi között ott van ez a híres is, a windsori herceg és hercegné, vagy ahogy nálunk a közbeszéd mondta valaha, a walesi herceg és Mrs Simpson. 1957-ben készült a kép, Avedont azért küldte ki a Life magazin, hogy címlapfotót készítsen a párról a Waldorf Astoriában. A hercegéket persze fél életükön át fényképezték, hozzászoktak a modell-élethez, leültek egymás mellé, mosolyogtak, derűs arcot vágtak, mint a szerelem bolondjai, akik odadobtak egy világbirodalmat a boldogságért, és nem bánnak semmit sem. Avedon azonban nem ilyen képet akart, így a kamera mögött állva elmesélte, hogy taxival jött a fényképezésre, és az autó az úton elütött egy kutyát. Aztán exponált.

Ez lett belőle, ráncos nyakú hercegné és kutyaképű herceg.

Egyébként nem ez a kép került a Life címlapjára. És Avedon készített egy olyat is, amin hárman vannak, herceg, hercegné és a kutyuskájuk. De kiállítani mégis ezt szokták.

Certosában a kolostort karthauzi szerzetesek lakják, akik a köztudatban a néma barátok, nem beszélnek éveken, évtizedeken át. Hát, nem tudom, volt egy szerzetes, aki mutatta, hogy merre kell menni a kerengőben, de aztán mégis szólt, hogy adományt lehet adni, lehet, hogy ez nem számít bele az évi engedélyezett szómennyiségbe, lehet, hogy ezzel most kimerítette a keretét. Nem akarok gúnyolódni, még úgy tenni sem, mintha gúnyolódnék, csak mesélem.

Ami a karthauziakat illeti, így élnek, egyszerre közösségben és remeteségben, szép kis kétszobás cellákban. Nem szörnyűek a körülmények, van kis hátsó kert, ahol gyógy- és fűszernövényeket nevelnek, szekrény, az nincs, csak három polc, előtte lehajtható az ajtó, az az íróasztal. Hetekig, hónapokig vannak bezárva, amire szükségük van, azt beadják az ajtó melletti kis ablakon. Társas magány, amiről azt hittük, hogy a modern idők találmánya, elidegenedés és depresszió, ők meg így élnek, ezt keresik, ettől boldogok, ettől teljes az életük, hogy igazán elmélyülten tudnak foglalkozni a számukra fontos dolgokkal. Igaz, kevesen választják ezt az életet.

Volt nekem egy nagybátyám, aki egy időben nemcsak gazdag volt, de a pénze egy hányadát drága autókba fektette. Elég régi történet, a legdrágább autóit én már nem is láttam, csak fényképen, hogy egy olyan Mercedes előtt áll szélesen mosolyogva, amelyiknek fölfelé nyílnak az ajtajai. Ő mesélte, hogy egyszer elment egy régi autós kállításra, és viszontlátta az egyik kocsiját, nem azt a példányt, ami az övé volt, de egy menő sportautót, amiből kiállítási darab lett. Valahogy meggyőzte a teremőröket, ha ugyan így hívják a járművekre vigyázó személyzetet egy ilyen kiállításon, hogy hadd üljön bele az autóba, de óriási volt a csalódás, húsz-harminc évvel később a luxus egyáltalán nem volt luxus, ez a Merci például attól is menő volt, hogy az ablaktörlő kétfokozatú volt, gyorsan és még gyorsabban lehetett törölni vele az esővizet. Hát ebben nyilván nincs már semmi extra, talán még a Trabant is tudta, a Kispolski biztosan.

Valami hasonló élményt kínál Fontanellatóban Franco Maria Ricci háza. A falon nemcsak a kiváló arisztokrata és kiadó műtárgyai nézhetőek, de egy fénykép is, épp vígan integet az 1961-es Jaguar E-ből. Az autó a pármai dóm előtt áll, mögötte a keresztelőkápolna. De nemcsak a fénykép látható, maga az autó is, hatalmas motorház, elképesztő elegancia a vonalakban és a színekben, nem is tudom eldönteni, hogy fekete-e a kocsi, vagy mélységes mély sötétkék. Ilyennel próbálták meg elgázolni John Wayne-t A Scotland Yard vendége (eredetileg Brannigan) című filmben, reméltük gyerekként a moziban, hogy nem sikerül, bár az autó így sem úszta meg. Beülni, persze, nem lehetett, de benézni szabad, látni, hogy a kormány olyan vékony, mintha egy drótot kellene tekergetni, elegáns, de hogy nem kényelmes, az biztos. Elöl három ablaktörlő van a viszonylag kis szélvédőn, de az első, a vezető előtti ma már szárnyaszegetten lóg rá a króm szélvédő-keretre. Műtárgy lett az autó, mégha van is rajta rendszám, mégsem ezt választanám Ricci gyűjteményéből.

Szívesen eljátszanám, hogy milyen régi, nagy rajongója vagyok Benedetto Antelaminak, mennyi éve vártam már a vele való nagy találkozást, de sajnos alapvetően úgy vagyok a szobrászat történetével, mint a legtöbben. Úgy képzelem, hogy a Római Birodalom bukásával az emberek leszoktak a szoborfaragásról, és Donatello érkeztéig nem is foglalkoztatta őket a kő. Aki nagyon akart faragni, az kiélhette magát a templomok kapujánál, díszíthette az ajtófélfát (-követ) és esetleg néhány szentet kivéshetett, de lényegében ezer éven át szünetelt a műfaj. Azóta, persze, láttam én is a Vatikáni Múzeumban a keresztény szarkofágokat, amik elég meggyőzően bizonyították legalábbis azt, hogy volt parázs a hamu alatt, de Benedetto Antelami nevét soha nem hallottam.

Ehhez kell Párma. A dóm, mellette a keresztelőkápolna, amit valószínűleg Antelami tervezett, furcsa, meglepően magas, nyolcszögű hasáb, és benne Antelami szobrai, az évszakok és a hónapok. A dóm azért fontos, mert van benne egy Levétel a keresztről, és oda van írva nemcsak Antelami neve, de az évszám is: 1173. A keresztelőkápolnában meg csak bámul az ember, az évszak-szobrokat, és az örök optimizmust, hogy a Tél mellett is egyik oldalt lombtalan, a másikon lombos fa áll. És a hónapok, hol fiatal, hol idősebb emberek végzik a jellemző munkákat, aratnak, hordót készítenek, valami retekszerű gumót húznak ki a földből. És ott van Január, szakállas férfiú, és két arca van, mint Janusnak, de nem egymás mellett, hanem az egyiket hátul viseli. Nem is lehetne látni, ha nem tennének tükröt mögéje, ami a régi szobornézőknek aligha adatott meg, de hát ők keresztelni jártak a kápolnába, nem bámészkodni.