Úgy tíz napja a Concertóban voltam, klasszikus lemezek, csak klasszikus és csak vinil, és kezembe akadt két Leif Segerstam-album. Leif Segerstam? De hát nem ő az a Marx Károly vagy Mikulás vagy erdei manó a pódiumon? Mert ezeken a lemezborítókon egy kifejezetten sovány, szemüveges férfi volt látható, mondjuk így: teljesen normálisnak látszott. Ki sejtette meg a benne megbúvó Brahmsot?  

A három tenor nagy sikerű koncertje után egymást érték a három valami koncertek, másik három tenor, három kontratenor, három szoprán, három basszus (ilyen nálunk is volt), három finn basszus. Művészi élményként lehetett vitatkozni rajta, de ahogy a három (Ryhanen, Salminen és Tilli) megszólalt, az mégis döbbenetes volt. Hogyhogy nem dől össze a ház. Hogyhogy nem szakad be a pódium három ilyen óriásfenyő alatt? Plusz ott volt még ez a furcsa karmester, Leif Segerstam, maga is kivette a részét a mókából, a három által előadott Akasztófa ária végén ő kacagott. Az se volt semmi.  

Akkor hallottam róla először, hogy vezényel, de zeneszerző is, írja a szimfóniáit, akkor már kétszáz fölött járt, most a halála előtt az biztos, hogy közelíti a négyszázat a szimfóniaszám, lehet, hogy előkerül a hagyatékból még pár darab. És mesélik, hogy micsoda csodamuzsikus volt, fiatalon megnyert valami hegedűversenyt, két héttel azután, hogy megnyert valami zongoraversenyt, és elképesztő volt a hallása meg a ritmusérzéke, és minden, az egész lénye. Nemcsak kívülről.

Új cukorka van a Müpában. A régi Ricolát leváltották, Verbena van helyette, más, édesebb, bár cukormentes, és nyilván ilyenkor kell rákezdeni, hogy a régi jobb volt. Nem is az ízéről van szó, biztos van, akinek épp a régi gyógynövény aroma nem jött be, ez meg nem is tudom milyen, talán erdei gyümölcsös. Azt is tudom, hogy az egész leginkább szívesség a Müpától, aki kicsit köhög, kicsit krákog, azért ne maradjon otthon, ezt koncertet várta fél éve esetleg, és akkor tessék, egy kis hurut, hát ezt igazán könnyű elkerülni. Néha egyébként tényleg segít, legalább kétszer éreztem (inkább többször), hogy egy lassú tételre elkapott volna a köhögőroham, de segített megfékezni a bajt a cukorka.

Hanem az új tároló. Látom, hogy valaki nézi, látszólag tele a doboz, de nem tudja, hogyan vegye ki belőle a jutalomfalatot. Vagy ez valami állatkísérlet volna? Látszik, hogy van cukor a dobozban, de a teteje nem levehető, alul meg nem esik ki semmi. Meg kell nyomni valahol egy gombot? El kell jutni a labirintus egyik sarkából a másikig? Egyik sem megoldás, mert a cukorka elfogyott, csakhogy a doboz duplafalú, így olyan, mintha volna benne, a két üvegfal között, de hagyományos módon nem elérhető. Ez volna az intelligencia-teszt, a homo sapiens a megfelelő időben alkalmazza az agressziót? Mert ha az ember elkezdi az egész dobozt, illetve az állványt rázogatni, akkor van esély, hogy egy-egy cukorkaszem hozzáférhetővé válik. Esetleg meg is lehetne fordítani az egészet, vagy egyetlen ökölcsapással bezúzni a plexifalat, de hát épp kulturáltan szórakozunk, ilyesmire mégsem vetemedhet senki.

Az úgyis csak utóbb derül ki, hogy a régi cukorka zsírpapírba, az új viszont celofánba van tekerve, így esély sincs arra, hogy zaj nélkül ki lehessen nyitni a koncert alatt.

Tudjuk, média, meg világfalu, meg, hogy még kisebb egységig jussunk, mind egy nagy család vagyunk, most már nemcsak a sztárokat gyászoljuk, de a sztárok rokonait is. Meghalt Madonna öccse, meghalt Whitney Houston anyukája, bár az ő hangját éppenséggel lehetett hallani, vokálozott nagymenők mögött is. Arra azért soha nem vettem a fáradságot, hogy megkeressem, meghallgassam, melyik Aretha Franklin-dalban hallható a háttérben Cissy Houston, meg annyira nem is volt szükség rá, hiszen énekelt Whitneyvel is, a berobbantó lemezen, ahol az I Wanna Dance With Somebody volt a nagy szám, eléneklik ketten a Sakkból az I Know Him So Wellt. Egyébként igazán nagyon jól. Azt lehetett tudni, hogy valahogy Dinne Warwick is a Whitney-rokonsághoz tartozik, de az számomra új hír, hogy Leontyne Price is, a Metropolitan és a Scala első afro-amerikai Aidája, és ki tudja, még mennyi ideig lehetne sorolni az érdemeit. És akkor ránéz az ember az életkorokra, Cissy Houston 91 éves volt, Dionne Warwick most lesz 84, Leontyne Price rég elmúlt 97. Csak Whitney nem érte meg az ötvenet.

A szavak végén az ó, ő mindig hosszú. Kivétel. no, nono. Ezt ugyan a szabályírók nem tették hozzá, de kivétel még a nonono, nononono, és így tovább.

Az egész arról jutott eszembe, hogy le kellett írnom a tetű szót, és hibásan rövid ü-vel írtam, rögtön alá is húzta a helyesírásjelző, kijavítottam, de közben arra gondoltam, hogy miért is? Soha nem mondtam még ki hosszú ű-vel, nem is ismerek senkit, aki így mondaná, igaz, nincsenek is olyan ismerőseim, akik nagyon gyakran alkalmaznák a szót, de ez most mindegy. Persze, ez valami finnugor szabály, a szóvégi mássalhangzók hosszú volta.

Rögtön eszembe is jutott a kedvenc nyelvtani szabályom, a szavak végén az ú többnyire hosszú. Kivétel: és itt elkezdődik egy végtelennek látszó felsorolás, apu, anyu, bábu, lapu, batyu, gatyu, Pityu, Samu, kamu, hamu, mamu, Katu, satu, Batu, és így tovább, a végtelenségig. Az az érzésem, soha nem próbáltam, de hogy sokkal előbb jutnak eszembe rövid u-ra végződő szavak, mint hosszúra. Hát így próbáljon meg az ember szabályok szerint élni.

Mintha ez is épp fordítva volna a tenger partján. Amire mi azt mondjuk ősszel, hogy álmos ő, de nem beteg, arra az Adria azt mondja, beteg ő, de nem álmos. Itt van az ősz, itt van újra, megkezdődik végre az igazi élet. Fürdővendégek és a fürdővendégeknek szánt mosolyok nélkül, mintha alig várnák, hogy menjünk már el, hagyjuk végre magára ezt a világot, hadd szedje össze magát.

Hogy is mondjam? A búcsúvacsorára ezt ettem: linguine con il meglio di nostro mare. Amit persze az étlap készítői úgy értettek, hogy az ő tengerük legfinomabb falatjaival, de én persze úgy értettem, hogy a mi tengerünk legfinomabb falatjaival. Ennek a tulajdonosi álközösségnek van vége ősszel, mostantól májusig a tenger az övék, csak az övék, mindenféle tengertelen jöttmentek maradjanak távol.

Minden nap jön egy teherautó, és elviszi azokat a nyugágyakat, amelyeket az élükre állítva helyeznek ki, mára már csak három maradt. Fölszedték a tengerhez vezető műanyagút felét, két vagy három lécszerű elem maradt, erre kell indulni, aki nagyon a víz partjára vágyik, de nem könnyítjük meg az útját a homokbuckákon. Mint amikor az étteremben utolsónak marad a vendég, a személyzet mászkál, kezdi jelezni, hogy tessék már fizetni és lekopni, hangosabban beszélnek, terítenek, néhányan elmennek haza, fennhangon köszönnek, hátha észreveszi magát a ragaszkodó fogyasztó. Hadd éljük a boldog életünket. Tessék már hazamenni.

Sok dologért csodálom Petőfi Sándort, nem a költőt, hanem az embert, ha van értelme ennek a különbségtételnek, mindenesetre a munkásságán kívül is. Például azért, mert mint a gólya, félig feketében, félig fejérben jár. Vagy azért, mert tud örülni annak, ami az övé. Szóval az Alföldért.

Ez azért visszatérő kérdés, ha egész nap bámulom a tengert, és a végén egyáltalán nem érzem azt, hogy na, ez a nap is az ördögé, akkor miért nem lehet ezt otthon megtenni? Kimenni az Alföldre, és nézni a síkot. Nem azt mondom, hogy az unalmas, hanem hogy alapjában véve soha nem is próbáltam. A tenger talán többet mozog, jobban változtatja napközben a színét, apály és dagály, hullámok, szél, de az alapélmény mégis a tér. Tér pedig van az Alföldön is, ahol Petőfi lelke is börtönéből szabadul. És még el is mondja a kulcsszót, hogy az Alföld tengersík, de eszében sincs azért tengerre váltani.

Amennyire tudom, Petőfi soha nem is látta a tengert. Ja, így könnyű?

Ez már az utószezon. Elvégre október van. Az ember élvezi, hogy kevesedmagával sétálgat a parton, és nézi ezeket a kivetett bálnagerincoszlopokat, vagy mik is ezek. Ja, igen, télre nemcsak a nyugágyakat tüntetik el, de kiveszik a kisasztalokat is, amelyek körül kettesével üldögéltek, üldögéltünk, néztük és hallgattuk egymást, próbáltunk rájönni, ki honnét jött és hová megy vissza. Most minden egyértelműbb, a társadalmi helyzet még esőkabátból is könnyebben megállapítható, mint fürdőnadrágból. A kisasztalokat kiszedik, és ilyen körökbe helyezik el, fogalmam sincs, miért, nyilván a szállítás miatt, de közben az egészből lesz egy mini-Stonehenge, középre kellene állni, és nézni, hol kel föl a nap. Itt leszünk majd a nyári napforduló idején is, de akkorra ezek már megint kisasztalokká válnak.  

Van egy jelenet a Kleopátra című filmben, aminek mindig utána akartam nézni. Ez tényleg így volt? Aki látta, nem felejti, bár, gondolom, a Kleopátrát is utoléri a filmek sorsa: egyre kevesebben látták. Mondhatni, generációs szakadék lehet belőle, vagy ha nem is szakadék, de szakadék jelző, olyan, mint a fényképezésnél, hogy ki az, aki belenéz, és ki az, aki maga elé tartja a gépet.

Kleopátránál maradva, van egy jelenet, amikor Kleopátrának feltétlenül találkoznia kell Julius Caesarral, ez a történelemben is így volt, Caesar dúl-fúl, hogy Ptolemaiosz kivégeztette Pompeiust, átkel Egyiptomba, Kleopátra száműzetésben (vagy menekülőben), és megérti, hogy ha Caesart a maga oldalára fordítja, akkor maradhat a trónon vagy visszakerülhet oda. A filmen úgy csempészteti be magát Caesarhoz, hogy szőnyegbe göngyölik, és aztán, amikor bemutatják az elegáns ajándékot, kiderül, hogy még elegánsabb és még nagyobb ajándék.

Nagyon klassz, de már gyerekként is arra gondoltam, hogy ez egyáltalán túlélhető? Lehet, hogy órákig kell lapulni a feltekert szőnyegben, levegő biztos nincs sok, és ahogy előkerül belőle a nő, biztos nem lehet szépsége teljes pompájában. Egyáltalán: voltak akkor már ilyen szőnyegek a világban? Vagy ha a világban voltak, Egyiptomban is? Mert ott mégis meleg van, mire kellenének ezek a méretes perzsák?

Minden kérdésre nem tudom a választ, de az antik források biztosan nem beszélnek szőnyegről. Kleopátrát tényleg becsempészték Julius Caesarhoz, és nem is volt sikertelen az akció, hiszen később közös gyerekük is lett, de valószínűleg szennyeskosárban tették. Vagyis épp ellenkezőleg, tiszta kosárban, lepedők között. A többi történelem. Ja, ez is az volt.   

Utálom... ez túl erős, és nem is illik az emelkedett hangulatomhoz. De azért elég hülyének tartom azokat, akik a hasuk miatt utaznak, vagy jó, nem a hasuk, de a nyelvük, az ízlelőbimbóik miatt, akik csak arról tudnak beszélni, mit ettek, hol, mikor, mennyiért. Így aztán most nem mesélem el a tegnapi vacsorámat, a piros közepű, szélén mégis ropogós tonhalat, meg a mellé kapott libamájat, a sült újhagymát, meg azt a kis sárga virágot, ami az egészet díszítette. Meg a desszertet sem, zabaione fagylalt formájában, kis, kakaós tésztán, meglocsolva 2002-es sherryvel. Komolyan mondom, néha vágyom arra, hogy kiderüljön: becsapnak, a huszonéves sherry legfeljebb csak kettő múlt, csupán áttöltötték egy régi üvegbe, vagy nem is sherry, hanem juharszirup.

De a kávé, az más.

Tudom, hogy másnak is más, hogy másokban is megvan ez az érzet, álljunk már meg egy benzinkútnál, és igyuk meg az első igazi olasz kávét, és onnantól kezdve minden rendben van. Tudom, hogy komoly emberek próbálták otthon reprodukálni az érzést, teljesen sikertelenül, vettek olasz kávét, aztán vettek olasz kávéfőzőt, végül vettek olasz vizet, és csak nem sikerült olyan kávét készíteni, amit itt, ebben az első kúton lévő szendvicsezőben adnak. Talán az olasz áram a megoldás. De hogy az egész nem privát hülyeség, arra bizonyíték a Játék a kastélyban. Mikor a darab elején Turai és Gál azon vitatkozik, hogy vajon balszerencsés nap-e a péntek, Turai egyik érve az, hogy San Martinónál felülmúlhatatlan espresso kávét ittak.

Van állandóság a világban.

Mióta is várom, hogy megnyíljon ez a kiállítás? Mióta megláttam a Szépművészeti oldalsó falán az oroszlánt. Kocsiból, esőben, de hogy tényleg, eljön. Aztán mentem arra biciklivel, és rájöttem, hogy nem is az oroszlán van a képen, hanem egy szörny, a sárkánykígyó, bár ebben a névben, csak két állat van benne, a sárkány és a kígyó, a szörny ennél összetettebb, a szó szoros értelmében. A feje szarvasvipera, a teste pikkelyes, a mellső lába oroszlán, a hátsó keselyű, a farka skorpió. Csoda, hogy össze tudtak rakni egy viszonylag félelmetes állatot, de azért nem ijedek meg tőle, azokon a karmos madárlábakon nem ér utol.

Hanem az oroszlán. Körülbelül akkora, mint egy igazi oroszlán, láttam Bécsben, kék háttérben okkersárga test, éjszakánk erdejében sárga láng, tudom, az a tigris. Meg az Eufrátesz, ha már Mezopotámia.

Így vonult be az ember Babilonba, ha olyan szerencséje volt, hogy kinyitották a kedvéért az Istar-kaput, kétoldalt tettre kész oroszlánok vigyázták. Nem csoda, ha nem adták kölcsön a bécsiek.  

És akkor nyílik a kiállítás, és a Szépművészeti homlokzatán ott az oroszlán. És bent is ott van, itt lakik az Állatkert közelében, persze más alfaj, ázsiai oroszlán, panthera leo persica. Talán éjszaka átordibálnak egymásnak a srácok.