Próbálják kitalálni az ember gondolatait, és mindig jó, amikor nem tudják. Amikor a YouTube fölajánl valami néznivalót, ami, az eddigiek alapján biztosan érdekelni fog, és az ember csak fanyarul, de büszkén elmosolyodik: nem ismersz te engem, mesterséges intelligencia, ha azt hiszed, hogy én most tényleg megnézem a Flipper Öcsi haláláról szóló Kadarkai-podcastot (-et?).

Aztán kiderül, hogy ismer, nemhogy ismer, de ő tudja jobban, mert mégis megnéztem, vagyis belekezdtem, de nem hagytam abba, és ottmaradtam a szégyenben, hogy azt hittem, ezt is értem, hogy valaki alól kifordul a világ, nagy sztár volt, aztán kisebb sztár, aztán még kisebb sztár, és mégis élnie kell. Lecsúszásom története – ha elfogadjuk, hogy a sztárság „fent”-et jelent, a sarki kocsma meg „lent”-et, pedig ez sem biztos. Meglehetősen megrázó volt a Flipper Öcsi-műsor, annyira, hogy rögtön meg is néztem utána a Ki a felelős Latinovits Zoltán haláláért? című epizódot.

Amit viszont nem kellett volna. Nem mintha nagyon változott volna közben a felállás, Kadarkai jól kérdez, és igazán érdeklődik, a vendégei válaszolnak, ahogy tudnak, amire tudnak, meg arra is, amire nem tudnak, és ettől rájön az ember, hogy egy ilyen embernél már nem elég, ha meghív a riporter négy vagy öt embert beszélgetni. Nem tudom, hogy azért-e, mert túl régi a történet, vagy mert a rendszerváltás előtt volt, azért sűrű a megszurkált köd, de már túl sok a függőben maradt kérdés. Találkozott Latinovits az apjával valaha is, vagy nem? Kelecsényi László szerint igen, Frenreisz Károly szerint nem. Lehet, hogy ez ma már nem annyira lényeges kérdés. A halál körülményei azonban az. A többség úgy tudja, Latinovits a vonat előtt állt, de Cserhalmi György azt mondja, hogy „nekiment a vonatnak”. Egyébként én is így tudtam, és lehet, hogy ez valami félrevezetés, bár hogy ki kit vezet ezzel félre és miért, azt nem látom, nem értem. Közben meg látni és érteni kellene, ha ez a téma, tudni kellene, hogy ki tüntette el a tanúvallomásokat, ha eltüntette, hogy mi volt az eltűnt iratokban, hogy mi az igazság, ha ez tudható. Az is fontos, ha hárman háromfélét mondanak – csak a műsorhoz kevés. Akkor kutatni kell, akkor ez olyan téma, amit nem lehet karosszékből megoldani, mert túl nagy az anyag, és nem kell újra elmondani.

Vagy kell? Legalább újra el kell mondani a történetet, ha nem is lépünk vele előrébb? Nem tudom. De most így nem akarok belekezdeni a Karády Katalinos adásba.  

Eleinte kicsit nehéz volt elhinni, hogy a Városmajorban előadott, Budaörsön őshonos Szentivánéji álom előadás egy válogatás eredménye. Hogy tényleg ez a kiválasztott, legjobb öt vagy tíz, vagy nem is tudom mennyi, de hogy felelős emberek véleménye szerint ennél inkább csak rosszabbak vannak szerte az országban. Ennyire le van sántulva a magyar színház, furcsán beszélnek, mintha a Jogi esetekből lennének ők a példatörténet, az atya Demetriushoz adná a lányát, de a lány inkább Lysanderhez menne, mit szól ehhez Fluckné Papácsy Edit? Belátom, minden hátráltatja őket, repülők húznak el az égen, gerjed a mikrofon, egyáltalán: van mikrofon, fognak még harangozni és durrogtatni is. Mindegy, elmondják a szöveget Nádasdy Ádám fordításában, az is valami.

Vagy nem pont azt a szöveget mondják el, és az még több. Szóval jó kis este kerekedett belőle, a mesteremberek rendezői vagy alternatív színházat játszottak, Göndör Laci és társulata, de jó, hogy már itt tartunk, Pintér Béla parodizálható. Lilán beszéltek a piros fényekben, elröppent a három óra, és már megint ott tartottunk, hogy ”ha mi árnyak, nem tetszettünk…” Illetve nem ott, mert ez a Nádasdy-fordítás.

Az ember, persze, szeret okoskodni, korjelenséget látni abban is, ha száraz a perec (nem ettem, nem azért mondom), de most így elég érdekes, hogy miért ilyen felemás az előadás, miért vicces, amikor a színház magáról beszél, és miért kell átvészelni a szerelmi jeleneteket, Hermiát és Helénát, de akár Oberont és Titániát is. Miért van csak annak a pillanatnak erotikus töltése, amikor a szakállas Thisbe odahajol Pyramuszhoz? Véletlen, vagy felnőtt egy generáció, amely nem tud vagy nem akar bármit is mondani a szerelemről?

A szünet előtt, mikor Zuboly szamárként óriási péniszt villantott, előttem egy pár fölállt és kivonult, és nem tudom, hogy ez a kivonulás a pénisznek szólt, vagy a tűzijátéknak, le akartak érni kezdésre a Duna-partra.

Nem állítom, hogy nagyobb tragédia nem történhet az emberrel, mint hogy meg kell néznie a Szia, életem című vígjátékot, de minek?

Vagy ez a minek lenne az örök kérdés ebben a filmben? Minek készítene el egy olyan filmet, amit már elkészítettek százszor és ezerszer, különböző színvonalakon, különböző országokban: idősödő morózusra gyereket bíznak, aztán kiderül, hogy… Ilyen volt a Kolja, a Három férfi és egy mózeskosár, annak remake-je, az Ötvös Csöpi-filmek nagy hányada, azoknak eredetije, a Piedone-filmek. Részletekben visszaköszön még a Kramer kontra Kramer, az első valamirevaló poén a Zene és szövegben már volt… lehet, hogy ez valami filmműveltségi vetélkedő? Ezért forgatnak le egy filmet?

Vagy van valami más tanulság is? Hogy Tasnádi Bence tényleg egyetlen karaktert tud eljátszani, azt is csak idegesítően? A történetben egy lecsúszott író újra írni kezd, és megmutatják a művét. Egy ideig azt hiszem, azért, hogy tessék, ennyire nem jut semmi szegénynek az eszébe, pedig tíznapos határidőt (???) harcolt ki magának. Ehhez képest mindenki gratulál neki, hogy ez élete főműve, ennek is biztos van valami értelme, bár nem tudom, mi. Vagy az egész film egyetlen figyelmeztetés Thuróczy Szabolcsnak, ha nem szedi össze magát, akkor hátralévő életében már csak lejtőn suhanó, vén krampuszokat fog játszani?    

Emellett a kép mellett sétálok el majdnem mindennap a Dob utcában, és mindig úgy látom, hogy nem az van rajta, akit mondanak, egy öreg rabbi, hanem Adrien Brody, csak a művész szakállat festett neki.

Lehet, hogy hülyeség, de már nem tudok megszabadulni a gondolattól, és eszembe jut egy másik kép, amit heteken át nézegettem a Bécsi utcai bizományi kirakatában. Kopasz férfi volt rajta, és a felirat szerint Szvjatoszlav Richter volt a képen. A kopasz kicsit sem hasonlított Richterre, leszámítva azt, hogy kopasz volt. Hogy van ez? Azért ez nem annyira bonyolult kérdés, mint Holbein követeinek azonosítása, ami, ugye, egyszerre bonyolult és hálás feladat, mert ha egyszer kimondanak rájuk két nevet, senki sem fog protestálni, hogy de hát Monsieur de Dinteville nem is így nézett ki. Vagy ha igen, az már csak valami művészettörténészi belügy marad. Kíváncsi voltam az ál-Richter képnél, mikor megy már be valaki reklamálni, és egy nap csoda történt. A feliratot kicserélték arra, hogy Dinnyés Lajos portréja. Aztán néhány nap múltán a kép eltűnt a kirakatból, és azóta sem tudom: volt valaki, akinek úgy, hogy Szvjatoszlav Richter portréja, nem kellett, de Dinnyés Lajosként igen?

Hanyatt fekve, mit sem sejtve Csokonai-verseket hallgatok, amikor Szacsvay László épp odaér, hogy

Vityilló, nádból kötött gugyilló,

vityilló, vityilló,

Egyen meg a …

Nagyon hősiesen szavalja Szacsvay, igyekszik ezt a különös refrént mindig kicsit másképp mondani, nehogy elunja a hallgató a vityillózást, de akármennyire vitéz is a László, az utolsó szót soha nem értem.  Egyen meg a micsoda? Feji ló? Annak meg mi értelme van?

Nem akarok úgy tenni, mintha a gugyilló szó jelentésével tisztában lettem volna, de arra lehet következtetni hangalakból meg szövegkörnyezetből, ha a vityilló nádból kötött gugyilló, akkor nyilván ezek amolyan rokon viskók, ki is lehet mondani az alapigazságot, hogy minden vityilló gugyilló, ellenben nem minden gugyilló vityilló, csak a nádból kötött.

Mindenesetre beírtam a vers címét (Parasztdal) a keresőbe, de egy gugyilló sem jött ki, nemhogy a hiányzó utolsó szó. Levettem a polcról a Csokonai összest, és ott derült fény az igazságra, sőt több igazságra is. Egyrészt a Parasztdalnak két változata van, mert ami nyomtatásban megjelent először, abban még nincs benne a refrén, de az egyébként fennmaradt Csokonai keze írásával szóval hiteles a gugyillózás. Másrészt kiderült, mi az utolsó szó: fejilló. Egyen meg a fejilló.

A szó állítólag a fehér lóra, vagy a fehérlófiára utal, egyenek meg a lidércek, vityillócskám, amíg szépen mondom.

Valaki foglakozott már a Csokonai - Weöres Sándor rokonsággal? Bár, gondolom, a Psyché miatt biztosan.

Lehet, hogy ez igaz, tényleg van valami mélyebb kapcsolat azok között, akik együtt zenélnek. Filmben mindenesetre igaz. A kedvencem az ilyen együtt zenélős, vallomásos jelenetek közül a Redl ezredes, amikor Gálffi és Brandauer elkezdik a zongoraszalonban játszani a Pa-pa-pa duettet. Meg ez, az Emmában, amikor Emma és Mr Churchill dalolni kezd az új fortepiano kipróbálásakor. És Handelt énekelnek. Illetve… Szóval a dallam Handel, ária a Tolomeo című operából, csak angol szöveggel, meg itt egy kicsit duettesítve is van, Gwyneth Paltrow alsó szólamot ad Ewan McGregor alá. A szöveg nem az operai angol fordítása, hanem új, a férfi szívének hölgyéről, akit hallgatva abbahagyják a madarak a csicsergést, és akit látva a virágok elszégyellik magukat, mert a nő kétszerte szebb náluk. Nem nagyon eredeti, de gyengéd gondolat, sajnos 1928-ból, akkor dolgozta át egy Arthur Somervel nevű ember az eredeti Handel-áriát. Még mondja valaki, hogy a szerelem nem tesz csodákat az emberrel.   

Régen, olyan régen, amikor még a tévéújságban részletes rádióműsor is volt, az ember, mármint fiatal ember, mondhatni, gyerek, filctollal nézte a műsort, bejelölte, ami érdekli. De azt is részletesen, például a Tánczenei koktél című műsorban külön a számokat. A címeket lefordították magyarra, néha elég érdekes dolgokat fordítottak, például az olasz énekes, Drupi Vado via című dala magyarul az volt, hogy Megyek az úton, ami csak úgy lehetséges, ha valaki szótárból dolgozott, vado az megyek, via az út. A kettő együtt viszont azt jelenti, hogy elmegyek, az drámaibb helyzet, mint menni az úton. Ámbár lehet, hogy Drupi is az úton ment el, meg így legalább nem lehetett összekeverni Máté Péter Elmegyekjével, szóval talán jó volt ez így.

A dal, amiről beszélni akarok, éppenséggel hibátlan fordításban jelent meg a rádióújságban, Büszke Mary. A szövegből gyerekként persze nem sokat értettem, azt képzeltem, hogy valami western dolog, Büszke Mary kőkemény korcsmáros leány, aki revolvert ránt, ha cudarul bánnak vele, és odébbáll. Végül is tényleg odébbáll, de nem ő a büszke Mary, hanem a gőzhajó, amin odébbáll a lírai hős (vagy hősnő, ha Tina Turner) miután már eleget mosta a tányérokat Memphisben.

A szerző John Fogerty, a Creedence Clearwater Revival frontembere, és 1967-ben írta a dalt. Nem saját élmények alapján, hanem Mark Twainből, az ő Mississippin úszkáló gőzhajói adták az ihletet, a Proud Mary ráadásul nem is létező (vagy akkor még nem létező) hajó volt, egyszerűen föl volt írva a szókapcsolat Fogerty füzetébe, hogy valamire még jó lesz.

Milyen igaza volt.

Az egész egyébként nem is a dal ötvenötödik születésnapja miatt jutott az eszembe, hanem mert láttam a tévében az István, a király előadását az Operett Színházból. Olyan, amilyen – mindegy. De a tánckar! A koreográfia!!! Mintha megkértek volna a közeli táncos-zenés mulatóhelyen hat párt, hogy jöjjenek már át, és egy kicsit mozogjanak a háttérben, amíg megy a nemzeti rockopera. És akkor eszembe jutott Tina Turner és az ő táncosai a Proud Mary alatt. Tudom, nem azonos költségvetéssel dolgozik a két produkció, de ők egy másik világból jelentkeznek.

Megy az Ahol a folyami rákok énekelnek című film, megy már vagy három perce, a narrátorhang épp ott tart, hogy „a végtelenben, ahol az ég és a víz találkozik”, vagy valami hasonló, én meg azon gondolkodom, hogy hogyan is kerültem ide. Meg azon is, hogy ez így nagyon hosszú lesz, még két óra és két perc van hátra a filmből, de alapvetően azon, hogy miért is kezdtem bele. Hát persze, az előzetes. Annak alapján úgy tűnt, hogy valami más lesz, nem robbantják föl a világot, és nem mondanak fáradt poénokat sem. Becsaptak. Tudom, a jó előzetes valahogy mindig becsapja az embert, ez a dolga, mire rájössz, hogy rossz a film, már késő. Amióta előzetesek vannak, ez probléma, már Karinthy is írt róla, véres ruhájú ember emeli a kést, kétségbeesett asszony kérdi: hát nincs szíve? Nincs. A filmben ebből egyszerű bolti jelenet lesz, az asszony a hentest kérdezi, hát nincs szíve? Nincs. Akkor adjon májat.

Itt is májat adnak, rákmájat, még jó, hogy nem májrákot, azzal a halavány tanulsággal, hogy annak van igaza, aki előítéleteket táplál. Ki hinné, hogy ez egy 2022-ben bemutatott film? Mindegy, bedőltem az előzetesnek, van ilyen, inkább az a baj, hogy az Együtt kezdtünk előzetesének képtelen vagyok bedőlni, pedig az magyar film.

Mi vagyunk az utolsó artisták, akik biztosító kötél és háló nélkül mennek végig a kifeszített kötélen – mondta egyszer Renée Fleming, az operaénekesekre célozva. Hogy ők tényleg a teljesítőképesség határán, és folyamatosan ott, és mindent kockáztatva, és egy rossz pillanatban arra tévedő szúnyog vagy porszem köhögési rohamot provokál, és tönkreteszi a produkciót, nevetségessé teszi az énekest. És közben még ez csak a kezdet, énekelni is kell, előadni, különben az ember csak bölömbika vagy bömbölő bika, nincs szíve, csak hangja.

Olyan, mintha túlzás volna, de valószínűleg nem az. És közben a veszélyek fele könnyen kikerülhető, legalábbis, ha a múlt heti Attila-előadásokra gondolok a Margitszigeten: mindenki úgy énekelt, ahogy kell. Akik előzetesen a leggyengébb pontoknak látszottak, simán teljesítették a követelményeket, akik eleve jó választásnak látszottak, azok csak még jobb választásnak bizonyultak.

A megoldás a mikrofon, a fejekre szerelt kis golyócska, az erősítés és a hangfalak: a hangok kiegyenlítődtek, a szavakat érteni lehetett, a mélyek dübörögtek, a magasak ragyogtak. De annyira, hogy az ember azon gondolkodik: miért nem így énekelnek mindig? Vagy meddig mennek még az artisták tényleg föl a kupolába, életüket és hírnevüket kockáztatni?

Ahogy nézem, a többi zenés színházi műfaj már elesett, a musical és az operett hősei mind erősített hangon fújják, az opera tartja még magát, hogy négy fal között, vagy a veronai Arenában azon a hangon kell énekelni, ami van az embernek.

A mikrofon mindent megváltoztat, és nemcsak a szabad ég alatt, de a lemezeken is. Kiegyenlíti a különbségeket, vagyis azok járnak jól, akiknek kicsi, de szép a hangjuk, a nagy, erős orgánumokat lefelé kerekíti, a többiekhez. Az az élmény, amit egyszer Zürichben éltem át, A sevillai borbély „buona sera, mio signore” kezdetű részében, amikor minden főszereplő elénekli ugyanazt, körülbelül ugyanúgy, szuperül, mégis Európa egyik vezető operaházában ültünk, aztán jön Nicolai Ghiaurov, és az ember hátrahőkölt a székben, ez ilyen? Ebből az emberből ilyen erősségű hang jön ki? Mintha föltekerték volna a volume gombot. Ez az élmény csak átélhető, de nem reprodukálható, aki ott van, elmesélheti, de ez a régen mindenkinek jobb hangja volt dolog elég unalmas már.  

Persze, tudom, ha elindulunk a mikrofonok útján, már ott a következő lépés, nem is kell énekelni, majd fölteszünk valami jó lemezt, színészek tátognak és mozognak rá, és senki nem mondja, hogy de kövérek ezek az éhező bohémek, és ne fesse be az arcát Otello. Ha eljön ez az idő, eljön, biztos abban is lesz öröm, de addig éljenek a kötélen táncolók.

Meglepő (úgy értem: meglepően jó) ötletként tegnap az operaházi gála az István király-nyitánnyal kezdődött. A mű maga érett Beethoven, de valamiért mindig szeretik hangsúlyozni, hogy attól, hogy érett, még nem jó, alkalmi zene, mintha ez mindent megmagyarázna, pedig hát a Psalmus hungaricus is alkalmi zene, amiatt mégsem kell magyarázkodni. Az István király is kettős életet él, pontosabban alapjában véve nem él, de a nyitányt azért lehet hallani, ha meg is osztja a híres Beethoven-játékosokat. Glenn Gould például, amikor azt akarta mondani, hogy szerinte az Appassionata nagyon gyenge zenemű, akkor azt írta, hogy valahová a Csata-szimfónia és az István király-nyitány közé tenné, Bernstein viszont önként és dalolva (tényleg dalolva, valami szöveget is rögtönzött rá a Beethoven-sorozatában) legalább kétszer lemezre vette.

Nálunk egy kicsit ismertebb a darab, mivel ezzel kezdődik az István, a király is, aztán megérkeznek az elektromos hangszerek is, mint az új vagy régi barbárság képviselői. Erre is gondoltam, hogy talán lehetnénk mi az István király-nyitány képviselői a nagyvilágban, az az ország, ahol a legtöbbet játsszák ezt a Beethoven-darabot, feltéve, ha nem úgy játsszák, ahogy tegnap, mert akkor inkább mégse. De mindettől függetlenül is az embert elkezdi érdekelni, hogy vajon Beethoven mit szólt volna 1848-hoz. Nem képtelenség a kérdés, szerencsésebb egészségi állapottal simán megélhette volna a forradalmat, 78 éves lett volna március 15-én, és biztos nehéz lett volna választani a Habsburg barátai és a szabadság között. Vagy ő írta volna a Kossuth-szimfóniát?