Minden sikeres férfi mögött, mondja a bölcsesség, nyilván azóta már tovább lehet fejleszteni, nem mögötte, hanem mellette, és nem feltétlenül nő, de most maradjunk az eredetinél. A sikeres férfi Nikolaus Harnoncourt, aki furcsa megszállottból sikeres karmesterré vált, ezzel persze keveset mondtam. Harnoncourt legfontosabb hatása nem is az volt, hogy azóta, mondjuk, úgy játszanák a Vivaldi Négy évszakot, ahogy ő, a Tél lassú tételét hihetetlenül gyorsan, mint inkább az értelmezés, a megalapozott értelmezés szabadsága. Ha meg tudja mondani, miért játszotta a Largo tételt gyorsan, akkor játssza csak, nem dől össze a világ.

Tényleg nem.

Hanem a Télnél maradva, valamikor majdnem annyian utálták a felvétel szólistáját, mint a karmesterét. A szólista pedig Alice Harnoncourt volt, a később sikeressé vált férfi mögött vagy mellett a nő. Aki nemcsak hegedült, de szervezte az életet a férje körül, kicsiben és nagyban, alakította a koncert körutakat és szülte a gyerekeket (négyet), interjúkat intézett, és ő volt a zenekar koncertmestere, később pedig, az idő haladtával kicsit hátrébb ült. Pont annyiszor láttam őt zenélni, ahányszor a férjét, mert mindig beült mindenféle zenekarba, onnét segítette Nikolaus Harnoncourtot. Hatvanhárom éven át éltek házasságban, de nemcsak együtt keltek és feküdtek, hanem közben is együtt voltak. Joguk lett volna úgy befejezni, ahogy Philemon és Baukisz, egy időben, az egyik tölggyé, a másik hársfává vált volna, de Alice Harnoncourt hat évvel túlélte a férjét.     

One hit wondernak mondja az angol köznyelv azokat az előadókat és együtteseket, akik vagy amelyek pályájuk során egy igazi nagy slágert hoznak a világra, aztán kész, mintha elvágták volna, soha többé a listák környékére se kerülnek. Mint azok, akik a Lambadát játszották, a nevüket is elfelejtettem, ha valaha is tudtam. Vagy F. R. David, akinek a Words did not come easy. Vagy száz hasonló.

Hozzájuk képest Sebastián Yradier minimum kétslágeres szerző. Egyrészt megírta a La palomát, másrészt volt egy önerőből kevésbé ismert dala az El arreglito (ha jól fordítom, kis megállapodás, megállapodásocska), amelyről Bizet hitte azt, hogy szabad préda, mexikói népdal, és lett belőle a Carmenből a Habanera. De Bizet legalább tudta, hogy nem saját tollal ékes, Stravinskynak nagyobb gondot okozott, hogy a Petruskában az egyik dallam, amit a kíntornás játszik a vásárban, nem saját elméjének szüleménye. Mert nem tudta, hogy a dallam tényleg létező, tényleg a kíntornás játszotta az ablaka alatt, úgy lopódzott be a fülébe, fejébe, és megírta újra. Ehhez képest Bizet esetében csak azt nem érti az ember, miért gondolta, hogy a habanera mexikói, és nem kubai. És miért gondolta, hogy a sevillai cigánylány tengerentúli melódiával határozza meg önmagát?   

Egy-egy sláger néha megdöbbentően régi tud lenni. A magam részéről, hangzása alapján 1920 környékére tippeltem volna a La paloma születését, de ez a dátum több okból lehetetlen. Először is a szerző, Sebastian Yradier 1865-ben meghalt, másrészt a La paloma már akkor is sláger volt, amikor a Habsburg Miksa császárt Mexikóban kivégezték. A legendának több változata is van, az egyik szerint a császár ezt dúdolta volna a kivégzése pillanatában, mielőtt eldördültek a fegyverek, a másik szerint egy felbérelt zenekar játszotta a gyászos esemény alatt, bár ennek elég kicsi a valószínűsége. Az biztosnak látszik, hogy Miksa császár (ha elfogadjuk ezt a címet) szerette a dalt, és hogy amikor az Európába került holttestet elindították Bécs felé, valóban ezt játszotta a zenekar. Azóta nem is szokás a La palomát osztrák hajókon játszani. Nem olyan nagy lemondás.

De ha már legenda, nyilván alig van olyan kivégzés, amellyel kapcsolatban ne pendítenék meg, hogy nem is azt végezték ki, akit mondtak. Miksával kapcsolatban mindezt még alátámasztja, hogy az anyja, Zsófia hercegnő a holttestet meglátván azt mondta: ez nem az én fiam. Tekintve, hogy a kivégzéskor az egyik golyó Miksa arcát érte, és hogy a holttest egy hétig közszemlére volt téve májusban, továbbá a test csak fél évvel a kivégzés után jutott Bécsbe, ez nem olyan különös. De a legenda él, tovább élt, mármint Miksa élt tovább állítólag, mert feltűnt San Salvadorban egy Justo Armas nevű ember, aki jól beszélt németül. Justo Armas lehetne beszélő név is, hecho justo por las armas annyit jelent, hogy fegyverek által szolgáltatott igazság, bár aligha hinném, hogy Miksa épp ezt a nevet választotta volna magának. Ámbár lehet, hogy nem volt választása, örüljön az életnek, amit annak köszönhet, hogy szabadkőműves volt, akár a kivégzését elrendelő Benito Juarez, és a szabadkőművesek nem ölhetik meg egymást. Állítólag a kétezres évek elején elvégzett DNS vizsgálatok Justo Armas Habsburg voltát igazolták, bár ha ő lett volna Miksa császár, akkor 104 éves korában halt meg. (Azt csak halkan teszem hozzá, hogy Miksa a Miramare kastélyban élt Trieszt mellett, és Triesztben a templom és a vár is San Giustóról van elnevezve.)

Akár így volt, akár úgy, marad egy kérdés: akkor miért nem szabad a La palomát játszani az osztrák hajókon?

A Falstaff ment a Mezzo tévén, tavalyi, Aix-en Provence-i előadás, annyira különleges és szép, hogy az ember nem tudta abbahagyni a nézését. Meg annyira érdekes is volt a képi világa (Barrie Kosky rendezése), hogy a néző tudni akarta, vajon a következő jelenetet hogyan oldják meg. És az aztán következőt? Az első felvonás második képénél csatlakoztam az előadásba, mindenki ott volt, csak Falstaff nem, így aztán vártam a címszereplő megjelenését, közben eszembe jutott nálunk az utolsó előtti felújítás. Gregor és Sólyom-Nagy Sándor fényképe volt a plakáton, vigyorogva mutattak egymásra. Régi szép idők, egyiküknek sem kellett hastömés, saját testalkattal játszottak. Azóta az operaénekesek nagy többsége is egészséges vagy egészségesebb életmódra váltott, nagy párnákat kell viselni a jelmez alatt.

Vagy nem? Christopher Purves énekli Falstaffot, parókával, sőt több parókával, de ami a hasát illeti: saját hassal. Átlagos hassal, talán az egészségesnél kicsit több testzsírral, de semmiképpen nem feltűnővel vagy eltúlzottal.

Nem erről van szó itt és most, de tulajdonképpen már vártam, hogy a kövérek felszólalnak a hátrányos megkülönböztetés ellen. Mert kövérnek lenni mégis nehézség az életben, és nem is lehet nagyon védekezni ellene. A kövérektől a társadalom enyhén viszolyog, valószínűleg hátrányt szenvednek a különböző munkahelyi meghallgatásokon, és jelen pillanatban még nincs is érdekképviseletük. Pedig nemcsak furcsállkodva néznek rájuk, nemcsak lehetetlen elrejteni a testi hibájukat, de a világ körülöttük még őket is teszi felelőssé ezért a hibáért vagy furcsaságért, hát minek zabál annyit. De legalább az opera most időben lépett, a blackface mellé behozta a big belly tilalmát.

Előbb hallottam, mint láttam a trieszti San Giusto harangját. Nem valóságosan, csak egy régi Pavarotti-lemezen rajta volt egy dal. Olyan nagyon nem foglalkoztam a szöveggel, inkább csak meghatott, hogy ezek az olaszok még szerelmesek is úgy lesznek, hogy közben a harangtornyok árnyai borulnak rájuk. Nem leszek már rab, meg ó, trieszti lányok, szokásos dolgok.

Hát, nem egészen. Nem egészen szerelmes a dal, a trieszti lányok nem a szerelemről énekelnek, hanem Itáliáról, hogy jön, és fölszabadít minket, a harang is szomorúan kong, mert Trieszt nem olasz, de már jönnek a srácok a trikolórral.

Nem tudom, mikor jöttek, úgy értem, mikor írták a dalt, csak tippelem, hogy 1918 környékén, amikor Trieszt először lett Olaszország része, novemberben áthajóztak Velencéből a katonák, és kitűzték a lobogót. Aztán a második világháború után újra Olaszország része lett, de nem is annyira egyszerűen, 1954-ben írták alá az egyezményt, hogy nem kell jugoszlávvá válniuk, addig brit és amerikai fennhatóság alá tartoztak. Nem hinném, hogy a közvélekedést fejezné ki, mindenesetre a börzével szemben nagy molinókra az van kiírva, USA UK COME BACK.  

Hogy jön ahhoz ez a Miksa, hogy a Miramare kastélyban lefoglalja magának a gondolataimat? Persze, igaza van, mégis ő az építtető, miután megreformálta a flottát, az öccse talán túlzott iberalizmust látott az eszméi között, hát gyorsan leváltotta az itáliai részek éléről, Miksa meg visszajöhetett békében élni, és arról álmodozni, hogy egy szép nap újra eljut Brazíliába.

Mint tudjuk, nem oda tért vissza, hanem Mexikóba, ahol előbb császár lett, majd áldozat, agyonlőtték a Winnetou-ból is ismerős Juarez parancsára, tovább erősítve a legendát, amely szerint az intelligens Habsburgokra nem vár nagy karrier. II. József, Miksa, és mire Ottó megtanult magyarul, megszűnt a birodalom.

De hát mit tudja azt az ember? Úgy értem, nem szeretnék ilyen kastélyban lakni, amilyet Miksa és Sarolta berendezett magának, de a terasz, a látvány, a tenger, a nap, a szél... És bent a képek, a Sisinek becézett Erzsébet meglátogatja Saroltát, klasszikus vizitáció pózban üdvözlik egymást. Nekem ez egyszerűen blaszfémia, nem engedtem volna kiakasztani a falra. Érteni szeretném ezeket az embereket, mire gondoltak: a Habsburg név megint szép lesz? A birodalomban megint nem megy le a nap?

Lement. De feljött egy másik,és süt, süt, süt.

Épp a Rob Royt olvasom, hogy történjen is végre valami érdekes, de történik is. A könyv maga 1987 óta áll a polcomon, épp ideje volt, hogy lekerüljön onnét, és teljesítse a kötelességét, mint a Csíki sör: üdít, táplál és felvidít. Vagy néha megakaszt, mondjuk a történet elején, mikor Frank Osbaldistone békésen kocog lova hátán Anglia északi részén, hirtelen meglát egy elcsigázott rókát, mögötte jönnek az ebek és a lovasok, szólnak a francia vadászkürtök…

Minden tiszteletem Mr Francis Osbaldistone-é, de honnét tudja első hallásra megmondani, hogy hol gyártották azokat a vadászkürtöket? Nem túlzás ez?

De az. Az volna. Valószínűbb, hogy amikor Walter Scott csak azt írta, szólnak a French hornok, vagy akár French hunting hornok, nem a gyártó nemzetiségére gondolt, csupán a hangszert nevezik így. Azt, amit mi egyszerűen kürtnek mondunk, a karikába hajtogatott, tölcséres végű rezet.

Furcsa módon van angolkürt is, bár azt a vadászaton aligha fújhatták az angolok, mert az oboa rokona, fafúvós hangszer, nád síppal, bánatos hangja csak arra volna jó, hogy a rókát biztosítsa együttérzésünkről, mert nem ússza meg, szegény állat.  

Van az a régi trükk, ha valaki nagyon műveltnek akarna látszani… de állj. Miért akarna ma bárki is nagyon műveltnek látszani? Ez most nem valami kesergés a régi világ után, amikor még latint és ógörögöt tanultak a diákok, hanem igazi kérdés. Mi haszna van ma a műveltségnek? Mert hogy mi a kára, azt körülbelül tudom: aki művelt, az nem lehet komoly ember. Annak túl sok a ráérő ideje, túl sok minden érdekli felületesen, nincs ereje vagy elszántsága ahhoz, hogy egy témába beleássa magát, ahelyett, hogy a rózsaszín használatával foglalkozna Filippino Lippi korai képein, inkább csak úgy általában nézegeti a képeket, haszontalanul.

Ennek ellenére: ha valaki műveltnek akar látszani, van az a fogás, hogy elmegy a múzeumba, elmegy a múzeum leghíresebb képéhez, de aztán nem arról mesél, hanem az ugyanabban a teremben látható, lehetőleg kis méretű, senki által észre nem vett festményről. Hogy az mekkora csoda, ő azóta egészen másképp látja a világot.

Körülbelül ezt akarom most eljátszani, csak épp a leghíresebb kép vagy szobor nincs sehol. Illetve ott van, ez Pula főterén a kis Augustus templom, mégis meglepő, hogy itt maradt, viszonylagos épségben, vagy legalábbis a bombatalálat után helyreállíthatóan. Benne néhány faragott kő, épp csak annyi, hogy a 10 kunát megérje kifizetni érte, fej nélküli katona, medúzafők, egy vitrinben mütyürök. Például ez. Fiú feje, meg a keze, ahogy beletámasztja az állát. Nem tudni, mit csinált, mit nézett, de a néző magára ismer: ő is így nézte a fiút, ahogy a fiú most elnéz mellette. Csak a fiú tartósabban.

Sajnos megrekedtem azon a szinten, hogy nem tudom, kinek az oldalára álljak Aida-ügyben. Egyre nagyobb a felháborodás Veronában, mert Anna Netrebko feketére sminkelve fogja játszani a címszerepet, most épp Angel Blue adta vissza a Traviatát, mondván, hogy ilyen szellemiségű színházban ő köszöni, de nem hajlandó, én meg nem értem. Nyilván semmi szükség rá, legalábbis el tudjuk képzelni, hogy Aida etióp akkor is, ha nem sötét a bőre, de ha egy rendezés használni akarja Aida idegenségét az ellenséges világban, akkor ezt nem érzem feltétlenül egy elmúlt és szégyenletes színházi hagyomány felélesztésének.

Attól még lehet az. Meg lehet érzéketlenség részemről is, az Aréna részéről is, de hogy itt bárkit meg akarnának bántani, az elég valószínűtlen.

Nem mintha nagyon érintene a probléma. Egy másik Aréna lábainál állok, Pulában. Nagy és szép, és az ember nem bír kijönni belőle, mert annyira harmonikus a levegője, de tényleg, mintha más szelek fújdogálnának benne. És nem keverik a művészeteket benne, horvát rock sztárok fognak énekelni, de csak augusztusban, meg a Gladiátort vetítik, ami aligha válik jobb filmmé a helyszín miatt.

Onnét látszik, hogy a Bacher nem igazi író, mondta Molnár Gál Péter, szerintem némi-némi féltékenységgel, ahogy a neveket használja. Amilyen neveket használ. Mindegyik túl bonyolult, túl csavaros, egyik sem igazi.

Akkor ez elég épkézláb gondolatnak tűnt, azóta már látom, hogy a helyzet nem ennyire egyszerű. Az ember tudja, hogy a könyvlapokon sétáló hős nem igazi, ha úgy hívják, Tótkomlósfalussi Adalbert, de az is lehet, hogy az író nem törekedett igazi emberek teremtésére. Vagy arra törekedett, de nem a névvel. Vagy hiába használ normális neveket, csak nem lesznek mögötte normális emberek. Nemrég újraolvastam A gólyakalifát, és épp így megütött a Tábory Elemér név. Pedig nagyon egyszerűnek és nagyon igazinak tűnik, mégsem érezni, hogy van vagy volt ilyen nevű ember. Bezzeg Rezeda Kázmér valóságosságában soha nem sikerült kételkednem, holott épp fordítva, biztos, hogy nincs ilyen nevű ember.

Biztos?