Ma ötvenéves Rolando Villazón, aki éppenséggel tanmese is lehetne: tessék vigyázni az ember adottságaira, különben a fél életét azzal kell töltenie, hogy a tücsök és a hangya történetét mesélik neki. Szóval Villazón kiénekelte magát, viszonylag hamar. Szépen és gyorsan indult a karrierje, Domingo-versenyen lett második, aztán jött a 2005-ös Traviata Salzburgban, és a világ opera iránt érdeklődő részének nem volt más témája, mint ez az előadás, illetve a két főszereplő, Anna Netrebko és ő. Azt azért lehetett hallani, hogy Villazón nem épp makulátlan technikával énekel, de ez ilyenkor még csak arra jó, hogy aggódva csóválják a szakértők a fejüket: ebből még baj lesz.
Viszonylag hamar baj lett belőle, a hangszálakon ciszta jelent meg, Villazónt megoperálták, és utána már nem volt a régi. Ma is énekel, jövő héten például a Müpában, de nem Verdit. Leginkább Mozartot (nálunk nem), az mégis kímélő kúra a férfihangoknak, vagy régebbi zenét, ahol nem is szabad nagyon kiereszteni a hangot, ne üvöltsön már az operaénekesek gyöngye.
Rendben van, tanmese. De biztosan az? Mi lett volna, ha nem megy el Villazón hangja? Ötvenévesen is Alfredót meg Rodolfót énekli, tisztes őszes halántékkal is rendületlenül megszakad a szerelemtől? Akkor nem ő a tanmese a kétszerepes vagy tízszerepes tenorról? Ráadásul Villazón igazi multitalentum, rajzol, könyvet írt, zsűrizett az angol kereskedelmi tévé tehetségkutatójában, új repertoárt tanult. És tud három labdával zsonglőrködni – nekem már ez is felfoghatatlan ügyesség, ő meg még énekel is közben a régi Szerelmi bájital videóban.
Okosok mindig vannak. Hogy csak az itt szereplő énekeseket érintsük, Netrebkót ma azért szidják, mert volt bátorsága otthagyni a koloratúr szerepkört, és drámai szopránná erősítette magát. Domingóval az a baj, hogy miért nem hagyja abba. Én csak azt látom, hogy mindhárman klasszul csinálják, végigélik az életüket, ki így, ki úgy. Ehhez meg az is hozzátartozik, hogy a fejüket csóválják azok, akiknek a fejcsóválás az életük.