Szimat

Szimat

homealone.jpg

Nem ereszt a Netflix filmes sorozata, The Movies That Made Us. Azokról a filmekről szól, amelyek nélkül elképzelni sem tudjuk az életünket – mondanám, bár legalább kettőt nem láttam közülük, így aztán kénytelen vagyok nélkülük elképzelni az életemet. De tényleg van, amit rengetegszer megnéztem már, amit mindannyian rengetegszer megnéztünk, például a Reszkessetek, betörők. Hogy azzal mennyit kínlódtak! Például hogyan legyen az anya annak ellenére is szimpatikus, hogy az egyik gyerekét otthon felejti. Persze, ez a legkevesebb.

Megállapodtak, hogy leforgatják tízmillió dollárból, aztán kezdődött a munka. Megtalálták a megfelelő házat. Csakhogy abban odabent nem lehetett forgatni, így aztán föl kellett külön építeni a ház belsejét egy elhagyott iskola tornatermében. Mentek szépen a költségek, a végén azt mondták, még kell ötmillió dollár. A stúdió nem adott: nem ebben állapodtak meg. Mindenki csomagoljon, mehet haza. Közben azonban elmesélték a történetet egy másik stúdió képviselőjének, így aztán az egyik társaság végigment az irodán, hogy mindenki menjen haza, nincs film, és rögtön utána ment a másik: mindenki maradjon a helyén, van film.  

Megesik az ilyesmi, az egyiknek van jó szimata, a másiknak nincs. Itt éppen megérte jó szimatúnak lenni, a befektetett pénz a hússzorosát hozta. De hogy ekkora lesz a siker, ahhoz talán nem kellett nagyon ravasz filmes pénztárnoknak lenni, mert amikor arról volt szó, hogy ki legyen a zeneszerző, valaki benyögte John Williams nevét. Haha, hehe, ez egy kis költségvetésű idényfilm, John Williams meg olyasmiken dolgozik, mint a Star Wars meg az Indiana Jones. Meg a Schindler listája – de azon akkor még nem. Mindegy, ha benyögték a nevét, elküldték neki a forgatókönyvet, ő meg visszaírt, hogy tetszik neki, vállalja.

Most aztán gondolkodhat az ember, hogy John Williams nélkül vajon mekkora lett volna a siker.

Leölt állatok

Leölt állatok

szechenyi01.png

Széchenyi Zsigmond fényképeiből nyílt kiállítás a Capa Központban. A szó mindkét értelmében az ő képei láthatóak. Vagy ő készítette, vagy ő van rajtuk. Én mindkettőt szeretem nézni, még akkor is, ha titokban arra is kíváncsi voltam, tényleg olyan rosszak-e ezek a képek, mint az elavult nyomdatechnikával készült könyvekben voltak láthatóak. Aztán menet közben rájöttem, hogy ez nem is igazi kérdés, hiszen megvan a fotóalbum is tőle, és ott már figyeltek a képek minőségére is. Maradjunk annyiban: fotóművészként valószínűleg nem kereste volna meg a mindennapi betevőt. Menekülő struccok. Menekülő zebrák. Menekülő oryxok. De hát ő volt ott, amikor még utolsókat lélegzett a sebzett oroszlán, vagy pár perccel később, az maradt meg, amit ő kattintott el.

Voltaképpen ez marad a fő kérdés: hogyan lehet lelkesedni valakiért, akinek a hivatása, mániája, hobbija, élete alapvetően akörül zajlik, amit egyáltalán nem tudok megérteni. Lelövi az állatokat, aztán hazaviszi a szarvukat, agyarukat, bőrüket. Ennek vajon mi értelme lehet? Főleg úgy, ha utólag szét is bombázzák az egészet. 

Pedig valami jó biztosan van benne, látszik a gyerekkori képeken, ahogy az első lelőtt madarat tartja, vagy az első őz fölött álldogál, hogy mennyire őszinte és magafeledt a mosolya. És aztán? Hogyan tovább? Most a kiállításon látni a házát, amelyben az állatbőrök meg a szarvak voltak a falon. Nem szeretnék ott lakni. Lehet, hogy vadászírókat olvasni olyasmi, mint a krimi? Nem akarok bűnöket elkövetni, még felderíteni sem, de attól még szívesen olvasok róluk. Nem akarok alaszkai vadkecskét lőni, de ha Széchenyi ír róla, az nekem tetszik.

Egységben az erdő

Egységben az erdő

pa130019.JPG

A történelmi operák megírásának hajnalán a kritika felháborodottan utasította vissza, hogy hazánk és a történelem nagyjai dalolva jelenjenek meg a színpadon. Azóta már kevésbé vagyunk felháborodósak és szemöldökemelgetők. Nemcsak arról van szó, hogy Boldog Gizella királynénk kisbabát akar csinálni a nemzeti klasszikus rockoperában Szent Istvánnal, de a nem nemzeti és nem klasszikus, ám új musicalben, A vadak urában egy varacskos disznó (phacochoerus) és egy ifjú vadkan (sus scrofa) énekel a szerelemről.

És jól áll nekik. Vagy úgy értem, nincs velük semmi baj. Az ember látja rögtön az ihlető forrásokat, Az oroszlánkirályt és A dzsungel könyvét, látja, hogy az alkotók közül Egressy Zoltán erőltette meg magát a legkevésbé, a történet éppen csak eléri a történet szintet, a disznópár mászkál az erdőben, és akárkivel találkozik, az elénekli, hogy ő kicsoda és mit csinál. Ez viszont azzal az előnnyel jár, hogy minden szereplőnek lehet saját zenei világa, és ha a komponista ezt képes több műfajban is írni, akkor már nagyon unatkozni nem fogunk. Ez a szint kényelmesen megvan Sebestyén Áronnak köszönhetően, a jelmezek szépek, a díszlet ledfal, és bár az ember a harmadik percben tudja, hogy mi lesz a történet vége, a gyerekek talán nem ennyire edzettek, és még örülnek, ha győz a jó.

Az igazán érdekes részek persze a vastaps után jönnek: mi lesz az utódlással? Mert varacskosnak és vadnak aligha lehet természetes szaporulata.

Hampson átlényegül

Hampson átlényegül

hampson1.jpg

Jó volt újralátni és –hallani Thomas Hampsont, még akkor is, ha ehhez végig kellett hallgatni Liszt Prométheusz című szimfonikus költeményét az Orchester Wiener Akademie előadásában. Ámbár, ha valaki pont a mű üstdob- és kürtszólamára kíváncsi, akkor talán nem volt annyira csalódott, mint az átlagos néző. Aztán bejött Hampson, és puszta lényével valahogy otthonossá tette a Müpát, mosolygós nyugalma vagy legalábbis a nyugalom és a magabiztosság érzékeltetése kényelmessé tette a székeket. Olyan jó azért, ha valaki profi.

Négy dalról volt szó csupán, az első közülük heti jó barátunk, a Hasonmás Schuberttől. A héten a Szokolay Balázs hatvanadik születésnapjára rendezett koncerten már játszotta a dal zongoraátiratát Muza Rubackyte, most meg a zenekari Liszt-átiratot énekelte Hampson.

Ahogy kell. Jól, drámaian, megküzdve egy gondolatnyit a magasságokkal, de a legtöbb énekes ezzel sokkal többet küzdene, anélkül, hogy jól énekelné el. Aztán jött még három Liszt-dal, amelyekből látszott, hogy Hampson hangjából inkább a mélységek tűntek el, azokat kellett erőltetnie, a többi, ami a szélsőségek között van, az rendületlenül az övé, és öröm.

Nem ismertem egyik dalt sem, és úgy tűnt, olyan nagyon Thomas Hampson sem ismeri őket, a kottatartóra kitette az iPadjét, és miközben azt játszotta, hogy a zene hatása alatt áll, és fölveszi a ritmust, közben kénytelen volt böködni a számítógépet is, hogy lépjen egyet a kottakép is előre.

Valószínűleg többet kellett volna érezni. A Die Vätergruft, pontosabban annak meghangszerelése Liszt utolsó munkája, a szöveg szerint az öreg lovag lemegy ősei sírboltjába, lefekszik a többiek közé, az utolsó sírba, és meghal. De ha közben bökdösi az énekes a számítógépet, akkor mégis inkább arról van szó, hogy ő viszont él, virul, számítógépezik. Nincs semmi bajom az üzenettel, jobb élni, mint őseink sírboltjában heverni.

Azon gondolkodom, hogy ha papíralapú a kotta, az vajon jobb lett volna?

Pléhpofa

Pléhpofa

mattdamon.jpg

 

Bizonyos intelligenciaszint fölött nincs is ijesztőbb név, mint az, hogy Ridley Scott. Mázli, hogy én a bizonyos szint alatt vagyok, így körülbelül egyszerre utálom, és érdekel, hogy na, most megint mit művelt, hány szörnyű anakronizmust kell fölfedezni, hányról kell megfeledkezni.

Az utolsó párbaj a film címe, csütörtöktől játsszák, és nincs benne Russell Crowe, amit nagyon sajnálok, de nyilván már nem tudott annyira lefogyni, hogy páncélos lovagnak látszódjék, vagy hogy találjanak lovat alá, amely elbírja páncélostul. Így aztán az ő szerepét Matt Damon játssza, aki nem rossz, egyáltalán nem rossz, de azért delejes vászoni jelenlét helyett leginkább csak hülyén néz ki. Remélem, nem lesz akkora siker a film, hogy visszahozza divatba a nyakba nőtt hajakat.

Egyébiránt amolyan középkori Gladiátor a film, itt is szállingózik a hó, miközben lángoló nyilakkal lődöznek az erdőben, aki az ilyet szereti, rossz ember nem lehet.

De ha nincs is Russell Crowe, azért van Csókás Márton, Marton Csokas, aki föl szokott tűnni mindenféle blockbuster filmben, és mindig csak a stáblistát nézve jövök rá, hogy megint volt, és megint nem tudom, hogy melyik volt ő. Amit lehet róla tudni, azt elolvastam, új-zélandi, az apja, idősebb Márton 1945-ben vándorolt ki, ő már nem tud magyarul, de van állampolgársága. De melyik az?

Most viszont tudom előre, hogy melyik, úgyhogy ki lesz figyelve, hogyan is játszik leghíresebb hollywoodi állampolgártársunk.

Aztán megy a film, olyan, amilyen, kicsit A vihar kapujában, hogy hárman mesélik el ugyanazt a történetet, a végén (vagyis rögtön az elején) istenítélet, aztán stáblista. Ó, jaj, megint elfelejtettem Csókás Mártonra figyelni. Azt írják ki, hogy ő játszotta Crespint, de egyáltalán nem emlékszem, hogy bárkit is Crespinnek szólítottak volna az elmúlt két és fél órában.

Nem baj, jön még a kutyára blockbuster.  

Callas-kérdés

Callas-kérdés

callas1.jpg

A New York Times-ban időnként megkérdeznek ismert embereket, hogy ha öt percük volna arra, hogy megszerettessenek valakivel valamit, leginkább valami művészeti jelenséget, akkor mihez vagy kihez fordulnának. Mondjuk (ez volt a legutóbbi kérdés) öt perc alatt kellene megmutatni valakinek, hogy ki is Maria Callas. Nyilván itt nem is az a kérdés, hogy kihez lehetne fordulni, Maria Callashoz, de melyik felvételéhez. A válaszadók szakemberek, pályatársak, a Callasról szóló színdarabok rendezői, Fanny Ardant, aki filmen is játszotta őt, meg Riccardo Muti, szóval igazán jó társaság.

Az ember persze egyből arra gondol, hogy ő mihez kezdene, és tudom is a választ, a La mamma morta kezdetű áriát mutatnám meg az André Chénier-ből. Már csináltam is, tudom, hogy abszolút hat, minden szempontból megdöbbentő, a fegyelme és a feszültsége egyaránt, és a vége, ahogy azt mondja, io son l’amore, én vagyok a szerelem.

De hát nem rólam van szó. Általában sokkal változatosabb az ízlés, van, aki a legkézenfekvőbb megoldást választja, Tosca imáját, van, aki valami igazán különlegeset, az olasz nyelven énekelt Kundryt. Van, akinek akkor jó Callas, amikor sorsfordító, úgy értem, szerepsors-fordító, Rosina A sevillai borbélyból, ami után az emberek megértették, hogy nem egyszerűen a kis áldozatról van szó, hanem vipera is tud lenni a kislány. Van, akinek az igazi Callas egy olyan felvételen jelenik meg, amit ő maga nem engedett megjelenni életében, a Sámson és Delila Csókáriájában. És van, aki a La mamma mortát választotta.

Nézegetem, hallgatom és újrahallgatom a felvételeket, és az a legcsodálatosabb, hogy mindenkinek igaza van. Nem muszáj Callast szeretni, meg lehet nyavalyogni, hogy túl éles a hangja, túl drámai a felfogása, hogy néha alacsonyan intonál, de ez mind teljesen mellékes. Mindig Callas. Callas forever.

Harmadik könyv

Harmadik könyv

paulahawkins.jpg

Lehet, hogy a világ, amelyben élünk, könyvellenes. Nem kifejezetten, nem szándékosan, de olvasni, vagyis könyvet olvasni egy kicsit mintha régimódi dolog lenne. Kinek van rá ideje, mondják, de azt gondolják, kinek van hozzá kedve. Van egy csomó valós, vagy valósnak érzett információ, lassan már az interneten olvasható cikkeket sem olvassa el az ember, csak a két összefoglaló sort, vagy csak a címet. Ezekhez képest a regény mégis kétszáz fölötti oldalt jelent, az izgalmak mellett esetleg átvészelendő lapokat, amikor nemigen történik semmi.

Lehet, hogy a világ könyvellenes, de semmiképpen nem íróellenes. Ez az egész ugyanis Paula Hawkinsról jutott az eszembe, a nőről, aki megírta A lány a vonatont, aztán megírta A víz mélyént, és megírta nemrég a Lassan izzó tűzt.

Ez az életműve, vagy legalábbis az a három regény, amit a saját neve alatt jelentetett meg. Mindez gyakorlatilag a megjelenéssel egy időben olvasható magyarul. Az expressz ajánlott fordításnak vannak hátrányai, időnként azt érzi az ember, hogy az anglicizmusok szótárát olvassa, sajnos valamit valamiért. Nem sok a három könyv, de rendben van, ráadásul bölcsen van rendben. A lány a vonaton a filmváltozattal együtt akkora siker lett, hogy ha Paula Hawkins nem akar, akkor valószínűleg nem is kell másik könyvet írnia, de ő akart, aztán akart még egyet, ez jobb is lett, mint a második, fordulatos is, meg főleg olyan figurák szerepelnek benne, akiknél nem mindegy, hogy élnek-e vagy halnak, gyilkosok vagy áldozatok. Többet nyilván nem illik elárulni róla, talán csak a környezetet, amiről nem is tudtam, hogy egyáltalán létezik, London (erről tudtam), de az a része, ahol lakóhajón élnek az emberek. Ajándékba még megkapjuk dőlt betűvel azt a regényt is, amit az egyik szereplő írt.

Ha nem lett volna A lány a vonaton, ez első könyvnek is jó volna.  

Kombinó

Kombinó

screenshot_2021-10-08_at_11_59_52.png

Végre! Végre megint közvetítése lesz este a Metropolitanből, hiányzott, legalább annyira, mint a saját Operaházunk, lehet, hogy jobban is, nem méricskélem. Csak az a furcsa, hogy közben az egész világ megváltozott, nem itt, de New Yorkban, és ehhez képest úgy tesznek, mintha semmi nem változott volna: a Borisz Godunov lesz az esti program. Ki vagyok vele békülve, de a logikus az lett volna, ha a megváltozott Metropolitant látjuk, Terence Blanchard operáját, Fire Shut Up In My Bones címmel, az első afro-amerikai komponista által írt operát a Metben. James Robinson és Camille A. Brown rendezésében – kettejük közül Brown az első afro-amerikai rendező, aki a Met nagyszínpadán rendez.

Az ember óhatatlanul kombinál, hogy miért is nem ezzel indítják a közvetítések évadát. Ez az új világ, a Borisz Godunov meg annyira a régi világ, hogy már közvetítették is. Ráadásul akkor is René Pape volt a címszereplő. Lehet, hogy egyszerű, mondjuk jogdíj-okai vannak, Terence Blanchardnek fizetni kellene, Muszorgszkij már köztulajdon. Lehet, hogy ránk vannak tekintettel, ők már ott tartanak, mi még csak itt, akkor is sutyorgunk, ha a Vörös téri muzsikok között afrikaiakat korbácsolnak.

A legjobb az egészben, hogy ezen egyáltalán nem kell gondolkodni. Csak örülni, hogy este jön Borisz a Metből.

Nagy Caterina

Nagy Caterina

valente.jpg

Öt és félmillióan nézték meg a Bongo cha-cha-chát július óta, az elég szép érdeklődés, tekintve, hogy Caterina Valente az ötvenes években énekelte először a dalt. Nem az eredetit nézik, hanem a Goodboys feldolgozását, de azon is Valente énekli, csak dögösítették egy kicsit. Mindenesetre elmereng az ember a régi szép időkön, meg hogy ma már az új számok is régiek. Vagy csak azon, hogy mi van Caterina Valentével.

Ez a legörömtelibb töprengenivaló: megvan. Luganóban él, januárban múlt kilencven. Akárhogyan nézzük, elképesztő pályát futott, onnét, hogy ötévesen Párizsban fölléptették közönség előtt, addig, hogy 2003-ban visszavonult. De a visszavonulás ma már nem olyan egyszerű, a Bongo cha-cha-cha megszólalt a Pókemberben, aztán most júliusban Tiktokon kezdett terjedni, aztán klip is lett, szerintem ugrabugrálnak rá a gyerekek, és igazuk van.

Ha valaki végigszalad a YouTube-on, azért elámul, hogy kikkel is énekelt Valente, Dean Martin, Bing Crosby, Louis Armstrong. Ella Fitzgeralddal scattel. Eleanor Powell mellett szteppel is, és egyáltalán nem ég le. És hozzá az egész nyelvi kavalkád: az olasz nevű, francia anyanyelvű Caterina Valente legnagyobb slágere az amerikai Cole Porter angol nyelvű dala, az I Love Paris. Németül. Ganz Paris träumt von der Liebe.

Hogy lehetett őt elfelejteni? Mindegy, lényeg, hogy még időben az eszünkbe jutott.

Megmaradt szavak

Megmaradt szavak

va_lyog.jpg

Átmenetileg felfüggesztettem Szőllősy Klára könyvének olvasását, de csak azért, mert hülye ötletnek tűnt az egyik országban járva egy másik országról olvasni. A másik ország Görögország, a szigeteken tett hajóútról jelent meg Szőllősy Klára könyve 1967-ben. Hogy mikori az út, az nem derül ki, akkoriban azért évek teltek el a kézirat elkészülte és a nyomtatott változat között.

Olyan könyv, mit megbecsül az ember, mert tudja, hogy több nem lesz belőle. Nem fogják újranyomni, bár nem is alacsony a példányszám, 30.000. Furcsa világ, a „Kádár bosszúja” idők, amikor lehetett utazni, rokont látogatni, csak pénz nem volt hozzá, így aztán a görög szigetek mégis többé-kevésbé csak olvasmány maradt a magyaroknak. A Világjárók sorozat fénykora.

Tulajdonképpen csak erről akartam mesélni, hogy mennyire jó, ha az, aki mesél, nem is arról mesél, amit lát. Nyilván az is érdekes, még ha előfordulnak kötelező vagy kötelezőnek látszó kiszólások, hogy a svájci utastársak azt hiszik, Magyarországon nem is lehet élni, aztán meg már ígérik, hogy jönnek. Van ennél rémesebb is. A lényeg mégis Szőllősy Klára, akit persze, sokkal többen olvasunk, mint azt tudnánk, hiszen A Mester és Margarita, vagy a Varázshegy magyar változata is az ő munkája (meg a Timur és csapata is, de azt nem olvassák sokan). Szőllősyből pedig folyton előjön a fordító, a nyelvekkel bánó ember, és tényleg meglepő dolgokat mesél. Hogy mást ne mondjak, amikor a vályogról beszél, elmondja, hogy erre az építőanyagra az európai nyelvekben csak a magyarnak van külön szava. Ami nem a nyelvi gazdagságot jelzi, hanem a valós szegénységet, másutt a szalmával kevert agyag és homok annyira régen nem építőanyag már, hogy a szó is kikopott a szótárakból.

Ámbár lehet, hogy ez is változott azóta.  

süti beállítások módosítása