Az ötlet egészen kitűnő. A koncertnek van címe, és a cím egy évszám, 1948. Egy kicsit elkezdik magyarázni, hogy ez a fordulat éve, de ennek nagyon nincs jelentősége, négy zeneművet játszanak el, amelyek ebben az évben keletkeztek. Nem tudom, ki mennyire tudja fejből a zeneművek keletkezésének évét, én semennyire, lehet, hogy zenei szempontból 1948 átlagos év volt, épp ez volna az érdekes, hogy mi volt, amikor nem történt semmi.

Sugár Rezső és Szervánszky egy-egy műve, Divertimento és Vonósszerenád. Mindkettő meglepően jó darab, ami önmagában is érdekes. Mitől jó, ha egyébként elfelejtődőben lévő szerzők művei, vagy mitől felejtődnek el a szerzők, ha egyébként jó zenéket írnak. Nem tudok más magyarázatot, mint hogy nem újszerűek, van egy Bartók által kijelölt út, és ők azon haladnak, nem utánzás szinten, mégis lábnyomról lábnyomra. Rendben, de az újdonságnak az a sorsa, hogy idővel megszűnik újdonságnak lenni, és akkor már egyáltalán nem érthető, hogy az ilyen epigonizmus miért volna bántó, miért és ki dönti el, hogy Sugár nem, ha valaki Divertimentót akar hallgatni, forduljon Bartókhoz. Vagy Mozarthoz. De Bartók mégis jobb, mondaná az ember, ha nem is érvelve, de mentegetőzve, jobb, mint Sugár, rendben van. De mióta vagyunk már megint ennyire kifinomultak, hogy ezt a különbséget is észrevesszük? Ha valaki, valahol, egy központban elcserélte volna a címkéket a világkottatárban, lehet, hogy most Sugárt hallgatnánk, és Bartókot epigonoznánk?

Remélem, nem.

Jó volna itt befejezni, de közben elhangzott még Weinberg Concertinója. Mieczyslaw Weinberg pont az az ember, akinek talán sikerül fölmerülnie a Léthéből, egyre többet játsszák, egyre többször mondják, hogy ő a harmadik ember Sosztakovics és Prokofjev mellett, ha elfogadjuk, hogy ő szovjet és nem lengyel. De így elhúzni a nótáját, ahogy a szólista és Erdődy Kamarazenekar-vezető Szefcsik Zsolt tette, nem volna szabad, mert a gyanútlan hallgató esetleg azt hiszi, hogy ez tényleg ilyen zene, direkt pokoli hamisan kell játszani. Tetszik a vagányság, de ne fejjel a falnak.  

Se hálátlannak, se szívtelennek nem szeretnék látszani, tudom, hogy nem ez a lényeg, amiről beszélni fogok. A Katona színészei felmondták két-három soronként Kosztolányi Halotti beszédét a járvány áldozataiért, ami szép is, helyes is, mondjuk, hogy célba ért az üzenet, köszönjük. De rögtön ezután jön ez a földhözragadt érzés és kérdés: miért nem tudnak ma a színészek, vagy legalábbis az egyik legmenőbb színház művészei verset mondani?

Azért fontos a ma, mert valahogy kétfelé szakad a színészi versmondás, és az ember reflexből azt mondaná, hogy bezzeg az öregek, a vers kezdetén Bezerédy és Szacsvay még tudják, hogy kell ezt csinálni, aztán Máté Gábor megint jó, de már egy másik iskola, úgy mond verset, mintha prózát mondana. A fiatalok meg úgy mondják, mintha felvételiznének, nem megy, de most még nem is kell mennie. Ha jobban odafigyel az ember, akkor persze kiderül, hogy nem rosszabbak ők sem, vagy az öregek sem jobbak, csak bennük legalább van valami elképzelés, hogy hogyan is kell ezt csinálni. Megrázva és megindulva, teljesen önmagunk hatása alá kerülve. Ennél akkor már a fiatalok önkéntelen elidegenülése is hitelesebb.

Nem fúnám meg idő előtt a végítélet harsonáját, de nem különös?

Most akkor ügyes vagy rendes? Thomas Hampsonra gondolok, aki élére állt ennek a fekete zenés mozgalomnak. Az ember persze rögtön kikéri magának: nincs fekete zene, zene van. Ahogy fehér zene sincs. De hát erről mégis azokat kellene megkérdezni, akik úgy érzik, hogy ha ki nincsenek is zárva, mégis idegenek a világ koncerttermeiben és operáiban, nem az ő zenéjüket játsszák ott. Legfeljebb a Porgy és Besst, amit, akárhogy is nézünk, mégsem afroamerikai zeneszerző munkája.

Ha ebbe a fekete klasszikus zenét játszó mozgalomba beszáll Thomas Hampson, akkor az ember nem tudja eldönteni, hogy ez ravasz előrelátás a részéről, ő időben ébredt, vagy szívvel csinálja, elvégre Hampson valóban régóta foglalkozik az amerikai zenével és a gyökerekkel, olyasmit énekel, ami mindig is érdekelte. A többiek meg örülnek, hogy itt egy sztár velük, Hamburgban, többen nézik és hallgatják őket.

Állj, állj. Először is: nem nézik többen őket, a nézők egyelőre nagyon szellősen ülnek az Elbphilharmonie-ban, és ha hihetek a számítógép által feltüntetett számoknak, 50 körüli számban követjük élőben az eseményt. Másrészt nem Hampson az egyetlen operai sztár, Lawrence Brownlee is föllép, pompás tenorino a Metropolitanből, jött volna a Bartók Fesztiválra is, ha nincs járvány. A számok alapján azt mondom, Thomas Hampsonnak erre egyáltalán nem volt szüksége. Talán tényleg ügyszeretetből énekelt.

A baj az, hogy az afroamerikai klasszikus zenét nem olyan könnyű megteremteni. A tisztán hangszeres művek feledhetőnek bizonyultak, az énekelt részek meg mintha a Porgy és Bessből lettek volna, vagy spirituálék, amelyek viszont eddig is műsoron voltak a nagy énekeseknek köszönhetően, a legtöbbet ismertem Jessye Norman vagy Kathleen Battle, esetleg kettejük közös előadásában. Lehet, hogy a nagy, afroamerikai szerzők által írt operák még előttünk vannak. Örülnék neki. 

Majdnem tetszőlegesen választottam ki, hogy melyik Scarlatti-felvétellel mondjam azt, hogy boldog születésnapot, Martha Argerich. A szonáta nem tetszőleges, hanem a 141-es, láthatóan az egyik Argerich-kedvenc, ha jól emlékszem, játszotta itt is, de játszotta ezer helyen. Az idősáv az érdekes, hogy vannak fekete hajú videók is, meg mákos hajúak, meg őszek is, és az ujjak sebessége nem változik, vagy legalábbis nem a hajszínnek megfelelően változik. És hogy ez csak ráadás, meg csak tűzijáték, bár nem emlékszem, hogy augusztus 20-án Scarlattit játszottak volna valaha is a Gellérthegyen, de valamiért így szokás mondani, szóval csak virtuozitás, hogy ezt is tudom, de közben egyáltalán nem az, zene, értelmes, szép, kifejező. Csak gyors zene.

Nem tudom, mérik-e, hogy egy zongorának mi a legnagyobb sebessége, mennyi idő telhet el két hang között, hogy az két külön hang legyen, visszaérjen a billentyű a kiinduló helyzetbe. Körülbelül ennyi, amennyit Argerich hagy neki.

Tegnap volt 80.

Balatonszemesen, a Gesztenyés (leánykori nevén Fölső) ABC előtt állt egy fehér furgon, eleje, oldala, háta AS Roma jelvényekkel és lelkendező feliratokkal ékesítve. Nincs benne semmi különös Rómában, de Szemesen az ember jelnek veszi, hogy várja őt a város, mit város, Város, így meghatódottan sétálom körbe az autót. Szemben, a járdán valaki a portékáját árulja, mindenféle kerti szerszámok és lámpák, egyszerre rám szól:

• Igaz a történet?

Nem akarok semminek elrontója lenni, így visszaválaszolom, hogy igaz. Ő azonban újra rákérdez:

• Igaz a történet?
• Melyik történet?
• Nem hallott róla?
• Nem tudom.
• Hogy két testvért egy farkas nevelt föl.
• Ja, de arról hallottam. Romulus és Remus.
• Ez az. Most mesélem az asszonynak.
• De aztán csúnya vége lett. Romulus agyonütötte Remust, mert az átlépte a város falát. Ezért hívják Rómának, nem Rémának.
• De csak fölnevelte őket a farkas.
• Ja, de hát Mauglit is fölnevelte.

Ezt a végét valószínűleg nem kellett volna mondani, de azért remélem, hittek nekem.

Ma ötvenöt éves Cecilia Bartoli, és az ötvenötből körülbelül harmincat töltött el a világ tetején, már ami a szakmai részt illeti, mint énekesnő, mint szidható, de érdemben ki nem kezdhető, aki csak önmagával versenyezhet, de versenyzik is. Legalábbis eddig még soha nem hallottam olyat, hogy Bartoli ezt vagy azt a koncertet csak félgőzzel csinálta volna, fáradt, nem érdekli, rutinból énekel. Nem is róla akarok beszélni, hanem magunkról, hogy de könnyen megszokjuk azt, hogy valaki mindig jó, mindig száz százalékos, mindig odateszi. Megszokjuk, elvárjuk. És bizonyos esetekben meg is kapjuk, amit elvárunk. Mondjuk Bartoli-esetben, aki nem csak koncerten, de próbán is teljes hanggal énekel, és szeret próbálni, dőlnek ki mellőle a többiek, de ő akkor is csinálja, és keresi az új feladatokat, új énekelnivalót. Keresi, találja, elénekli. Kockáztat. Réges régen nincs ilyesmire rászorulva, de akkor is.

Nem akarom nagyon bonyolítani, csak azt akarom mondani, hogy de jó, hogy vagy, Cecilia Bartoli.

Fogalmam sincs, miért kell amolyan félig-meddig angolt beszélni, ha az ember azt akarja, hogy komolyan vegyék, vagy ha ő azt akarja jelezni, hogy most komolyan beszél, de biztosan van ennek valami értelme. Teljesen értelmes és kicsit sem lerobbant szó az, hogy réteg, mégis folyton layerről beszélnek, akik, mondjuk, animációt készítenek, film trükkökkel foglalkoznak, vagy, na igen, vagy épp szobrokat faragnak. Nyilván nem faragják a szobrot, ez a modern technika gyönyörűsége, meg lehet spórolni a fizikai munkát, aminek ettől majd fölmegy az értéke, várom, mikor lesz kis biléta elhelyezve a Michelangelókon: kézzel faragva.

Majoros Áron Zsolt szobrai láthatóak a Hegyvidék Galériában, üvegszeletek meg fémszeletek, profilok és egész alakok, és nincs is velük semmi baj, tényleg csinos dolgok, a legérdekesebb pillanatokban érezhető is a szobrászati paradoxon, hogy kemény dologból puha benyomást kell létrehozni. Nem is tudok mást felhozni ellenük, mint amit mellettük hoztam föl: csinosak. Ilyesmiket lát az ember Velencében a Biennálén, divatos dolgok, le lehet velük élni egy életet, bár kevesen tartunk szobrokat a lakásban, trükkösek, lelketlenek, de a lélektelenség ügyében rögtön föl lehet hozni a világot, az is lélek nélküli. Bemegy az ember, kijön az ember, és mintha mi sem történt volna.  

Valószínűleg örülni kellene neki, de nem sikerül felhőtlenül. Tegnap a Filharmónia bejelentette, hogy az utolsó előtti koncertjét adja az interneten, még június 3-án a Ránki-család adja a ráadást, de vége a járványnak, tessék személyesen is jelen lenni, aki élő zenét akar hallgatni.

Örülök is, nem csak annak, ha tényleg vége a fertőzéseknek, hanem annak is, hogy ott lehet lenni annak, aki akar, de én szerettem ezt a formát, az otthonról koncertet, jobban, mint a rádióközvetítéseket, amelyeket szinte soha nem hallgattam. Itt viszont nem csak arról van szó, hogy ott is van az ember, meg nem is, hanem hogy vizuálisan is kapott egy interpretációt, a rendező eldöntötte, hogy mire kell figyelni, mondjuk tegnap az énekesek addig voltak érdekesek, amíg hang jött ki a szájukon, a frázisok végén a kép váltott a karmesterre vagy a zenekarra, valamelyik zenekari tagra. Honnan tudod, hogy énekes? Mozog a szája.

A sorok végén viszont olyasmit látott az ember, amit csak közvetítésekkor, sehogy sem lehet élőben összeegyeztetni azt, hogy a szólistát és a karmestert is szemből lehessen nézni. Tudom, hogy nem valami eredeti megfigyelés, de tényleg más a koncert élőben, más lemezről és más a számítógépen, és nem biztos, hogy nem éri meg, kapunk annyi pluszt a képekkel, amennyit elveszítünk a hangminőségen.

Remélem, hogy ezt valaki vizsgálja. Nem egyszerűen a zenebefogadási szokásokat, de azt is, ki mire jutott a járvány alatti közvetítésekkel. Az látszik, hogy a Bartók Fesztivál ebben a formában el sem indult, mintha ez lett volna a nulladik év, látszik, hogy a Concerto Budapest megerősödött, akár tetszik, akár nem, szegletkő lett a magyar zenei életben. A Fesztiválzenekar mintha épp csak karbantartotta volna magát, a Nemzeti Filharmonikusok azt is alig, a Rádiózenekar eltűnt – de egyáltalán nem biztos, hogy a saját zenenézési szokásaim reprezentatívak volnának. Most törjön ki a nyár, aztán eljön a hajfodrász, az ősz.  

A hírek szerint szép lassan befejezik a Medici-kápolna restaurálását. Nem volt nagy ügy belőle, nem kellett bezárni a firenzei sekrestyét, de az egész eljárás meglehetősen kifinomult volt, baktériumokkal etették meg azokat a gombákat, amelyek a márványon foltokat, esetleg lyukakat képeztek. A kártevők mindenféle úton-módon kerülhettek a sírokra, és nem csak a felelőtlenül tapogató látogatók kezéről, de például úgy is, hogy Lorenzo de Medicit, (nem a Magnificót, hanem egy másikat) egyszerűen szőnyegbe csavarták, úgy tették sírba. Nem akartak túl sokáig vacakolni a halottal, tekintve, hogy egy másik Medici ölte vagy ölette meg, legyen ez családi ügy. Arról, persze, nincs sok fogalmam, hogy az emberek egyáltalán mióta látogathatják ezeket a sírokat, mikortól vált a családi ügy közüggyé, a temető műtárggyá, de most nem is ez a lényeg.

Hanem maga a restaurálás. Mégis ez lehet a legjobb munka a világon, már ha valaki nem teremtő, csak befogadó. Olyasmi, mint zongorázni. Úgy értem, ha valaki ismeri egy szonáta minden hangját, trükkjét, finomságát, az a zongorista, és most teljesen mindegy, hogy jó vagy rossz zongorista, lényeg az, hogy úgy ismeri a darabot, ahogy az, aki csak hallgatja, soha nem fogja megismerni. Ugyanígy a restaurátor: ismeri a márvány minden foltját, repedését, hibáját és szépségét, itt megcsúszott a véső, ott lepattant egy szilánk. Ha a művészet tényleg jobbá teszi az embert, akkor a restaurátorok a legjobb emberek. Utánuk jönnek a teremőrök.

Az a szokás a popzenében, hogy az ember egy kicsit bizonytalan a szerző kilétében. Jó, Lennon-McCartney, de mégis melyik? Aztán, többnyire ki lehet találni, de ahhoz már egy kicsit foglalkozni kell a dallal, nem úgy tekinteni rá, mint valami olyasmire, ami az égből hullott alá, mindig volt, és most a Földre ért.

És vannak a fordított esetek. De ritkák. Azt mindig tudtam, hogy a Butch Cassidy and The Sundance Kid híres dalát (Hullhat rám a jégeső – ez a magyar címe) Burt Bacharach írta, Oscar-díjat is kapott érte, de soha nem is gondolkodtam el azon, hogy vajon ki az, aki énekel. Annyira nem, hogy még most se nagyon tudom, ki volt B. J. Thomas, pedig volt néhány nagy slágere, például a Hooked on a Feeling (igaz, ebből nálunk már csak akkor lett sláger, amikor feldolgozta a Blue Swede együttes, és hozzátették azt az ősember- kórust, hogy „huga-csaka-huga-huga”).

Mindegy. Azt akartam csak mondani, hogy mennyire különös az, ha többé-kevésbé ismeretlen énekesek halnak meg, gyász gyanánt meghallgatja az ember egy dalát, és jó kedve lesz tőle. Hogy talán ez a legtöbb, amit az ember a nagy közösségre hagyhat.