Az a szokás a popzenében, hogy az ember egy kicsit bizonytalan a szerző kilétében. Jó, Lennon-McCartney, de mégis melyik? Aztán, többnyire ki lehet találni, de ahhoz már egy kicsit foglalkozni kell a dallal, nem úgy tekinteni rá, mint valami olyasmire, ami az égből hullott alá, mindig volt, és most a Földre ért.

És vannak a fordított esetek. De ritkák. Azt mindig tudtam, hogy a Butch Cassidy and The Sundance Kid híres dalát (Hullhat rám a jégeső – ez a magyar címe) Burt Bacharach írta, Oscar-díjat is kapott érte, de soha nem is gondolkodtam el azon, hogy vajon ki az, aki énekel. Annyira nem, hogy még most se nagyon tudom, ki volt B. J. Thomas, pedig volt néhány nagy slágere, például a Hooked on a Feeling (igaz, ebből nálunk már csak akkor lett sláger, amikor feldolgozta a Blue Swede együttes, és hozzátették azt az ősember- kórust, hogy „huga-csaka-huga-huga”).

Mindegy. Azt akartam csak mondani, hogy mennyire különös az, ha többé-kevésbé ismeretlen énekesek halnak meg, gyász gyanánt meghallgatja az ember egy dalát, és jó kedve lesz tőle. Hogy talán ez a legtöbb, amit az ember a nagy közösségre hagyhat.

André Chénier-bemutató volt az Erkelben, máskor és máshol majd bővebben mesélek róla. De hát André Chénier, ahogy gondolni szokás, másodosztályú opera, az egyműves (vagy maximum kétműves) Umberto Giordanótól. Vannak ilyen komponisták, elsül a kezük vagy agyuk, egyetlen operába beleszorul mindaz, amit mondhatnak a világnak, és aztán szaladnak a régi dicsőség után, de hasztalan. Mascagni, Leoncavallo, Cilea, Ponchielli, ők a legismertebbek. Biztosan nem elég tehetségesek, csak a dolgok pillanatnyi állása, a korszellem, a librettó kapja el őket, és hirtelen többre lesznek képesek, mint amennyit maguktól tudnak. Vagy eladják a lelküket az ördögnek, egy operáért. Ah, tényleg, Gounod is ilyen.

De ez a „nem elég tehetségesség” is ilyesmire képes, mint ez az ária. Ha belegondolok, hogy hányszor húzott ki a bajból, és mindenféle bajból. Amikor az ember azt érzi, hogy talán hülyeség annyi időt fordítani zenére, vagy operára, ami mégis alsóbb kategória, nem Haydn zongoraszonátái, és akkor elkezdi játszani a cselló a dallamot, és azt mondja, tényleg majdnem csak mondja Maria Callas, hogy La mamma morta.

Nem a legszebb hang, aki valaha is énekelte ezt az áriát, Callas kicsit már túl van a csúcson, a magasságai süvítenek, de pont jó ide ez a süvítés, hogy jelezze, másról is szó van, nemcsak arról, hogy a szerencsétlen sorsú lány beleszeret valakibe, hogy ne mondjam, más ez a szerelem, vagy más is. Félek, hogy túlbeszélem, pedig nem kell.

Pasztircsák Polina nélkül ezt sem hallgattam volna meg. Ami ostobaság vagy nem is tudom, micsodaság. A lényeg az, hogy az ember nem akarja elhasználni a Missa solemnist, nem úgy értem, hogy valami nagy alkalomra tartogatná, csak ne legyen már mindennapi kenyere, ne a Sanctust dúdolja cipőpucolás közben. Aztán addig-addig folyik a tartalékolás, amíg évek telnek el Missa solemnis nélkül, az meg kinek jó. És akkor jön Pasztircsák Polina.

Nem is most jön, a koncert 2019-ben volt Berlinben, meg lehet nézni YouTube-on, és, gondolom, atájban vették föl a lemezt is, René Jacobs vezényel, Freiburger Barockorchester, RIAS Kammerchor, hogy a lényeget mondjam. Mert, persze, a Missa solemnisnél nem a szólisták a legfontosabbak, de most mégis fordult egy kicsit a helyzet, Pasztircsák Polina neve, hangja, teljesítménye tette érdekesebbé a lemezt. Nem is múlik rajta semmi, szépen énekel, ahogy a többiek is, a basszus lehetne mélyebb is, majd belefullad az Agnus Deibe, de tényleg nem ezen múlik.

Tulajdonképpen nem is múlik semmin, nekem nagyon tetszik az egész, bár, úgy látom, a lemez nemzetközi fogadtatása nem kifejezetten elfogadó, túl gyorsak a tempók, túl kicsi a hangzás, túl könnyű a nagy mű. Egyetlen ponton vagyok kénytelen egyetérteni: az előadás vége tényleg kicsit különös, mintha csak elfogyott volna a kottapapír, és Beethoven lusta lett volna lemenni, egy újabb ívet vásárolni, inkább berekesztette a művet.

De ami általában nem tetszik, nekem épp az a szép Jacobs felfogásában: nem ráz velőt. Azt ma már nehéz megmondani, hogy Beethoven akart-e velőt rázni, vagy csak az előadási hagyomány olyan, Jacobs helyett mindjárt Klempererhez vagy Bernsteinhez küldik az embert, az az igazi Missa solemnis. Lehet. De én épp azoktól az előadásoktól félek, azt a Beethovent nem tudom, vagy nem szeretem követni. Amit néhai nagybátyám mondott: hogy Beethovenben és főleg a Missa solemnisben mintha volna valami kollegialitás a Jóistennel, te megteremtetted a világot, én meg megteremtettem a Missa solemnist, mától tegeződjünk.

Pedig ez zene. Nem azt mondom, hogy csak zene, mert lehet, hogy tényleg ez a legtöbb, amit válaszként adhat az emberiség a teremtésre.   

Vass Gábor halálakor, vagyis januárban hallgattam sokat a Kis hableány című Disney mesefilmből a Ringat a víz című dalt, tényleg annyira jó dolog, megunhatatlanul jókedvű, karibi riszálás. Most május van, és megint azt hallgatom, és megint szomorú okból, meghalt Samuel E. Wright, aki az eredeti hang volt, angolul ő énekelte a rajzfilmben. Illetve, ez is érdekes dolog, angolul kellett énekelni, de jamaikai akcentussal, amire állítólag Wright képtelen volt, így trinidadi akcentussal danolt, nekem így is jó, nem nagyon érzem a különbséget. Wright amúgy rendes musical-színész volt, a színházban ő volt Muszafa, az Oroszlánkiráyban Szimba apja, Tony-díjra is jelölték érte.  Erről is írnak a lapok amelyekben megemlékeznek róla, illetve még egy reklámot emlegetnek, Wright volt a lila szőlő a nyolcvanas években a Fruit of The Loom márkájú alsónemű hirdetéseiben. Színészélet.

De tényleg az, és ha az ember elbizonytalanodik, hogy illik-e egy színművészt reklámfilmekkel és rajzolt, éneklő rákocskákkal azonosítani, akkor erre Samuel E. Wright maga válaszolt, amikor azt mondta Sebastian (ő énekelte a Ringat a vizet) azt adta meg nekem, amire mindig is vágytam: a halhatatlanságot. Ezért választottam ezt a hivatást. Azt akartam, hogy az egész világ szeressen és emlékezzék rám.

Legyen neki könnyű a víz.

Azért jó, hogy szinte minden kriminél, de főleg minden angol nyelvű kriminél megemlítik Agatha Christie-t, már hogy megemelné a kalapját, vagy legalábbis a nyomdokaiba lép az új szerző, mert mindig rájön az ember, hogy egyáltalán nem így van. Úgy értem, nincs miért kalapot emelnie, meg a nyomdokai is elég nehezen járható ösvényt jelentenek.

Mindjárt befejezem Richard Osman könyvét, tényleg tehetséggel megírt, több nézőpontot kevergető, az olvasót az orránál fogva vezető regény. A mai elvárásoknak megfelelően rövid fejezetek kergetik egymást, lehet olvasni földön, égen, levegőben, kanapén, megszakítható és újrakezdhető. És tényleg igyekszik nyomdokban járni, legalább annyiban, hogy a nyomozók egy nyugdíjasház lakói, kiszolgáltatottak, gyengék, de a szellemi képességeikkel nincs baj, megannyi Miss és Mr. Marple. A csütörtöki nyomozó-klub a könyv címe, világsiker, és bár nem vagyok nagy krimi-őrült, azért remélem, lesz még folytatása. Csakhogy.

Tegnap körülbelül tizenöt oldallal a vége előtt hagytam abba az olvasást, és merültem álomba. Nyilván ebben benne van a vállamba kapott oltás is, de nem tudom elképzelni, hogy létezne olyan Agatha Christie-regény, amit ennyire a vége előtt abba tudtam volna hagyni. Mintha ez volna az ő titka. Nem a hangulatteremtés, nem a nyomozófigurák egyénisége, nem a rejtély, hanem az az egyszerűnek látszó dolog, hogy az embert érdekli: ki ölte meg az áldozatot és miért. Ez az, ami Richard Osmannak még nem megy. De belejön, szívből remélem, hogy belejön.

Nem vagyok benne semmiféle honostorozásban, bús magyarságban, sorsverteségben, óriási szerencsének tartom, hogy itt élek, most élek, sőt, egyáltalán azt, hogy élek. De néha mégis hasznos, ha az ember ufósítja magát, idegenként néz körül az otthonában, és próbálja megérteni, amit lát. Szóval most szállt le a repülő tárgy, kilépek, és azt látom, hogy mindenütt hatalmas, kék plakátokon barátságos arcot vágó fejek. Nem beszélek magyarul, így azt gondolom, választási plakátok, és hogy mennyire peches az a párt, amelynek ilyen bávatag vigyorú figurákkal kell kiharcolni az emberek bizalmát. Nem lesz könnyű.

Ha mégis beszélek egy kicsit magyarul, tudom, mi az, hogy oltás meg élet, rájövök, hogy ez egy sokkal fontosabb üzenet annál, mint hogy szavazz rám, azt mondja, maradj életben, és szörnyű, hogy ezt a fontos üzenetet így tudják csak elmondani, hogy a hazánk nagyjai sorozatban ilyen fickókat és fickónőket sikerült összeválogatni. Jó magyarnak lenni, de néha nehéz.

A Színészbüfé/büfészínész című (jobb szó híján) előadásban mondta Mácsai Pál, hogy a mi szakmánk (mármint az övéké, a színészet) társadalmi presztízse most is igen magas, még ha csökkenőben is van.  Akkoriban, mármint amikor csökkenni kezdett a színészet presztízse, ezt nagyon jó dolognak gondoltam, végre az megy majd színésznek, akinek kell, akinek erre van tehetsége, hivatása, nem zavarja össze a fejeket a sztárság, kiemelkedés a tömegből, esetleg az anyagiak. Hát, nem tudom.

Amikor ez az egész elindult, mármint a sztárszínészet és színész sztárság elbizonytalanodása, mert a televízió elkezdte kitermelni, létrehozni, megteremteni a saját sztárjait, részese voltam egy műsornak, amelyben erről beszélgettünk. Koltai Tamás volt az, aki a legérzékenyebben és legingerültebben reagált a jelenségre, a celebek megjelenésére, mondván, hogy ezeknek az új embereknek a sztárolása mögött nincs teljesítmény. Hogyhogy nincs teljesítmény? Hát nem dolgoznak meg a szerepért, nem vesznek részt a próbákon, nem tanulnak szerepet. Rendben van, de az egész életüket dobják be a közösbe, a nyilvánosság előtt esznek, isznak, ölelnek, alszanak, mindent odaadnak azért, hogy a néző nézzen, mit lehetne még kívánni tőlük?

Mindegy, nem értettük meg egymást. Elég hamar kiderült, hogy Koltainak igaza van abban, hogy az új emberek kitolják a klasszikus színművészeket a közismertség trónusáról. Gellénházán volt dolgom, és az ottani ismerőseim, amikor megmutatták a falut, mondták, hogy látod, ez a Zsanették háza. Zsanett a Big Brother első részének volt egyik főhőse. És tényleg, mintha a celebek csak a színészeket veszélyeztetnék, a popsztárok meg a labdarúgók rendületlenül királykodhatnak, de nem hiszem, hogy volna olyan színész, aki úgy felzaklatna a puszta jelenlétével valakit, mint amikor hatéves koromban megláttam az utcán Venczel Verát. Nyilván az a rajongás sem a művészetének szólt, még csak azt sem mondhatom, hogy a régi szép, idők…  De mi a jövő? Maradnak a focisták és a popsztárok?

Nem tudom, érvényes lehet-e olyan kifogás egy műsor ellen, hogy túl színvonalas, de valahogy ez volt az érzésem a Büfészínész/színészbüfét (fordítva!) nézve. Az Örkény amúgy nem büfészínészei üldögéltek Mácsai Pál körül, aki szokása szerint a mindent el tudok játszani, még a műsorvezetőt is alapon eljátszotta a műsorvezetőt, felkészülten és problémamentesen kérdezgetett, kicsit úgy tett, mint aki zavarban van, vagy nem is tudom, nála elég nehéz eldönteni, hogy mi az, amikor úgy tesz, és mikor igazi. A többiek meg válaszoltak. Tekintve, hogy a szereplők jól ismerik egymást, elkerülhetetlen volt, hogy az interjúknak, vagy csoportos beszélgetésnek legyen valami fábrysándoros jellege, akkor most azt meséld el, amikor, de a többiek készséggel elmesélték azt, amikor, szóval jó ez, érdekes, vicces, színes.

Persze, nehéz az ilyesmit pontosan belőni, Mácsai is szeretett volna legalább percekre elmélyülni, és megfejteni, mondjuk azt, hogy mitől színész a színész, ami valószínűleg egy másik beszélgetésben értelmesebb eredményre jutott volna, ámbár az is lehet, hogy nem, honnét tudnák ők maguk is, már az is csoda, ha valaki magáról tudja, hogy miért az, ami. Így viszont mégsem az jött ki az egészből, hogy viccelünk, viccelünk, de azért sokkal mélyebbek vagyunk, mint azok, akiket ma a tévébe hívnak meg szerepelni, hanem inkább a rokonszenves utóvédharcot lehetett látni: sokat veszít világ, amikor nem minket néz, mert mi legalább profin el tudunk mesélni valamit. (Már aki, mert van olyan, aki hangsúlyozottan civillé válik, ha magáról beszél.)

A másik probléma egyszerűen technikai: túl sokan vannak. Nincs mit tenni, ez a társulatról szóló műsor, nem illik senkit sem kihagyni, de így a műsor egyfelől hosszú lesz, másfelől monoton. A néző tudja, hogy még nem lehet vége, hiába telt el két óra, de Epres Attila még meg sem szólalt. Aki viszont megszólalt az elején, az tudja, hogy ez megvolt, jól vagy rosszul, de lement már, így aztán csak díszletelemként unatkozik a kanapén. Erre szokás mondani, hogy ha nem tetszik, ne nézd, de nézem, úgyhogy minden kifogás ellenére valószínűleg tetszik.

Kényelmi szempontok. Ezt írja a Wikipédia, hogy kényelmi szempontok miatt nem használnak az operai gyakorlatban üvegharmonikát a Lammermoori Lucia őrülési jelenetében, helyette inkább fuvola szól.

Azért érdekes, mert a járvány utáni-alatti előadás a palermói Teatro Massimóban mintha mással sem foglalkozna, csak a kényelmi szempontokkal. Az énekesek jó messzire vannak egymástól, nem mintha így kevésbé volna veszélyes a foglalkozásuk, az előadás egésze „semiscenica”, félig szcenírozott, ami annyit tesz, hogy kevés a díszlet és a kellék, de azért be vannak öltözködve a szereplők. A kórus kottából énekel, de a kemény vonalas operarajongók valószínűleg kiegyeznének az ilyen előadásokkal: végre azt kapjuk, amiről szó van, nem kell azon gondolkodni, hogy mi újság az őrültek házában. Azon lehet csak vitatkozni, hogy helyes-e, ha Edgardo nem leszúrja, hanem agyonlövi magát. Azon már nehezebb, hogy Celso Albelo azért megpróbálhatná egy kicsit feljebb tartani a pisztolyt, mert értelmes ember nem a vastagbelét veszi célba, ha halni akar. Leszámítva azt az esetet, amikor még van egy kis énekelnivalója.

Poénkodnék szívesen a keményvonalas operistákon, csak az a baj, hogy ezzel az előadással én is tökéletesen ki vagyok békülve. A címszereplő Sarah Blanch pompásan beénekli a teret és a világot, eleve kicsit gyenge idegzetűnek ábrázolja Luciát, de eleve az is, aztán elborul, és az ember azon kapja magát, hogy végre olyan őrülési jelenetet hall, amit nem érez hosszúnak. Plusz megkapja még az üvegharmonikát is, amitől tényleg szebb lesz az ária. Szebb, és a hangszer huhogásától kísértetiesebb is. Celso Albelo elkészül az erejével az előadás végére, de addig egész jól veszi Pavarottira a figurát, kövér és szakállas, de a szíve Luciáért dobog. A karmester Abbado, nem az az Abbado, hanem az unokaöccse, Roberto, de magabiztosan irányítja a zenekart, és szól is minden és mindenki. Még kényelmi szempontból sem szívesen játszom a begyepesedett hülyét, de nekem ennyi elég.

Számlál visszafelé az óra a Berlini Filharmonikusok digitális koncerttermében, vagyis a honlap bal felső sarkában. Este hétkor kezdődik a hangverseny, amelynek második részében A kékszakállú herceg vára lesz, a finn karmester, Susanna Mälkki vezényletével. Ilyenkor azért mindig elragadtatásba esek, nem csak azért, mert Bartók lassan kiszorítja Széchenyit és Kossuthot a legnagyobb vagy leghíresebb magyar szerepéből (ha jobban belegondolok, ezt már régen meg is tette), és de jó, hogy még senkinek nem jutott eszébe musicalt írni Bartók életéből. De vannak ezek az emberek, akik tudtuk és szándékuk nélkül egy halom másikról is gondoskodnak. Assissi vendéglősei remélhetőleg minden nap hálát mondanak Szent Ferencnek, Salzburgban sem kellene Pünkösdi Ünnepi Játékokat tartani, ha Mozart nem ott születik, és szerencsés magyar operaénekeseket hallgatnak fontos operákban és koncerttermekben, mert megfelelőek a Kékszakállú szerepeire, és nekik mégsem okoz akkora gondot ennek a furcsa librettónak a megtanulása. Nem mintha Komlósi Ildikónak kifejezetten Bartókra lett volna szüksége a világra szóló karrierjéhez, de azért nem árt, ha a koncertszervezők először Magyarországon érdeklődnek, van-e alkalmas ember a feladatra.

Van, van, drukkolunk.