Belekezdtem Birgit Nilsson önéletrajzába, La Nilsson a címe, vicces is, meg varázslatos is az öntudat és az önirónia (meg egyéb irónia) keveredése, ez a jófajta földközelség, én vagyok Izolda, sőt, a legjobb Izolda, aki csak elképzelhető, de egy Wagner-operához a legfontosabb dolog egy pár kényelmes cipő. Valószínűleg ez az operaéneklés vagy a nagyszabású éneklés lényege: az egyensúly. Az egyik majd megőrül, hogy ő kelti életre a fáraó lányát, és a fellegekben vagy a piramisok tetején jár, akkora művész, a másikat meg a honoráriumon kívül nem sok dolog izgatja, soha nem látta még a Tosca harmadik felvonását, mert őt a másodikban leszúrják.

Megint a napokban ünnepelt Renato Bruson jut az eszembe, az Operaházban tartott mesterkurzusa. Egy növendék tenor állt a zongora mellett, és a mesterkélt, kiokoskodott, vinnyogó hangon elkezdte énekelni a Macbethből Macduff áriáját, O, figli. A nyekergéstől Bruson megdühödött, tessék normálisan énekelni. És kieresztette azt a döbbenetes hangját: O, FIGLI. Ez ilyen egyszerű. 

Aznap készítettem vele egy rövid interjút, nem túl elmés kérdésekkel. Hogy készül egy fellépésre? Nem nagy ügy, igyekszik az előadás napján rendesen megebédelni, és az ebédhez megiszik egy üveg vörösbort. Egy üveggel? Nem egy pohárral? Nem, nem, egy üveggel.

Azért nem hinném, hogy csak a vörösboron múlik.   

Rembrandt egyik legismertebb képe A zsidó menyasszony. Ami csak azért érdekes, mert lehet, hogy Rembrandt, ha ezt olvasná, azt kérdezné: milyen zsidó menyasszony? Hát ez, amikor a szépen felöltözött férfi a nő mellére teszi a kezét. Ja, az nem menyasszony, hanem asszony. Neve is van, Rebeka.

Valószínűleg rosszul tudtuk a kép címét, rosszul értelmeztük a jelenetet, nem arról van szó, hogy az esküvő előtt a férfi gyengéden, de határozott és még ma is zavarba ejtő erotikus töltéssel érinti meg asszonyát, hanem mindez már jóval a nász után történik. A kép ezek szerint Izsákot és Rebekát ábrázolja, akik a nagy éhínség idején a filiszteusok földjére költöztek, és Izsák, nehogy a szép felesége miatt megöljék, azt mondja, hogy Rebeka nem a felesége, hanem a húga. Nem mintha emiatt nem ölhették volna meg, de átmenetileg jó ötletnek látszott.

Aztán mégsem lett jó ötlet, mert Abimélek, a filiszteusok királya meglátta őket, amint együtt nevetgéltek (Rembrandt szerint nemcsak nevetgéltek), és rájött, hogy Rebeka Izsák felesége. Abimélek nem meglepő módon megmérgesedett, de meglepő módon csak azért, mert szerinte így Izsák veszélyesebb útra lépett, bárki a népéből Rebekával hálhatott volna, és akkor bűnbe keveredtek volna, így megparancsolta, hogy aki Izsákhoz vagy Rebekához nyúl, halállal lakoljon.

Onnét jutott az egész az eszembe, hogy az amszterdami Rijksmuseum szinte a teljes anyagát föltette az internetre, ne nélkülözzön a világ, ha Rembrandtot akar látni. Ami ezt a képet illeti, csak ha ott áll előtte az ember, akkor látja, hogy ez szinte dombormű, olyan dúsan áll a festék Izsák ruhaujján, hogy szinte tapintható. Szinte, mert a teremőröknek is volna egy-két szava, ha bármit is tapintani akarnánk. Nem is kell monitorokról meg színhelyességről elmélkedni, az eredeti tényleg az eredeti.  

Már csak hármat kell aludni, és meg lehet nézni az Opera új Szöktetését. A nagy Mozart-operák közül ez a legkisebb, és valószínűleg ez a legnehezebb is, legalábbis színdarabként, vagy rendezői szempontból. Ha a korábbi hazai felújításokra gondolok, két jelentős rendező is elvérzett Szelim basa palotájának fokán, Gazdag Gyula se nagyon tudott mit kezdeni a darabbal, Kerényi Miklós Gábor is valami szörnyű humorkodást hozott össze belőle. Ehhez képest most mégsem rettegek előre, Vecsei H. Miklós ha elesik, se kerül rossz társaságba, ha talpon marad, akkor végre van egy új remény az operaházi csillagok háborújában.

Amíg ez ki nem derül, igazából a szöveg érdekel, mert Varró Dániel újrafordította a darabot. Legfőbb ideje volt, a Szöktetés nemes versenyben volt a legostobább magyar nyelvű librettó díjáért, pedig erős a konkurencia. Csakhogy a nemes versenyből az idők során sokan kidőltek, mivel az eredeti nyelven való éneklés lett a korszerű vezérelv. Ez azonban egyelőre nem vonatkozik a vígoperákra és a daljátékokra, mégis furcsa, hogy a szerelmesek magyarul társalogjanak, aztán németül énekeljenek egymásnak. Török ruhában. Mindenesetre alighanem elveszítjük Hevesi Sándor annyira ostoba, hogy már jó fináléötletét: „akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés”. Nem fogok sírni utána.

Ki tudja, miért marad meg az ember fejében egy karikatúra. Vagy azt, hogy hány karikatúra marad meg. Nekem például a közlekedési karikatúrák közül megmaradt egy régi Ludas-címlap, Brenner György rajzolta, autó közelít a zebra felé, és a sofőr azt mondja: majd fut a nyanya. A gyalogos meg azt: majd fékez a csibész. Vagy volt egy Fülöp György-rajz, az volt a címe, hogy Rendőrtévesztő pulóver. Akkoriban vált kötelezővé a biztonsági öv használata, és a sárga pulóveren átlósan nagy, fekete csík futott át, mintha be volna kötve a sofőr.

Fülöp György volt az, akinek a gyerekek nem szerették a rajzait, mert olyan volt, hogy „ezt én is meg tudom csinálni”. Voltak a nagy virtuózok, Balázs-Piri Balázs a cicis nőkkel, Várnai az elborult kedélyével, Brenner a humorával, és volt Fülöp György, akinek olyan igazi, csúnya emberek szerepeltek a téglalapjaiban. Nem mintha magával kíméletes lett volna, mint azt a fenti önportréja mutatja. Fülöp Györgyben az volt a különös, hogy egyszerre játszott mindkét pályán, karikatúrista is volt és író is, bár ezt akkor nem éreztem, a gyerekek nem olvasnak humoros írásokat, csak képeket nézegetnek. A másik különös dolog, hogy semmi ok nincs múlt időben beszélni róla, ha jól tudom, az Isten élteti, ma 98 éves.   

Emlékszem még a Sinkovits-nekrológra. Zappe László írta a Népszabadságban, és a sok, nagy Sinkovits-szerep mellé odasorolta, hogy ő volt Törpapa is. Hát ez meg hogy kerül ide? Hogy jut eszébe? Sinkovits, aki esténként az arany klasszikusokkal tündökölt, vagy a másik értelemben vett Arany klasszikust, A walesi bárdokat úgy tudta elmondani, hogy szem nem maradt szárazon, így marad meg az utókornak, hogy egy rajzolt, kék figura miket mond a többi rajzolt, kék figurának?

Nem úgy marad meg, persze, hogy nem, de úgy is megmarad. Zappénak igaza volt.

Az emberben a reflex, persze, dolgozik, megint hüledeztem egy sort, hogy Vass Gábor halálakor a Ringat a víz a legjobb példa a művészetére. Nagyon jó a dal, neki egy kicsit magasan fekszik, és eleve megoldhatatlan feladat magyarul, hiszen jamaikai akcentussal kellene énekelni, az meg sehogy sem magyarítható feladat. Egyébként is: nem furcsa, hogy Vass Gáborról szólván a címek arról beszélnek, hogy ő volt Russell Crowe hangja a Gladiátorban? Azért ő hivatását tekintve mégis színész, nem szinkronszínész, láttam színpadon, azt nem mondom, hogy tetszett is, de mégis Higgins professzor volt a My Fair Ladyben, nyilván nem függetlenül az orgánumától és az egész beszédkultúrájától.

Eltelik néhány nap, és az ember rájön, hogy megint a sznob beszél belőle. Jól szinkronizálni, vagy akár csak jól felmondani egy szöveget csodálatos dolog, és nemcsak dolog, de művészet is. Nyilván aztán nem lehet azt mondani, hogy hú, ezeket a Maestro Burgereket hogy mondta alá, és képtelenség Russell Crowe fényképével illusztrálni Vass Gábor tehetségét. Marad a Ringat a víz, meg a tény, hogy vannak ilyen emberek, akik halálukkal vagy haláluk után is fel akarnak vidítani minket.

Tulajdonképpen mi a baj? Nem tudom, érzem, hogy az angol sajtó elégedetlen a zenei zászlóshajóval, a jelenleg legismertebb brit klasszikus zenésszel, Simon Rattle-lel, de nehéz pontosan megmondani, hogy mire a nagy feldúltság. Sir Simon, amikor bejelentette, hogy elhagyja a karmesterek trónját, a Berlini Filharmonikusok zeneigazgatóságát, azt mondta, hogy hazavágyik, meg ott van rá nagyobb szükség, meg 64 éves lesz. (Egyszer erről is írni kellene, a nagy muzsikusokat átható popzenéről, azt hinné az ember, hogy Rattle világa elképzelhetetlen távolságra van a Beatlestől, erre egy interjúban azt mondja: will you still need me, when I’m sixty-four.) Szóval haza akart végre menni, elvállalta a London Symphony Orchestra vezetését, de talán az egy másik Anglia volt, ahová vágyott, mert most meg visszavágyik Németországba. Annyira, hogy elvállalta a Bajor Rádió Szimfonikus Zenekarának vezetését. Másnap bejelentette, hogy fölvette a német állampolgárságot. A német sajtó címlapon hozta a hírt, ennek szokás örülni, végre művészeti kérdésekről elmélkednek a lapok. Az angol sajtó gyászba borult, elveszítettük a legfontosabb, legbefolyásosabb muzsikusunkat. Esetleg szidni kezdik a brexitet, ez is amiatt van.

Aligha van amiatt. Amikor Rattle Londonba szerződött, a brexitet már megszavazták, és elég nehéz elképzelni, hogy attól tart, ezentúl majd külön sorokban kell állnia a repülőtereken, mint azelőtt a szegény magyaroknak Anglia határainál. Nyilván valami banális oka van az állampolgárságnak, nem hiszem, hogy Rattle fölfedezte volna magában a németet, amennyire meg lehet tippelni, a nyelvet sem sajátította el magas szinten, interjút legalábbis mindig angolul adott, Berlinben is. Az ember azt mondaná, modern világban élünk, ubi bene, ubi patria, ott a haza, ahol jól érzi magát valaki. Ha Rattle Londonban nem érezte jól magát, arról nem biztos, hogy ő tehet. És még az is lehet, hogy jól érezte magát, csak Münchenben majd még jobban fogja. Nyilván a fellépések gyakorisága változik majd, több lesz Münchenben és kevesebb Londonban, de nélkülözni senkinek sem kell semmit. Mire hát a gyász és diadal?

Vagy egészen másról van szó? Egyszerű angol pánikról, hogy ma lelépett Rattle, holnap mennek a skótok?

Tényleg minden jót kívánok Katia Ricciarellinek 75. születésnapja alkalmából, de időnként azt hiszem, pályája fénypontján a legkártékonyabb énekesnők közé tartozott. Legalábbis a lemezek szempontjából. Volt Turandot Karajan vezényletével, Domingo és Barbara Hendricks mellett, utóbbi a jellegzetes nazális hangjával olyan kis finom Liút énekelt, hogy akkoriban az volt a poén: át kellene keresztelni az operát Liúra. Mert Ricciarelli, szegény, annyit fuldoklott Turandotként, hogy azt úgysem lehet meghallgatni. Nem itt kezdődött Karajan és Ricciarelli kapcsolata, hanem a Toscával. Karajannak elő kellett énekelni, ragaszkodott a személyes meghallgatáshoz, aki látta a Karajan Salzbugban című filmet, biztosan emlékszik, hogy két fiatal tehetséget visznek el hozzá, a karmester odaül a zongorához, és hallgatja az énekeseket. Egyikükkel sem dolgozott sokat, Sumi Jóval egy közös Álarcosbálra futotta az időből, de az ifjú szólisták önállóan is viszonylag nagy karriert futottak be. A másik énekesnő Cecilia Bartoli volt.

Hasonló történt tíz évvel korábban: Ricciarelli énekelt elő Karajannak, aki megállt, és azt mondta, megvan a Toscám. Úgyis készült, hogy újra lemezre vegye a művet, a korábbi vezénylése majdnem tíz éves volt, és a tenor Giuseppe di Stefano már elég bánatosan keresgéli rajta a régi hangját. Szóval újra akarja venni, és végre megvan hozzá az indok, Ricciarelli.

Mire lemez lett belőle, Ricciarelli elviselhetetlenül sipogóssá vált. Vagy talán már korábban is az volt, de akkor mit hallott meg benne a karmester? Carreras és Raimondi a másik két főszereplő, a lényeg pedig a Berlini Filharmonikusok, úgy bömbölnek már a mű első másodpercében, hogy ijedten halkítja le az ember az erősítőt: ez ilyen? A zenekar olyan. Tosca másmilyen.

Talán erre reagált a fotós is, amikor a lemezborítón a fényt Ricciarelli kebleire irányozta. Sex sells, mondják a reklámban: a szex eladja az árut. Voice doesn’t sell. Főleg, ha nincs.

Tegnap volt Renato Bruson 85. születésnapja, úgyhogy hiába nyit hétfőn a bank… Na jó, elmagyarázom. Régi olasz, vagy talán dél-európai szokás, hogy az énekesek mindig az első felvonás utáni szünetben kapják meg a honoráriumot. Nyilván megvan ennek az oka, néhány társulati igazgató lelépett a bevétellel, azért találták ezt ki, mára már kihalóban lévő jelenség, de, ha jól tudom, szünetben kapta meg a pénzt Montserrat Caballé is. És Renato Bruson is. Amíg egy szép vasárnapon a titkár szomorkás arccal kopogott be az öltözőjébe, jaj, művész úr, elnézését kérjük, de vasárnap van, a bank nincs nyitva, így a pénzt nem tudjuk átadni a szünetben. Bruson csak szelíden megkérdezte: mikor lesz nyitva a bank? Hétfőn. Rendben, akkor majd hétfőn énekelek. Azzal fogta a kalapját, és távozott.

Még az utcán utolérték, és csodák csodája: mégis találtak valahogy egy honoráriumnyi pénzt.  

Carlos Ruiz Zafón regényét olvasom, A szél árnyékát, tudom, tizenöt éve kellett volna, de most kaptam meg. Nagy szakértelemmel megírt, szép, kövér kötet. Hogy a fordítás vagy a magyar kiadás is nagy szakértelemmel készült volna, arról már nem vagyok ennyire meggyőződve. Eleve két fordítót tüntet föl a belső borító, az egyik Vajdics Anikó, aki 2005-ben, az első magyar nyelvű kiadás szövegét készítette, a másik Berta Ádám, az ő neve mellett 2015 az évszám. Nem tudom, melyiküket illeti, ha egyáltalán bármelyiküket, hogy a Montblanc szép, fekete-arany töltőtollainak Meisterstück a neve, nem Meinsterstück, ahogy legalább kétszer írják a regényben. Egy n-nel rövidebb. És ha az ember bizalmatlan a fordító iránt, akkor elkezd azon is agyalni, hogy vajon mondhatja-e valaki a harmincas években, Barcelonában, hogy egy dolog tiszavirág életű. Tudom, van rengeteg hasonló probléma, és végül is magyar szöveget kell létrehozni, nem spanyolosan magyart, de azért a helyükben inkább a kérészéletű szót választottam volna.

Két éve Bayreuth-ban az volt a szenzáció, hogy elmaradt a szenzáció, Roberto Alagna majdnem az utolsó pillanatban megfutott Lohengrin elől, kimerültségre és időhiányra hivatkozva közölte, hogy sajnos nem tudta mélységében elsajátítani a szerepet, keressenek valaki mást.

Hm, hm, mondta az ember, az elkényeztetett tenor megint a bolondját járatta a közönséggel. Ámbár Bayreuth nem az a hely, ahová a szereposztás miatt vesznek jegyet az emberek, akárki énekelhet akármit, telt ház van és lesz. Nem mintha akárki énekelhetne ott, nem ezt akartam sugalmazni. És miközben az ember legyintget Alagnára, hogy kész, ennyi volt, nem akar új szerepeket tanulni, nem akar németül énekelni, nem is azért szeretjük (ha szeretjük) Alagna mégis megtanulta Lohengrint, az Arte csatornán, illetve annak internetes oldalán meg lehet nézni a berlini bemutatót az Unter den Lindenen (-ben?). Szigorúan járványbarát körülmények között, üres nézőtér előtt. Nem kell azon vitatkozni, hogy az operaénekes ilyenkor kinek játszik, a kameráknak vagy az erkély utolsó sorának, mert az utóbbinak nem érdemes.  

A rendezés közeli rokona az Erkel Színházban játszott Lohengrinnek, rendszerváltás kori hangulatba jön el az idegen, a sok szürke öltönyös vagy bőrdzsekis fazon közé könnyű, világos ruhában. Elsa a vibráló hangú, de azért nagyon pöpec módon helytálló Vida Mikneviciute, Alagna pedig ideális idegen, felkészülten, jó német kiejtéssel, de minden szempontból beletévedve a helyzetbe. A kérdés az, hogy vajon sikerül-e otthonosra megváltoztatni a világot. Illetve ez nem is kérdés, mert tudjuk, hogy nem, inkább az a kérdés, hogy marad-e a világban vágyakozás a másik világ, a lazaság és hanyag elegancia után. Ahhoz persze jobb volna, ha az előadás végére Lohengrin nem készülne el az erejével, főleg azért, mert mégis erről volna szó, megyünk a Grál-elbeszélésig, meg is kellene érkeznünk oda.   

Ha nem, hát nem. Nem ez a hivatalos üzenete a műnek, de ez is érvényes: minden úgy jó, ahogy van. Úgy élünk, ahogy megérdemeljük. Fölösleges a szabadítóra várni.