Nem vitt rá a lélek tegnap sem, hogy megnézzem a Müpa honlapján Kocsis utolsó előtti koncertjét. Akkor se vitt rá a lélek, amikor élőben ott lehettem volna, nem akartam a nagy idő kis tanúja lenni, ezek voltak az utolsó vagy majdnem utolsó szavai. Már ülve vezényelt, tudom. Nem akartam ott lenni azért, hogy elmondhassam, ott voltam, nem akartam Kocsisra, mint örökhagyóra gondolni, tudva, hogy egy nagy muzsikus mindig örökhagyó, nem csak a koncertjei, de néha egy-egy mondata is tovább él, esetleg olyanok között is, akik őt már soha nem láthatták.  

De nem olyan egyszerű Kocsist elkerülni, mert, ha nem is gyanútlanul, hanem kifejezett ellenőrzési szándékkal megnéztem a YouTube-on David Hurwitz lemezkritikáinak új részét, amelyben a Bartók zongoraverseny-ciklusokat értékeli. Tizenegy felvételt értékel röviden, többnyire azonos a karmester és a szólista egy ciklusban, leszámítva Boulezt, ő három különböző zongoristával vette föl a három zongoraversenyt – annak is van értelme. Ahogy fogynak a nem említett lemezek, úgy látszik, hogy az első helyen megint az Anda-Fricsay felvétel áll majd. Vagy… Igen, Fricsay most csak második, az első a Kocsis-ciklus, Fesztiválzenekar, Fischer Iván. Rendben van, Mr. Hurwitz, barátok maradunk. Főleg azért, mert utána még elhangzik egy erős felszólítás a Deccának, hogy tessék Kocsis-boxot is csinálni, összegyűjteni a felvételeit, és egy szép, nagy dobozban kiadni az utókor javára és épülésére. És ámulatára. A jelek szerint nem tudja David Hurwitz, hogy nyitott kapukat dönget, 2021-ben, Kocsis Zoltán halálának ötödik évfordulójára ki fogják adni a 25 lemezes dobozt. Várom, persze, hogy várom, még ha meg is van mind a huszonöt lemez.

Van az a Weöres-vers, Őszi éjjel izzik a galagonya ruhája. Azt hiszem, mindenki ismeri, mert többé-kevésbé gyermekversként ment át a köztudatba, de dolgoztak rajta Sebőék is, megvolt mind a két út, ami egy verset közkinccsé tehet: énekelték is, tanították is. Utólag aztán rájön az ember, hogy nem gyerekvers, vagyis éppen ebben van az ereje, hogy játszik is meg komor is, zúg a tüske, szél szalad ide-oda. Állítólag Polcz Alaine volt a címzett, de azért nem hinném, hogy a reménytelen szerelem dala volna, magányos a galagonya, de ő a nő vagy a lány ebben a versben.

Nem is ez a lényeg, hanem hogy hányszor hall az ember egy verset, vagy hányszor mondja, énekli el magában, amíg legalább a képeket megérti belőle. Izzik a galagonya ruhája, ez nyilván a bogyó piros színére utal, ami őszi éjjel pont nem látszik, de ennyi szabadság jár a költőnek, vagy a két z hangnak a szó közepén, megéri. A Hold rá fátylat ereszt, ez is érthető, az őszi ködön át a fény fátyolszerűvé válik, amitől nemcsak lánnyá válik (mert az a fátyoltól van), de sírni is kezd a galagonya. Csak tegnap jöttem rá, hogy valószínűleg erről van szó.

A levegőben lévő pára kicsapódik a bogyón, és lassan vízcseppé válik, húzza a gravitáció, amíg ilyen könnycseppé nem válik. Miközben azt érzi az ember, hogy Weöres fantáziája szárnyal, valójában a szavai szárnyalnak, a fantáziája két lábbal áll a földön. Épp egy galagonyabokor előtt.

Zajlik az orosz Ezüstkor fölfedezése vagy újrafölfedezése a képzőművészetben és az irodalomban, miért is ne zajlana a zenében. Ez Daniil Trifonov dupla albumának is a címe, mármint nem az, hogy zajlik, hanem hogy Ezüstkor. Időben nem hosszú szakasz, a 19. század végétől az 1. világháborúig tart, de pezseg, misztikus és különös, és zeneszerzőben sem gyenge: Trifonov Prokofjevet, Stravinskyt és Szkrjabint játszik. Az utóbbival úgy vagyok, mint a magyar zenebarátok többsége: tanulni kell. Ez persze arra is jó, hogy folyton arrébb tegye az ember, még nem jött el az ideje.

Persze, mindenkit tanulni kell, Stravinskyt is, pedig a legkellemesebb arcát mutatja, a balettszerzőt. Balettszerzőt a zongorán, A tűzmadár részletei mellett saját átiratát a Petruskából. Első lenne, aki tiltakozna, ez nem átirat, hanem önálló mű, meg sem kísérli a zenekart zongorává redukálni, bár ő maga is zongorázott, és a komponáláskor a hangszer mellett ült. Szóval meg sem kísérli visszabutítani tíz ujjra a nagyzenekari művet. Pedig a zongoradarab nagyon is gyakorlati okból született, Arthur Rubinstein számára, hogy ő is tudjon modern zenét játszani, és olyan legyen az a zene, hogy a közönség eldobja tőle az agyát, miket tud ez az ember. Ötezer frankot kapott érte a zongoristától, ami feltehetően sok pénz volt, mert Stravinsky irónia nélkül írta, hogy Rubinstein nagylelkűen fizetett. Játszotta is a darabot, bár nem annyit, mint Chopint, így végül tényleg az utókor járt jól, az utókor zongoristái és közönsége.

Mert most az ember csak eldobja az agyát Trifonovtól, tiszta is, muzikális is, érzékeny is, van benne valami nosztalgikus is, de talán csak a törékenység érzete miatt. Ám a törékenység most még acélos vagy ezüstös, ha van ennek értelme. Közben az ember azért eltöpreng Stravinskyn, hogy mennyire ismerte vajon saját magát, mennyire igaz az, hogy a Három tétel a Petruskából önálló zongoramű, nem átirat. Mert ahhoz mégis hosszú, a második tétel kusza, és nem vagyok biztos benne, hogy magában is értelmes, nem kell hozzá ismerni a balettzenét. Mintha Stravinskynak nem lett volna szíve önmagát ritkítani, ha már egyszer leírta azokat a hangokat, meg kell menteni mindet, amelyiket csak lehetséges. Nem azért írom a pöttyöket a vonalakra, hogy aztán kiradírozzam őket.

Eléggé úgy tűnik, hogy a Bogányi-zongora végül zsákutcának bizonyult. Nem éppen öröm, még azon a szinten sem, hogy ugye, megmondtam, mert jobb lett volna tévedni, jobb lett volna, ha az új hangszer nagyszerűsége előtt mindenki leteszi a fegyvert, és ma már a nagy múltú zongoragyárak is készítenének Bogányi-modellt. De a talaj túl ingoványos volt, hogy mi a szép zongorahang, azt körülbelül érzi az ember, vagy az emberiségnek a zongorahanggal valamennyire is foglalkozó része, de nincsenek megbízható mutatók. Viszont van megszokás, ha így szokott szólni, akkor nem biztos, hogy azt akarjuk, ezentúl másképp szóljon. Világos, hogy elég nagy érdekek álltak az új zongorával szemben, és - hát itt van ez a videó, nincs két hete, hogy feltöltötték. Lehet, hogy rosszul állították be a mikrofonokat, de legfeljebb azon lehet vitatkozni, hogy a Bogányi-zongora hangja inkább a cimbaloméhoz vagy inkább a játékzongoráéhoz hasonlít.

. 

 Adja magát a kérdés, hogy ez az egész akció vajon kinek volt jó. Adja magát a válasz, hogy Bogányi Gergelynek, de ez nincs így. Mert ha valaki kénytelen ezután is Bogányi-zongorán játszani, az ő. Karbon vagy nem karbon: mindenkinek a maga keresztje. 

Nem ez a zenetörténet nagy tragédiája, de azért létezik a törés komolynak mondott és könnyűnek mondott zene között. A „mondott”-tal csak arra gondolok, hogy az embernek néha eszébe sem jut odafigyelni egy slágerre, mit kell azon figyelni, inkább dallamos szöveg, mint zene, de hát ez sem igaz. A kérdés az, hogy ez vajon új dolog-e. Azért, mert nem tudjuk, hogy Beethoven idejében mik voltak a bécsi slágerek, azért még lehettek dalok, amelyeket fütyültek az utcán, csak nem vették lemezre. Nyilván csöndesebb volt a világ, nem volt zenéje minden hirdetésnek, de valami csak szólt azoknak a fejében is, akik munkába mentek vagy dagasztották a kenyeret. Azt egy kicsit nehezemre esik elképzelni, hogy a hórukk-emberek mind Mozartot és Beethovent hallgattak odabent, a koponyányi zeneszobában. Vajon ez mind elfelejtődött? Vagy föltámadtak új slágerekként? A régiekből pedig megmaradt az Oh, du lieber Augustin, de az sem saját jogon, hanem a nagy pestis zenei emlékműveként?

Tulajdonképpen ez az, ami zavar. A 19. század elejét ki lehet fejezni Beethovennel, akár az Ötödik, akár a Kilencedik szimfóniával, a 20. század elejét el lehet mondani Mahlerrel vagy Sztravinszkijjal, de mivel lehet elmondani a 21. század elejét? A sok pici zene eltüntette az egy nagyot?

A tegnapi szenzáció az volt, hogy Bob Dylan eladta összes dalának szerzői jogát a Universal kiadónak. A mai feladat az volna, hogy rájöjjön az ember: miért? Minden szenteskedés és szemforgatás nélkül kérdem, hogy minek neki az a rengeteg pénz. Mert tényleg sok, a hírek szerint 300 millió dollár, abból sokáig lehet éldegélni. De eddig is bejött a pénz, Dylan nem szemérmeskedett, ha kérték a dalt, ő adta, filmbe is, reklámba is. A Nobel-díjért is járt valami apró. Egyébként is Dylan 79 elmúlt, szép, hosszú öregséget kíván neki az ember, de ennyi pénzt már nehéz elverni ebben a korban. Valamikor a hetvenes években volt egy kutatás, hogy kit mennyire változtatott meg a pénz, nem a személyiségeket, csak a szokásokat. Ehhez a háztartási hulladékokat tárták föl a kutatók, ki milyen ékszerdobozokat dob ki, honnét rendeli a pizzát, és hasonlókat. Ha jól emlékszem, egyetlen ember volt, aki fölött nem volt hatalma a pénznek, ugyanúgy élt, mint korábban, ugyanazokat a szemeteket dobta ki, mint régen, és az Bob Dylan volt.

Akkor tényleg minek az a rengeteg pénz? Hajfestékre? 

Az igazi válasz az, hogy fogalmam sincs. Ha tippelni kell, akkor azt mondanám, hogy ott akarta tudni a dalokat, ahol érdek fűződik a továbbélésükhöz, hogy ki akarják azokat újra és újra adni, továbbra is szóljanak mindenféle filmekben, az emberek meg füleljenek, hú, de jó kis szám, ki írta. Hát a Zimmerman bácsi.

Hetvennyolc éves korában meghalt Pamela Tiffin, akiről én, sajnos, egyáltalán nem tudtam, hogy kicsoda, és még most sem tudom, hogy a világ dicsősége múlik-e el így, vagy bocsánatos mulasztás. Pedig valaha… Nem csak arról van szó, hogy amolyan hollywoodi szép nő, de Billy Wilder azt mondta róla, hogy Audrey Hepburn feltűnése óta a legjobb dolog, ami a mozival történt.

Billy Wilder is tévedhet. Mindenesetre forgattak együtt, az 1961-es Egy, kettő, három című filmet, aminek nem véletlenül gyanús a címe, Molnár Ferenc is az ihletők között van. Bár többet is ihletett volna. A történet Berlinben játszódik, még nincs fal, át lehet járni keletről nyugatra és vissza, emiatt aztán a főnök lánya összejön egy Piffl nevű kommunistával. Nemcsak összejön, de hozzá is megy. És jön a főnök Berlinbe.

A hasonlóság itt véget is ér, politikai lesz a vígjáték, jenkik haza, ruszkik haza, szól a Hacsaturján Kardtánc, nyilván nem függetlenül a zenéért felelős André Previntől, és közben a keretből kicsúszik a Hruscsov-kép, alatta meg ott van Sztálin. Értik még az emberek azt a poént, hogy a kopasz szovjet ügynök leveszi a lábáról a cipőt, és azzal veri az asztalon a Kardtánc ritmusát? Piffl az ifjú Horst Buchholz, aki ezzel a külsővel lehetne a kommunizmus reklámja is, de nem az. Így is jutott a filmnek annyi történelmi érdekesség, hogy a forgatás alatt húzták föl a berlini falat, és a forgatást végül Münchenben fejezték be. A többi történelem, valóságos és elfeledett filmtörténelem, remélem, a Molnár-örökösöknek jutott egy kis pénzmag, ha már a címet ilyen hülye film miatt vették át. 

Tudom, hogy teljesen idejétmúlt, tudománytalan és ezer sebből vérző gondolat, mégis az jutott eszembe, hogy van-e valami közös ezekben a művészeti főnemesekben. Ma van Nikolaus Harnoncourt kilencvenegyedik születésnapja, amiből kiderül az is, hogy a szülei őt is ötletesen a születésnapi védőszentjéről nevezték el, ha holnap születik, Ambrus lehetett volna, ha tegnap, akkor Vilma, Sebő. De a nevének most a másik fele az érdekes, La Fontaine és Harnoncourt grófja. Az édesanyja meg a meráni Ladislaja. Igazi grófok, de nem kastélyban éltek, Harnoncourt-papa mérnök volt, a fia meg csellóművész, aztán, tudjuk, karmester, különc és elmeél.

A korszerűtlen és ezer sebből vérző gondolat pedig az volt, hogy vajon van-e valami közös a két grófművész között, Esterházy és Harnoncourt pályafutásában van-e valami hasonlóság, bár ehhez jobban kellett volna ismerni őket. Az mindenesetre vonzó bennük, hogy még mindig ott vannak a félművelt közönség torkában, mint le nem nyelt békák, annyira nem illettek bele a sorba, annyira nem logikus folytatások, miközben őket magukat rengetegen folytatják (szeretnék folytatni), utánozzák, követik, küszködnek az árnyékukkal, hogy pusztán ez a tény megkerülhetetlenné teszi őket. Van talán még valami: a tekintélyük. Minden támadás ellenére és közepette mintha mindig nekik volna igazuk. Nem feltétlenül a részletekben, inkább az egészre vonatkozóan. Hogy is mondjam? Nem kell feltétlenül olyan hülyén recsegtetni a kürtöket a Vízizenében, mégis jó, ha legalább egy lemezen recsegnek. Nem a magyar irodalom csúcsteljesítménye a Hrabal könyve, de hiányozna, ha nem volna.

Igazából azt akartam mondani, hogy mindketten csóró grófként kezdték, és pápaként fejezték be a földi életet. Nem rossz karrier.

Decemberben talán többet hallgatja az ember a Mahler Negyediket, mint más hónapokban, valószínűleg a száncsengők miatt, az első tétel ezüstös csilingeléséért. Hogy ki és mikor hülyített meg minket ezzel a csengőszóval, nem tudom, talán lassú folyamat volt. Az biztos, hogy a magam részéről soha nem utaztam csöngős szánon, ha mégis valami nosztalgia ébred bennem a régi karácsonyok iránt, az már nem is igazi nosztalgia, csak a nosztalgia nosztalgiája, öregapám öregapjának az öregapja talán így érkezett meg szentestére a családhoz, mindenféle almákkal és narancsokkal a zsebében.

De nem is az első tétel az érdekes most, hanem a negyedik. Egyfelől visszatérés Beethovenhez, a közhely megfordítása, nem ott kezdődik a zene, ahol a szavak elfogynak, hanem ha nincs már hová fokozni a szimfonikus folyamatot, akkor megszólal az ének. Persze Mahler úgy fokoz, hogy közben el is vesz, nem a kirobbanó kórushoz érünk, csak a dalhoz, egyszerűséghez, gyermekihez.

Az a furcsa, hogy a Negyedik szimfónia végén Mahler már harmadszor használja ugyanazt a dallamot. Először írt egy dalt, A mennyei élet címmel, aztán ezt a dalt fölhasználta a Harmadik szimfónia végén, végül ez lett a Negyedik befejező tétele. De miért? Nem jutott más az eszébe?

Nincs a zsebemben a megoldás, de arra gondolok, hogy Mahler maga sem volt biztos abban, hogy a művei mekkora sikerre jutnak száz év alatt. Mintha lett volna valami küldetés, hogy ezt a dallamot el kell juttatnia a lehető legtöbb emberhez, ezért újra és újra megírta, átírta, beleírta a műveibe, amíg azt nem mondta: ennél többre nem futja. Utólag somolyoghatunk, hogy na, mi van, zsenikém, túlnyerted magad, de ráérünk akkor, amikor majd a suszterinasok is Mahlert fütyülnek.  

Ellen Page, a Juno című filmben annyira fantasztikus, Oscar-díjas színészlány bejelentette, hogy nemet változtatott, mostantól Elliot Page-nek hívják. Nyilván van, aki cicceg, cöcög, nahát, nem tudott kitalálni semmi érdekeset, de valahogy megpróbálja fenntartani a figyelmet. Ahogy Karinthy mondta az agyműtétjéről: tessék utánacsinálni, és kipróbálni, hogy vajon reklámcélokra ez megfelelő befektetés-e.

Az a szomorú igazság, hogy nekem is eszembe jutott a Brian élete, amiben az izraeli ellenállók ülnek az üres stadionban, és szervezkednek a rómaiak ellen. Míg a kiáltványt fogalmazzák, az egyikük folyton kiegészít, ha valakit úgy jelölnek, hogy „he”, akkor ő mindig hozzáteszi, hogy „or she”, hogy nemcsak férfi lehet az a valaki, de nő is. Végül az egyik rákérdez, hogy mit töröd itt magad a női jogokért, mire kiböki, hogy ő is nő szeretne lenni, gyereket szülni, és az a kívánsága, hogy a többiek ezentúl Lorettának hívják.

Vannak ilyen viccek, amelyek fölött elszáll az idő. Talán csak olyan viccek vannak, amelyek fölött elszáll, ma már nem illik, amennyire tudom, nem is szokás skót vagy rendőrvicceket mondani. Lassan a szőke nősek is kifutnak.

Tulajdonképpen az a furcsa, hogy ez a Brian élete idején még ment. Akkor már túl volt a világ, és főleg Nagy-Britannia James Morris nővé válásán. James Morris közismert újságíró volt, és olyan, egyébként férfiasnak látszó helyzetekből tudósította Angliát, mint a szuezi háború vagy az első ember a Mount Everesten. Közben végig azt érezte, hogy ő voltaképpen tévedés, rossz testben él, négyéves korától lányként, nőként, asszonyként gondolt magára. Aztán el is végeztette a műtétet vagy talán műtéteket, megváltoztatta a nevét Jamesről Janre. Ami talán a legmeghatóbb a történetben, hogy mindennek semmi köze nem volt az érzelmi életéhez, ugyanazzal a nővel élt a műtét előtt, mint után, csak a törvények miatt el kellett válniuk. Máig is élnek… nem, sajnos nem, csak november 20-ig, vagyis amíg Jan Morris meg nem halt. A képen egyébként a Brianben is játszó Michael Palinnel látható, és nyilvánvalóan nem neheztel rá Lorettáért.