A házunkkal szemben egy tornacipőbolt van, amit időnként megrohannak a rajongók. Bizonyos modellekre megéri várni, és várnak is, üldögélnek egy éjszakán át. A mostani rohamban az a meglepő, hogy lőn este és reggel, és a rajongók maradtak, vagyis a sorban állás most két éjszakán át tartott a legkeményebb magnak. Az ember, persze, megszokta, hogy a sorban állás valami kommunista dolog, áruhiány miatt van. Sorban álltunk banánért meg Fa szappanért, a Luxus Áruház újranyitásakor Pierre Cardin ingért, de normális ember egy tornacsukáért nem ad két napot az életéből. Persze, ők a normálisak, aki még tudnak lelkesedni. Én egyszer álltam egész éjszaka sorban, akkor sem álltam, inkább ültem, az évet is tudom, 1987 volt. Domingóra vártunk, másnap kezdték el árulni a jegyet az Aidára, az Erkel felé sétáltam déltájban, hogy mi a helyzet, és döbbenten láttam, hogy már vannak. Elmentem a Corvin Áruházba, vettem egy kempingszéket, és beálltam a sor végére, kilencediknek. Nem volt rossz szórakozás, sokat tanultam az operarajongásról, én még eléggé kezdő voltam a kérdésben. Néhány emberre ma is emlékszem, Brúnóra, aki talán a BKV-nál dolgozott, és azt mesélte, hogy éjszaka nyitott ajtóval száguldoznak a metró-szerelvények, hogy meglegyen az előírt kilométerszámuk, Kassai Szilviára, aki a Domingo rajongói klubot vezette, Aczél Andrásra, aki azzal lepte meg a többieket, hogy ő igazából Pavarottit szereti, és akiből később amolyan operai manus lett, játékmester és rendező.
Az éjszaka közepén kijöttek fotósok, benne voltam a Képes7-ben, épp egy zöld üvegből iszom, mint valami operabarát kocsmatöltelék, pedig meggylé volt az üvegben. Szóval: klassz volt. Azon nem is kell gondolkodnom, hogy kiért állnék ma sorban egész éjszaka. Senkiért. És nem tudom, hogy ez most az én hibám, vagy az operavilágé.