Az történt, amire senki nem számított – a beavatottak kivételével. Amikor mindannyian a hangrögzítés haláláról és a karmesteristenek alkonyáról beszélünk, a Deutsche Grammophon kiadta Beethoven kilenc szimfóniáját CD-n, Takács-Nagy Gábor vezényletével.

• Bocsánat, ha provokatív a kérdés, de mi szükség van ma egy új Beethoven-ciklusra?
• Ez nem úgy indult, hogy új Beethoven-ciklus lesz. 2009-ben vezényeltem először a Verbier-i fesztiválon egy Beethoven-szimfóniát. Az Elsőt. Két évvel később jött a Negyedik szimfónia. Mindenkinek tetszett, de a Deutsche Grammophon még akkor sem volt sehol. Csak 2018-ban, amikor már az első hat szimfóniát levezényeltem ott, a Verbier Fesztivál igazgatója elhívott vacsorázni, és azt mondta, van egy jó híre. A Deutsche Grammophonhoz került két szimfónia felvétele, és annyira jónak tartják, hogy ki fogják adni. Akkor még csak hat szimfónia felvétele volt meg, előttünk volt a Hetedik, Nyolcadik, Kilencedik.
• Ezek szerint azok is sikerültek.
• Múlt szerdán Genfben volt az ezzel kapcsolatos sajtótájékoztató, és a Deutsche Grammophon igazgatója, egy Clemens Trautmann nevű nagyon szimpatikus pasi... most nem azért szimpatikus, mert megjelentették a lemezt...
• De azért is. Legalább jó ízlése van.
• A kvartettben is mindig ezt mondtuk, ha jót mondtak rólunk, nahát, ennek jó ízlése van. Ha szidtak, akkor hülye. Mindegy. Clemens Trautmann azt mondta a sajtótájékoztató előtt, hogy föl fogják tenni a kérdést: mi szükség van erre, amikor már a Deutsche Grammophonnál is millió változatban megjelentek a szimfóniák. És azt mondta Trautmann, hogy igaz, és ez lesz valószínűleg az utolsó. Utolsó, de van létjogosultsága, mert friss, tele van spiritualitással, és őszinte. Ezt nem én mondom, hanem ő.
• Akkor nem volt benned semmi görcs, hogy jaj, valami újat kell mondanom, mert már annyi lemez van a világban?
• Feltették a kérdést Genfben is, hogy én jobbat akarok, mint más? Eszemben sem volt. Ez nem gólra menő játék, nem kell négy nullra győznünk, vagy nem jutunk tovább. Én úgy tanultam, és Mozart is azt írta, hogy játsszunk el mindent, ahogy a kottában le van írva, de úgy, mintha abban a pillanatban mi szereznénk a zenét. Alázatosan mindent elolvasni, amit lehet, és átereszteni a saját szűrődőn keresztül. Végigtanulmányoztam az összes régi felvételt.
• Szóval azért ilyenkor az ember nekiáll?
• Nekiálltam. Ha az ember készül a Lenni vagy nem lennire, akkor azért Laurence Olivier-val és Gábor Miklóssal meghallgatja a monológot. Bruno Walter, Fricsay, Mengelberg, Fritz Busch, sőt megvolt Felix Weingartnerrel is az 1929-ben készült összes Beethoven, hallgattam Simon Rattle-t is... Végigelemeztem a dolgokat és rengeteget tanultam a nagy mesterektől. Mindegyik tök más. Nem mondhatom, hogy a Furtwänglernél rossz a tempó, mert a másik gyorsabb. Ez engem már a kvartettezés alatt is felszabadított. Amikor rájöttünk, hogy nincs végleges, egyetlen megoldás. Az Amadeus Quartet... visszatérek majd a Beethovenre...
• Az Amadeus Quartetnél tanultunk, szerettük őket nagyon, tanultunk náluk Londonban és Aldeburgh-ban, és egyszer egy fesztiválon mind a négy tagnak eljátszottuk Beethoven e-moll vonósnégyesének első tételét. Négy egymást követő napon. Mindegyikük más dolgot kért. Tempóban is, artikulációban is. Ismertük az ő felvételüket, de négyen, külön, ha apróságokban is, mind mást kértek. Azt mondták, hát persze, mi megegyeztünk valaha az alapkoncepcióban, hogy miképp játsszuk a darabot, de mindegyikünknek vannak vágyai, amit nem tudtunk keresztülvinni. Ez a beszélgetés óriási inspiráció volt nekünk, hogy ha még ők se tudják pontosan, hogy hogyan kell valamit játszani, akkor nem kell ezt ennyire a végletekig kidolgozni. Megbeszéljük a kereteket, de a koncert hevében mindenkinek joga van improvizálni. Ez teszi majd élővé a közönség előtt az előadást.
• De a közönség ezt érzékeli? Nem ismerjük ebben a mélységben a darabokat.
• Valamit érezhetnek. A közönség érzi, hogy valami keretben benne vannak a dolgok, de szabadság is van. Nathan Milstein, akinél volt szerencsém tanulni, húsz éves voltam, azt mondta, hogy aki megtanult hegedülni, az nyomja le az intellektusát, amikor a pódiumon van, és bízzon az ösztönében, mert egy tehetséges emberben az ösztön sokkal kreatívabb utasítást ad, mint az agy, ami analizál.
• A szimfóniákra visszatérve...
• Szóval rengeteget tanultunk a nagyoktól, azt is, ami tetszik, azt is, ami nem tetszik. Ami esetleg unalmas. Mert Mihály András azt tanította, hogy fiúk, mindent szabad, csak unalmasnak lenni nem. A közönség azért jön, hogy elfeledje búját-baját... Egy pszichológus barátom mondta, hogy ha valaki elmegy színházba, koncertre, operába, akkor tudat alatt a gyerekkorába akar visszamenni. Beleemelkedni egy másik világba. Egy gyereknek nem lehet unalmasan mesét mondani. Nem arról van szó, hogy eladjuk magunkat, de nyitottnak kell lenni. Ahogy a mesét mondjuk a gyereknek.
• Mégis van valami összegzés ebben. Érzed ezt te is? Mintha a hagyományos kultúránknak a vége felé járnánk, te is úgy vezényled Beethovent, hogy minden más lemez tanulságait is fölhasználod.
• Valami történik a világban. Sajnos. Valaminek a végén vagyunk.
• Nem tudom. De Beethoven biztosan úgy érezte, hogy valaminek az elején van. Vagy legfeljebb a közepén.
• Mindenesetre nem azért készült el ez a lemez, mert azt képzeltük, hogy valamit jobban tudunk a régieknél. Eleinte, ugye, nem is tudtuk, hogy lesz lemez. Aztán amikor a Kilencedikhez értünk, már tudtuk, de azt is tudtuk, hogy élő felvétel lesz, és utána összesen másfél óránk lesz a javításokra. Kórussal és négy szólistával. Nagyon éles lövészet volt. Azt mondtam akkor a főpróba végén, hogy ma este ne próbáljatok meg tökéletesnek lenni. Ne féljetek a hibától, mert csak jön a merevség, az újabb rontások. Akkor idéztem nekik Pep Guardiolát.
• A fociedzőt?
• Találkoztam vele 2019-ben. Manchesterben voltam, és a City igazgatója, egy spanyol fickó, nagy zenebarát. Eljött egy koncertemre, és utána mondtam neki, hogy nem lehetne-e, itt vagyok még két napig, és Manchester City Aston Villa meccs van, kaphatnék egy jegyet? Kifizetem. Mondta, hogy szó se lehet fizetésről, VIP-jegyet kapok. Három-nullra nyert a City, és aztán mindenféle titkos folyosókon át elvezettek a VIP-szobába. Guardiolának benne van a szerződésében, hogy a meccsek után háromszor öt percig kell beszélgetnie a VIP-vendégekkel. Bejött Guardiola, és egy svéd csoport után odajött hozzám. Mondtam neki, hogy mennyire tisztelem, én főleg Barcelona-szurkoló vagyok, és a nagy Messi-Iniesta-Xavi csapat, amit ön 2008-ban kezdett el vezetni… gratulálok. De egyet szeretnék mondani. Szerintem ön és én ugyanazt csináljuk. Én egy hangot sem húzok, ahogy ön sem rúg a labdába, de az a célunk, hogy a ránk bízott csapatot fölhúzzuk a képességeik száz százaléka közelébe. Ön mit mond a játékosoknak?
• Nagyot nézhetett.
• Amit mondott, az úgy zseniális, ahogy van. Menjetek ki a pályára, és az első számú dolog az egót lenyomni. Aki az egót behozza, mérgezi a pozitív szellemet. Nem arról van szó, hogy nyulakként kell kimenni, mindannyian szuper focisták vagytok, de szeretet és szív kell az iránt, amit csinálsz, plusz a nézők felé, akiknek ez az örömforrás. A szeretet és a szív megteszi a dolgát. Mindenki mindenkit inspirál – és nem baj, hogyha mellélősz. Benne van a pakliban, hogy ez nem a te napod. Bocsássatok meg egymásnak, bocsáss meg önmagadnak is, mert ember vagy. Ha mindez sikerül, mondta Guardiola, akkor a flow bejön. És négy-null.
• Ahogy Guardiolának is mondtad: nem játszol már hangszeren. Hiányzik? Egyáltalán: tényleg nem játszol?
• Házi koncerteken, de csak második hegedűt. Kis kör előtt, Svájcban. Arra azért büszke vagyok, hogy amikor tavaly Verbier-ben Don Giovannit vezényeltem, Magdalena Kožena volt Donna Elvira, és Simon Rattle minden próbára eljött, megnézni a feleségét. Nem tojtam össze magam, gondoltam ez van, vállald föl magad. Biztos vannak gyengéim, de mit csináljak. És a próbán néha mutattam valamit hegedűn. Mert két ütemig még nagyon jól tudok hegedülni. Azt mondta Rattle a próba végén, hogy nekem nem is kellene beszélnem, abban a hegedülésben minden benne volt, hangszín, artikuláció. Két ütemig megy. De ha tudnám, hogy egy egész expozíciót kell játszanom – az már más volna.
• Akkor a vezénylés kitölti az életedet?
• A kvartettel járó életforma nem hiányzik. A kvartett-irodalom egy kicsit. Mert itt a Beethovenekben is csak az Eroica lassú tételénél meg a Kilencedik lassújánál érzem, hogy a késői Beethoven-vonósnégyesek szintjén van. Nem arról van szó, hogy nem zseniális darabok, de ami a vonósnégyesekben le van írva, ami mélységek, esszencia.
• Szóval az igaz, hogy ha valaki mélyebbre akar hatolni Beethovenben…
• Az a vonósnégyes.
• Az a végállomás? Vagy a zongoraszonáták?
• A vonósnégyes. Sokan mondják ezt, nagy zongoristák is. De ami a végállomást illeti… Öt évvel ezelőtt, vagy lesz az már nyolc is, Gidon Kremert vezényeltem Bolognában, és azt mondta a büfében, hogy ő már 241-szer játszotta a Beethoven hegedűversenyt, és még mindig nem tudja, hogy melyik a végleges változat, hol így csinálja, hol úgy, hátha erre vagy arra gondolt eredetileg a szerző.
• Akkor hogy tudod a saját lemezeidet meghallgatni?
• Nem szoktam. Múlt héten vezényeltem Amerikában a Saint Paul Chamber Orchestrát. Marha jó társaság, az egyetlen főállású kamarazenekar Amerikában, igazi zenészek. A Pastorale volt műsoron… ööö… mindegy, elmondom. Meghallgattam a Pastorale-szimfóniát, a saját vezénylésemet, és marha sok minden már nem tetszik. Az artikuláció, vagy hogy a Vihar nem elég fenyegető. A Saint Paullal úgy vezényeltem el, hogy ezeken változtattam. De egy év múlva, ha a Saint Pault, meghallgatnám, az se tetszene.
• Ez csodálatos.
• Csodálatos. És ez tart fiatalon. Egy hónap múlva vezénylem a Negyediket, azt is meg fogom majd hallgatni, és nagyon sokat fogok tanulni abból, ami nem tetszik.
• Amikor utoljára beszélgettünk, még csak kezdted a karmesterséget, és azt mondtad, hogy „hát, azért egy Mahler-szimfóniát nem vezényelnék el”.
• A Negyediket már elvezényeltem. És október végén a Concertóval el fogjuk játszani, életemben először Magyarországon. Szeretnék több Mahlert is.
• Helyes, helyes. És a Mesterdalnokokat is?
• Hatvanhét éves vagyok. Szeretnék nyolcvan fölött is dolgozni. Nyolcvanöt. Szeretnék Wagnert is, de ha nem sikerül, nem fogok keserűen menni a túlvilágra. Szerencse is kell az élethez, és nekem szerencsém volt.
• De úgy volt szerencséd, hogy pechhel indult, csak meg tudtad fordítani a dolgokat.
• A papám ötvenhat után hét évet kapott, otthon hagyott két kicsi gyereket, és tudta, hogy a mamám is el fogja veszíteni az állását, de azonnal elkezdett könyvkötészetet tanulni, meg rádiótechnikát. Nem hagyta el magát. És, ha már itt tartunk, szerintem Beethoven a padlóról fölállás világbajnoka. A Harmadik szimfónia a padlóról felállás szimfonikus költeménye.
• Akárhogy siratjuk a kultúránkat, erre mindig szükség lesz.
• Mindig. Nem feltétlenül az én Beethovenemre, csak hogy hallgassanak Beethovent. 

Soha nem lehet tudni, mi a jó dalszöveg. Egyszerű volna, ha a minőségek összefüggnének, Schubertnek a Goethe-versekre írott dalai felülmúlnák a többieket, de hát nincs így, írt jó Goethe-dalt, de írt jókat Wilhelm Müller verseire, és nem is ezek a legrosszabb felhasznált lírák. Valami más lép itt működésbe, nem tudom, hogy foglalkoztak-e ezzel hivatalosan is, vagy mindenki csak értetlenkedik, miért lesz alkalmas néhány szó arra, hogy a legcsodálatosabb dallamok szülessenek meg.

Vagy meg se születnek. Nem a dallam a lényeg, hanem a szöveg. Volt egy amerikai zeneszerző, Richard Hundley, amennyire tudom, csak dalokat írt, abból se sokat, amit ismerek, arra se mondanám azt, hogy nélkülözhetetlen. De van egy dala, A csillagászok (The Astronomers) a címe. A szöveg nem is vers, csak egy sírfelirat. Két név, a szokásos, zárójelbe tett évszámokkal. Susan Campbell (1863 – 1910), Brian Campbell (1862 – 1909). És aztán a mondat a kőről: Annyira szerettük a csillagokat, hogy nem félünk az éjszakától. Körülbelül. We have loved the stars too deeply to be afraid of the night.

Ha nincs a dal, nincs a dalszöveg sem, maradt volna a mondat a síron, Pennsylvaniában.

Véletlenül egy olyan oszlophoz kötöttem a biciklimet, amelyen valaki hirdeti. Bakelit lemezeket venne, meg minden egyéb régi vágású hanghordozót, VHS-kazettát, normális kazettát, CD-t, most már ez is régi vágású lett. A papírlap fölé, figyelemfelhívónak egy vinil lemezt szerkesztettek, ezt egy vinilbarátnak még látni is fájdalmas, mert a formátum sok mindent kibír, de ezt nem. Mi lehet az, amiért ennyire nem kár?

Kár érte. Az Otto Klemperer vezényelte h-moll mise, igaz, csak a Hungaroton licenc, de akkor is. Mekkora kincs volt, mekkora kincs most is, és itt végezte, az oszlophoz erősítve. Jó, ne háborogjon a lélek, én se tegnap hallgattam utoljára az én példányomat, de hát a nyitókórus tényleg kicsit túlzás, tempóban, énekesek számában, egy egész lemezoldalnyi Kyrie. De aztán a Gloria, s minden szépen feloldódik, megkönnyül, a Laudate Janet Baker énekével, és hozzá a szólista, hogy is hívták, valami spanyol nevű hegedűművész, Villa, de nem Aston Villa, hazamegyek és megnézem. Meg is hallgatom.

Meg se kell nézni. Hazamegyek, felhajtom a számítógépet, és azt mondja, hogy meghalt Carlos Villa, aki valaha Klemperer koncertmestere volt a New Philharmonia zenekarban. Csak nyolcvanéves volt, ami azt jelenti, hogy amikor a h-moll misét lemezre vették, akkor csak huszonnégy. Talán arra gondolt Klemperer, hogy tapasztalatnak ott van ő, a többieknek elég, ha játszanak.

Janet Baker egyébként él, ő kilencven lesz augusztusban.

Lehet, hogy ennek semmi értelme sincsen, magyarok vagyunk, évtizedek óta hasonlítgatjuk magunkat a világban, és büszkék vagyunk, ha a kis ország megmutatja, hogy… Hogy tudnak focizni a lakosok, hogy az egy főre eső Nobel-díjasok száma, hogy a Covid-elleni küzdelem. És van egy ilyen is, hogy az itteni Wagner-előadások legalábbis vetekednek Bayreuth-tal.

Nem vetekednek. Nem állítom, hogy soha nem is vetekedtek, emlékszem a Parsifal Müpa-beli bemutatójára, és aztán láttam ugyanezt az operát Bayreuth-ban is, az vetekedett. Idén a Ring nem vetekedik.

Tényleg lehet, hogy semmi értelme, senki nincs ugyanazon az estén itt is, ott is, amott is, csak ne mondjuk, mert ez most egyszerűen nem igaz. Még akkor sem, ha az énekesek között van átfedés, ha nincs, akkor is lehetne, és mert van valami folytonosság is, Németh Judit most nem énekel már úgy, mint Kundry korában, de akkor is helye van a Ringben. A nem vetekedés elsősorban, legalábbis számomra zenekari kérdés, ami az árokban zajlik, az jelen pillanatban még csak nem is első osztályú, pillanatok vannak, amelyek kidolgozottnak hatnak, néha nagy pillanatok, vagy ha nem nagyok, akkor is érdekesek, mint tegnap Siegfried halála, de általában véve sem szól úgy az egész, hogy azzal föl lehetne vágni, a rezeknek pedig csak azt tudom mondani, hogy gyakorolni, gyakorolni, mert ennyi gikszert talán mégsem kellene világra hozni. Kis hiba itt, nagy hiba ott, ez rosszul lép be, az eltűnik. Nem ünneprontásból mondom, nem is hiszem, hogy el lehetne rontani az ünnepet, csak ne áltassuk már magunkat. Meg kell újulni, ha lehetséges, ha nem, akkor tudomásul venni, hogy ami nem javul az hanyatlik – de ez már akkora bölcsesség, hogy akár Wagner is mondhatta volna.

Telnek az esték, és még mindig nem tudom eldönteni, hogy milyen is az idei Ring. Minden lebeg, amikor már elhelyezni vélem az előadást, egyszerre megváltozik, amikor már kimondanám, hogy énekesekben szegény, szegényebb a korábbiaknál, akkor valaki olyat énekel, hogy leesik fejemről a ködsüveg. Amikor meg azt hiszem, hogy na, megy ez, csak nem olyan nagyon, megszólal, csak nem úgy, ahogy meg kellene szólalnia, mintha épp lelke nem volna egy jelenetnek, vagy pont azt nem érzem, amit kellene, hogy kardomat villogtatva rohanok ki a nagyvilágba, akkor megint elkezd valami épülni.

Nem tudom. Mondjuk a Siegfried harmadik felvonása nem azzal az ellenállhatatlan kozmikus pörgéssel indul, ahogy reméltem, de kell az? Úgy értem, jó, ha el van fedve, hogy ez voltaképpen egy teljesen fölösleges jelenet, két ember (isten) olyasmiről beszélget, amit mindketten tudnak, minden normális dramaturg kihúzná az előadásból, ne húzzuk az időt, menjünk már Brünnhildét ébreszteni, de nem lehet, túl jó a zene. A szöveget meg úgy mélyíti el Wagner, hogy mindenhez hozzáteszik azt, hogy ős-. Ősasszony, ősfélelemmel nézel ősrám, őslányod ősapjára.  

Ezek az állandó ismételgetések, nem zeneileg, hanem cselekményileg. Azt még értem, és dicséretes szerénységre (?) vall, hogy Wagner nem abból indult ki, mindenki mindent látott már a négy operából, tehát időnként elmondják, hogy mi történt korábban. De azt már csak nem hitte még ő sem, hogy valaki úgy nézi meg a Siegfried harmadik felvonását, hogy nem látta a másodikat. Akkor miért mesélik el benne, hogy mi történt egy órával ezelőtt?

De hát ez is a Ring élménye, a rétegek egymásra rakódása, hogy a ma esti sikerben benne van a tegnapelőtti előadás, az idei ciklusban benne van a tíz évvel ezelőtti, és benne van a jövő évi is, ha lesz. Ha nem lesz, akkor meg az van benne. Ami az ideit illeti, milyen csodálatosat üvöltözött egymással Siegfried és Brünnhilde. Lehet mondani, hogy az utóbbinak könnyű, most ébredt föl, a harmadik felvonásra, de Stefan Vinke már két felvonáson túl van, pirosra gyúlt fejjel gyilkolja a hangszálait, és elfeledteti, hogy végeredményben egy vérfertőző kapcsolatból származó gyerek, aki épp elcsábítja az anyja barátnőjét. Dicső, dicső bosszantni a filisztert.  

Csak kérdem, nem állítom. A Wagner-napokról van szó, évi rendes boldogságunkról és csalódásunkról, hogy nem remekelt az óriás, mármint termetre óriás Siegmund, Stuart Skelton, vagy legalábbis egy ekkora testből az ember nagyobb és hősibb hangot remél. Ha már óriás, vannak balsejtelmeim a ma esti óriással, Lukasz Koniecznyvel kapcsolatban, és nagy örömmel ismerem majd el, ha jobbat kellett volna sejteni. Maradjon minden, ami a lényeget illeti, csak legyen még több, még hosszabb.

Leszámítva a szünetet. De ezt is csak kérdem, nem állítom, hogy vajon tényleg szükség van-e ennyire? Ötven percekre, órákra szakadnak meg az előadások, bayreuthi mintára, csakhogy a Müpa nincs felkészülve erre, kígyóznak a sorok a kávéházi részeknél, és hogy milyen kávét adnak, arról jobb nem beszélni. Még jobb nem inni belőle. Amennyire látom, kevesen ebédelnek vagy vacsoráznak, ők is inkább csak kínjukban, hogy gyorsabban teljék az idő, annyi zöld pedig nincs az épület körül, hogy valamiféle pikniket lehetne ott rendezni. Cserébe A walkür négytől tízig tart, pedig az, ugye, viszonylag normális hosszúságú opera, ha a szünet is ennek megfelelő volna, kezdhetnének ötkor is. Egy óra alatt az ember, ha ottmarad, ha elmegy, mégis kiszakad a zenéből és a történetből, a zenészeknek mindent újra kell indítaniuk, ezzel az erővel adhatnának naponként is egy felvonást.

Persze, ha miattuk van a nagy pihenő, ha a hegedűsök harcolnak a karjuk leesése ellen, vagy Fischer Ádám táplálkozik bőségesen két felvonás között, akkor vissza az egész.  

Itt van a nyár, itt van újra, itt vannak a Wagnerek, a Ring a Müpában, gondolom, mindannyian hálásak vagyunk, hogy van. Besötétedik, feldereng az a furcsa, piros fény az árokból (ha jól látom, a sötétben azzal a fénnyel vezényel Fischer Ádám), elindul a mormogás a zenekarból, és akkor megszólal egy mobiltelefon.

Nem öröm, nem azt mondom, de vannak, akik ezen annyira föl tudják bosszantani magukat, hogy azt hiszem, kifejezetten ezért járnak koncertre, kiborulni embertársaik köhögésén és feledékenységén. Tényleg nem öröm, de nekem Lang Györgyi jut az eszembe, az ő búcsúztatása az Állatkertben. Bejátszottak egy interjút az eseményen, hangszórókból hallgattuk, hogy milyen temetést szeretne magának, „süssék meg”, mert viszolyog a kukacoktól, jöjjenek az emberek színes ruhában, és mindenki szigorúan kapcsolja be a mobiltelefonját. Ha megszólal, vegye föl, és mondja bele, hogy ne haragudj, most nem tudok beszélni, épp a Lang Györgyi temetésén vagyok.

Biztosan voltak hibái, de nem volt félős kislány.

Mint azt körülbelül mindenki tudja, háromrészes Arnold Schwarzenegger-portré megy a Netflixen, epizódonként mutatva be a háromszoros sikertörténetet, Arnold a sportoló, a filmszínész és a hazafi. Jó, tulajdonképpen jó. De körülbelül az első rész felénél egyre inkább piszkálja a nézőt valami: mit akarnak itt megetetni velünk? Hogy van egy ilyen ürge, aki ha kitalálja, hogy ezt vagy azt akarja csinálni, akkor az úgy is lesz? Arnoldnak minden sikerül? (Épp valami hasonló címmel megy a Friderikusz-podcast: Akinek minden sikerül. Ez viszont Náray Tamásról szól, így ha valaki arra a gondolatra jut, hogy Náray Tamás a magyar Schwarzenegger, az szép, messze ívelő eszmefuttatásba kezdhet.) Nem lehet, hogy egy Schwarzenegger-sorozatot akarnak most ránk sózni, csak már azzal sem fáradtak, hogy a Schwarzenegger játszotta főhősnek kitaláljanak egy másik nevet, se nem Conan, se nem Terminator, hanem maga Schwarzenegger?

De, lehet. Attól, persze, még érdekes a három rész, Schwarzeneggert egyáltalán nem ejtették a fejére, mondja, fölmondja a szöveget saját magáról, hogy igen, nekiláttam, csináltam, nem adtam föl, és tessék megnézni, mire jutottam. A dolgokat el kell adni, és végül mindennek kiderül az értéke, az enyém, mármint Schwarzeneggeré elég magas, sok száz millió dollár.

Minden ember egyenlő? Haha.

Engem persze jobban foglalkoztat az, hogy miképpen lett egy ilyen ember, aki se nem szép, se nem tehetséges (legalábbis a szó hagyományos értelmében) világjelenség, szép is és tehetséges is. A keserűek nyilván azt mondanák, hogy pénzkérdés az egész, ha valaki azt gondolja, hogy Arnoldba fektet tízmillió dollárt, és a végén kivehet belőle százmilliót, akkor az el tudja érni, hogy a világnak megváltozzon a véleménye arról, hogy mi a szépség és mi a tehetség. Lehet. De kell, hogy valami mélyebben fekvő oka is legyen annak, hogy eljönnek a nyolcvanas évek, és egy ilyen eltúlzott lény válhasson példaképpé. Arnold Schwarzenegger mintha nem az erő kultusza volna, hanem a fogyasztásé, vagy inkább a túlfogyasztásé, rengeteget eszel, hogy ekkorára nőj, (persze, rengeteget súlyzózol is hozzá), akkora darabot hasítasz ki a világból már a puszta lényeddel, amekkorát mások nem tudnak, hozzá hatalmas autóval jársz, hogy egyáltalán beleférj, a hatalmas autó száz kilométerenként negyven litert fogyaszt, akkora házban laksz, hogy biciklivel kell elmenni a vécére, és így tovább és tovább. Azt még Schwarzenegger is idézi a filmben, hogy előtte Al Pacino meg Dustin Hoffman volt a filmsztár, csupa kicsi, törékeny férfiú.

Máig nyögjük ezeket a vidám nyolcvanas éveket. Eszemben sincs azt mondani, hogy minderről Arnold Schwarzenegger tehet, de szimbólumnak megteszi. Viszont ha nem szimbólum, hanem példakép…

Mondok mást. Schwarzenegger nem az erő kultusza, hanem a mutatott erőé, az erő látszatáé. A testépítő nem verekedőművész, hanem izomtömeg, nem üt, hanem feszít. Mondhatni, hogy az erőszak fékje, nem érdemes odaállni vele vitézkedni, mert ha az ember győz is a végén, elég súlyos csapásokat kell elszenvedni. De ha túl sokan feszegetik az izmaikat egy szobában, abból előbb vagy utóbb mégis verekedés lesz, nézzük, mit érnek ezek az izmok valójában.

Mondtam, hogy máig nyögjük.

Ismerik és szeretik azt az Ady-verset, hogy A ló kérdez. Nem annyira ismerik és szeretik, mint a Góg és Magógot, bár szerintem az emberek elsöprő többségének fogalma sincs arról, ki az a Góg és Magóg, akiket Ady éppúgy a felmenői közé sorol, mint utóbb Dózsa Györgyöt, de ez most mindegy. A ló kérdez is népszerű, jól szavalható, emiatt szeretik a színészek is, rövid is, emiatt is szeretik a színészek. Annak ellenére, hogy rövid, mégis van benne egy bizonytalan szó, a harmadik sor elsője, hol döcögöknek, hol kocogoknak írják, nem olyan nagy a különbség, de azért furcsa. Viszont van benne még egy fontos szó, az ellovan, az embernek az az érzése, hogy a rímkényszer szülte, erre aztán tényleg illik a következő sor végén a lovam, de hát így könnyű verset írni.

Már ha tehetséges az ember, és ilyen szavak szaladnak ki a tollán, mert nekem ez pont olyan, mint az eliramlik a Szeptember végénből. A lényeg, persze a ló kérdése, hogy mi lesz ebből, tekintetes úr, mindig föltehető, ha az embernek balsejtelmei vannak, és az embernek többnyire mindig vannak balsejtelmei.

A vers épp a Szépművészeti Múzeumban jutott eszembe, az újralátogatott Csontváry-kiállításon, az utolsó Csontváry-kép előtt. Tengerparti sétalovaglás vagy Lovasok a tengerparton a kép címe, az van rajta, ami a címe, lovasok a tengerparton. Csakhogy a bal alsó lovas nem fért föl a vászonra, a ló patája már nincs a képen, viszont a ló éppen kérdez. Úgy értem, hátrafordul nyakból, lehet vitatkozni, hogy a lovasa felé, vagy inkább a nézőre néz, és éppenséggel azt is mondhatná, hogy mi lesz ebből, tekintetes úr.

Meg is néztem, hogy olvashatta-e Csontváry Adyt, ezt az Adyt. Éppenséggel olvashatta volna, de már későn. Az Ady-vers 1913-ban jelent meg, a Nyugat 4. számában. Csontváry élt, de már évek óta nem festett, a Tengerparti sétalovaglás 1909-ben készült el.

Pedig mekkora fölfedezés lehetett volna!   

Tudom, hogy nem nagy felismerés, még számomra sem az, csak megint rácsodálkozás, hogy mennyire bele vagyunk szorulva a saját történelmünkbe. Gyászos pillanat, meghalt Treat Williams, és az ember arra gondol, hogy ő számunkra nem csak egy színész volt, hanem valahogy a szabadság angyala. Nem angyala, de jelképe. Az osztályunkban egy padba volt vésve a Hair végéről a sírkő, George Berger, és az évszám. Kit érdekelt, hogy „ez csak egy musical”, még csak nem is az eredeti történettel, hogy Treat Williams a Hairrel párhuzamosan a Grease-ben játszott a színházban, ilyen ember volt, tudott énekelni, táncolni. Meg jó masszív állkapcsa is volt, ezért bízták rá a bokszoló Jack Dempsey szerepét egy másik filmben. A Hairben a haja nem is a sajátja volt.

A rendszerváltás egyik csalhatatlan jele volt, hogy Treat Williams Magyarországon forgatott. Igaz, nem mozit, csak tévét, a Max és Helen című Simon Wiesenthal-könyv adaptációját. Alig emlékszem valamire belőle, csak arra a csodás, jóléti problémára, hogy Williams túl izmos volt a lágerben, véznásítani kellett, de megoldották a szakemberek, két számmal nagyobb ruhát adtak rá. Nem lett a filmből nagy, nemzetközi siker, de nem rajta múlott. Játszott még egy sereg más filmben, kisebbet is, nagyobbat is, de nekünk, megfelelő korú és megfelelő helyen születésű embereknek alighanem Berger marad. Ha nem is mindörökre, de egy ideig.