Milánóba tartok, hogy megnézzem A végzet hatalmát a Scalában, nyilván nem egyetlen magyarként, csak ahogy az ember a darab történetét nézegeti, rájön, hogy már a keletkezésénél, vagy majdnem a keletkezésénél is voltak magyarok. Az ősbemutató, illetve az ősváltozat bemutatója Szentpéterváron volt, de az első előadások hatására Verdi átdolgozta az operát. Az új Végzet új hatalmát 1869-ben mutatták be a Scalában, és Preziosilla szerepében Benza Ida tündökölt. Pontosabban: remélem, hogy tündökölt, de hát miért ne tündökölt volna. Verdi tudta, ki ez a nő, egy évvel korábban Eboli volt a Don Carlosban.

Furcsa módon Benza Ida teljesen eltűnt a magyar operai emlékezetből, persze, ki nem, ez az opera lényege, tegnap még mágnások húzzák a szánodat Szentpétervár fáklyával megvilágított utcáin (megtörtént Benza Idával), ma még halványan derengsz, holnaptól már a színháztörténészeké vagy.

Kivétel Schodelné Klein Rozália, aki 1840-ben a viharbükknél elénekelte a Casta divát, és a fa (helye) azóta is Normafa.

Távol álljon, távol is áll tőlem, hogy a műveletlenségemmel kérkedjek, de megkockáztatom, hogy Melchior de Hondecoeter nevű festőről nem is hallottam. Pedig amúgy van tőle kép a Szépművészeti Múzeumban, de a múzeumokban az ember azért mégis a főművekre hajt.

Körülbelül ez történik a National Gallery 200 évéről szóló filmben is, a megkérdezettek főművekről beszélnek, van bőven miről, de az, aki a festmények szállításával foglalkozik, az egy Melchior de Hondecoeter-képet jelöl meg kedvenceként. Azt azért hozzáteszi, hogy az elmúlt évtizedekben ez a kép legfeljebb egy évig volt látható, többnyire a raktárban van, de hát ő pont az az ember, aki lemehet a raktárba, hogy a kedvencét nézegesse. És neki ez tetszik, ez a se nem csendélet, se nem tájképfestészet, a címe is ennek megfelelően ötletes: Madarak, pillangók, egy béka, növények és gombák.

Fogalmam sincs, mi a hatás titka. Szépen beállított ellenségeskedés az aljnövényzetben, a madarak rávillantják csőrüket a békára, a pillangók mintha papírból volnának, és mintha sima fekete stúdióháttér előtt állnának, rossz szomszédsági idill, így élünk, talán ez a titok. A madarak is, a pillangók is, a békák is megvannak, de azért utálják is egymást, a náluk bonyolultabb emberek meg nézik őket.

Van egy Karinthy-írás, Tegezés a címe, két ember találkozik, akik nem tudják, hogy legutóbb összetegeződtek-e vagy még magázódniuk kellene, ezért várják, hogy a másik szólítsa őket megfelelően, addig meg próbálnak általános alannyal meg többes szám első személyben beszélni. Hogy van a családunk? Ajjaj, ráléptünk a lábamra. A végén összeverekednek, és megjelenik a mindenkit megváltó te, te gazember, és ettől megnyugodnak, összeölelkeznek.

Azt gondolja az ember, hogy ennek lassan vége, mindent visz a tegezés, ez a nagy közös fiatalság, amelyben élni próbálunk. Szokás az angol nyelvet tenni ezért felelőssé, ami szerintem teljes félreértés, angolul épp fordítva van, nem mindenkit tegezünk, hanem mindenkit magázunk, a többes számú személyes névmásból lett egyes számú, és aki nem akar archaikusan beszélni, az nem tud angolul tegezni.

Mégis megmarad a gond a hivatalos megszólításokkal meg a tiltásokkal. Talán rossz korban is vagyok, aki megszólít, nem tudja eldönteni, hogy örülnék-e a tegezésnek, vagy elkezdek pattogni, ne tegezz. Tegnap a Klauzál téren leültem az egyik üres standra, mandarint pucoltam, amikor a biztonsági őr kedvesen, normálisan, halk hangon azt mondta: le kellene szállni onnét.

Igaza volt, leszálltam, megettem, elindultam kerékpárral hazafelé. Szűk utcán, kivilágítatlan járművel, bevallom, fölhajtottam a járdára, amíg egy szembejövő nő rám nem kiabált, nem a járdán kéne biciklizni. Öt perc sem telt el közben. Nyilván meg tudták volna oldani mindketten akár tegezve, akár magázva, de inkább elkerülték az egész problémát, amitől viszont lett valami szentencia vagy életbölcsesség jellege a felszólításuknak. Az ember várja az új Biblia-fordítást, hátha az lesz majd benne: Nem kéne ölni. Lopni meg aztán végképp nem.

Nem mondom, hogy súlyos szorongás, de néha eszébe jut az embernek, hogy ebbe bele lehet szaladni. Ül a koncerten, mint valami nagy szakember, minden rendben is van, amíg nem jön a ráadás, és valaki megkérdezi tőle, mint szakembertől, hogy ne haragudjon, mi volt ez a darab.

Fogalmam sincs.

Ja, azt hittem, azért ül itt, mert van fogalma.

Pont ez történt a Fesztiválzenekar hétfői koncertjén, a szólista, Francesco Piemontesi ráadást adott, nyilvánvalóan remekművet, és nem valami titokzatos, történelem előtti délolasz komponista etűdjét, de hogy mit…?

Mint kiderült, Debussy Tüzijáték (Feux d’artifice) című prelűdjét. Elég jellegzetes darab, ráadásul a 24 prelűdből ez az utolsó, szóval nem lett volna akkora dicsőség felismerni, mint amilyen ciki nem felismerni, főleg, ha valaki Kocsis Zoltán művészete rajongójának képzeli magát. Hallgatnék is róla, mint az iruló-piruló csuka, ha nem tudnám, hogy az ilyesmi úgyis meg fog ismétlődni. Nem lehetne kötelezni a művészeket, hogy ráadásnak mindig csak a Für Elisét játsszák?

Csütörtöktől lehet moziban megnézni az új részét az Exhibition on Screen sorozatnak, ezúttal nem egy festőről van benne szó, hanem a kétszáz éves National Galleryről. Szép, mint mindig, tanul belőle az ember, mint mindig, elgondolkodik (mint mindig), hogy mennyire műfajidegen ez, már hogy talán otthonosabb volna a tévében, mint a filmvásznon, de azért a moziban több esélyünk van a színhelyességre, és miért is ne néznénk óriásiban a kicsi képeket is.

Nincs semmi eszelős trükk, elmesélik a képtár történetét az alapítástól napjainkig, és felkérnek embereket, hogy mutassák be a kedvenc képeiket. Persze, hírességeket is, mint Michael Palint a Monty Pythonból, (különben ő már Sir Michael Palin), meg van valaki tévébemondó is, ez önmagában is meglepő, hogy valaki lehet angol celeb, és mégsem ismerik Anglián kívül. Az igazán érdekes azonban a munkatársak meséje, a sajtóosztály vezetője, egy teremőr, egy árus a shopból, egy anyagmozgató, már ha anyagnak szabad mondani a világ legismertebb festményeit.

Ahogy az várható, a hírességek könnyebben beszélnek, de kevesebbet mondanak, a munkatársak jobban megkínlódnak a kifejezésért, de igazibbak. Így sem fölösleges senki, mondjuk Palinnél maradva: néhányszor már láttam Turner Eső, gőz és sebesség című festményét, de eddig még soha nem vettem észre a vonat elől menekülő, vagy a vonattal versenyző nyulat rajta.

Nincs megfejtés. Nem tudják megmondani, hogy miért az a festmény a fontos, vagy ha mondanak is valamit, az ránk nem vonatkozik. A Galéria jeltolmácsának például a Pietro Longhi kép a kedvence, kiöltözött, álarcos velenceiek egy orrszarvút nézegetnek. Hogy ő is ezt érezte gyerekkorában, amikor siketnémaként az orvosok vizsgálgatták, meg akarták volna gyógyítani, és közben úgy bámultak rá, mint valami különleges lényre. Nem haraggal mondja, még csak nem is fájdalommal, csak magyarázatként, hogy miért szereti a képet. Vagy a lány a bérszámfejtésről, aki nem is a saját kedvenc képét akarja megmutatni, hanem a nagymamájáét, mert kislány korában ide jártak (a belépés akkor is, azóta is ingyenes), és nézegették Degas-t. A kislány balettozni is elkezdett, nem lett belőle balerina, de túltette magát rajta. És amikor elszomorodnánk, hogy szegény nagymama, ha megérhette volna, akkor kiderül, hogy megérte, bejön, leül ő is Degas elé. Tényleg ez a kedvenc képe.

Azon gondolkodom, meg lehetne-e ezt a filmet csinálni Magyarországon.

Mindenkinek jár egy nagy Sibelius-élmény. Ez persze így túlzás, de akkor mondjuk úgy, hogy jól jönne a törzsfejlődés valamelyik fokán, hogy végre el tudjuk dönteni, mennyire tetszik nekünk ez a zene. Mert alapvetően tetszik, de közben az emberben benne van a gyanakvás, hogy tényleg ennyire fontos a zenetörténetben Sibelius? Vagy ez csak valami 19.-20. századi nacionalista elosztási politika, minden nemzetnek kell, hogy legyen nagy komponistája, nem igaz, hogy a világban zenélni csak az olaszok és a németek tudnak. És jöttek oroszok, angolok, norvégok, magyarok, lengyelek és csehek, és a végére befutott Sibelius is.  

Nyilván ez így túlzás, de vajon mekkora túlzás. Ennek az eldöntéséhez kellene a nagy Sibelius-élmény. Csak hát ezt nem olyan könnyű nálunk beszerezni. Sibelius nem népszerű, megnéztem, mikor játszotta utoljára a 7. szimfóniát a Fesztiválzenekar, huszonhat éve.  (Igaz, ennél meglepőbb, hogy a Beethoven 4. zongoraversenyt meg a honlap szerint most először.) Föl, Sibeliusra, jöjjön a nagy élmény.

Nem fog jönni. Ez volt az első érzet a Fesztiválzenekar koncertjén, nem is Sibelius miatt, akivel kezdtek, szépen és tisztán és bevezetés jelleggel, hanem a G-dúr zongoraverseny miatt. Ami szintén szép és tiszta, és jó, könnyű kezű a szólista Francesco Piemontesi, bár nem feltétlenül könnyű kéz után vágyakozik az ember egy Beethoven-koncert alkalmából, de a kommunikációs szándékokat nem érezni. Nemcsak a közönség és a zenekar, nemcsak a szólista és a tutti között, de még a zenekaron belül sem. Mintha nem együtt játszanának, egymásra figyelve, reagálva, kérdésre felelek, feleletre kérdezek formán. Így is el lehet játszani, így is értelmes, csak nem húz be magába a zene vagy az előadás, tudnak, nem vitás, de nem ezt a karmestert, Robin Ticciatit kérném föl, hogy vezessen be a szépirodalomba és a zenébe.

A második rész elején meg egy kortárs mű vár, Magnus Lindberg Korál című darabja, amit az ember rossz szokása szerint úgy hallgat, mint valami atyai szidalmat, értem, értem, de mikor lesz már vége.

Amikor minden remény elfogyott, akkor Sibelius mégis megszólal. Ez az utolsó szimfóniája, utána már nemigen írt semmit, talán nem sejtette, hogy ez olyan hosszú idő lesz, bő harminc év. Egy tétel, de közben mégis tételekre oszlik, huszonöt percbe belefér a teljes világ, és szól is, visz is, zeng a teremben és a fejben, és másnap is csak azon gondolkodom, hogy vajon ez volt az? A nagy Sibelius-élmény?

A részvétlen oldalról nézve: nem nagyon jó darab nem nagyon jó előadásban, sztárszínészek nélkül. Nem is ez a baj, hanem hogy dörzsölt színészek nélkül. Akik vannak, (Barta Ágnes és Mészáros Martin) nem tudnak mindent kipréselni a helyzetből és a szövegből, mert fiatalok. De hát ez a lényeg, hogy fiatalok.

Mert az együttérző oldalról nézve: legalább megpróbálják, hogy arról szóljon, ami van, nekik szóljon, akiknek még érdemes, ne vén krampuszok nézzék rezgő fejjel a Rómeó és Júliát.

Mert ez is Rómeó, ez is Júlia, Ha lenne valakim a címe, de azért mégis egy hosszúra (másfél órára) nyújtott erkélyjelenet. Megvolt a bál, megvolt a csók, most ott vannak a lány kicsi kis lakásában, ülnek az ágy szélén, és beszélnek. Nem azt, hogy miért vagy te Rómeó, hanem hogy ha kéjgyilkos volnál, akkor is így férkőznél a közelembe. Ha tönkre akarnál tenni, akkor följelentenél, hogy leitattalak és megpróbáltalak megerőszakolni. Nincs is szükség két ellenséges családra ahhoz, hogy ne lehessen nyugton egymást szeretni. Hogy elég-e vagy mire elég a kölcsönös vonzalom, azt nem mondom el.

Kicsit tetszik Orlaiék előadása a 6színben. De csak kicsit.

Beszéddel kezdte a Concerto Budapest Brahms-koncertjét Takács-Nagy Gábor, és szerintem jól tette, mert nem beszél sokat, és mindig érdekes, több szempontból is, amit mond. De most csak egy fél mondatot idézek belőle, azt se pontosan, egy Brahms-levelet idézett, amiben azt írta, hogy ő olyan szegény muzsikus, aki csak reméli, hogy jobb ember, mint a zenéje.

Jobb, mint a zenéje? Mint Brahms zenéje? De hát nemcsak arról van szó, hogy mennyire tetszik, vagy mekkora hatással van az emberre, hanem hogy ez az egyik leginkább megszerkesztett, mondhatni legjobb muzsika a zenetörténetben. Ennél reméli, hogy jobb?

Eszembe jut a régi kérdés, néha másoknak is föltettem, hogy ha ő választhatná a sorsát, akkor inkább tehetséges vagy inkább jó szeretne lenni? Nem mondom, hogy senki sem választotta a jót, de mégis azt éreztem (vagy most is?), hogy a jóság a tehetségtelenek vigaszfutama, az az, amit akarattal is el lehet érni, a tehetség meg olyan reménytelen messze van a legtöbbünktől, hogy nincs mit csinálni. Legfeljebb remélni, hogy nem derül ki az igazság. És akkor jön Brahms, a két lábon járó pocak, aki volt, hogy úgy búcsúzott a társaságtól: úgy látom, mindenkit sikerült megsérteni, akit nem, attól elnézést kérek, és a jóságról álmodik? Mihez kezdjünk ma Brahms jóságával, miközben a tehetségéből naponta töltekezünk?

Lehet, hogy a kettő ugyanaz, a tehetséges az voltaképpen jó is, csak nem látszik rajta? Vagy esetleg a környezete helyett nagyobb körben osztogatja a jótéteményeit?

Tarlós István könyvét nézegettem, leginkább a fotókat, ahogy az szokás, a főpolgármester különféle hírességekkel, a pápával, Erdő Péter bíborossal, Kű Lajossal és Grosics Gyulával. Hogy ez a közös fényképkészítés ezen a szinten is valószínűleg öröm vagy fontos dolog, megörökített életszakasz. Persze, ezt csinálja ma mindenki, odaállnak a híresség mellé, szabad egy közös fotót, persze, hogy szabad, mosoly, ennyi. Nyilván van egy csomó ember, aki meg Tarlós István mellé állt oda, és ha könyvben nem is, a privát albumában benne van, hogy „Tarlós Istvánnal”. De ezen a szinten is megy, hát hogyne menne. Sőt, feljebb is. Emlékszem, a Scorsese-filmben benne van, amikor a Rolling Stones Bill Clintonnal fotózkodik. Vagy Bill Clinton a Rolling Stonesszal, ezt már el sem lehet dönteni, hogy ki akarja önnön fényét emelni a másik jelenlétével. Meg hogy sikerül-e. 

Nem föntről mondom, mint korunk Diogenésze, hiszen egyszer (azt hiszem, tényleg csak egyszer) én sem álltam ellen a kísértésnek, és odaálltam egy nagy-nagy énekesnő mellé. Ez lett belőle. Ha esetleg nem látszana, tényleg én vagyok a sapkás ember Cecilia Bartoli mellett. 

Az ember tudja, hogy a művész az agyával vagy a szellemével, lelkével, akármivel zongorázik, és nem pusztán a kezével, bár azt is tudja, hogy fejben könnyebb nagy zenésznek lenni, mint a gyakorlatban. Na jó, ez sem egyértelmű. De hogy kell a kéz, az biztos. Így viszont túlságosan is ragaszkodunk az eszközhöz, mintha a szobrászról a jó portrét az adná, ha megmutatnánk a kalapácsát.

Ez még a Munkácsy-kiállításon jutott eszembe, ahol külön falat szenteltek Liszt Ferencnek. Tudjuk, hogy jóban voltak, annyira jóban, hogy bizonyos szempontból Munkácsy is okolható Liszt haláláért, miattuk ment Párizsba, ott fázott meg a vonatúton. Igaz, arról már Munkácsy nem tehetett, hogy Liszt csak nem nyughatott, betegen is elindult tovább Bayreuth felé, hogy ott legyen az ünnepi játékokon.

Nem is ez most a lényeg, hanem Munkácsy Liszt-portréja, ami kegyes, legalábbis ami a szemölcsöket illeti, csak egy nagyot vall be, cserében nem tagadja a foghiányt, a színeket kicsit sötétebbnek látja – vagy ez már a bitumen? Az évtizedek alatti besötétedés? De ami a kezet illeti…

Az rendben van. Úgy értem, Liszt kezét meg lehet nézni, kiöntötték meg márványba faragták, de engem mindig ez izgatott, amit írtak, hogy az ujjak közötti bőrrész volt nagyon kitágulva vagy visszahúzódva. Hogy olyan volt a keze, mint az úszóhártyás végtag ellentéte. Amit vagy ért az ember, vagy nem, de ha megnézi a Munkácsy-képet, akkor világos, hogy miről van szó.