Mondanám, hogy aki nem élte át viszonylag benőtt fejlággyal a nyolcvanas éveket, az nem is érti, miről van szó, de egyrészt vannak, akik átélték, mégsem értik, másrészt valamennyire mégis belátható mindez a Műcsarnok Olasz Ferenc kiállításán. Már csak magammal kellene tisztában lenni, hogy értem vagy nem értem.

Mindenesetre átéltem a nyolcvanas éveket, tudom, mit jelentett egy-egy Olasz Ferenc-film a televízióban. Szépség is, meg politikai töltet, egyházi művészet a tévében, feszületek és templomok, azzal a határozott és rendületlen-rezdületlen arcú állítással, hogy kérem, ezek csak műtárgyak.

Persze: azok is voltak. Azok IS.

És milyen különös filmek. Ha jól emlékszem, nem volt bennük kameramozgás, csak áttűnések, rövidebbek és hosszabbak, fantasztikus zenék, reneszánsz polifónia és Eötvös Péter, akkor hallottam először A szél szekvenciáit. De elsősorban nem hallani, hanem látni tanult az ember, ezek a tárgyak, szobortöredékek, romos templomok, pléh Krisztusok itt vannak, velünk. Amíg velünk vannak. Mert voltak korpuszok, amelyeket Olasz Ferenc mentett meg, elkérte, mielőtt a földbe temették volna őket. Jó helyre kerül – kérdezte a templom embere, ásóval a kezében. Igen.

Azt egyáltalán nem értem, hogy Olasz Ferenc fényképei és filmjei miért veszítettek az erejükből a rendszerváltás után, még abban sem voltam biztos, hogy valóban veszítettek belőle, de most mintha a kiállítás is erről szólna. Ami a legegyértelműbben szép, az többnyire fekete-fehér, és szinte biztosan az ezredforduló előtt készült. Kiment belőlük a politika és a tiltakozás? De hát engem nézőként nem ez érdekelt. Valamikor hajlamos voltam az hinni, hogy talán a régi filmek sem voltak annyira szépek, de most itt van az ellenpróba, a Műcsarnok-beli kiállítás, és a régi képek igenis annyira szépek. Vagy még annál is szebbek.

Talán egyszer tetszeni fognak az újak is, bár nem hiszem. És végül is mindegy.

Meglátni és megszeretni. Lehet, hogy ez nem is volna annyira könnyű feladat Petr Popelka esetében, de hallani és megszeretni, az nekem ment. Petr Popelka most a Bécsi Szimfonikusok vezető karmestere, valahogy az ember azt érzi,. hogy jónak kell lennie, mert annyira nem érdekes a külseje, annyira nem ez a Karajan-Bernstein vonal, hogy bejön, és mindenki azt kívánja, hogy jó legyen, mert ilyennek képzeljük a nagy zenei személyiséget.

Ez más világ, új világ, nem azt képzeli a karmester, hogy az a sok zeneszerző mind csak azért írta meg az életművét, hogy ő tündökölhessen. Nem is tündököl, csak vezényel, jó keze van, de nem mozog semmit sem túl, nem irányítja magára a nézők figyelmét, arra van a szólista, Anna Vinnitskaya, Balkezes zongoraverseny, komolyan mondom, hogy megkönnyebbülés volt a ráadás, van másik keze is, és az is működik. És még azt sem mondom, hogy ez az érzés idegen volna a darabtól, hiszen a megrendelő Paul Wittgenstein könyökét az első világháborúban lőtték el az oroszok. Ő soha nem adhatott kétkezes ráadást.

De mi lesz Mahlerből? Első szimfónia, amit rendületlenül A titánként hirdetnek, pedig le merném fogadni, hogy a nézőtéren senki nem olvasta Jean Paul négykötetes regényét. Mahler meg annak idején kihúzta a címet és a második tételt a művéből. De hát nem is ez az érdekes, hanem hogy egy visszafogott, vagy annak tűnő személyiség mit kezd a szélsőségesen individualista Mahlerrel, és ezzel a zenével, amiben a személyiség és a személyesség dominál.

Mit kezd vele? Elvezényli. Olyan az egész, mint valami visszatérés a kiindulópontra, most már hagyják abba az interpretátorok a versenyt, hogy közülük ki a neurotikus és ki a még neurotikusabb, képzeljük azt, hogy ez az egész egy szimfónia. Vagy ha az sem jó, mert a szimfónia túlságosan is világmodellé vált az évszázadok során, akkor képzeljük azt, hogy ez egy zenemű. S ha ez megvan, akkor jöhetnek az új neurotikusok.

Távol álljon tőlem, hogy tanácsokat adjak filmszövegek fordítóinak, de azért azokat a mondatokat, amelyek angolul hey-vel kezdődnek, nem úgy ültetném át magyarra, hogy hé. Nem ugyanazt jelenti a két szó, hiába hasonlít egymásra. Itt a vásznon azt mondja a hűséges hitves, hogy hey, we need you, de így lefordítva és kimondva olyan lesz tőle, mint Laczfi Endre maga, hé, paraszt.

Azért lovagolok a szavakon, ha szabad így mondani, mert a szavak voltak a fogódzóim. Ez egy ilyen film, mesterségesen lecsökkentett szókinccsel, hogy a legszélesebb közönség is látni akarja, hogyan üldözik egy tévé-show keretében a főhőst, akár a halálig. Disztópia, miközben ma már igazán megy a Most Wanted a tévében. Lehet vitázni, hogy Stephen King ennyire jól látott előre (a forgatókönyv alapjául szolgáló könyv 1982-es) vagy ennyire meglódult a fantáziája, mert az a gyanúm, hogy ezt a határt a tévé műfajilag soha nem fogja átlépni, nem ölnek meg szándékosan senkit a nézettség kedvéért. Legfeljebb véletlenül.

Szóval film, amire úgy ül be az ember, hogy biztos jó vagy rossz kis marhaság lesz, az első változatban Schwarzenegger volt Ben Richards, ebben a másodikban némileg visszafogottabb a főhősi állkapocs, de megvan a nézői nagykép, hogy á, én magasan efölött állok. Aztán mégsem. Úgy értem, jó a film, van nyomasztó világa, van kellemetlen realitás-közelisége, aztán egy kicsit hosszúvá válik, a figyelem lankad, akár a könnyű szunnyadásig, de mikor felrezzentem, Hofit idézve, még mindig a Szívós jött i a medencéből, még űzték az embert, nem maradtam le semmiről.  

Kottából énekelni operát – ezt nem nagyon értem. Legalábbis koncerten nem. A kettősben összefonódik a két dallam, a férfi szerelmesen átöleli a nőt, és közben bökögeti az iPodját, lapozz már. Még jó, hogy nem keveri össze a kettőt, szerelmesen átöleli az iPodját, és közben bökögeti a nőt. Tényleg olyan nehéz megtanulni néhány alap-operának a részletét, ha az embernek ez a foglalkozása?

Nem állítom, hogy ezen múlott volna a tegnapi boldogság, de egyre inkább elidegenedtem az énekművészektől a Müpában. Pedig az elején sem voltam nagyon oda értük. Jonathan Tetelmanról őrzök mindenféle emléket, vagy van, amit nem őrzök, alig emlékszem az első pesti koncertfellépésére, de nem is ő volt akkor a főszereplő, aztán igazán rokonszenves volt tavaly a Margitszigeten, de hát az mikrofonos koncert volt. Most meg jó közelről látni, hogy remeg a feje az erőfeszítéstől, ez az operaéneklés ilyen, bele lehet szakadni. A hang nem hallatszik kidolgozottnak, de szól, a magasságok megvannak, bár a Radames-románc kellemetlenül hamis volt. Azt szokás mondani, az az Aida nehézsége, hogy rögtön az elején van a tenorária. Most nem volt rögtön a koncert elején a tenorária, de így is nehéz.

Nem szörnyű semmi, de nem is varázslat. Az a furcsa, hogy ezen a koncerten a férfi föllépő öltözött át, frakkról szmokingra váltott a második részben, aztán ledobta a szmokingkabátot is a ráadásra, hogy szenvedélyesen, rózsával a szájában táncolva előadják a Granadát. Az énekesnő, Carolina López Moreno megmaradt a gyöngyös felszerelésében, és szorgalmasan forgatta a csípejét. Nem biztos, hogy mindenki így volt vele, de szerintem korántsem volt annyira bájos, mint amilyennek érezte magát. Énekelni meg… Rövid a lélegzete, lassúak a díszítései, a mélységei nem szólnak. Vagy ha igen, akkor csak kitolt vele a Bésame mucho hangszerelője, mert semmit sem lehetett hallani belőle, inkább csak az ütősöket. Sebaj, találkozunk még, Tetelmannal egészen biztosan, benne volt, és benne is lesz a Metropolitan-közvetítésekben.

Akkor derül ki, mennyire érezte jól magát az ember egy városban, amikor elkezd visszavágyódni.

Én már elkezdtem. Elkezdtem már a Metropolitan-közvetítéskor, és folytatódik ezzel a Margaretha Haverman-festménnyel.

Egy csokor virág, nem olyan nagy ügy, de valahogy mégis. Egyrészt mert annyira kékek a növények levelei, aminek egyébként elég egyszerű oka van, a zöldet Haverman kékből és sárgából keverte ki, de aztán a sárga az idők során fakulni kezdett, és a levelek bekékültek, hogy ilyen északi, dán növény-zombi árnyalatuk legyen. Másrészt mégis olyan csokor, amilyet fényképezni nem lehet, mert a virágok nem egyszerre nyílnak ki, el kell menteni emlékezetben a rózsát, hogy oda lehessen tenni a nem tudom mi mellé a képzelt vázában.  És aki festette, azt margarétának hívják.

Margaretha Haverman nehéz festő, nehéz őt megtalálni, mert a mestere állandóan üldözte, hogy nem eredetiek a kompozíciói, hanem az ő képeit másolja, el is költözött Haverman Amszterdamból Párizsba, de ott sem tudta igazán kifutni magát. Hogy ki utánzott kit, ha egyáltalán valaki valakit, azt egyelőre nem lehet megállapítani, de a történet vége az lett, hogy összesen két szignált Haverman-kép maradt fenn, az egyik Koppenhágában, a másik New Yorkban, a Metropolitan Museumban.  Simán elsétáltam mellette, ha egyáltalán láttam abban a hatalmas épületben. Vagy ide, vagy oda, de vissza kell menni.

Operaénekesek alapélménye, hogy állnak fiatalon a takarásban, nézik a nagymenő énekeseket, akik a Bohéméletben lépnek föl, és közben arra gondolnak, hogy mit keresnek ezek a vén, ráncos, kövér lények ebben a darabban, fiatalnak maszkírozva. Aztán, ha minden jól megy, eljön a nap, amikor ők maguk húzzák föl sokadszorra a kockás nadrágot, és eszükbe jut az ifjúság, és látják, hogy a színpad szélén, a takarásban ott állnak a következők, és épp arra gondolnak, hogy mit keres ez a ráncos, kövér krampusz ebben a darabban.

Ugyanez a nézőtéri oldalon nem olyan tragikus, mire ráncosak és vének leszünk, a Bohémélet már nem életmodellként hangzik föl nekünk, csak operaként, finom esti szórakozásként nem figyelünk másra, mint hogy az első felvonás végén a tenor a magas cés változatot énekli-e, vagy a kímélőt. Vagy el se megyünk az előadásra, minek fájdítanánk a szívünket.

Tegnap a Bohéméletet közvetítették a Metropolitanből, a Zeffirelli-rendezést, 1982-ben láttam ezt a rendezést először, Balatonon, picike tévén, szemcsésen és fekete-fehérben. Carreras volt akkor Rodolfo, Teresa Stratas a kis Mimi, és szerettem volna arra gondolni, hogy jaj, azok a régi nagyok, bezzeg ezek a mai kicsik, de nagyon jó volt Freddie De Tommaso, és ha időnként hamisnak tűnt, akkor is inkább fölfelé hamisnak, ami kevésbé zavaró. Szerencsére megnövesztették vele a borostáját, így nem úgy nézett ki, mintha mellékszereplő volna a Régi idők focijában. Juliana Grigoryan pedig szép is, jó is, fiatal is, és még egy kicsit hasonlított is Stratasra. Odavoltam. Azóta sem tudom megfejteni, hogy azért volt olyan fölzaklató az élmény, mert jaj, de fiatal voltam, vagy mert jaj, de fiatal vagyok.   

Három oka is volt rá, hogy Budapestre jöjjön. Találkozni akart Kodály Zoltánnal, dalestet adott, Peter Pearst kísérve, és az Operaházban bemutatták az Albert Herringet. A három ok mellé aztán találtak neki egy negyediket is, hogy ismerje meg alaposabban a magyar zenei oktatást. Elvitték a Zeneakadémiára, ahol a Jeney-ikrek, Zoltán és Gábor játszottak neki. Hogy az ikrek mennyire voltak csodagyerekek, arról megoszlanak a vélemények, ők maguk nem tartották magukat annak, de mindketten két-két hangszeren tudtak játszani. Gábor hegedült, Zoltán fuvolázott, és mindketten zongoráztak. Mikor előadták a produkciójukat Brittennek, nyilván felsőbb sugallatra megkérték a zeneszerző bácsit, hogy komponáljon a számukra valamit, amit Britten meg is ígért.

Itt akár véget is érhetne a történet, de Britten tartotta a szavát, és elküldte a művet nekik, az volt a címe, hogy Gemini-variations, és úgy volt megalkotva, hogy a két gyerek elő tudja adni, vagy hegedű és fuvola szól, vagy fuvola és zongora, hegedű és zongora, két zongora. Alkalmi darabnak hat, ami a dolgok logikája szerint mehetne is a süllyesztőbe, ha az alkalom elmúlik, felnőnek a gyerekek. Másfelől persze ha a Gemini-változatok sehol a világon nem érdekes, Magyarországon azért még az lehetne, mégis van egy hozzánk fűzhető története, és a mű maga egyáltalán nem érdektelen zenei szempontból sem.  

Engem persze először nem is a mű története érdekelt, hanem az ikreké. Zoltán, ugye, zeneszerző lett, de mi történt Gáborral? Aztán felvilágosultam, hogy ez a Zoltán nem az a Zoltán, nem lett belőle zeneszerző, voltaképpen az is kérdés, hogy vele mi lett. Nem mondom, hogy nem tudtam aludni a dologtól, utána sem néztem semminek, de néha eszembe jutott. Ráadásul a műről készült lemezfelvétel is, de pont az sem tesz jót neki, nem játszanak igazán szépen a gyerekek, aminek szintén megvan az oka. A bemutató Aldeburgh-ban volt, 1965 nyarán, nagy sikerrel, utána vitték az új művet még néhány helyre. A gyerekek utaztak, vendégeskedtek, vacsorázgattak – csak nem gyakoroltak. Mire a turné végén stúdióba mentek, hogy fölvegyék a darabot, egyikük sem volt igazán jó formában, és ez hallatszik is.

Na jó, de egyáltalán mi lett velük? Mikor ezt az érdekes problémát családi körben elmeséltem, azt kérdezte a húgom, hogy miért nem kérdezem meg a Bencét. Mi köze van ehhez Bencének, aki egyébként a férje legjobb barátja? Nem sok, csak az ikrek éppenséggel a nagybátyjai, az anyukájának a testvérei.  

Ahogy ilyenkor mondani szokás: milyen kicsi a világ. Amit innentől tudok, azt tehát elég hiteles forrásból tudom. Az ikrek Londonban végeztek a Royal College of Musicban, aztán Németországban tanultak tovább, Gábor Düsseldorfban hegedült, Zoltán Kölnben karmesternek tanult. Nem alakult nagyon fényesen a pályájuk, de azért megéltek muzsikusként. Gábor különböző kamarazenei felállásokban játszott, 1982-ben Fokvárosba költözött, és az ottani szimfonikus zenekarban játszott, míg az apartheid eltörlésével a zenekart is el nem törölték. Zoltán egy ideig a lübecki operában volt korrepetitor és karmester. Gábor szeptember 2-án halt meg Dél-Afrikában. Zoltán Neustrelitzben él.

Megnéztem a Centrál Színházban az új Woody Allen-darabot, Tiszta őrület a címe, és jó, elég jó, már ami az anyagot illeti, de végig azt érzi az ember, hogy ezt úgy ötven évvel ezelőtt írhatták. Túl szellemes? Lehet, de valami más okának is lennie kell. Aztán rájöttem: nem használnak semmit, amit az elmúlt, mondjuk két évtizedben mindenki használ, nincs benne számítógép, internet, mobiltelefon, csak beszéd, beszéd. Emberek. Hogy mégis jelezve legyen, ez egy modern történet, a csalódott Fay (Balla Eszter) úgy számol be boldogtalan szerelméről, hogy megjelent az ideális férfi, jóképű volt, facér volt, pénze volt, és volt két jegye a Hamiltonra.

Ami azt illeti, a Hamiltont én is megnéztem volna. Rap-musical az egyik amerikai alapító atyáról, Alexander Hamiltonról, Lin-Manuel Miranda írta a történetet, a dalszövegeket és a zenét, tíz éve levehetetlen a műsorról, nézik, nézik, és beálltam volna én is nézőnek, de 500 dollár volt a legolcsóbb jegy rá. Igaz, volt 1900 dollárért is. Nem volt nehéz lebeszélni magamat.

Hozzászoktunk, hogy az érdemet ismerjük el, mondjuk úgy, hogy a virtust, hősiességet, Petőfit és Kossuthot, róluk nevezzük el az utcákat. Lisztről a Zeneakadémiát és a repülőteret, Bartókról a nagy koncerttermet a Müpában. Elnevezzük, és a dolgok úgy maradnak az idők végezetéig, ha esetleg árnyalódik Kossuthról a kép, odáig nem jutunk, hogy újrakereszteljük az utcákat. Persze, vannak politikai kivételek, Mező Imre, Sallai és Fürst, és még sokan mások, akik csak ideiglenesen lehettek közterek névadói, de létezik törekvés az állandóságra.

Az egész arról jutott eszembe, hogy hasztalan kerestem New Yorkban a híres Avery Fisher Hallt. Itt kell lennie, a Metropolitan operától jobbra, ha szemben áll az ember, ez a New York Philharmonic otthona, mióta eljöttek a Carnegie Hallból. Nem találom.

Mert nincs is. Avery Fischer rengeteg pénzt adott a New York-i Filharmonikusoknak, és hálából az addig Philharmonic Hallnak nevezett termet átnevezték Avery Fisher Hallnak. Persze beindultak a humorbombák is, mivel nem volt mindenki elégedett az új terem akusztikájával, ezért elkezdték A Very Fishy Hallnak nevezni, de nem is ez a lényeg. A pénz elfogy, az utókor nem mindig hálás, így 2013-ban, amikor a koncertterem átépítés megkezdődött, kimondták, hogy a név is megváltozik, tegye meg mindenki a tétjeit, a legbőkezűbb adományozó nevét fogja viselni a terem. A győztes David Geffen lett, akinek a neve egyébként ismerős lehet máshonnét is, lemezkiadó is volt, filmekbe is tett pénzeket, mintha a Metropolitan Museumnak is volna David Geffen szárnya. Geffen nyert tehát százmillióval, ami egyébként az átépítés ötödét fedezte. Most David Geffen Hall, ami azelőtt Avery Fisher volt.

Mondanám, hogy olyan ez, mint a sírok a temetőben, ha valaki nem újítja meg a megváltást, előbb vagy utóbb lekerül a neve a márványról, de David Geffen még él. Nem jár erre valamikor, véletlenül?

Holnaptól Bugonia a moziban, és az ember tudja, hogy ez most a lehető legjobb együttállás, Yorgos Lanthimos és Emma Stone, de ez még annál is jobb. Az egyik helyzetbe hozza a másikat, a másik meg él a lehetőséggel, és beáldoz mindent a filmért. Most épp a haját, szépen leborotválják Emma Stone fejét a film elején, és látható, hogy van két szemölcs a feje búbján. Szokatlanabb és intimebb, mintha csak úgy meztelenre vetkőzne. A film legvégén pedig Marlene Dietrich elénekli azt, amit magyarul úgy énekelnek, hogy Hol vannak a katonák.

A dal fiatalabb, mint gondoltam, én azt hittem, hogy olyasmi, mint a Lili Marlene, vagy talán közvetlenül a háború után készült, és énekelték mindkét oldalon, németül is, angolul is, de jóval későbbi, 1962-ben jelent meg lemezen a szerző, Pete Seeger előadásában. Marlene Dietrich elénekelte németül is, angolul is, franciául is, és történelmi dal lett német formájában, mert úgy énekelte Izraelben. Ez volt az első nyilvánosan előadott német nyelvű szöveg az országban.

Dietrich egyébként is sokat jár a fejemben a napokban, mert meghalt a lánya, Maria Riva (Riva az asszonyneve, az apja a rendezőasszisztens Rudolf Sieber volt). A lány százéves volt, Marlene kilencven, amikor meghalt. Jó kis gének, főleg, ha figyelembe vesszük Maria Riva borzasztó gyermekkorát, átmeneti alkoholizmusát, öngyilkos szándékait. A nehéz élet nem vette el Maria Riva kedvét a saját gyerekektől, a négyből az egyik, J. Michael Riva Quentin Tarantinóval is dolgozott, az volt az utolsó filmje, a Django elszabadul. Családi filmtörténelem.