Van ez a könyv vége előtti szorongás, nem tudom, van-e hivatalos neve is, de van, amikor érzi az ember, hogy már nincs sok hátra, mindjárt vége, mindjárt elveszíti az új ismerőseit. Próbál lassítani, beteszi a könyvjelzőt, amikor már látja, hogy csak pár lap van hátra, elteszi a pár lapot holnapra, de a holnap is eljön.

Baumgartnernél (Paul Austernél) ez azzal fokozódik, hogy világos: valaminek történnie kell. És akármi történik, már nincs sok idő rá, hogy megbeszéljük a szerzővel, és akármi történik, csak elcsépelt megoldás lehet, vagy ez hal meg, vagy az hal meg, de nem lesz jó vége. Vagy ha jó vége lesz, az még elcsépeltebb megoldás. Végül is ilyen az egész könyv, folyton azt hisszük, hogy tudjuk, mi fog történni, jön a gázszerelő, nyilván ellop egy fontos kéziratot az egyetemi ember szobájából, vagy ha nem kéziratot, akkor magát az egyetemi embert ejti túszul. Valaminek történnie kell, ettől regény a regény. Akármilyen szépen van megírva, akárhány alszöveg, vagy micsoda van a főszövegben, valami felé megyünk, ha Auster profi író, mi profi olvasók vagyunk, ismerjük a trükkjeit.

Vagy nem ismerjük.

Mindegy, megyünk a vége felé, és várjuk, mikor jön már az a valami.

Valami tényleg jön, de Paul Austertől majdnem függetlenül, a fordító Pék Zoltán azt fordítja, hogy „néhány nappal a téli napéjegyenlőség után”. De hát téli napéjegyenlőség nincsen, csak téli napforduló. Ez amolyan fordítóellenes igazságtalanság, a sok szép mondatra nem emlékszik az ember, csak az egy elrontott szóra. Majd a következő kiadásban kijavítják.

Hogy történik-e valami a Baumgartner végén, azt nem mondom el. Tessék elolvasni.

Megnéztem az Exhibition On Screen legújabb részét, Klimt: A csók a címe, és leginkább erről szól, Klimtről és A csókról, és elég rokonszenvesen nyitva hagy egy kérdést, ami ma már egyre kevésbé kérdés: nem valami szörnyűséges giccs ez végeredményben? Aranyba mártott csókolózó pár, és egyáltalán, Klimt arany korszaka, tényleg ez volna a 20. század kétszereplős Mona Lisája, vagy csak annyira, amennyire a magyar Mona Lisa egyszerre két példányban tűnik föl a heti árveréseken. Mielőtt elkezdhettem volna ezen morfondírozni, elkezdtem valami máson, hogy mennyire különös az, hogy a Klimt-portrékon többnyire lehet tudni, ki van a képen. Mintha a szereplő és a megrendelő ugyanolyan fontos volna, mint maga a festő. Vagy a festmény. Ezek az alakok nem olyanok, mint V. Károly, saját jogon nem híresek, az arcuk nem volna érdekes, már úgy értve, hogy nem lehet őket nagy tettekhez kötni, csak volt bőségesen pénzük (leginkább a férjüknek), ki tudták fizetni a legdrágább festőt a Monarchiában, aki készségesen aranyba foglalta őket.

Itt van például ez a csodálatos Adele Bloch-Bauer. A férje, Ferdinand Bloch-Bauer annyira gazdag volt, hogy nem is egy, hanem két portrét rendelt a feleségéről Klimttől, ez az első, az arany, a második inkább kék. A képet 1941-ben ellopták a nácik, ez is mindig érdekes probléma, ha egy náci azt gondolja, hogy egy zsidó nőről készített portré értéktelen, akkor vajon miért lopja el? Szóval a képet ellopták, aztán 1945-ben visszaszerezték, és átadták a Belvederének, hiszen maga Adele Bloch-Bauer 1925-ben meghalt, és így végrendelkezett. Csakhogy hiába rendelkezett, mert a kép nem az övé volt, hanem a férjéé. És bár Ferdinand is meghalt 1945-ben, az örökösök nem hagyták annyiban a dolgot, az ezredfordulón pert indítottak, és végül meg is nyerték azt. Sajnos (mármint az osztrákoknak sajnos), az örökösök nem azért pereltek, mert többet szerették volna látni Adele nagynénit otthon, a falon, hanem eladták a festményt Lauderéknak, 135 millió dollárért. Így a kép ma kint van New Yorkban a Neue Galerie nevű múzeumban, ha valaki osztrák vagy magyar látni akarja eredetiben, nem ússza meg olcsón.

Mennyivel egyszerűbb volna, ha kijelenthetnénk, hogy egyszerű giccs, jól bevásároltak vele a jelenlegi tulajdonosok.

Nem tudom, mindenki ismeri-e a történetet, hogy hogyan is keletkezett a történelem egyik leghíresebb filmzenéje. A hatvanas évek közepén egy új filmsorozathoz kerestek valami zenét, nem is zenét kerestek, hanem zeneszerzőt, és végül megtalálták az akkor 34 éves (ennek megfelelően most 91 éves) Lalo Schifrint. Ez volna a feladat, valami jó, ütős főcímzene. Jó, de pontosan mihez? Izgalmas kémtörténet, ennél többet nem árulhatunk el. Meg nem is tudunk. A címe az lesz, hogy Mission: Impossible.  Schifrin tehát ült az íróasztalánál, egy majdnem teljesíthetetlen küldetéssel, fogalma sem volt, merre induljon. Mission: Impossible. Mission: Impossible. M: I. M: I.

Kínjában megnézte a morzejeleket. M az tá-tá. i az ti-ti. Elkezdte ezt kopogni az asztalon. Tá-tá, ti-ti, tá-tá, ti-ti. A többi már történelem. Zenetörténelem. De legalábbis filmzene-történelem.

Arra gondoltam, ha mindez Magyarországon történt volna, és tényleg az lett volna a film címe, hogy Teljesíthetetlen küldetés, akkor a komponista ott ült volna az asztalánál, és azt morzézta volna, hogy tá, tá-ti-tá. Valószínűleg kisebb lett volna a siker.

Eszembe jut ez-az, ahogy Rolla Jánosra gondolok. Nyilván más is így van vele, aki beszélgetett vele, egyrészt sok sztorija volt, másrészt próbán is elég kifejezően, közérthetően és szellemesen instruált. „Ne úgy húzkodjátok a vonót, mintha a szekrényt tologatnátok!” Ez például gyakran eszembe jut, amikor bizonyos nagybőgőkarok tényleg ezt a brummogást és mormogást adják elő. De amit most akarok elmesélni, az csak egy sztori, Kocsisról, meg Cyprien Katsaris lemezéről. Együtt vették föl, úgy értem Rolláék, a Liszt Ferenc Kamarazenekar és Katsaris a Bach-zongoraversenyeket. Szerintem alulértékelt lemez, Katsaris annyira pergő és virtuóz, hogy nem tűnik föl sokaknak, mennyire választékosan és elegánsan vezeti a szólamokat, a zenekar is jó, szép az egész. Mindenesetre Rolla sem ezzel jött, hanem amikor megmutatta az új lemezt Kocsis Zoltánnak, azt mondta, figyelj, Zoli, van itt egy zongorista, aki gyorsabban játssza Bachot, mint te. Föltette a lemezt, Kocsis meg: mutasd csak. Mutasd azt a lemezt. Rolla odaadta neki, és, ő legalább is így mesélte, a lemez szőrén-szálán eltűnt. Fogalma sincs, mi lett vele, Kocsis eltüntette. Eltette, elvitte, nem tudja, de ő többé soha nem látta.

Nem hinném, hogy féltékenységből, amennyire tudom, Kocsis mindig elismerően beszélt Katsarisról, de ne legyenek szerte a világban olyan lemezek, amelyeken gyorsabban játsszák Bachot, mint ő.  

Szabó István-filmeket játszanak a Magyar Mozi TV-n, régieket, újabbakat, bár, ha jobban belegondolok, mára már minden Szabó István-film legalábbis középkorú. Ment a Redl ezredes, és van benne egy furcsa jelenet, úgy értem, csak nekünk furcsa, akik magyarul nézzük a filmet. Tisztek gyűlnek össze egy asztal körül, törzsorvos veszekedik a nem is tudom, kivel (Eperjes Károllyal), és az asztalnál ott ül Szakácsi Sándor is, egyenruhában. Mindig úgy néz ki, mintha Szakácsinak nagyobb volna a szerepe, nem csak úgy ül, megáll rajta a kamera, mintha meg akarna szólalni, de a végén nem szólal meg. Nem is teheti, hiszen a hangja már foglalt, Redl ezredes (akkor talán még csak őrnagy), az ő hangján beszél magyarul. Mindenesetre lesz egy kis feszültség az egész jelenetben, úgy értem, plusz feszültség, hogy most akkor megszólal vagy nem.

Nem tudom, hogy ez a forgatás idején már ki volt-e találva, vagy csak a szinkronkényszer fordította-e így a dolgokat. Főleg azért nem tudom, mert a Redl előtt ment az Álmodozások kora, amelyben Esztergályos Cecíliát Halász Judit szinkronizálta, akkor az előbbi még csak kedves arc és hajlékony test minőségben működött közre. De szerepel a filmben Halász Judit, és nem Esztergályos Cecília hangján beszél, hanem a sajátján.

Most akkor ez jelent valamit, ahogy a Psychében Cserhalmi Garas Dezsőként beszél, Udo Kier meg Cserhalmiként, vagy csak úgy megtörtént?

Egy kicsit ismertem. És annyira jó volt ismerni Rolla Jánost. Akkor is annyira jó volt, amikor még nem ismertem, csak csodáltam, mert ő volt a hangversenymester. Már ez a szó is akkora csoda volt negyvenöt éve, hogy a hangversenynek van egy mestere, egy ilyen rokonszenves figura, aki olyan hosszú arcot vág, amikor valami különlegesen fontos mondanivalója van a hegedűn. És, persze, ő a Liszt Ferenc Kamarazenekar, mondhatni egy személyben, bocsánatot kérek a többiektől és az utódoktól, de akkor is ő volt, egy, legalább egy generációnak ő marad, ha már nem is játszott, sőt, el se ment a koncertekre.

Aztán valamennyire megismertem, interjúhelyzet, de hát annyira kedves és természetes és normális volt, és áradtak belőle a történetek, és nem csak az volt az érdekes, hogy ezek a felfoghatatlan muzsikusok számára kollégák voltak, hanem hogy nem ment ki belőle a felfoghatatlanok iránti csodálat. Ezt mondta Isaac Stern, és ilyen volt Henryk Szeryng, amikor a szabadtéri koncerten elfújta a kottáit a szél. És Rampal volt talán a legnagyobb muzsikus, akivel játszott, és milyen volt Maurice André.

Az interjú végén ment próbálni, elővette a hegedűjét, hangolt, aztán odaadta, tessék megfogni, nem kell félni tőle. Mondani sem kell: féltem. Hogy pont abban a tíz másodpercben történik valami, amíg a Guarneri a kezemben van. Gyorsan visszaadtam, de nem felejtem el, hogy mennyire könnyű volt az egész hangszer, mintha papírból készült volna. Utána felült a biciklimre, és ment egy kört az Óbudai Társaskör körül. Akkor meg azért frászoltam, hogy ne abban a fél percben történjen valami, elesik, eltöri a karját.

De neki az a könnyűség, a hegedű volt a munkaeszköze. Meg a zenekar, persze. Ez olyasmi, amit normális ember meg sem ért, hogy lehet egyszerre hegedülni és instruálni a többieket. Hogyan hallja a csellókat, ha közben ott szól a fülében a saját hegedűje? De hát hallotta, és olyan bonyolult (még kimondani is bonyolult) dolgokat is el tudott irányítani, mint a Bartók Zene húros-, ütőhangszerekre és cselesztára. A János egy zseni, mondta valaki elragadtatottan, amikor először játszották a művet a Zeneakadémián. Szerintem 1981-ben, a Bartók centenárium alkalmából.

Valószínűleg cáfolta volna önmaga zseni voltát, János szakember, János hegedűművész, hangversenymester, tanár. Azok közé tartozik, akikkel elképesztő szerencséje volt az embernek, amiért egy időben és egy országban élhetett.

Akkor hát: köszönöm. 

Átolvastam a tudósítást Ránki Dezső MMA székfoglaló beszédéből, ahogy remélte az ember rokonszenves. Még annál is rokonszenvesebb, mint remélni lehetett, mert benne van a küszködés, ahogy egy nyilvánosságot nem szerető, de mégis a tehetsége miatt a nyilvános szereplésre kényszerülő művészen még egyet szorít a prés: nem elég zongorázni, de beszélni is kell. Ha kell, hát beszél, ha nem is túl eredeti dolgokat, de megélt tapasztalatokról, saját véleményről, ami, persze, nem nagyon különbözik a köz véleményétől. Hogy a tehetségkutatók nem tesznek jót (megjegyzem, Ránki karrierje valaha a zwickaui Schumann-verseny megnyerésével indult, az is tehetségkutató volt a maga módján), művészi szabadság és szabadosság, és az előadó első, legfontosabb, talán egyetlen kötelessége a szerző szándékának végrehajtása.  

Itt elakadtam. Mert, persze, ez alaptétel, elmondja mindenki, aki interpretációval foglalkozik, színész, zenész, rendező, de biztosan így van? Mindig érv is, ha olyan zenészről van szó, aki maga is el tudja játszani a műveit, Rachmaninov vagy Bartók így játszotta, ebben a tempóban, más dolgunk sincs, mint az ő tempójukat és hangsúlyaikat alkalmazni.

Aztán valahogy mégsem egyformák a d-moll zongoraversenyek és Allegro barbarók. Ha meg kell indokolni, meg is tudják, Rachmaninov idejében igyekezni kellett, hogy a kész eredmény hány 78-as fordulatszámú korongra fér rá, vagy Beethovennek elromlott a metronómja. De mintha nem is ez volna a cél, ezt csak valami hitelesítésre használt fordulat. Azt hiszem, anélkül, hogy egy hangot is leütöttem volna a zongorán, vagy egy kottafejet is papírra vetettem volna, hogy néha a szerző maga sem tudja, hogy mit írt. Nem tudja, mennyi minden van abban a néhány ütemben, hogy egy csellista esetleg az egész életét áldozza arra a maximum három óra zenére, amit Bach a szólócsellóra írt. Szóval szívesen hallgatok meg mindent a szerző akaratáról és az előadó kutyakötelességéről, de mintha nem itt volna a lényeg.

Hogy hol, azt, persze, nem tudom. Talán csak ki kell hozni a legtöbbet a műből. Ami nem jelenti azt, hogy nem kell ragaszkodni a kottához, egyszerűen azért, mert ha nem ragaszkodik hozzá a muzsikus, akkor rosszabb lesz a darab. Ezért nem jó, ha húznak az operából, ha hozzáadnak hangszereket a Beethoven-szimfóniához. Nem lesz jobb tőle.

A Goldberg-egyformaság. Nem mondom, hogy nem lehet ez is érvényes hozzáállás, amit Jevgenyij Koroljov mutatott, nekem sajnos nem tetszik, de eszemben sincs ezért mást hibáztatni, mint önmagamat. Meg furcsa is volna, végül is sokaknak volt nagy élmény, hogy Koroljov jön és celebrál. Az az érzésem, hogy nem csak jókedvéből celebrál, mintha meghaladnák lelkiállapota és technikája jelenlegi állapotát a mű változatos előadásának követelményei vagy hogy is mondjam kellően nyakatekerten. Mindenesetre minden a lassulás felé húz, nem lóverseny, nem kaleidoszkóp, nem örömzene. A Goldberg.

Tényleg a Goldberg, és jól mutatja a mű nagyságát, hogy még így is a Goldberg, hogy pont a variációkat nem hallja az ember, ez gyors, ez lassú, ez derűs, ez pompázatos, ez csöndes, ez mély, hanem minden inkább csöndes. Nekem akkor valahogy nem tud mély sem lenni, ha az ember egész nap a tenger fenekén baktat, észre sem veszi, hogy épp lent van, azt hiszi, hogy ez a világ, víz, sötétség és nyomás. Egyszer vége lesz, és föl lehet jönni levegőt venni, és akkor talán kiderül, mennyire mélyen is voltunk. És milyen jó idefent.

Végül is: ez is egy üzenet.

Onnét lehet tudni, hogy előző nap az Operában a Bohémélet vagy a Diótörő ment, hogy a havazás nem áll el. Úgy értem, a megfelelő pillanatban az előadás során megnyitnak valami konfettit tartalmazó tartályt a színpad fölött, és szépen hullik, hullik a hó, alatta énekelnek vagy táncolnak. Talán jobb is, mint az igazi, mert megvan benne minden szépség, mégsem kell fázni hozzá. Csak az a baj, hogy a konfettihullás nem áll el kívánságra, még a másnapi előadáson is, legyen az nyári darab, szobabelső, vagy nagy, komoly koncert, elindul egy-egy vagy kettő-kettő konfetti, szépen aláhullanak a pelyhek vagy papír korongocskák, és emlékeztetnek a tegnapi, szájtáti mesevilágra.

Ennél értelmesebbet most nem tudok elmondani a tegnapi Domingo-koncertről.

Valamitől elnehezül a szíve az embernek Az üvegcipő után, jó volna tudni, miért, mert különben szép az előadás a Vígszínházban. Molnár és Mohácsi, jó kettős, nincs is semmi különösebb meglepetés, legfeljebb annyi, hogy az első felvonás mennyire Molnár, és mennyire kevéssé Mohácsi. Aztán megjönnek a szokott arányok, a másodikra, nagy mulatás, hejehuja, benyögések és mellékszereplők, akik mindig annyira igaziak. Isten áldja meg kendteket, szegény édesanyám beteg, kiabálnak le az egyik páholyból, mire a rendőr fegyvert ránt, dögöljön meg a jó büdös édesanyád, és lőni kezdi a lakót. Welcome home, de ezért csak nem kell úgy elkettyenni.

Akkor a harmadik felvonás lesz az oka, a beteljesülő szerelem az ötvenhat éves Sipos Lajos és a huszonhárom éves Irma között, hogy ilyen nincs is, ne is legyen, ez valami molnári vágyálom, hogy legyen az ember mellett egy kis nőalak, akivel felmoshatja az előszobát, és ha az megvan, akkor a lépcsőházat vagy a járdát. Nincs ilyen, vagy ha van, akkor sem ilyen, nem teljesedik be, ha beteljesedik, akkor is csak bánat és bú. Vagy van ez a lehetőség, a Mohácsi-féle epilógus, hogy azzal mennek ki, a koffert mindig te fogod vinni, de aztán telik-múlik az idő, és átkerül a koffer Siposhoz. Vigye az, aki erősebb. Vigye a férfi. Vigye az öreg.

Fölmegy a háttér, kinyílik a színpad hátrafelé, ők mászkálnak jobbra-balra, elöl Irma, mögötte Sipos, bejárják az egész színpadot, esik a hó rájuk (nem mondom meg, milyen színű, legyen valami meglepetés), de azért az utcára nem mennek ki.

Talán ez a baj, ez a nagy kettyenés oka. Nekünk kell kimenni az utcára.