Werner Herzogot olvasom, Dereng a világ a címe első regényének, majd mesélek róla bővebben is, most inkább az az érdekes, akiről és amiről szól. Onoda Hiroóról, aki feltehetően a 2. világháború utolsó katonája volt, hacsak nem harcol még valaki a budai hegyekben. Onoda Lubang szigetén szolgált, és az utolsó parancs, amit kapott, az volt, hogy tartson ki. Lehet, hogy csak három év múlva, de biztosan érte jönnek, addig harcoljon, rejtőzzön a dzsungelben, próbáljon szabotázsakciókat végrehajtani.

Mivel újabb parancsot nem kapott, Onoda kitartott. Huszonkilenc éven át. Hiába keresték, mert rejtőzött, hiába szórtak le neki röplapokat, hogy jöjjön már elő, mert azt az ellenség ármányának tartotta. Bujkált, növényeken élt, néha elhajtott egy szarvasmarhát, háborúzott. Embereket is ölt, egyes források szerint ötven áldozata is volt a magányos háborújának, de ő az mondta: annyi azért nem. 1974-ben aztán találkozott egy Szuzuki nevű diákkal, akinek elmondta, hogy ha a felettese érte jön, és parancsba adja, akkor abbahagyja a harcot. Érte ment, parancsba adta, Onoda átadta a kardját a Fülöp-szigeti Marcos elnöknek, aki rögtön vissza is adta neki, amit elkövetett, meg van bocsátva, nem tudhatta, hogy nincs háború. Onoda hazatért, nem lelé honját a hazában, egy időre Brazíliába költözött, de végül mégis Tokióban halt meg, 2014-ben.

Klasszikus Herzog-történet a megszállottságról, azok vagyunk, akikké tesszük magunkat, vagy nem is vagyunk. Nekem valamiért folyton a színikritikusok jutnak eszembe róla, az igazi megszállottak, a kemény mag, akik tényleg minden este, és évente több, mint háromszázszor (igazán) mennek előadásra. Nyilván nem azért, mert elromlott otthon a fűtés, és már teljesen elszakadnak a színház eredeti funkciójától, nem szórakoznak, vagy csak viszonylag ritkán, nem onnét tanulják, hogyan is kell élni, vagy csak még ritkábban, érzik a falakat, hogy már harminc éve szidnak valaki tehetségtelen szörnyeteget, de a közönség mégis szereti őt, és holnap megint főszerepet játszik. Úgyhogy ők is öltöznek, mennek, harcolnak tovább.

Nem hagy nyugodni Simsay Ildikó, a képei sem, a kiálltás sem a Vigadóban, nem tudom eldönteni, hogy túl sok vagy túl kevés, széteső életű-e vagy nagyon is logikus, befejezett vagy befejezetlen a történet. Így aztán arra gondoltam, miért is kellene egyedül keresnem a választ a kérdésekre, amikor van vagy lehet valaki, aki segít, a két képen is látható Lacika, Szily László újságíró, Simsay Ildikó fia. Mondja meg ő, ha tudja, mit látunk, miért látjuk.

• A kiállítás ötlete a papámtól (Szily Géza festőművész) származik, aki rájött és ráébresztett minket, már 25 éve annak, hogy anyám meghalt. Aztán arra is rájöttünk, hogy nyolcvanéves volna, és még ehhez jött a felismerés, hogy az életmű nagy része ott van az Eötvös utcai lakásban, az én szobámban, és ott passzívan létezik, miközben mindenkinek a családban az érthető elfogultságokkal együtt is az a meggyőződése, hogy ezek a művek jók, és másoknak is jelenthetnek valamit. Huszonöt év, az azt jelenti, hogy van egy generáció, amely biztosan nem ismeri őt.
• Egyébként neked el kellett magadban valaha is döntened, hogy apád festészetét szereted jobban, vagy anyádét?
• Szerintem ez olyan, mint annál a gyereknél, amelyik kétnyelvű környezetben nő föl. Vannak ilyen ismerőseim, és kérdezgettem őket, hogy ez okozott-e problémát a beszéd megtanulásakor, és kiderült, hogy soha, senkinél. Nekem sem. Talán segített, hogy annyira különbözőek voltak festőként. A papám nagyon higgadt, álmokból dolgozó, sokrétegűen, mívesen összetett, a mamám pedig elképesztő erejű, gyomron ragad, meg minden.
• Nekem az a furcsa, hogy nem lehet pontosan megmondani, milyen. Nem tudom, ez belülről hogy van, kívülről vannak a portrék, az ijesztő önarcképek, látomások, de vannak a korai csendéletek is. Szerinted melyik a valóságos arca?
• Én mindegyikben érzem az alapvető szenvedélyt, azokban is, amelyek tematikailag nem felkavaróak. Mert, ugye, van nyitott mellüregű boncolás, meg démonszerű lények, és vannak, amelyekben ilyesmi egyáltalán nincs jelen, de én ezekben is érzem az erőt. Nehéz szétszálazni, mert ott voltam, amikor ezek készültek, a mamám hangulatát folyamatosan éreztem, és ehhez képest másodlagos lehet az, hogy mi van a képen.
• Ezek szerint otthon dolgozott.
• Legtöbbször, bárhol laktunk, mind a két szülőm otthon festett, de volt egy időszak, amikor a papám egy közelben élő rokonnál kivett egy szobát, és ott dolgozott.
• Volt olyan, hogy egymás mellett álltak, és festettek?
• Ahova én születtem, az a József körút 67. szám alatti klasszikus L-gangos házban egy nyolcvan négyzetméter körüli klasszikus lakás, amelyben volt cselédszoba is. Nem voltak kicsik a szobák, de nem is műteremnyi méretűek. Volt egy nappali, meg egy festőszoba, ebben egymás mellett dolgozhattak. Igazi festőcsaládos élet volt, volt egy modell, aki később a barátjuk is lett. Sokszor csináltak róla aktmodellként vázlatokat, amiket ehhez-ahhoz később felhasználtak. Nekem három-öt éves korom óta rendszeres élményem volt, hogy megjelenik nálunk a mamám barátnője, aki levetkőzik.
• Minden fiúgyermek álma.
• Teljesen döbbenetes dolog volt. Aztán megszoktam, és mondták, amikor már hat-hétéves voltam, és szerettem rajzolni, hogy ha akarok, nyugodtan jöjjek. Egy rajzra emlékszem is, amit róla csináltam.
• Téged az, hogy most látható vagy a Vigadó falán, idegesít, vagy az nem is te vagy, csak egy kép? Ezek a képek, gondolom, nálatok voltak.
• A kint lévő képek legnagyobb kisebbségi csoportját alkotják azok, amelyek nálunk voltak. A falakon lógott, mondjuk hat darab, többek között a portrék, a húgom meg az én portréim abban a helyiségben, ahol a papám alszik. A többit vidéki és budapesti múzeumokból és magángyűjteményekből szedte össze a papám.
• Az a vágy soha nem ért el, hogy hozzányúljál alkotólag-gyerekileg a festményekhez? Úgy értem, bajuszt rajzoljál saját magadnak, vagy ilyesmi.
• Nem, dehogy. Nagyon tiszteltem a képeket. Mi a húgommal úgy nőttünk föl, hogy csak festőket ismertünk. A nagyokat, az öregeket, akik a szüleim barátai voltak, meg az ő gyerekeiket, akikkel kb. egyidős voltam. Visszagondolva: a szüleimé volt az első generáció, amelyben már voltak festőnők. Nekem ez természetes volt, utólag jöttem rá, hogy előttük nemigen voltak festőnők.
• Anyád ezt a festőnőségét, hogy is mondjam, megszívta vagy nem?
• Nyilvánvalóan megszívta. Az erős tragikus vonal a művészetében ebből is ered. Mindig azt láttam, hogy az életét kettősségekben élte, és nagyon fontos volt neki az a mikrokörnyezet, amiben létezett, és ami sokszor óriási ellentétben állt a külvilággal. Neki az egyik legfontosabb dolog az életében a József körút 67. volt.
• Egy ilyen felirat kint is van a kiállításon.
• Nagyon ritkán írt magáról, de ezt egyszer szépen és részletesen kifejtette. A József körút 67. olyan volt, mint egy falu, ahol mindenki ismerte egymást, meghaltak, születtek, mindenki átjárt mindenkihez, sokféle ember lakott egymás mellett. Ehhez képest volt körülöttünk az egész nagyvárosi közeg. Volt a saját történelme a háznak, és volt az egész elnyomó rendszer, ami a mamámat rendkívül foglalkoztatta. Nagyon közéleti lény volt egészen kiskorától kezdve, nekem a kedvenc személyes tárgyam tőle egy angyalka alakú szappan. A József körút 67. a kezdetektől fogva az események epicentrumában volt, srégen szembe a Corvin közzel. Olyan lelkes volt, hogy a szappan hátába bevéste: 1956 október 24. FORRADALOM.
• Akkor volt ő tizennégy éves.
• Később a festőnőség foglalkoztatta, a festőnői közeggel körülötte, amihez jött egy családon belüli feszültségi lehetőség, ahogy kialakult az a felállás, hogy teljes mértékben ő intézte a háztartást. A kor átlagához képest csak ott lehetett látni a különbséget, hogy ez tudatos volt, megbeszélték a papámmal. Azért alakult így, mert mindketten száz százalékosan a festészetből éltek, nem volt más bevételük nagyon sokáig, és a papámnak jobban mentek a képei. A felszínen ez egy nagyon racionális döntés volt, hogy ki tudjuk fizetni a villanyszámlát és legyen mit enni.
• Lázadt ő ez ellen?
• Én arra emlékszem, hogy a papám elborultan fest, mi meg a mamámmal csináljuk a dolgokat. A mamám egyébként is az a típus volt, aki szeret a dolgokba belemenni, nemcsak elfogadni, vagy úgy utána olvasni, hanem mélyebben. Kedvencem volt a vallási vonal, mert mindig kereste a rendszerrel szembeni lehetőségeket.
• Akkor miatta jártál te is a piaristákhoz gimnáziumba.
• Kilencvenkilenc százalékban. A papám vele ment, de a mamám volt a fővezér, aki igazi alternatívákat keresett a szörnyűségekkel szemben. Arra azonnal rájött, hogy a papok a rendszer lekötelezettjei jelentős részben, így szinte azonnal elkezdett katolikus kisközösségekbe járni. Később ebből eredt az egyik kedvenc jelenetem kiskoromban, amikor bérmálkoztam, és a bérmálkozásnál van egy szokás, hogy a bérmálkozó gyerekek szüleinek képviseletében mond valaki beszédet a templomban. Ez egy ceremoniális dolog - de nem a mamámnál, aki elképesztő módon letolta a papokat és a hívőket, hogy az anyagi javak hajszolásával foglalkoznak, és nem az igazi értékeket keresik. Üvöltött a mikrofonba, a püspök egészen behúzódott a karosszékébe a hatalmas püspöksüveggel a fején. Harsogott a mamám, a többiek levegőt nem mertek venni, ő meg tizenkét percen keresztül csepülte a többieket, hogy hogy képzelik.
• Akkor neki a rendszerváltás...
• Valószínűleg élete legnagyobb élménye volt. Már a gyerekei születése mellett, vagy amiket szokás még mondani.
• Ezt valahogy lehet látni a képein? Máshogy festett 1989 után?
• Én csak annyit látok, hogy a nagyméretű rajzait mind a rendszerváltás után készítette. Persze, rajzolt előtte is, de komoly, súlyos műnek számító rajzokkal csak akkor jelentkezett. De nem azt jelentette neki a rendszerváltás, hogy akkor egyszerre valami olyan boldogság töltötte volna el, ami a művészetét is megváltoztatta volna, hiszen rögtön kiborult, hogy hogy lehetnek olyanok az Antallék, utána rögtön kiborult, hogy hogyan lehet erre azzal reagálni, hogy kiengedik a sufniból a kommunistákat, elfelejtve mindent. Nem volt hosszú periódus, ami átalakíthatta volna a művészetét, pikk-pakk zajlottak az események.
• Engem nagyon zavar a kiállítás sokszínűsége, hogy nem nagyon tudom követni, melyik is az ő művészete a sokféle kép között.
• Ez deklarált cél is volt, hogy a személyiségének a sokoldalúságát és sokszínűségét megmutassuk. Jelentős részben olyanoknak szólt a kiállítás, akik talán még nem is hallottak róla. Így is csak épp, hogy meg tud jelenni az ő kézműves, nem-festő oldala, rengeteg játékot, ruhát, babát, szoknyát, horgolt-kötött dolgokat csinált ismerősöknek.
• És ezek még megvannak?
• Egy pár dolog előkerült a megnyitóra. Ott volt a kiálltáson három játék, és még nyomára bukkantam öt-hat darabnak.
• A tacskók a tárlóban a tieid voltak?
• Azt nekem varrta, aztán a húgom tacskója volt, utána meg az én gyerekeimé. Úgy került a kiállításra, hogy kérdeztem a gyerekeimet, mi lett velük, és az épp Eindhovenben tanuló Borisz mondta, hogy az ágyában van, mert még húszévesen is azzal aludt.
• Anyád az a fajta volt, akinek folyton jár a keze, csinál valamit?
• Voltak egy gesztusból született dolgok, rávarrt két gombot egy rongydarabra, és abból lett valami, voltak, amikhez mindenféle részleteket csinált, babáknak külön horgolt hajat. Lehet, hogy ez már ráhúzás, hogy a kreatív energiáit az idő menedzselhetetlensége miatt korlátok közé szorította, ezért is burjánzott aztán olyan sokirányúan.
• Szerinted az ő élete tragikus volt, vagy csak a rövidsége miatt tűnik annak?  
• Az ember óhatatlanul is gondolkodik azon, hogy miért hal meg valaki korán, holott nem biztos, hogy van annak valami különösebb oka. Hatalmas, perzselő vágy volt benne minden iránt, és ezekből a vágyakból sok mindent nem tudott kiélni, vagy látnia kellett, hogy ezek nem megvalósíthatók. Nem csak művészi dolgokra gondolok, hanem például a szabadságvágyra. A szabadságot a mikroköreiben meg tudta tapasztalni. A nagyon mikro dolgokban olyanokat tapasztalt meg, mint akár egy New York-i művész, közben meg, ha eggyel kijjebb lépett, akkor majdnem azt élte meg, amit egy szibériai művész. De azért tudott létrehozni dolgokat, mert legalább a buborék megvolt, amiben alkotni tudott.
• Egyébként ő a képeket eladásra szánta? Vagy voltak külön eladandó és megőrzendő festményei?
• Szerintem, bár nem akarok a nevében beszélni, alapvetően, a kifejezett képcsarnoki műveket leszámítva, kiállításra és brutális hatásra törekedett. Zokogva menjenek ki az emberek az utcára, és másképp éljenek utána.

Valaha azt hittem, hogy Wagnerhoz is ugyanaz az út vezet, mint Verdihez. Az ember először megismeri a részleteket, mondjuk meghallgatja, hogy Az asszony ingatag, aztán tudni akarja, hogy vajon miért is ingatag az asszony, így meghallgatja a teljes Rigolettót. Így aztán, amikor már nagyon zavart a teljes járatlanságom Wagner világában, szépen leslattyogtam az NDK Centrumba, megvásároltam Simon Estes lemezét, Wagner-operarészleteket énekelt rajta, aztán nosza, tárulj Walhalla kapuja, jöjjenek az új csodák.

Nem jöttek. Egyáltalán nem, egy fél lemezt sem tudtam végighallgatni, csak a jó ég tudja, mit énekelnek, kinek mi baja van, és miért gondolják, hogy a bajra a gyógyír az, hogy németül kántálnak.

Furcsa módon fordítva viszont nem ennyire értelmetlen a dolog. Ha az ember már ismeri (vagy mondjuk inkább azt, hogy hallotta már) a teljes operákat, akkor egy-egy részlet akkor is felidézi a teljes művet, ha Wagner nyilvánvalóan nem készült arra, hogy áriaesteket is lehet adni az operáiból, sokszor nincs pódiumi végük a jeleneteknek és áriáknak, egyszerűen abba kell hagyni az éneklést, hogy tapsolhassanak.

A Wagner Társaság 150. születésnapjára tegnap Schöck Atala és Michael Volle énekelt részleteket, külön-külön is, együtt is, nagyon élvezetesen. A fennmaradó időben Pinchas Steinberg vezényelte az Operaház zenekarát, még Liszt Prométheusz című szimfonikus költeménye is belefért a műsorba. Bár, ha így játsszák, akkor nem értem, hogy miért. De nem is az a lényeg, hogy két Hollandi-részlet vagy Wotan búcsúja felidézi-e a teljes operákat hanem hogy a Müpában vagyunk, a teljes operák is felidézik elmúlt és eljövendő júniusokat, a Wagner-fesztiválokat, hogy lesz még egyszer ünnep a világon, hiszen volt is. Meg épp van is.  

Domingo a Müpában, megint felülmúlt minden észszerű és észszerűtlen várakozást, az ember lelke lepkeként szálldos a feje fölött. És akkor otthon a Pillangókisasszony várja. Nem úgy, nem valami családi problémaként, csak közvetítés az Erkel Színházból, 2019-ből, Rost Andrea címszereplésével.

Meg kell szokni. De mi van, ha ezt az operajátékot már egyáltalán nem szeretném megszokni. Nem is azzal van a baj, elaggott rendezés, valaha nagyon szép volt, most még funkcionálgat, de a szereplők nem tudják eldönteni, hogy most a tévéfelvételnek játszanak, vagy az esti közönségnek. Velőrázás, színfalak hasogatása, durva sminkek, nagy parókák. És az egészről szépen leválik Rost Andrea, aki nem eged a színvonalból. Szerintem saját sminkessel dolgozik, mert amíg a többieknek pirosítóból nagy bazsarózsákat festenek az arcára, addig ő pompásan mutat, amíg a többieknek cicaszemeket húznak, hátha attól japánnak néznek ki, őt meg sem próbálják ázsiásítani, ő már akkor tudja, hogy ez nem megy, európai nő, fehér hálóruhában. A karmester alszik, ettől a zenekar is alszik, csak az ördög nem alszik. Meg a kérdés motoszkál, hogy Rost ide vagy oda, ennek mi az értelme? És ha már elkészült a felvétel, vajon miért nem dugják el archívumok legmélyére?

Egyszer, régen fölhívott Kántor Péter, hogy van neki egy lemeze, jó is, de nem sokat hallgatja, és szerinte én örülnék neki, menjek föl érte. Tényleg örültem neki, Dietrich Fischer-Dieskau énekelt rajta Brittent. Beszélgettünk kicsit, merre jártam mostanában, mondtam, hogy Róma, nagy Vermeer-kiállítás volt, és lelkendeztem, nem is az ablakokon bejövő fényért, hanem a Piros sapkás lányért, hogy hát az a sapka, azt nem is értem, hogyan tudta Vermeer így, ennyire festészeti problémaként megoldani. Az nem Vermeer. Hogyhogy nem Vermeer? Nem eredeti. De miért? Azt én tudom.

Látszott, hogy ezen nem is akar vitatkozni, nem az, és kész. Nincs benne semmi, csak az ember hülyén érzi magát, hogy lelkendezik egy hamisítványért, pont azt sikerül kiemelni, ami „nem Vermeer”, még ha a kép attól nem is változik. Meg hát honnét tudja, tényleg, mégiscsak költő, nem szakember, nem is biztos, hogy látta a képet, csak albumban.

Aztán kiderült, hogy talán igaza van, tényleg kételkednek a piros sapkás hitelességében, bár állítólag van alatta egy másik portré, és ez valamilyen úton-módon az eredetisége mellett érv, nem tudom. De eléggé izgultam, amikor elkezdték mondani, hogy a washingtoni National Gallery of Art négy Vermeerje közül az egyiket megfosztották vermeerségétől. Két kép van csak tőle, amely nem vászonra, hanem fára készült, mindkettőn ugyanaz a lány van, ugyanaz a csúnya arc, ugyanaz a bulldogharapás, ugyanaz az arc közepéig tartó árnyék. A fuvolista lány arca talán laposabb, a kalap furcsábban ül a fején, de az is jó kép.

Izgultam. Aztán megkönnyebbültem, rendben van, a piros sapkásnak simább a felszíne, a fuvolista a gyanús. Annyira gyanús, hogy most már nem is Vermeer, bár úgy tűnik, ketten készítették, és aki felvázolta a képet, az ismerte Vermeer technikáját, úgyhogy talán tényleg ő volt, csak befejezni nem tudta. Talán a lánya volt a másik művész, bár ilyenkor azt érzem, hogy ezt csak azért mondják, hogy a Piros sapkás lány Vermeer maradhasson.

Vagy nem tudom. Kérdezzétek Kántor Pétert, mondanám, de már nem tudják. Az egyelőre biztos, hogy a fuvolista is jön jövőre Amszterdamba, a nagy Vermeer-kiállításra.

A következő beszélgetést csíptem el Dezső Tamás kiállításán a Capa Központban.

• Ön az alkotó?
• Igen. 
• Jól értem, hogy a mű a fák közti párbeszédet ábrázolja az erdőben?
• Öööö… nem.

Végül is ez csodálatos, hogy mindent meg lehet kérdezni időnként az alkotóktól. Közben meg azt is érzem, hogy ha nem is érti jól a kérdező, nem baj. Valamit ért, ami egyébként szép megoldás. A mű maga egy sor metronóm, benne az inga egy-egy növény. Elindítják a metronómokat, kopognak, kopácsolnak, valahogy össze is igazodik a ritmusuk, aztán szétválik, bő negyedóra múlva szépen leállnak. Ha akarom, hódolat Ligeti Györgynek, aki 1962-ben száz metronómra írt szimfonikus költeményt, Ha akarom, még közvetlenebb és egyszerűbb az üzenet, a növények mintha integetnének. Ez egy régi mániám, az integetés csodája, az ember kidugja a kezét Velencében a Sóhajok hídja ablakán. Az ablak kőcsipke, garantáltan nem látni, ki az, aki integet, csak egy kezet látni, amely jobbra-balra mozog, de tíz másodpercen belül biztos, hogy visszainteget valaki, aki lentről néz, a hídról. Szeretjük egymást, főleg, ha nem tudjuk, ki a másik.

Itt, a metronómok előtt is azt érzem, le kell küzdeni az ingert, hogy visszaintegessek a növényeknek. Őket is szeretjük.

Közben azért minden százezerszer bonyolultabb is. A műhöz az asztal is hozzátartozik, elsőre csak egy asztal, a szokásosnál aprólékosabban megformált, de aztán kiderül, hogy az asztal lapja nem a lábakon áll, hanem valami drótokon vagy húrokon, a lap tehát külön is mozog egy kicsit, aminek nyilván szerepe van az energia átadásában, a metronómok összehangolásában. Aztán észreveszi az ember, hogy a növények nem is friss növények, hanem préselt levelek. Azt már én is csak a művésztől tudom, hogy 19. századból valók mind a levelek, mind a metronómok, garantáltan a mi időnk előttről. Ha egyáltalán van olyan, hogy a mi időnk. A falon a felírás meg arról szól, hogy a növények sokkal közelebbi rokonaink, mint gondolni szoktuk, viszont (talán) okosabban élnek, mert mindig csak a pillanatban léteznek, nem azzal foglalkoznak, hogy mik voltak, mik lesznek, és a nagy agyalásban épp a létezés pillanatát veszítik el.

Persze, az egy újabb kérdés, hogy a préselt, halott levelek léteznek-e, úgy értem, élőlények-e, amikor épp így, növényhez méltatlanul, egyenletes ritmusban mozognak jobbra és balra. Hogy a művészet az életről többnyire halott dolgokon át nyilatkozik, kővel, vászonnal, fával dolgozik. Lehet ez is valamilyen úton-módon csendélet? Bár épp nem csendes, hiszen kattognak a metronómok. A csendéletet viszont olaszul úgy mondják: natura morta. Halott természet.

Azt hiszem, ünnepelni még nem tudunk. Vagy nem mindig. Ahogy mondani szokás, szürreális látvány volt, bár engem inkább a régi csehszlovák filmekre emlékeztetett, ahogy a Fesztiválzenekar koncertje előtt a helyettes államtitkár a zenekar Gramophone-elismerésének (az év zenekara) örömére Reményik Sándort szavalt, méghozzá nem is csak úgy, államtitkárosan, hanem mint az iskolai ünnepségek hőse, hosszan és átéléssel. Amikor odaért, hogy „legyek kendő, mely könnyet letöröl”, lehunyta a szemét, és bólogatott, ahogy Koncz Zsuzsa szokta, amikor azt énekli, hogy „lesznek még szép napjaink”.

Nekem egyébként tetszett.

Egyébként az egész koncert is tetszett, a ritkaságok (Ljadov és Rachmaninov 3. szimfóniája) között Prokofjev Első hegedűversenye, Alina Ibragimova szólójával, azzal a megnyugtató tanulsággal, hogy a ritkán játszott műveket nem véletlenül játsszák ritkán, és ez még nem is feltétlenül értékítélet. Lajdov elsikkadt, mint rövid első szám, a közönség még nem tért magához az ünnep okozta meglepetésből. Rachmaninov azt írta a szimfóniája végére, hogy: „Befejezve. Hála istennek.”, és pont ezt éreztem én is a koncert végén. Folyamatosan tanulom Rachmaninov csodálatát, de tegnap elakadtam a fejlődésben. Köztük Ibragimova meg szebben játszik még a hírénél is, könnyed, lágy, pontos, erőszakmentes, puha, ha lehet ezt mondani. Ellentéte annak, amit Prokofjevről gondolni szoktunk, de rögtön meg is győz: nem biztos, hogy az az igaz, amit gondolni szoktunk. Ha tudnám, hogy ma is lesz szavalás, bizony mennék ma is.

Valószínűleg ez a legtipikusabb olasz opera. Meg a Tosca. Meg, meg, meg. De azért A trubadúr mégis az, amiért operába megyünk. Eszelős, halálos szerelem, még eszelősebb, még halálosabb gyűlölet, szoprán-tenor-bariton szerelmi háromszög, és hozzá egy más okból, de teljesen tépett lélek, Azucena, akit meg lehet érteni, de mégsem lehet megérteni, aki, ha nem énekelne, akkor be kellene zárni az őrültek közé. De mivel énekel, az ember csak csodálni tudja, hogy így tölti be valaki a helyét a világrendben: megment, hogy ő lehessen a gyilkosod.  

De jó is, hogy Komlósi Ildikó énekelte tegnap a Müpában Azucenát, és így az egész figura nem került az operai közhelyek közé, nem arról van szó, hogy egy loncsos öregasszony, pontosabban álloncsos álöregasszony gonoszkodik és panaszkodik, hanem élnek a magasabb, énekelt igazságok. Ez a halálraszántak operája, mindenki az első pillanattól arra készül, hogy most már mindjárt meghal, és végül beteljesedik a fordított színházi igazságszolgáltatás, a gonoszok életben maradnak. A nagy lelkek csak lazán kötődnek a testhez, nem mintha bármi bajuk lehetne a porhüvelyükkel, de azért készségesen elhagyják azt, ha jő az óra.

Amíg nem jön, énekelnek, nagyon élvezetesen. Ez volna a boldog élet? És ezt pont A trubadúrból kell megtudni?  

Azon gondolkodom, hogy vajon saját magamat le tudnám-e beszélni arról, hogy megnézzem a Beugró a Paradicsomba című filmet. Valószínűleg nem. Biztos rossz, ha tényleg az a kiindulási pont, hogy Julia Roberts és George Clooney utálják egymást, de együtt kell valamit csinálniuk Balin. Mindegy, őket akkor is meg kell nézni, ha Julia Robertsnek közben halálfeje lett, George Clooney meg néha egészen bután tud nézni. És lóg a fülcimpája. Nincs egyetlen váratlan fordulat vagy valamirevaló ötlet a teljes forgatókönyvben, de nem erőlködök tovább, az ember nem mindig dönt racionálisan, aki úgy érzi, ezt látnia kell, lássa. És ha a forgatókönyvben nincs is egyetlen jó ötlet sem, a magyar szövegben akkor is van. Amikor a két főhős épp hínárt arat, és maguk mögé dobálják a levágott hínárokat, Clooney azt kérdezi: kúl a moszat-hegyem? Ami nyilván Speier Dávid ötlete, vidám utalás a Túl a Maszat-hegyen című Varró Dániel könyvre. Az ember örül, hogy ezek az amerikaiak ennyire otthon vannak a kortárs magyar gyermekirodalomban. Azért ahhoz nem elég, hogy megnézzem eredeti nyelven is, hogy vajon mit mondanak.

Az ember azt hinné, hogy ha valaki ott áll, kezében az Oscar-díjjal, akkor már sok gondja nem lehet az életben. Úgy értem, szakmailag biztosan nem, az Oscar-díjas színészt elárasztják a felkérések, hiszen neki papírja van arról, hogy jó színész, és a közönség még mindig a színészekért megy moziba, nem szeret kockáztatni, örül, ha tudja, hogy elismert színészektől kap valami nagy alakítást. Kivéve…

Kivéve Sacheen Littlefeathert, aki hiába alakított nagyot, mégsem lett foglalkoztatott színész. Két hónapja kért tőle bocsánatot az amerikai Filmakadémia, amiért hagyták, hogy kifütyüljék, és nem engedték befejezni a beszédét. Állítólag így is egész jól megúszta, mert a westernhős John Wayne-t a biztonsági őrök akadályozták meg abban, hogy felmenjen a színpadra, és lelökdösse őt onnan. Pedig nem a saját beszédét olvasta volna, hanem Marlon Brandóét, aki elmondta, hogy azért utasítja vissza a díjat, mert az amerikai őslakosokat nem méltó módon ábrázolják a hollywoodi filmekben. Persze, ezzel az erővel azért is visszautasíthatta volna a díjat, mert az amerikai olaszokat is többnyire gengszterként mutatták be a filmek, de hát ő tudja.

Most már mindegy, mindketten halottak.

Érdekes módon nemrég halt meg egy másik kivétel, Louise Fletcher, aki Ratched nővér volt a Száll a kakukk fészkében (ezt így kell mondani?). Egy kicsit késői volt a felfedezése, Milos Forman egy Robert Altman-filmben látta meg, és a hideg kék szeme alapján úgy döntött, ő lesz a gonosz főnővér a bolondokházában. Louise Fletcher akkor már negyvenéves volt, és senki nem vette észre, hogy főszereplői kvalitásai vannak. Forman után fölfedezték, de azért főszerepeket nem adtak továbbra sem neki. Nincs jobb magyarázatom rá, mint hogy nem bocsátottuk meg neki, ahogy szegény betegekkel bánt.