Ha van valami közös Nemzeti Humorbank, ahová mindig lehet fordulni, mindig föl lehet venni belőle tréfákat, és jobb lesz tőle az ember kedélye, akkor ez biztosan benne van. A Három nővér paródiája, amiben, ugye, az a vicc, hogy alig paródia, viszonylag híven mondják a szövegeket, csak épp kik. Körmendi, Haumann, Márkus. Éppen hogy bele akartam nézni, de most sem tudtam abbahagyni. Márkus néha, Csehovnak megfelelően szavalni kezd: „Tengerparton áll a tölgyfa, aranylánc csügg az ágain...” Mikor utoljára belekezd, megszakítja önmagát: ezt miért mondom állandóan? Valamit szaval Mása, olyan pontosan soha nem tudtam, hogy mi az, nem nagyon gondolkodtam rajta. Mígnem tegnap belekezdtem a Ruszlán és Ludmilába, és ez az első két sora. Nem pont ez, az aranylánc nem az ágakon csügg, de erre valószínűleg Márkus emlékezett rosszul. Fodor András fordításában így kezdődik az elbeszélő költemény:

Zöld tölgy a tenger szögletében

Színarany lánc a derekán,

S egy tudós kandúr nappal-éjjel

A láncon folyton körbejár.

Ha jobbra indul – dalt dalolgat

Ha balra – mesét regél.

Elég varázslatos. 

Muszáj róla beszélni, és nemcsak azért, mert olyan nagyon-nagy énekesnő volt, szép hang, biztos technika, van ilyen, volt ilyen, lesz ilyen. De azért is van ilyen és lesz ilyen, mert volt ő, és ha nem is talált ki új repertoárt, azért megerősítette mindazt, amit a közvetlen elődei fölfedeztek, és megelőzte azt, amit a ma is működő utódai énekelnek. Bocsánat, ha bonyolult. Arról van szó, hogy nem Teresa Berganza volt az, aki miatt ma másként hallgatjuk Rossinit, és nem legyintünk, hogy egyműves szerző, bár A sevillai borbély azért tényleg remekmű. Ehhez kellett minimum egy Maria Callas, aki ma nem számít klasszikus belcanto-énekesnek, de pont ez a lényeg, hozzászoktatta az embereket, hogy ezektől a csillogó-villogó szólamoktól is végső soron azt várják el, amit, mondjuk a Toscától. Aztán jöttek az utódok, akik mindezt megerősítették, bizony, Rossini ugyanabban a ligában játszik, mint Verdi, Puccini vagy Wagner. De nekik már tényleg úgy kellett, és úgy is lehetett énekelni, ahogy azt Rossini elképzelte. Esetleg úgy, ahogy azt Rossini el se tudta képzelni. Ebben a társaságban volt oszlop Teresa Berganza. Nem mondok mást, csak az igazat: A sevillai borbély Ponnelle-rendezte tévéváltozata elé le lehetett ültetni úgy egy operailag teljesen iskolázatlan gyereket, hogy végigizgulta és végignevette a háromórás filmet, és operarajongóként állt föl a tévé elől. Mit lehet ennél többet tenni az operáért?

Van azért Berganzának egy másik élete is, a Carmen, amitől sokáig megtartóztatta magát, hogy nehéz, nem neki és nem az ő hangjára való, de annyira kézenfekvő volt, hogy egy spanyol mezzoszoprán énekelje a szerepet, hogy végül beadta a derekát. De ha már ennyit kellett várni rá, akkor legyen is valami különleges. Mai szemmel ez is furcsa, már hogy ebben valami különlegesség van, de Berganza fogta magát, és elolvasta a kisregényt, és rájött, hogy nemcsak arról van szó, sikerül-e elbúgni a(z) Habanerát, hanem hogy itt van egy hátrányos helyzetű, de szép lány, akinek szíve is van, meg vágyai vannak. Nem szerelmi vágyai, inkább kitörési vágyai, csak hát nem a megfelelő társat találja meg hozzá. Hogy ma a Carmen a színes életképek egy elfeledett világból helyett igazi, bonyolult opera lett, az többé-kevésbé Berganzának köszönhető, még ha a mai Carmenek nem is az ő nyomában keresik a saját útjukat.

Carmennel búcsúzott egyébként Berganza a színpadtól, az se lehetett épp érdektelen előadás, Domingo vezényelt és Carreras volt don José. Remélem, Pavarotti meg nézte.

Azt gondolom, hogy alapjában véve egy Simenon van, vagy volt, de a helyzet ennél bonyolultabb. Ahogy talán köztudott, Georges Simenon íróként kettős életet élt, írta a Maigret-krimiket, és írta az úgynevezett roman duröket (romans durs-öket?), mondjuk úgy, hogy normális, irodalomnak szánt regényeket, amelyekben nem szerepelt a rendőrfelügyelő, bár időnként agyonvernek vagy megmérgeznek bennük valakit. Amit utoljára olvastam, abban épp mérgeznek, nem kérdés, hogy ki, nem kérdés, hogy kit, nem kérdés, hogy kiderül-e, mert mindenki mindent bevall.

Mondhatni, nem is ez az érdekes, hanem az ember viszonyulása Simenonhoz. Ha tényleg egy van, akkor miért van az, hogy ha feltűnik Maigret, akkor valahogy minden rendben van, magas színvonalú bűnügyi regényt olvas az ember, ha nincs Maigret, akkor meg semmi sincs rendben, csak azt látom, hogy nagyon szeretne író lenni Simenon, de nem megy neki. Ha feltűnik egy szereplő, akkor lemennek az igények? Ha leírja azt, hogy Maigret, akkor ő válik jobb íróvá?  

Amikor utoljára hallottam róla, arról volt szó, hogy szerencsére minden rendben van, csak az esti koncertet kell kihagyni. Még szép, hogy ki kellett hagynia, előző este épp csak befejezte Sosztakovics 2. zongoraversenyét Vancouverben, aztán valahogy ott maradt a széken. Rohantak vele a kórházba, de a jelek szerint nem csak arról volt szó, hogy "meglehetősen emlékezetesre" sikerült az előadás, hanem tényleg szívrohamot kapott a pódiumon. Ez április végén volt. Május elején meg a halálhírét közölték. 

Mikor először láttam, Prokofjevet játszott Kocsissal és a Nemzeti Filharmonikusokkal, szaladgáltak a rövid kis ujjai a billentyűkön, nagyon imponáló volt. Legalábbis nekem. Kocsis az első bonyolult futam után mintha azt mondta volna, szájról olvasva, hogy csal, talán eltüntetett néhány hangot a nagy zűrzavarban, de hiába kérdeztem rá, hogy mit mondtál, nem ismételte meg, annál sokkal nagyobb volt benne a zenész-szolidaritás, ez is inkább csak kicsúszott a száján. 

Akár csalt, akár félreértettem valamit, Alexander Toradze abszolút jelenség volt a zongora-világban, köpcös, derűs, próba után a Hiltonban ledobta az ingét a melegre való tekintettel, mintha valami meccset is nézett volna a tévében, mégiscsak vannak fontosabb dolgok, mint Prokofjev. Vagy hasonlóan fontosak. 

Valaha, 1977-ben második lett a Van Cliburn-versenyen, aztán ott maradt Amerikában, járta világot, tanított, játszotta az orosz repertoárt, nem volt elképzelhetetlen, hogy újra lássuk. Még csak hetvenéves volt. 

Nem tudom megmutatni azt, amiről szó van, mert léptek a hatóságok, és mindenféle korlátozásokat léptettek érvénybe az adidas sportmelltartó reklámjával kapcsolatosan. Az eszme az volt, hogy nem a melltartót kell megmutatni, hanem ami benne van, hogy mindegyik más, de azért a sportruházati vállalat mindegyikre talál megoldást, ha a tulajdonosa sportolni akar. Ártatlan dolog, ha ártatlan arccal mondják.

Valójában, persze, senkit sem az üzenet érdekel, hanem a mell maga, aminek én a magam részéről örülök is, mert a mindent szabad aligha tett jót a fiatalabb generációknak, megint egy mell vagy bármi egyéb, és ásítottak. Ha most nem erkölcsi és parancsolati alapon, hanem az emberek tárgyiasítása miatt tiltják a pucérságot, akkor talán újraélednek az egészséges izgalmak. Ahogy már ébrednek is, hiszen az ember nem tételez föl annyi bugyutaságot a reklámozóról meg a reklám készítőiről, hogy ne tudták volna előre: ebből cirkusz lesz. De a cirkusz azt jelenti, hogy a reklám él, és még ki sem kell tenni az utcára, mégis beszélnek róla.

A huszonöt mell persze elég egyértelmű utalás a Benetton kampányaira még az előző ezredévből, annak is volt valami ideológiája, hogy akit a világ érdekel, az színes pólóban jár. És volt talán nem épp huszonöt, de hasonló mennyiségű pénisz és vagina, hogy mindegyik mennyire különböző. Mondjuk innét nézve olyan, mintha épp a különbözőséget szerették volna eltakarni az egyforma alsóneművel, de ezt ők tudják jobban. Mindenesetre eljutottunk b-től a-ig, sex sells, úgyhogy alighanem eljutunk még a-ból b-be is.

Keri-Lynn Wilson vezényli este a Nemzeti Filharmonikusokat, aki nem először jár Magyarországon, volt már a zenekarnál, és volt az Operában is. Csak azért fontos, mert ezek szerint nem idegenkedik a színpadi zenétől sem, nagy szerencse, mert férje Peter Gelb a Metropolitan igazgatója. Amikor az operai Don Giovannira készült, interjút is készítettem vele, ahol nagy naivan megkérdeztem tőle, hogyhogy nem dirigál a Metben is, mire a karmesternő határozottan fölemelte a mutatóujját: A-a, we don’t mix.

Elég egyszerű elvnek látszik, néha mégis elcsodálkozom, hogy a hazai viszonyok között ez mennyire betarthatatlan. Hogy az Operaháztól ne menjek messzire: nálunk a főigazgató Ókovács Szilveszter rendezte meg a Hunyadi Lászlót, és ahelyett, hogy levonta volna a helyes következtetést, ezt megúsztam, jóllehet a rendezői elv az volt, hogy a Hunyadiak egy nagy ládába pakolnak különböző dolgokat három felvonáson át, arra jutott, annyira megy ez, hogy magánál jobb rendezőt keresve sem találhatna a Toscára. Remélhetőleg most majd nem pakolnak annyit. De nem kell a zenés színháznál maradni, azelőtt a Vígszínházban Eszenyi Enikő tengett túl, most Rudolf Péter derül a körúti óriásplakáton. Megértem, de talán nekik is meg kellene érteni, hogy ha közpénzből fenntartott színházat vezet valaki, akkor finoman szólva sem illendő rögtön önmagát és a rokonságát alkalmazni fontos színházi feladatokra.

És akkor arról most nem beszéltünk, hogy a Metropolitan még csak nem is közpénzből működik.

Talán nem mindenki tudja, hogy a Pulitzer-díj nem egyszerűen sajtódíj, nem csak hírekért, sajtófotóért, elemzésekért, oknyomozó riportokért adják, de irodalmi teljesítményekért is. Idén például James Ijames lett Pulitzer-díjas dráma kategóriában, a Fat Ham című darabjáért. Először azt hittem, hogy végre teljesülnek vágyaim, tényleg kövér ember játssza Hamletot, ahogy Shakespeare is akarta, mert a puhaság, a zsírpárnák talán jobban illenek Hamlet cselekvésképtelenségéhez, mint a balettművészi soványság, de ennél bonyolultabb a helyzet. A Fat Ham átirat, a történet az amerikai délen játszódik, egy családi hamburgerezőben. Hamlet fekete is, meleg is, de, a streamről készült fényképek alapján nem kifejezetten kövér. Nem is Hamletnak hívják, hanem Juicy-nak, de a kiindulás ugyanaz, Juicy apjának szelleme zaklatja a fiút, hogy álljon bosszút erőszakos haláláért. A végén mégis happy end lesz, ha nem lövöm le ezzel a poént, vagy ha igen, hát így jártunk. Remélhetőleg azért több poén is marad még a darabban.

Bevallom, sokáig azt hittem, hogy Mazeppát a ló után kötötték, de olyan masszív ember volt, hogy túlélte a kivégzését, a ló előbb dőlt ki, mint az ember. Erről írt szimfonikus költeményt és transzcendens etűdöt Liszt, viszont nem erről írt Csajkovszkij operát, így aztán semmi nem háborgatta tévképzeteimet. Egészen tegnapig, amikor végre elolvastam Byron költeményét Kosztolányi fordításában, és kiderült, hogy Mazeppát magára a lóra kötötték föl pucéron, és úgy száguldott vele az állat hegyen át, völgyön át, amíg el nem pusztult. Mármint a ló. Mazeppa meg ottmaradt a hátán, amíg nem jöttek megmenteni – de jöttek.

De hogy kötötték a lóra? Először azt hittem, hogy keresztben, hason, és Mazeppa keze és lába volt egymáshoz kötözve, de aztán annyi mindent látott szegény a ló hátán, a csillagokat, a napot, erdőt, farkasokat, hogy nem lehetett ez a megoldás. A versben (vagy a fordításban) nem egyértelmű a kötözés módja, de a Mazeppáról készült képzőművészeti alkotások szerint háttal fektették az állatra, nyakánál kötve az embert a ló nyakához.

Ilyenkor kérdezi meg az ember magától, hogy tényleg ez a legnagyobb problémád? Itt üldögélsz a felfordult világban, és azon gondolkodsz, hogy Mazeppát hogyan kötötték föl a lóra? De hiába bontogatnám az elefántcsont tornyot, dől az magától is. Ivan Sztepanovics Mazepa ugyanis a kozákok hetmanja volt, mondhatni Ukrajna megteremtője, hiszen először neki sikerült egyesítenie a Dnyeper két partján élő kozákokat. Aztán hadba vonult Nagy Péter oldalán a svédek ellen, de közben arra is rájött, hogy az önálló birodalom nem élhet meg az oroszok szomszédságában, hiszen máris korlátozni kezdték a kozákok jogait és eltöröltek bizonyos hagyományokat. Mazepa ezért átállt a svédek oldalára, ami szintén nem bizonyult jó ötletnek, Poltavánál a svédeket tönkreverték, Mazepa a sebesült svéd királlyal menekült Törökországba. Itt kezdődik egyébként a Byron-vers, Mazeppa (itt két p-vel) elmeséli ifjúkori szerelmes kalandját, amelyben a dühös férj kötteti őt föl a ló hátára. Mire a történet végére ér, a svéd király már alszik. 

Körülbelül itt ér véget a történelmi Mazepa élete. Törökországban hamarosan meghalt, csak épp az emlékével nehéz mit kezdeni. Két-háromszáz éven át a legsötétebb áruló volt, mostanra meg ügyes politikussá vált, aki két nagyhatalom árnyékában teremtette meg hazája függetlenségét, és nem rajta múlott, hogy nem sikerült megőrizni azt.

Vajon ezért kék-sárga a svéd és az ukrán zászló is?   

Van az Esti Kornél rímei című versben egy imponáló rímsorozat, így szól:

Te régi századok lelence.
Azúr, aranyló, mély medence.
Gyémántokkal rakott szelence.
Ha nem leszek, mondd, elfeledsz-e,
Velence?

Amikor először olvastam, mondjuk negyven éve, már akkor is feltűnt, hogy nincs a végtelenségig kiaknázva a lehetőség. Hogy lehet, hogy Kosztolányi kihagyta a legkézenfekvőbb rímet, azt, hogy „kegyence”? Túlzás lett volna?

Te régi századok lelence.

Donnák, törökök szép kegyence.

Azúr, aranyló, mély medence.

Nekem így is tetszett volna. Nem jutott eszébe pont ez a rímlehetőség?

Eltelt negyven év, és tegnap a Beppót olvastam, Byron velencei történetét, kilencvenkilenc stanzát. Nagyon klassz a versforma, úgynevezett ottava rima, két hármas rím után jön egy dupla, ABABABCC. Ha ilyet fordít vagy ír valaki, akkor azért észnél kell lenni, kicsit olyan, mint a snooker vagy a billiárd, nem elég belőni a golyót a lyukba, azt is tudni kell, hogy aztán a golyót lyukba lövő golyó hová gurul az asztalon. Nem elég kétszer rímelni, de kell egy harmadik is. A tizedik stanzát így kezdi Kosztolányi:

Farsangba legvidámabb volt Velence

És legvadabbul járta egykoron

Táncolt, dalolt a boldogság kegyence

Álarcba, mint valami víg toron.

Mit rejtett még e gyémántos szelence?

Ne várd tőlem, hogy mind elsorolom.

Ott a kegyence! Már megvolt, nem kellett újra kiaknázni. Ami, persze, nem akadályozta abban, hogy a 41. stanzában ne használja az igék – venyigék párt, amit a Negyven pillanatképben újra.

Piros levéltől vérző venyigék.
A sárga csöndbe lázas vallomások.
Szavak. Kiáltó, lángoló igék.

Abban nincs semmi csodálatos, hogy az emberek egyebek mellett a közlekedési eszközeikkel is megpróbálják meghatározni magukat. Én, kérem, autós vagyok, én motoros, én gyalogos. Aztán ennek alapján is utálják egymást, legalábbis az autósok a biciklistákat, mert nem húzódnak le, és nem elég gyorsak, a biciklisták a motorosokat, mert a biciklisávban mennek, a gyalogosok mindenkit, mert veszélyesek, és a rollereseket mindenki, mert szertehagyják a rollert. Aztán vannak a személyiségzavarosak, akik egyik nap autóba szállnak, és úgy utálkoznak, de a kocsi tetején ott a biciklitartó, hogy másnap már önmaguk ellen fordulhassanak.

Az igazán érdekes a pesti Giro-napokban az volt, amikor a városban bizonyos sávokat úgy zártak le, hogy csak gyaloghídon lehetett fölöttük átmenni. Például a Garibaldi utcánál mondták, hogy ha menni akarok, fölfelé visz az út. Csodálatosan kedvesek voltak, igaz, már lefelé ereszkedtem, nyakamban a biciklivel, amikor a forgalomirányító legények megkérdezték, hogy „segítsek, bratyesz?”, amit, persze, büszkén, és viszonylag délceg léptekkel utasítottam vissza. Mit nekem te zordon lépcsősor. Pláne lefelé. De hogy ez is megoldható. A biciklisták miatt szenvedő biciklisták. Hogy őket is lehet utálni, kocák a profikat, hegyi biciklisek a városiakat, 26-os kerekűek a 28-as kerekűeket, ökörszarv kormányosok az egyenes kormányúakat. A lehetőségek végtelenek.