Régebben mondták, hogy két okból megyek operába, egyszer az előadásért, egyszer meg a szünetért, hogy akkor lehet látni nagy toaletteket, meg derék embereket, a világ hírességeit vagy a falu bikáit, attól függően, hogy hol is van az az operaház. Csak azért mondom, mert tegnap a szünetért tényleg érdemes volt menni, ott volt a büfében Mark Ruffalo, az az ember, aki majdnem elfogta a Zodiákust, és még egyéb jelentős tettei is voltak a filmvásznon, magyar hangja (többnyire) Rajkai Zoltán. Nyilván itt forgat, és néha rácsodálkozik, hogy milyen jó kis hely Budapest kulturálisan.

Mert hogy tényleg. Hogy mást ne mondjak, Bosch kiállítás van a Szépművészetiben, közben Don Carlos bemutató az Operaházban, és, bár ennek az előadásban nincs nyoma, a két dolog között igenis van kapcsolat. A leghíresebb Bosch-kép, A földi gyönyörök kertje ugyanis épp II. Fülöp tulajdonában volt, ezért látható ma is a Pradóban, nem adták ide az irigyek.

Szóval: ami a Szépművészetiben látható, az csak másolat. De nem baj, mert ahogy Palerdi András énekli Fülöp királyt, az még másolatnak is halovány.  

Olyan sok Hamlet-opera nincs a világban, mint amennyit várna az ember. Miért is ne, a mű maga lehetne tökéletesen operai, van benne őrülési jelenet, kórus, nagyária. Csak hát ki tudná tartani a lépést Shakespeare-rel.

Ambroise Thomas? Furcsa módon az ő Hamletjét időnként előveszik a Metropolitanben, és aki rászánja magát, nem is bánja meg: egy viszonylag normális, élvezhető francia opera, amelynek a története véletlenül egybeesik a klasszikussal. Ehhez képest a Metropolitan idei bemutatója, Brett Dean operája egy Hamlet-előadás, amiben véletlenül énekelnek. Nem véletlenül. És nemcsak énekelnek, zenélnek is. Majdnem-majdnem normális operai apparátussal, ütőhangszerből azért több van a szokásosnál, a kórus is időnként hangszerré változik, nem értelmes szavakat mond, és a közvetítésben néha mintha jobb hátulról jönne valami hanghatás, de nagyon közel vagyunk egy különösebb megerőltetés nélkül adaptálható előadáshoz.

Egyébként a Metropolitan is adaptál, a Hamlet bemutatója öt éve volt Glyndebourne-ben. Onnét ment át a nagy Met-színpadra és nézőtérre, illetve a közvetítés miatt a még nagyobb világba. Igaz, ennyire kevesen még nem néztük a Müpában a közvetítést, de szívem szerint csatlakoztam volna a szünetben a Claudiust éneklő Rod Gilfryhez, aki a szerzőknek üzent: szeretjük, amit írtatok.

A zeneszociológusok biztosan foglalkoznak ezzel a kérdéssel is: a 20. század második felében, ha egy zenemű kortárs volt, akkor az emberek a legrosszabbra voltak elkészülve, ha ma kortárs egy darab, akkor végre, meg biztosan nagyon izgalmas, meg ide nekem, mint egy másik Shakespeare-ben az oroszlánt.

És van végre kövér Hamlet, amire mindig vágytam, Allan Clayton, szakállas mackó, és mégis Hamlet, túlérző fájvirág, ha szerepelne Fortinbras, tévedne, amikor azt mondaná, hogy belőle, ha megéli, nagy király vált volna még, mert épp ez a lényeg. Hamlet világa megérett a pusztulásra. Van őrülési jelenet, az operai hagyományoknak megfelelő koloratúr őrület. És nincs nagyária, Hamlet majdnem csak mondja a monológot, ami nem is úgy kezdődik, hogy lenni, hanem úgy, hogy …vagy nem lenni.

Pedig lenni.

Majdnem jó. De tényleg annyira kicsi híja van, hogy keresi is az ember, mi az, ami hiányzik. Vagy mi a túl sok. Az izgulás, az biztos nem tesz jót Takács Nóra Diána estjének az Örkény Stúdióban, bénít is, meg pont azt veszi el belőle, ami a lényege vagy egyik lényege volna, hogy ez van, itt vagyok, ilyen vagyok, aztán mégis lehet engem szeretni. Én is szeretem magam, ti is szerettek.

Jónak kellene lennie, jók a dalok (többnyire Kákonyi Árpád), jók a szövegek (többnyire Kiss Judit Ágnes), mindjárt helyrezökk. Aztán csak nem. Miért is? Talán rendezni kellett volna egy kicsit. Csak öltöztetni a főhőst, legyen valami fellépő jellegű ruha, valami dögös. Jó, de nem dögös. De nem is magát játssza, vagyis hát egyáltalán: játszik, még ha privátnak is tűnik a parafa talpú szandálban, csipkés gatyában, lenge ümögben. De néha tájszoúval beszéjl, néha nem, mégis van valami színművészeti önmegsokszorozás.

Talán szerkeszteni kellett volna, hogy ne azt érezze az ember, hogy körbe-körbe járunk, most is ugyanazt mondja, meg most is. Pedig közben több kör ér egymásba, egy öregedős kör meg egy Tina Turner-kör meg egy cigánydalos kör. Talán ez is sok. Egy Tina Turner-dalt elénekelni az menő, megy is, de hármat…? Az már vendéglátózás, pláne, ha Mr Szaxofon is előre jön fújni egy nem túl csavaros szólót. Azt sem értem, miért vagyunk olyan világosban, miért égnek a nézőtéri fények, jobban hatna a lokálhangulat, ahol a dizőz arról énekel, hogy az életet már megjárta.

Valahogy nem. Tegnap nem. De lesz ez jobb is, talán.

Elélcelődtünk néhány napon át a kunhegyesi polgármester szerelmi kalandjain, és közben mintha megfeledkeznénk arról, hogy az egyik leghíresebb magyar is hasonlóan választott: a hetvenhét éves Kodály Zoltán a tizenkilenc éves Péczely Saroltát vette feleségül. Remélem, az akkori sajtó ezt fegyelmezettebben vette tudomásul, bár ma is hallani mindenféle elméleteket arról, hogy mi áll a dolog hátterében. Nem hiszem, hogy volna közünk hozzá.

Egyébként a zenei életben a nagy korkülönbséggel kötött házasság nem annyira ritka, Marta Casals két évvel korábban, 1957-ben ment hozzá az akkor nyolcvanéves Pablo Casalshoz, nyilván arról is megvolt az emberek véleménye, főleg akkor, amikor az özvegy feleségül ment a zongorakísérő Eugene Istominhoz, de hát ahhoz sincs sok közünk. Hanem ahogy mindezt végiggondoltam, olyat tettem, amit már régen nem: újrahallgattam a G-dúr csellószvitet Casalsszal. Elvégre ismerek egy embert, akinek a telefoncsengése is ez a Bach-mű. Persze: régi felvétel, régi az interpretáció, mai füllel hallgatva meglehetősen romantikus, meg olyan nyögvenyelős is, úgy értem, küszködős, súlyos, de abszolút érvényes, élvezhető, igazi. Szóval: ha a kunhegyesi polgármester csellózni tudna…

Jaj, de kár, hogy nem mondhatom el, ki a gyilkos, pedig az benne a legjobb. De hát krimi, a Prae Kiadó pályázati győztese, ráadásul a Krimi ma sorozatban jelent meg, ami némileg megtévesztő, mert a történet nem ma játszódik, nem is tegnap, hanem Mátyás király korában. A budai hóhér kezd nyomozásba, hogy akit az akasztófán talál lógva, az vajon ki lehet.

Ha valaki úgy érzi, megvannak az ilyen történetnek a buktatói, az jól érzi, mert időnként bukik is, például amikor a halálhír hallatán azt mondják: sajnálom. Ahhoz túl sok amerikai filmet kellett volna néznie a hóhérnak, hogy így fejezze ki magát.

Ez, persze, csak a kákán a csomó, maga a káka is elég dúsan nő, mert hát milyen krimi az, amelyikben az elkövető mindent megtesz azért, hogy kiderüljön a tett és amikor jön a lebukás, harminc oldalon keresztül mindent bevall. Ettől még nem mentes a könyv néhány igazán jó pillanattól, el lehet képzelni a budai házakat, utcákat, szagokat. Az utóbbit talán túlságosan is, ha az írásból lehet következtetni az író személyiségére, akkor mégiscsak egy szagérzékeny lábfetisiszta munkájáról van szó. Töredelem nélkül vallom be, hogy ez nekem éppenséggel tetszik.

Pár éve még nevetgéltünk azon, hogy a német (vagy svájci?) gyerekek azt hiszik, hogy a tehén lila. Mert hogy ilyet látnak, szegények, a ternészet helyett a csokireklámot, micsoda világban élünk.

Most épp vidéken vagyok, tyúkokkal fekszem, és nem is tudom, kikkel kelek, tán a pacsirtákkal, bár nem vagyok bizonyos az azonosításukban. Nem igazi, vad vidék, üdülőhely, a kert végében sínpár, azon túl az, amit a helyiek úgy hívnak, kiserdő, bár mézeskalácsházikó nincs benne, szóval lehet, hogy inkább pagony vagy lugas, vagy nem is tudom, hogy hívják. Sétány. Mindenesetre vannak benne fák és vannak madarak. Hallgatom őket napszálltakor, csivit-csivit, pittypalatty, kakukk. Kakukk. És ahogy szól, észreveszem, hogy számolom. Úgy húsznál rájövök, hogy fölösleges számolni, nem a pontos időt mondja. Akkor kimegyek a konyhába, és iszom egy pohár lila tejet.

A Szöktetés a szerájból ment a tévében, tavalyi produkció, tavaly vették föl közönség nélkül az Erkel Színházban. Nyilván nehéz dolog, én eddig legalábbis csak rossz rendezést láttam belőle. Nemcsak itthon, másutt is. Mindenki megszakad, hogy vicces legyen, de csak azt látni, hogy megszakad, azt nem, hogy vicces is volna. Ennek megfelelő szintre csavartam is le a reményeimet, mondhatni, csak azt reméltem, annyit megtudok, hogy az új fordítás vajon megőrzi-e a legendás régi zárósorokat: „Akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés”. Klasszikus annyira rossz, hogy már jó, ilyen furcsán még operában sem beszélnek az emberek, de a sutasága miatt megjegyzi az ember, és időnként idézi is, mint azt, hogy „gróf Cillei, gazságod napvilágra jött”.

A lényeg az, hogy nincs olyan mérsékelt vágy, amit az előadás be tudna teljesíteni. Nemcsak azért, mert az énekesek szövegmondása hagy némi kívánnivalót, Miklósa Erikának például csak minden hatodik szavát lehet érteni. Ennyi még elég is lehetne, hiszen az „akinek ennyi jó kevés…” kilenc szóból áll, ha a hatodik pont „érje”, akkor valószínűleg megőrizték a régi sorokat, ha nem, nem. De ki az, aki odáig kibírja? Ha Balczó Péter énekli Belmontét. Nem a hangszínről van szó, hanem az éneklés tisztaságáról, ha ez a szó akár tagadószóval együtt használható lehet ebben az esetben. Az ember ül a képernyő előtt, és vonít, csak hogy ne hallja, ami a hangszóróból jön. És ott van a közelben a csábító távirányító. Ki tudna ellenállni?

Akiknek volt időnk megszokni, hogy május 30 kötött program, este születésnapi Kocsis-koncert, azoknak aligha lesz idejük megszokni, hogy felszabadult az esténk. Koncert van, Kocsis nincs. Van, aki úgy emlékezik, hogy csak azért is elmegy, van, aki úgy, hogy nem megy. Én éjfél után vele kezdtem a napot, a Lúdanyó meséivel, és, persze, ott ragadtam már a lemez következő számára is, Brahms Változatok egy Haydn-témára.

Mit is szokás mondani? Emléke szívünkben örökké…? Sokra megyünk vele. Lehet panaszkodni, hogy egy ekkora zenész-élet elfér egy kisebb méretű dobozba, legalábbis a fele, a Philipsnek fölvett felvételek, a másik fele az egyelőre el nem készített Hungaroton-dobozba, de nem mondhatom, hogy már földolgoztam mindent, már olyan alaposan ismerném az életművét, hogy újat nem mond nekem senki és semmi.

Hetvenéves volna. Nem tudom, hol lenne az ünnepi koncert, ő maga hogy nézne ki, lenne-e szemüvege, vagy úgyis mindent tud fejből, nem érdemes bíbelődni a kottafejekkel. Mi lenne a műsor, vezényelne vagy zongorázna? Nekem ma zongorázik, Ránkival.  

Ami az életmű intézményi részét illeti, hááát…  Ez a Nemzeti Filharmonikus Zenekar nem az, amivel ő dolgozott, de lehet, hogy az ilyesmit sehol sem lehet megőrizni, megverem a pásztort, és szétszélednek a nyáj juhai. Megverte a pásztort, ami azt illeti, elég alaposan, ő tudja, miért.  

Abbahagyom. Csak azt akartam mondani, hogy gondolunk rá, meg szeretjük. Meg hallgatjuk is. Annak talán örül.

Nem mondhatom, hogy nagyon föl lettem volna készülve az élményre, amit a Katinka film jelentett. Inkább kicsit sem. Nézzük meg, ha már leforgatták. Ha már, mint a sport iránt csak mérsékelten érdeklődő ember azt gondoltam, hogy persze, nagyon helyes, ha leforgatják, de nyilván nem nekem. Körülbelül annyit tudtam Hosszú Katinkáról, hogy mindig nyer. Ha meg nem nyer, akkor mindenki hőbörög, hogy miért nem. Ez a sikeres sportolók sorsa. A sikertelenekről pedig nem készítenek filmet.

Tényleg, mi lehet egy ilyen filmben? Katinka úszik. Közben járja a világot, de hiába, mert az úszómedencék körülbelül egyformák, legalábbis ránézésre. Ő meg úszik, gyötri magát, aztán bevágják majd a döntőt, remélhetőleg neki is jutott olyan sportriporter, aki szállóigét kiabál izgalmában. Ússzál, kicsi lány. Ja, az nem ő.

Aztán a film alatt egyre többször jut eszembe Balczó András. Meg Kósa Ferenc Balczó-filmje. Már csak a címe miatt is, hogy Küldetés. Mert pont ezt látja az ember Hosszú Katinkában, valaki, akinek küldetése van, aki fölismeri, hogy mi az a küldetés, és aki nemcsak felismeri, de teljesíti is a küldetést. Pedig négyszer kell hozzá elindulni az olimpián, hogy aranyérem legyen belőle. Igaz, akkor már rögtön három.

Küldetettnek lenni nem valami kellemes dolog. Amit mindenki fel tud fogni belőle, az az, hogy 3 óra 28-kor már a reggelit kell készíteni. Ami a fizikai terhelést illeti, az felfoghatatlan.  

Egy bizonyos kor felett az embert jobban érdeklik a vesztesek, a másodikok és harmadikok, akik ugyanazt az edzést végzik, és mégsem bajnokok. Azt soha nem gondoltam volna, amit Verrasztó Evelyn mond, hogy Hosszú Katinka nekik is nyert, hogy legalább neki sikerült, az is öröm lehet. Ha túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, akkor az a válasz, hogy ez talán tényleg csak egy film. Mindenesetre holnap lemegyek az uszodába. Talán még nem késő.

Van a műkereskedelemben egy számomra felfoghatatlan jelenség: ugyanannak a kortárs festőnek a nagyobb méretű képei alapesetben drágábbak, mint a kicsik. Hogy lehet? Nem épp ennek az ellenkezőjéről szól a művészet, nem folyamatos vitatkozás az anyaggal, vagy az anyag elsőbbségével, nem arról beszél minden valamirevaló műalkotás, hogy bot és vászon, de nem bot és vászon, hanem festmény? Már ha festmény.

Valami biztosíték ez a vevőnek, hogy komolyan van véve ő is meg a feladat is, hiszen ilyen sok vásznat és festéket áldoztak rá? Ha baj van, még mindig… Nem is tudom, mit lehet ma kezdeni egy festménynyi vászonnal, Csontváry idejében még el lehetett adni szekerekre ponyvának, de ma már az se menne. Eszembe jut a párizsi Sacré Coeurben látható két ezüst szobor, ha jól tudom, tömör ezüstből vannak, és közadakozásból gyűjtötték össze a szükséges fémet, de szépek nem lettek tőle. Talán még csúnyábbak is a felhasznált anyag miatt, ha valami értékük van, az épp a közadakozás, hogy ennyi ember mondott le valamiről, amit magának vehetett volna. Hogy ez lett belőle, az inkább pech.

Alapvetően, persze, azt sem értem, hogy lehet műalkotásokat egyáltalán pénzért árulni, mintha a vevő anyagi helyzete garancia lehetne a mű alaposabb megértésére, úgyhogy van itt baj, elég.