Szép, nagy kiállítás A bábu megszólal, Anna Margit művei a Nemzeti Galériában. Mire eljut az ember az elejétől a végéig… Az eleje egy kicsit nehéz, mert egy végtelenre beállított filmfelvételen ismételgeti Anna Margit, hogy „én nem tudok és nem is szeretek a képeimről beszélni”, ami ebben a formában annyira nem informatív, de ha huszadszor hallja az ember, akkor meggyorsítja a lépteit, és hálát ad az égnek, hogy vendégként van jelen és nem dolgozóként, mert ebbe bele lehet tébolyodni.
Közben is, a hosszú úton mintha folyamatosan távolodnánk Anna Margittól. Mintha arról akarnának meggyőzni, hogy ez egy egységes életmű a bábu változásairól, miközben a maszktól megyünk a babáig. A maszkot érteni véli az ember, a falon látható Ady-maszkot, és Anna Margit élő maszkját, és ahogy ezek megjelennek a képeken, ahogy a festő színésznővé válik, ez is ő, az is ő, itt akt, ott táncosnő, ott asszony, emitt (a falon lévő felirat szerint) madárnő, bár ez nem tudom, pontosan mit jelent, és miért volna a női szerepek egyike.
Legkésőbb a kiállítás felétől már arról van szó, hogy az időtávolság csökkenése hogyan válik az egyéb távolságok növekedésévé, hogy nem érti a néző, hogyan lesz a bábuból baba, hogy ez most vajon kiürülés vagy nagyon becsületes szembenézés, a szörnyűséget elmondtam, és most már csak ez maradt, ezek a szentendrei színek és évek és babák. Nem az vagyok, aki voltam, de aki volt is festett, meg aki van is fest. Mindkettőt (mindhármat, négyet, ötöt) Anna Margitnak hívják, ha ez elég az önazonossághoz.