Kezd lassan babonává lenni, hogy nem szabad Requiemet hallgatni, mert akkor tényleg meg is hal valaki. Először csak a Mozart Requiemmel voltam így, most már a Verdivel is, de hát babona, küzdeni kell ellene, ostobaság, én sem hiszem, hogy a zenehallgatási szokásaim irányítanák a világtörténelmet. Biztos, ami biztos, kezdjük úgy a babonatörést, hogy már megvan a baj, Kenneth Riegel két hete meghalt, ha ő énekli a Berlioz Requiemben a tenor szólamot, az csak emlékezés egy jó tenorra.
Tényleg jó tenor volt, szép és szárnyaló magasságokkal és muzikalitással, sokáig ez volt karrierje ballasztja, rábízták a kényelmetlen szerepeket. Traviatát (vagyis Alfredót) mindenki tud énekelni, de A törpét vagy a Lulut csak jól képzett muzsikusok. Aztán jött valamikor a hetvenes évek végén a Don Giovanni-film, és Kenneth Riegel ismert énekes lett.
Jaj, mennyire haragudtam akkor rá. Nem mintha bármi baj lett volna vele, csak az egész figura, ez a tengerimalacszerű Don Ottavio, mintha a film arról akarna szólni, hogy a rendes emberek feltétlenül unalmasak, csúnyák és érdektelenek. Még emlékszem, hogy a mozi közönségén is végigfutott valami nevetés, amikor a fináléban szegény Don Ottavio azt hitte, áldozatossága és hűsége elnyeri végre a jutalmát, ehelyett Donna Anna azt mondta, hogy akkor most egy évre elvonulok, aztán majd meglátjuk. Miért nem lehet a jóság is szexi? Vagy az már a Bridget Jones?