Ős-Dusán

Ős-Dusán

balassi.jpg

Január végén halt meg Kuncz László, Pécsett volt basszista, nem mindig főszerepekben, nem is az operai életéről volt ismert, hanem a régi magyar dalokról. Balassi, Tinódi és még sokan mások. Elő is vettem a fiókból a Balassa éneki című kazettát, amiről azt hittem, különleges érték, mert szerzői kiadás. Az ugyan nincs ráírva, melyik szerző kiadása, hogy szellemes legyek, valószínűleg nem Balassira gondoltak, de egyébként tényleg nem világos, hogy Kuncz László volt-e a kiadó vagy az őt lanton kísérő L. Kecskés András. Egyébként a kazetta valószínűleg nem rendkívüli kincs, a zene mindenesetre fönt van Spotify-on.

Nem állítom, hogy tökéletes előadás, de hát a régi dalok ritkán szoktak tökéletes előadásban menni, talán nincs is rá szükség. L. Kecskés nagyszerűen játszik, Kuncz Lászlónak hajlama van minden szót és szótagot hangsúlyozni, kiemelni, megnyomni, és ha valaki mindent hangsúlyoz, az pont olyan, mintha semmit nem hangsúlyozna – bele lehet fáradni.

De a szeget is ez ütötte a fejembe, hogy hogyan is van ez. Azt szokás mondani, hogy a reklámdalok a legmaradandóbb hirdetések, hiszen egyszerre támadják mindkét agyféltekét, a szövegértésért felelős balt (vagy jobbot?) meg a zenéhez értő jobbot (balt?). Balassi nyilván nem erre gondolt, amikor a verseit már meglévő dalok ritmusára és dallamára költötte, de azt már nem tudom, hogy mai szemmel nézve költőnek vagy szövegírónak tartotta volna-e magát. Csak arra használta a dalt, hogy ne az ujján kelljen számolnia a verslábakat, hanem ha kijön, akkor formailag is rendben van, vagy állandóan versenyben volt a dalok eredeti szerzőjével, én jobbat tudok nálad. Úgy gondolta, hogy ő valami ős-Dusán, aki az átlagosnál sokkal személyesebb és jobb szöveget ír, de azért az dalszöveg, vagy hogy poéta, akinek a zene a szavaiban és a mondataiban van? Az, hogy a dallam meg van jelölve a vers címe alatt, mintha az előbbit erősítené. De soha nem éreztem még Balassi olvasása közben, hogy innét még hiányzik valami, hogy ezt dudorászni kellene, úgy volna teljes.

Ha valaki azt mondaná, hogy nem épp napjaink legégetőbb kérdésein járatom a fejem – elfogadom.

James Bowman

James Bowman

jbowman.jpg

Meghalt James Bowman, ezer okból is elszomorító, de nekem van egy ezeregyedik okom is a szomorúságra: valaha beszélgettem vele. Nem mondom, hogy életem nagy interjúja kerekedett volna belőle, de nagyon kedves, nagyon különös ember volt, én meg voltaképpen semmit sem akartam tőle, csak hogy írja alá azt a két lemezborítót, amit magammal vittem. Meg elmondani, mennyire szerettem, amikor Handelt énekelt, vele kezdődött az Óda Anna királynő születésnapjára című darab. A rádióban Békeódaként ment, azt hiszem, ez a darab német neve, és joggal, mert a szöveg is a békéért hálás, Anna királynőnek köszönhető az utrechti béke, amivel véget ért a spanyol örökösödési háború. Az ember csak bekapcsolta a rádiót, és leesett az álla, hogy ilyen szép zene létezik. Vonósok, és, mint valami angyalhang, férfi, de női magasságokban, aztán a trombita, kényelmes tempóban, ráérünk, egy örökkévalóság áll a rendelkezésünkre. Mármint az ő rendelkezésükre.

Most már tényleg.   

Nálunk, amennyire látom, még mindig elég népszerűtlen a kontratenor hangszín, miért is kell ezt elvenni a nőktől, amikor sokkal jobban csinálják. Hogy Angliában ez már régóta megy, az többek között James Bowmannek köszönhető, aki átvette az örökséget Alfred Dellertől, az első jelentős 20. századi kontratenortól. Mintha megfordult volna a hagyomány, hiszen Bowman azért lett feltűnő, mert ő vette át Dellertől Oberon szerepét Britten Szentivánéji álom című operájában. Egyébként vele készítette Britten az utolsó lemezfelvételét is, Bowmant kísérte zongorán saját Purcell-átdolgozásában, a Sweeter Than Rosesban. Csak azt akarom ezzel mondani, hogy mintha megfordult volna az út iránya, Brittentől mentünk, mentek Handel és Purcell felé, és nem fordítva.

Valószínűleg nem mondtam el annak idején Bowmannek, mennyire szerettem az éneklését, ez is egy tanulság: soha nem szabad elhallgatni az ilyesmit.

 

Pacsu

Pacsu

pacsu.png

Néha elég furcsán érnek össze a dolgok. Két hete ment a Metropolitanben a Lohengrin, ami most már bennünket is érint, közvetítették Magyarországon is az előadást. Szép volt és lelkesítő, és érett a rendezés, úgy értem, nem volt nagyon görcsös, hogy eredeti legyen, viszont a tempó, mármint a színpadi és az árokbeli tempó nagyszerűen harmonizált, az egészben volt valami rendezői érettség, visszafogottság. Francois Girard volt a rendező, és csak idehaza jöttem rá, hogy hiszen ismerem én az ő egyik művét, harminc évvel ezelőtt mutatták be a 32 rövidfilm Glenn Gouldról című filmet, megvolt VHS kazettán, bár soha nem számoltam le, hogy tényleg 32-e a 32. Vegyes műfajúak voltak a filmek, animáció és beszélgetés rokonokkal és ismerősökkel, fikció, Glenn Gould a hotelszobában a takarítónőnek mutatja valamelyik lemezét – ilyesmikre emlékszem. Meg Margaret Pacsura, aki Gould gyógyszereiről mesél, ahogy álltak egymás mellett hosszú sorban a fürdőszobában az üvegcsék. Glenn, te ezt mind beveszed? Hát, talán nem mindegyiket.

Margaret Pacsu nevét a The Glenn Gould Silver Jubilee Albumról ismertem, mint neve is mutatja, a két lemezt annak örömére hozták ki, hogy Gould már huszonöt éve dolgozott a CBS-nek, az évszám tehát 1980, hiszen a híres első Goldberg-variációk 1955-ben jelent meg. Ünneplik Gouldot, és közben közzétehették a félbemaradt próbálkozásokat, elkezdett, de be nem fejezett lemezeket, Scarlatti-szonátákat, Richard Strauss-dalokat Elisabeth Schwarzkopffal (!), a 6. szimfónia számomra egészen csodálatos zongoraváltozatát, pontosabban az első tételt, a többit nem vették föl. A második lemezen valami rádiójáték vagy álinterjú hallható, Margaret Pacsu a házigazda (és az egyik vendég) Gould több szerepet is játszik, egyfelől saját magát, másfelől egy angol és egy német zenetudóst, meg egy New York-i esztétát. Vicces és meglepő, hogy ez a nagyon komoly, nagyon elszállt férfiú mennyit hülyéskedik, másrészt kibírhatatlan, mert Gould hiába gondolta magáról, hogy pompásan utánoz mindenféle akcentust és karaktert, ez egyáltalán nincs így, nincsenek meg a figurák. Lehet vitatni a zongoraművészi nagyságát vagy zsenialitását, de a színészetét nem – az tényleg rossz.

Viszont Margaret Pacsu! Valahogyan és valamikor azt hallottam, hogy magyar származású, bár ez a név, hogy Pacsu nem tűnik nagyon magyarnak. Viszont a bemutatkozó mondatban ő is úgy mondja, ahogy mi mondanánk, cs-vel. Legalábbis gyanús. Aztán a játékban szereplő, általa játszott másik karakter Márta Hortaványi, a Rapszódia című budapesti zenei szaklap munkatársa, aki 1938-ban hívta föl magára a figyelmet a Kontrapont és kapitalizmus című tanulmányával. Hortaványi viszont tényleg olyan pompás és igazi magyar akcentussal beszél, ami az őt játszó Margaret Pacsut vagy legalábbis a rokonait a magyarság gyanújába hozza. Annak ellenére is, hogy Hortaványi mond egy magyar mondatot is, amiből világos, hogy nem a magyar Margaret Pacsu anyanyelve.

Próbáltam utánanézni Margaret Pacsunak, él-e hal-e, de semmi igazán értelmeset nem találtam róla. Az apja, Pacsu Jenő tényleg Pesten született.

Ja igen, a mondat, amit Márta Hortaványiként mond, amikor szabadkozik, mert elkésett az interjúról, úgy hangzik, hogy „Nálunk, Magyarországon ezt úgy mondják: jó halál lennél.”

Tényleg Förster?

Tényleg Förster?

friedrlemez.jpg

Majdnem teljesen véletlenül hallgatom ezt a lemezt, még a Liszt Ferenc kamarazenekar hatvanadik születésnapi koncertjének utóhatása. Hogy is szólnak most? És hogyan szóltak régen?

Majdnem teljesen véletlenül van meg egyáltalán ez a lemez, 1980-ban vettem, amikor még nemigen tudtam, mi a különbség a kürt meg a trombita között, csak azt tudtam, hogy valami fényeset fújnak, és van az a Maurice André, aki nagyon tud. Hát ez is biztosan valami hasonló, szárnyaló, diadalmas rézfúvás. Mire kiderült a különbség, már késő volt.  

Most se bánom, hiszen most is hallgattam néhány napon át. Pedig elég különös az egész lemez, már a borítószöveg is, Frigyesi Judit munkája, mintha le akarna beszélni róla, persze, csak becsületből: „A mai kürtnek nemcsak a technikája, hanem a hangszíne is erősen különbözik barokk elődjétől… de a mai hangszerek tolmácsolásában is felfedezhetjük a XVIII. század reprezentatív darabjainak különleges szépségét.” Hát igen, már dübörgött a régi hangszeres mozgalom, bár natúrkürt-lemezekkel a mai hallgató nincs azért elárasztva.

Tulajdonképpen minden benne van ebben a lemezben is, ami nehézzé tette a Hungaroton dolgát: nem világos, hogy mi a cél. Melyik piacra kell dolgozni? Nemzetközinek lenni, és a világnak mutatni különlegességeket, amelyeket a nagy cégek nem engedhetnek meg maguknak, mert hát hol vannak a nagy és népszerű kürtművészek? Van Barry Tuckwell, de a Mozart-kürtversenyeken túl aligha rohanták meg a felvételei miatt a boltokat. Lehet, hogy még a Mozart-kürtversenyekért sem. Legyen egy magyar Barry Tuckwell, építsünk föl egy sztárt? De akkor miért nem ő van a borítón, miért ez a négy egyforma ember szögletes orrú cipőben? Miért nem csak Friedrich Ádám játszik, akiben a kürtösség mellett tényleg volt valami sztárkvalitás, a figura a jellegzetes szakállal-bajusszal. Aki egyszer látta, megjegyezte.

Közben meg itt a népnevelői szándék és vállalás, hogy Telemannt is meg kell ismernie a hazai közönségnek. De mellette itt van Förster is, akit lehet, hogy nem kell feltétlenül ismerni, bár a kürtverseny kifejezetten szép mű. És Barry Tuckwell is eljátszotta.

Semmi értelmesre nem fut ki ez a gondolatmenet, legfeljebb arra, hogy aztán eljön mindennek az ideje. Legalábbis személyes szinten, volt ez a lemez, ami akkor csak arról szólt, hogy azért a kürt mégsem trombita, most meg. Napokig nyújtott örömet, bánatot is, hiszen Friedrich Ádám sem él már, a Telemannokon vele együtt fújó Brünner Albertre első helyen azt hozza ki a wikipedia, hogy German Luftwaffe ace – pedig az Brunner volt. De így is eljön mindennek az ideje. Szerencsés esetben.

Hat hét hit hut höt

Hat hét hit hut höt

hathet.jpg

Nem feltétlenül kidobott pénz, ha valaki mozijegy vásárlással próbálja meg támogatni a magyar filmművészetet. Legalábbis a Hat hét című film után ezt érzem. Nem filmcsoda, vagy mondjuk úgy, körülbelül lehet követni az alkotói szándékokat és fogásokat, ha papagáj van az első felvonásban a kalitkában, akkor annak az utolsó felvonásban meg kell szólalnia, vagy hogyan is mondta Nyemirovics-Dancsenkó. De szép és kerek, hatásos, és nem hosszú, és a főszereplő Román Katalin határozott léptekkel csörtet be a moziba, itt van, és szívesen néznénk máskor is. Csak azért nem róla beszélek, mert ott van Járó Zsuzsa is, aki most épp egy kicsit sem tetszik, de akkor is érdekes. Úgy másfél évtizede követem a művészetét, tíz esetből kilencszer el van gyötörve, mondhatni, hogy erre a sírásra görbülő szájra, szétrongyolódott idegekre építi a pályáját, ha megkínzott magyar nőre van szükség, Járó Zsuzsa a megoldás. És, a jelek szerint, meggyötört magyar asszonyra mindig szükség van, ha van valami stabilitás az életben, az az, hogy a magyar asszonyokat gyötrik, így aztán Járó Zsuzsa jelenéért és jövőjéért nem kell aggódni.   

Nádas a fák alatt

Nádas a fák alatt

sajaterdo.jpg

Én már láttam a Nádas-filmet, Saját erdő a címe, és nem azért mondom, hogy dicsekedjek a boldog kevesek közé tartozásommal. Valószínűleg minden néző majd a boldog kevesek közé tartozik, legalábbis a forgalmazó nem számít óriási rohamra, ahogy mondta a sajtóvetítésen, feltehetően az össznézőszám harminc százaléka már itt is van a teremben. Happy few helyett happy even fewer vagyok, bár itt azért célszerű a hosszabb távra figyelni, ötven év múlva ehhez a filmhez fog nyúlni az, aki hallani akarja Nádas Péter hangját. Mert hát leginkább a hangjáról van szó, de ennek is van valami klasszikus hagyománya. Engem mindig bántott, hogy, amennyire tudom, a régi rögzítő emberek nem teljesítették a kötelességüket, Karinthyról csak az a filmrészlet marad, amelyen Cini fia hozzávág egy hógolyót, Kosztolányiról, Babitsról ennyi sem, Adyról, azt hiszem, csak a temetése. Hangban sem állunk sokkal jobban, Babitsot lehet tudni, hogy beszélt és hogy szavalt, és hogy, némileg modorosan (vagy szekszárdian?), a „manapság” helyett azt mondta „manap”.

Finoman szólva nem vagyok elfogulatlan a készítőkkel kapcsolatosan, de az biztos, hogy a filmen keresztül is érezni Nádas Péter személyiségének erejét. Bár két kérdező is van, mintha egyik sem volna nagyon aktív, nem szembesítik Nádast saját gondolataival, nem hívják föl a figyelmet az ellentmondásokra vagy a pontatlanságokra, ami biztosan nem helyes, mert ő maga nem tudja így a legjobb formáját mutatni, az egész film ebből a szempontból inkább szólóest, magányos mondatok sorozata, de ez inkább a jelen kifogása. Az utókor meg lesz elégedve Nádas Péterrel, akkor is, ha nem látja.   

Szívelégtelenség

Szívelégtelenség

lawrencefoster.jpg

Igazi nagyágyút szervezett Pestre a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, vagy legalábbis jó nagy ágyút, aki mindjárt éleslövészetet is rendezett. Úgy értem, leghazaibb hazai pályáján játszott, először Enescut, utána pedig hegedűst (és csellistát) kísért. Ha megnézzük Lawrence Foster lemezeit, a legtöbbön vagy Enescut vezényel, vagy hegedűs szólistát kísér, nem is akárkiket. Dőlj hátra és örülj, kedves néző-hallgató, és fedezd föl Rózsa Miklós Sinfonia concertantéját.

Körülbelül így is zajlik a koncert, meglepően és kellemesen magabiztos a zenekar, és csodálatos, hogy ezt a biztonságot egy testben mégiscsak törékeny, apró léptekkel a pódiumra érkező, ülve vezénylő, két műsorszám között ki se menő karmester adja nekik.

Ennek fényében vagy árnyékában minimum hálátlanság, amit mesélni akarok, mert valahogy azt éreztem a Csajkovszkij Ötödik szimfónia alatt, hogy Lawrence Foster ott hagyja abba a próbálást, ahol izgalmassá kezdenek válni a dolgok. Amikor a darab betűje és kottája már megvan, csak azt kellene kideríteni, hogy mihez is kezdenének vele. Mintha a színész beérné azzal, hogy megtanulja a szerepet, de eljátszani már nem akarja. Szólt a zenekar, mint a nagyágyú által működtetett ágyú, de az Ötödik értelem vagy előadói szándék, érzelem, vágyakozás, feloldás és megoldás nélkül olyan lesz, mint valami november 7-i felvonulás, bemasírozunk a nagy semmibe. Emelt fővel, az igaz, és biztosan van, aki ennyivel is boldog.

Díjazatlan

Díjazatlan

tar2.jpg

Alapjában véve tetszik, hogy ezt a minden évben eljátszható szellemi sportunkat, hogy ki miért nem érdemelte meg a Kossuth-díjat, kiváló művész címet, vagy a Magyar Népköztársaság gyémántokkal díszített zászlórendjét megpróbáljuk nemzetközi szintre emelni. Hogy kaphatta meg Michelle Yeoh az Oscart, amikor ott volt a vert mezőnyben Cate Blanchett?

Egyébként tényleg furcsa, mert a Blanchett-féle odaadásról ábrándozik minden filmőrült és rajongó. Míg az egyik filmet forgatta, már készült a másikra, különórákat vett Virág Emesétől (ahogy ők mondják: Emíz Virágtól), és aztán ott van a jelenet a filmben. Hat percig beszél zeneesztétikáról, vágás nélkül, hibátlanul, értelmesen és kifejezően, aztán odaül a zongorához, és eljátssza a C-dúr prelúdiumot, és még arra is van ereje, hogy közben parodizáljon. Schroedert a Snoopyból, meg Glenn Gouldot. És jó is a paródia, Blanchett meggörbíti a hátát, magasra emeli az ujjait, kopogósan játszik, na jó, nem annyira kopogósan, mint Gould, de kopogós. Miért jár az Oscar-díj, ha ezért nem?

Közben azért az is furcsa, hogy Blanchett nemcsak zongorázik, de valahogy azt a látszatot is kelti, hogy zongorázik, valahogy úgy tudja a kezét a billentyűkre helyezni, hogy már az is hiteles és értelmesnek látszó, de amikor vezényel… Az egyáltalán nem megy. Egy pillanatra sem érzi azt az ember, hogy ő irányítaná a zenekart, vagy egyáltalán: hogy ezekkel a mozdulatokkal bármit is irányítani lehetne. Lehet, hogy vezényelni még nehezebb, mint zongorázni?

Lóhere

Lóhere

hadik.jpg

Fáj a szív a Hadik-film alatt, után, helyett, mert kár érte. Így is van benne egy rakás érdekesség, viszont nincs mögötte forgatókönyv, így az egész csak arra volt jó, hogy egy témát évekre vagy évtizedekre kinyírjon, az elkövetkezendő tíz évben aligha készül új Hadik-történet, pedig ez volna az ilyen filmek lényege vagy magasabb értelme: kapcsolatot teremteni a régi önmagunkkal, megérteni a múltat. Nincs szélesebb út a történelemhez, mint a történelmi figurák és az ő kalandjaik, jó estét, Balogh Ádám, bársonysüveges, jó estét Hadik Bandi, kinek nyögte bús hadát Berlin büszke vára.

Talán-talán, de nagyon talán azért beemelődik Hadik András a köztudatba, valaki igazi ember lesz a vári lovas szobor bronzában, mert amikor én voltam egyetemista, a szobor lényege a ló heréje volt. Akkoriban vizsga előtti babona volt, hogy föl kell mászni, és meg kell simogatni a mén heréjét, és garantált a kettes. Meg is lett a következménye, nem a sok kiváló vagy legalábbis megfelelő osztályzat, de a két tojásforma szépen csillogott az egyébként oxidálódott ló hasa alján. Abban a hiszemben mentem föl legutóbb is Hadikhoz, hogy most már biztosan oxidált a lóhere is, a kollégium már réges-régen elköltözött a Várból, de nem, a bronz ma is szépen csillog. Mi több, a ló hátsó lába is csillog, mert abba kapaszkodnak, akik fölmásznak a talapzatra. Kisvártatva jött egy spanyol társaság, kifejezetten ezzel a céllal, kapaszkodtak és simogattak, nevettek, és, remélem, szerencséjük is lett hátralévő életükben.

Ha a forgatás megkezdése előtt Szikora János is elment volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Calypso

Calypso

Egy Calypso nevű hotelban szálltam meg Riminiben, tiszta, rendes hely (tényleg), és csak egyszer zörgették meg a szoba ajtaját az éjszaka közepén. Mire kinéztem, már nem állt ott senki, csak egy határozott léptű rendőr (vagy nem rendőr, de egyenruhás férfi) ment épp egy másik ajtó felé. A léptei határozottak voltak, de a lábán nem viselt cipőt. Se bakancsot, se csizmát. Zokniban lépett határozottan.  

Hogy miért nem volt rajta cipő, hogy miért zörgetett az ajtón, ha egyáltalán ő volt, arra nem derült fény.

Másnap azért megálltam a portás asztalánál, nem számonkérő jelleggel, csak láttam, hogy egy polcon elhelyezték a szálloda minősítéseit, és, talán hogy meggyőzőbbek legyenek, a minősítések mellett ott volt egy lemez is, egy hagyományos LP kissé kopott, de szép, piros borítója. Harry Belafonte Calypso című albuma. Ahogy néztem, rájöttem, hogy voltaképpen fogalmam sincsen, ezt a jamaikai zenét miért az Odüsszeia alapján nevezték el. Értem, hogy ez is sziget, az is sziget, de mit keresne itt a szépfonatú nimfa, aki Odüsszeuszt áhította urául?

calypso.jpg

A megoldás nem nagyon bonyolult, egyszerű szóromlás (vagy javulás) a mai Nigériában élő efik törzs nyelvén ka iso azt jelenti, folytasd. Az efik törzs tagjait elhurcolták rabszolgának, de énekelni nem feledtek el, és a válaszolós dalaikban ők mondták egymásnak, hogy ka iso, folytasd, a  fehérek pedig ebből annyit értettek, hogy calypso. Voltak műveltebb rabszolgatartók is, bármilyen elkeserítő.

Ekkor jött az újabb felismerés, hogy gyerekkorom óta hallom a Banán-dalt, de soha nem gondolkodtam azon, hogy egyáltalán mit énekelnek. Valami banánnal kapcsolatos dolgokat, hat-hét-nyolc láb méretű fürtökről. De mi ez a Day-O? Kel föl a nap, indulhat a menet?

Épp fordítva. Kel föl a nap, vége a munkaidőnek, mert a banánt éjszaka szüretelik az elviselhetetlen hőség miatt. Már csak azt kellett megnézni, hogy ki az a tally-man, vagy mi az a tally, de ez csak szótár kérdése; a tally a rovást jelenti, négy függőleges és egy keresztbe, tessék már megszámolni a fürtöket, hogy indulhassak haza. Milyen jó kis dalokat lehet írni a nyomorúságról!

  

süti beállítások módosítása