Délután a Mezítláb a parkban ment a tévében, este meg befutott Tony Roberts halálhíre. A két dolognak látszólag nincs sok köze egymáshoz, de mégis. A Mezítláb a parkban egy ideig csak színdarab volt, Robert Redford két évig játszotta benne Pault, aztán elunta, más dolga akadt, és Tony Roberts állt be helyette, újabb két évre. Amikor leforgatták a filmet belőle, persze, hogy Redfordot hívták, aki örökre megmaradt bennünk, mint halálosan jóképű, halálosan rendes fiú, akinél jobbat kívánni sem lehet az életben. Tony Roberts sem panaszkodhat, de azért leginkább úgy gondolunk rá, mint laza, nagyképű és cinikus New York-i színészre, aki mindig a napos oldalon jár, még ha ezért kell is némi kompromisszumot kötni. Tud élni, de cserébe el kell viselnie, hogy amikor fölveszi a menő, napszemüveggel egybeépített széldzsekijét, megkérdik tőle: mi az, útközben plutóniumfelhőn fogunk áthaladni?

Egyszerűbb az élet, ha az ember szépnek születik.

Nem állítom, hogy nagyon sokszor találkoztam volna Publius Vedius Pollio nevével, most is csak véletlenül, lábjegyzetben. Augustus császár embere, híres volt a kegyetlenségéről, az egyik kedvenc szórakozása volt, hogy az engedetlen vagy egyébként bűnösnek talált rabszolgáit egy murénákkal teli medencébe dobatta, ahol felfalták őket a halak. A halakat meg fölfalta utóbb Vedius Pollio, amolyan közvetett kannibálként.

Mígnem egy napon Augustus császár is ott vendégeskedett nála, az egyik rabszolga pedig összetört egy értékes kristály kelyhet. Vedius Pollio már le is folytatta a tárgyalást, ki is hirdette az ítéletet, de a rabszolga térdre esett a császár előtt. Nem az életéért könyörgött, az már úgyis elment, csak hogy valami normálisabb halált halhasson. A császár pedig, láss csodát, megkegyelmezett, és összetörte vagy törette Vedius Pollio összes értékes kristály kelyhét, a rabszolgát pedig fölszabadította. Ebben már nem egységesek a források, de ha nem szabadította föl, akkor az egésznek sok értelme nem volt, amint Augustus kitette a lábát Pollio villájából, el lehet képzelni, micsoda megtorlás következett volna.

A történetet a Pucér szobrok, dagadt gladiátorok, harci elefántok című könyvben olvastam, és nem tudom, mi okom volt rá, hogy ne bízzak meg teljesen a szövegben, mindenesetre utánanéztem az interneten az esetnek és arra a furcsa eredményre jutottam, hogy nem is így történt a dolog. Egyfelől vannak a murénák, amik igazi ínyencfalatnak számítottak, másrészt vannak azok a halak, amelyekkel fölfalatta Vedius Pollio a rabszolgáit, azok viszont orsóhalak (más néven ingolák), amelyeknek tényleg nem szeretne az ember a kezébe vagy szájába kerülni, mert nagyon fájdalmas lehet. Az persze lehet, hogy Publius Vedius Pollio a rabszolgákkal való etetés után megette az ingolákat, mert azok is ehetőek, de a murénák nem tehetnek semmiről. Igazságtalanul vádolta őket Garrett Ryan, a szerző. Vagy csak a fordító?

Van egy kedvenc (mindenki kedvence) Mozart-történetem, az Allegri Misererével kapcsolatos. A mű annyira szép (és különös módon ma is, különösebb előképzettség nélkül is annyira szép), hogy a kottája különleges kincs volt, nem engedték kivinni a Sixtus-kápolnából, nem adták ki, nem lehetett másolni, aki meg akarta hallgatni, annak el kellett mennie Rómába, és reménykedni, hogy pont jó időben érkezik, épp műsoron tartja a kórus a darabot. Míg egy szép napon el nem ment oda Mozart, meghallgatta a művet, aztán hazament, és emlékezetből leírta a szólamokat, és ezzel véget ért a kórus monopóliuma. Ötperces a mű, de kilenc szólam, szóval Mozart-szinten is produkció megjegyezni mindent.

Ki akartam deríteni, hogy mindez vajon mikor történhetett, mennyi ideig sikerült titokban tartani az Allegri-darabot, ami egyébként viszonylag késői, úgy értem, nem klasszikus reneszánsz polifónia, hanem 1630-ból való.  Mozart 1770-ben járt Rómában, azért az 140 év, szép, nagy titok.

Az egyetlen probléma, hogy voltaképpen nincs a történetre semmiféle bizonyíték. Hogyan is lehetne, nem tették el az útiládába a Mozart-kéziratot, vagy ha eltették, aztán elvesztették, szóval egyáltalán nem biztos, hogy igaz a történet. Bár szerintem az, ilyesmit nem találnak ki az emberek.

Minden jó Falstaff egyforma, frizírozott, ritkás haj, formás szakáll, púder, pocak. Mindegy, kiről van szó, Gobbi, Taddei, Bruson, Melis, Plishka…

De nem, Paul Plishka más volt. Valamitől váratlan, hogy egy nagyon jó, nagyon megbízható, de mindig az elvárható szint körül teljesítő énekes egyszerre szárnyra kel. Akkor már huszonöt éve volt a pályán, talán tudta, hogy ennél jobb már nem lesz, vagy tudta, hogy ha az ember kihagy egy címszerepet, akkor az végleg is el tud menni mellette, ő sem volt soha Don Giovanni, nem volt Figaro. És akkor jött Falstaff a Zeffirelli-rendezésben.

Klasszikus lett. Pedig nem vált a szerep annyira a vérévé, mint Taddeinek, aki, ha csak fölemelte az ujját (tényleg, minden Falstaff fölemeli valamiért az ujját), abban benne van az egész régi dicsőség, pillanatnyi dicsőség, és a tudat: ti itt körülöttem mind csak azért vagytok, mert én vagyok.  Hogy kerülnétek a színpadra, mit néznének rajtatok az emberek, ha én nem volnék? Nem vált vérré a szerep, mégis mindez benne volt, mintha azt akarná bizonyítani, hogy el lehet érni a nagyságot szívós munkával is.

A pálya csúcsa. Pedig hosszú pálya volt, még a hatvanas években kezdődött, aztán lett belőle 88 szerep és 1672 este csak a Metropolitanben, utoljára 2018-ban énekelt, akkor már csak Benoit-t és Alcindorót, pár szó a Bohémélet első és második felvonásában.

Szépen és bölcsen fölépített pálya. Az emberek nyilván nem ezt szeretik, hanem a pillanatnyi őrületet, kockázatot, izzást és lobogást, haljon meg más helyettünk. Paul Plishka nem halt meg senki helyett. De azért meghalt.

Inkább föl nem fedezett, mint elhagyatott helynek tűnik a Budapest Art Bridge nevet viselő helyiség, Kossuth Lajos utca 10, rácsos kapu, félemelet, minek is menne oda bárki.

Talán Nyakas Ilonáért, aki a K.A.S. Galériát alapította 1991-ben, és amit most a B A B-ban látni, az ő tárgyai és képei, azok, amelyeket megtartott, ami, persze, hogy érdekes, akármi okból is tartotta meg. Talán azért, mert úgy érezte, nincs készen velük, húsz év múlva mást fog jelenteni számára egy kép, mint az első meglátás pillanatában. Vagy csak rosszul esett volna más lakásában látni egy képet. Vagy nem tudni, más mit kezdett volna azzal az ekének és szexuális segédeszköznek egyszerre látszó tárggyal a terem közepén.

Nem tudom. Túl sokat a galériában sem magyaráznak, messze az elvárható gondosság alatti, amit megtettek, például egyértelmű, hogy aki Nyakas Ilona bemutatását írta, úgy állította össze a szöveget, hogy a második bekezdés odabiggyesztése előtt nem olvasta el az első bekezdést. Pedig érdemes lett volna, elhiheti nekem.

Van egy szép reneszánsz madonna, benne egy kis képernyő, amin nem fut semmi. Minek kellene ott lennie? Előkerítenek egy távirányítót, de úgy sem indul el a program, pedig a kép amúgy be van dugva a falba. Majd szólnak Zsoltnak (Koroknai Zsoltnak), hogy szerelje meg.

Kifelé menet egy asztalról el lehet venni ingyenesen néhány kiadványt, például L. Simon László esszéit. Leküzdöm a vágyat.

Majdnem összejött a száz, sőt, évszámban össze is jött: Phyllis Dalton 1925 – 2025. Kétszeres Oscar-díjas jelmeztervező, bár ezen mindig egy kicsit meg vagyok akadva. Vajon mitől lesz Oscar-díjas egy jelmezterv. Mert ha a befektetett munkától, akkor rendben van, mondják a számokat, amelyek Doktor Zsivágóék ruhatárát jellemzik, majdnem ezer méter szövet, egymillió gomb, bár ennek nem tudom, ki számolt utána.  

Hogy szépek a ruhák, ahhoz kétség sem fér. De azért emlékszem még, mennyire ütött a guta, amikor néztem ezt a szép ruhahalmot a moziban, ezek a valószínűtlen, hatvanas évekből való estélyik és frizurák és műszempillák, amint az orosz rögvalóságot fejezik ki. Vagy amikor már nagyon le vannak gatyásodva hőseink, akkor is olyan kötött pulcsikat és fókaprém sityakokat viselnek, hogy az ember nem érti, mi baj volt Sztálinnal. Mintha el sem tudták volna képzelni, milyen szürke és nyomorúságos tud lenni a szovjet élet.

Van az a vicc, Londonban meséli a házigazdának a magyar emigráns: és akkor bejöttek az oroszok, elvittek minden mozdíthatót, a nőket megerőszakolták, a nagypapát lelőtték, apámat elvitték kényszermunkára. Nem értem, csóválja fejét az angol házigazda, hát miért nem írtátok ki az ajtóra, hogy magánlakás?

Csak egy órát vállaltam a Müpa egész napos Händeljéből, mégis azt hittem, hogy sok lesz. Nyolctól játszott a Capella Savaria, kísért és önállóskodott, nagyon rendesen és felkészülten, de mégis kibírhatatlanul. Úgy értem, nem akartak eladni semmit, nem tettek úgy, mintha ők ezt már kisujjukból ráznák ki, vagy az előadás intenzitása felülírná a hangzás fontosságát, de ettől a nyitányok a koncert elején (Julius Caesar és Xerxes) annyira nehézkesnek és kivérzettnek tűntek, hogy nem tudta az ember, mi lesz ebből, amikor a zenekar csak a kíséretet szolgáltatja. Ráadásul a Caesar-ária kíséretében kürtszóló is van, az se szokott jól elsülni, ezekkel a natúrkürtökkel könnyű bakot lőni – hogy tartsuk magunkat a händeli vadászat-hangulathoz.

Az utóbbitól kár volt félni, kísérőként a Capella állta a sarat, a kürtös meg vicces volt, még ha a szólista, Franko Klisović díszítéseire inkább gikszerekkel felelt. De nem súlyos gikszerekkel, és vidáman jutottunk el a vidám befejezésig: énekes és kürt felváltva, felelgetve játszotta ugyanazt a koloratúrát, amíg az énekes addig nem cifrázta, hogy a kürtös átnyújtotta neki a hangszert: akkor mutasd meg te, hogyan kell.

Szép és vidám az egy óra, a rocksztárosan szűkgatyás énekes jól mulattatja a közönséget, a lassú áriákban elmélyül, a gyorsakban virtuóz, ráadás nincs, mutatja a koncertmester, hogy nem azért indult el a közönség, mert nem tetszett neki, amit hallott, hanem mert kilenckor kezdődik a következő előadás. Minden évben azt hiszem, hogy ezek a zenei maratonok már kifújtak, se igazi jó ötlet nincs, kivel kellene maratonozni, se érdeklődést nem lehet csiholni. Aztán minden évben kiderül, mekkorát tévedtem.

Jó, jó, de nem jó. Nincs olyan végtelenül nagy távolságra a jótól, de az mindegy, mert akkor sem jó. Körülbelül ez volna a rövid értékelése az új Orlai-bemutatónak, Juan Mayorga María Luisa című darabjának. Igyekvés meg sok megtanult szöveg, meg ha nem is hosszú, akkor is sokat kell dolgozni, hogy fennmaradjon a nézői érdeklődés.

Hogy fennmaradjon? Az már egy eredmény. Hogy megteremtődjön. De az voltaképpen megvan, már attól, hogy Hernádi Judit a címszereplő, magányos öreglány, a lány is szó szerint értendő, akinek azt javasolja a házmester, hogy írjon ki még két nevet az ajtajára. Hátha így elkerülik a betörők. Kétfelé lehet ebből indulni, vagy mégis megjönnek a betörők, vagy mégis arcot, testet kapnak a nevek, mégis lesznek María Luisának lakótársai. Plusz vannak ismerősei is, valóságos ismerősei, maga a házmester, akitől a történet indul, meg egy barátnő, akivel egy héten egyszer kávéznak. És akkor lehet ebből valami érdekesség, a képzelt és a valós világ randevúja, amíg a közös sors, a halál mindent és mindenkit össze nem köt.

Most így elmondva is olyan, hogy lehetne ebből jó is. Talán ha szebb a szöveg, ha több volna benne a költészet (bár költő is van a szereplők között), ha szomorúbb, ha viccesebb, ha egyszerre viccesebb és szomorúbb, ami akár benne is lehetne a Hernádi-Gyabronka párosban, de inkább csak lassan szárad ki a darab. Hervadása liliomhullás.

Kétszer is volt rémálomszerű élményem Marianne Faithfull-lal. először, amikor megvettem a Brecht-Weill lemezét, fú, ez most valami igazi, izgalmas, mély és szakadt dolog lesz, Lotte Lenya föltámadása. Hát, mit mondjak, nem az volt. Csak valaki, akinek hangja sincs, énekelni se tud, zenével sem képes kifejezni magát, de azért lemezei jelennek meg.

Aztán ugyanez élőben, a Müpában, fehér blúzban hangicsált, melege volt, magára állíttatott egy ventilátort, és úgy danolgatott, teljesen privát jelleggel.

Az ember azt hiszi, hogy átlát a szitán, ez egy nagy szélhámosság.

Közben az is lehet, hogy nem lát, nem hall és nem ért semmit. Nem azt nézi, amit kell, nem az a lényeg, hogy mit énekel, hanem hogy hogy ő énekli. Hogy, mondjuk így az egész élete volt műalkotás, biztosan meg is írják, készülnek mindenféle színdarabok a hatvanas évekről, színre viszik a híres fényképet, Marianne Faithfull két öltönyös férfi között. Az egyik láthatóan jobban érdekli. Mert ő Alain Delon. A másik meg csak Mick Jagger.

Egyszer talán összeáll a kép.

Bár, ha jobban belegondolok: nem hiszem. Az azért tetszik, hogy a keresőben, ha beírom, hogy Marianne Faithfull, nem foglalnak állást, hogy énekesnő vagy múzsa, vagy színésznő, akármi. Marianne Faithfull – közéleti szereplő.  

Új bejáratot építenek a Louvre-ban, külön szobát kap a Mona Lisa. Az ember a fejét csóválja, nahát, ezeknek a francia politikusoknak még furcsább elképzeléseik vannak a tartós hatásról, mint a magyaroknak. Még emlékszem az előző új bejárat építésére, az Georges Mitterand-hoz fűződött, merész volt, de ötletes, a piramis, amely alatt (Dan Brown szerint) a Szent Grál található. Most egyszerre kiderült, hogy a piramis tarthatatlan, nyáron túlmelegedik, nincs elegendő érkezési és felfrissülési lehetőség (ez igaz), így nem mehet tovább, ezen változtatni kell. 9 millióan járnak el évente a Louvre-ba, tényleg ostobaság, hogy a pénzükért még rosszul is érezzék magukat.  

Hogy ez most politika, politikusi hiúság vagy fölismert szükségszerűség, talán mindegy is. Legalábbis nekünk mindegy. Emlékszem, egy Leonardóról szóló film előtt egy művészettörténész tartott előadást, úgy kezdte, hogy kivetítette a Mona Lisát. Ki ismeri, ki látta ezt a festményt? Mindenki. Utána bemutatott egy Raffaello-képet, Baldassare Castiglione képmását. És ezt? Mondjuk öten.

Csak azért furcsa, mert a két kép ugyanabban a teremben van, egymás melletti falakon.

Talán tényleg érdemes külön szobát adni a Mona Lisának.