Találtam egy kazettát, béna kis jószág, de hát ezt lehetett kapni, legalábbis nekem erre volt pénzem, Polimer gyártmányú, hatvanperces. Nem is ez az érdekes, hanem ami az oldalára van írva vaskosabb filctollal: MARTON – TOSCA. Hogy melyik Marton, azt tudom, de vajon melyik Tosca? Mert a ceruzával…
Domingo a Müpában, megint felülmúlt minden észszerű és észszerűtlen várakozást, az ember lelke lepkeként szálldos a feje fölött. És akkor otthon a Pillangókisasszony várja. Nem úgy, nem valami családi problémaként, csak közvetítés az Erkel Színházból, 2019-ből, Rost Andrea címszereplésével.
Meg…
Nyugalom, vissza fog vonulni. Amikor úgy gondolja, majd visszavonul. Nem tudom megérteni, mitől van ez a dühödt sürgetés, egyre többen mondják, hogy Domingónak már vége, hogy miért nem tud elválni a színpadtól. Azért, mert erről szólt, szól az élete, ha valaki délelőtt próbál, este föllép, nem tud…
Nem akarok eltúlozni semmit, vagy nagy szavakkal és megállapításokkal előállni, de azért mégis volt egy óriási tanulsága Plácido Domingo pesti föllépésének. Ha össze kell foglalni, akkor úgy mondanám: az életnek van értelme. Addig biztosan, amíg Domingo szerepben látható. Még akkor is, ha eleinte…
Nemrég ismételték a tévében a pécsi Traviatát, szabadtéri előadást, Plácido Domingo főszereplésével. Mert hát ez ellen nincs mit tenni, nem is kell, ha ő is ott van egy előadásban, akkor ő lesz a főszereplő, a többiek az ő árnyékában hűsölnek vagy az ő ágaira kapaszkodnak föl, hogy láthatóak…
Domingo miatt kezdtem el nézni, aztán Scotto miatt nem tudtam abbahagyni a Metropolitan tegnapi ajánlatát, a Manon Lescaut 1980-ben készült felvételét. Persze, ismertem régről, ezerszer lemásolt VHS-kazettáról, amelyen sárga árnyak mozogtak, de a hangminőség elfogadható volt. Így aztán némi…
Nyolcvanhét tavaszán, amikor először láttam színpadon Plácido Domingót, valahogy azt is átéltem, hogy ez nem csak ennyi, nem itt van vége, hogy Aidát és Radamest bezárják a sziklasírba, és szevasztok. Tapsolunk, hazamegyünk, éljük az életet. Hogy van ez a furcsa tapasztalás, nem annyi az élet,…
Metropolitan-közvetítés. Ahogy szokott lenni, előtte vágóképek, telik New Yorkban a nézőtér, aztán jön a szponzorok perce. A Neubauer-család, a Bloomberg és a Rolex. Az utóbbinál a szokásos behízelgő, de komoly hang, ahol a művészet, mi ott vagyunk. A képeken Bartoli, Dudamel, Kaufmann, Nadine…
A homály ugyan egyre csak sűrűsödik, hogy mi is volt a Domingo-féle zaklatási ügy, mindenki eltűnt, nem szól, csak a Domingót védők emelték föl a hangjukat, legtöbben azért egy kis ráhagyással, nehogy valami bajuk legyen belőle. Nem látni, ki volt mögötte, ha volt valaki, mi volt a cél, viszont van…
Nem mentegetem, még magamban sem, mert hogy jövök én ahhoz. Meg azért sem mentegetem, mert ő sem mentegeti magát, nem mondja, hogy hazugság, és beperel mindenkit, aki ilyeneket állít, nem jön szánalmas magyarázatokkal, és amit mond, az igaznak látszik: mások voltak talán a határok a nyolcvanas évek…