Arra voltam kíváncsi, hogy vajon bepótolható-e az, amit negyven éve elmulasztottam. Nem is elmulasztottam, hanem tudatosan kihagytam, nem tudtam vele mit kezdeni. A Friday Night in San Francisco című lemezre gondolok, jó negyven éve, 1981-ben jelent meg, amikor (egy évre rá) hazafias kötelességemet teljesítve bevonultam, ez volt az egyik fő szám a kortárs hazafiak között. Meg a Deep Purple, de abban még benne voltam. Ez meg valahogy már nem kötött le, Glenn Gould volt a nagy ember, aki akkor, azon az őszön halt meg, és nem a három tenor, vagy mit is beszélek, három gitár. Paco de Lucia, John McLaughlin és Al Di Meola, akit valamilyen rejtélyes okból ól di meolának mondtak, már csak azért is rejtélyes, mert Al Caponét senki nem hívta ólkapónénak.

Azóta pótoltam a mulasztást, egyébként nem is olyan régen, megtaláltam a régi vinilt itthon, legalább értem, miért voltak annyira oda mások. De akkor most eljött Al Di Meola, nyilván nem ugyanazt fogja játszani, meg a két kolléga se lesz vele, de föl lehet venni azt a negyven éve föl nem vett fonalat?

Föl, mint a pinty. Vagy nem mint a pinty, mert eleinte mindenféle zavaró dolgok voltak, vagy normális dolgok, amik zavaróan hatottak. Például hogy hiába akusztikus a gitár, azért nem onnét szól, ahol pengetik, hanem a hangszóróból. A hangkép még annál is bizonytalanabb, mint a Friday-lemezen, ahol ez jobbról, az balról, a harmadik középről szól. Most meg ez balról, az meg inkább jobbról, pedig középen ül. De gitározni nagyon tud mindenki, még a meghívott vendégek is, főleg a nagydarab ember, az tulajdonképpen most jobb, mint Al Di Meola, és ezt a főhős láthatólag egy cseppet sem bánja. Lehet, hogy ha nem egy nagydarab, kopasz fazon volna, kilógó inggel, akkor jobban bánná, mindenesetre most nincs kétség, ki a guitar hero.

Az is kérdés, hogy ezt az egész estés pöntyögést hogyan lehet bírni, tényleg nem csak a hangról van szó, de a feszülésről, pararam-pararam és így tovább, nem kellene belátni, hogy ennyi volt, nem vagy már húszéves. De hát Al Di Meola sem húszéves, inkább hetven, aztán mégis olyan jól tartja magát. Lehet, hogy a gitár konzervál?

Mielőtt leléphettem volna, a szünet előtt egy kicsit beszélt, hogy „don’t forget to merchandise”, annak nem volt nehéz ellenállni, 20ezer forint volt egy aláírt LP, de közben annyira vicces és derűs volt az ember, én ma nem megyek haza. De jó, hogy nem. Mert a második rész még érdekesebb, felszabadultabb, otthonosabb lett. Beatlesszel (Beatles-zel?) kezdtek, a végén mindenki színpadra jött, és a Friday Night-ból a Mediterranian Sundance-szel zártak, már tizenegy óra volt. Majdnem igaz lett, hogy ma nem megyünk haza.

Szokolov előtt

Ez most sok vagy kevés, ez az évi egy Szokolov? Sok, mert nem lehet azt mondani, hogy ó, én még láttam, aki akarja, akit érdekel, az látja és hallja, és ettől, legalábbis egyelőre, nem lehet az egész jelenséget átküldeni a legendák közé. Legfeljebb az a nagyon nagy ász, aki ott volt az első Szokolov-koncerten, vagy aki ott volt mindegyiken.  De ha Szokolov itt van, évente egyszer jelzi, hogy ő egy valóságos zongorista, nagyon is valóságos, még a többieknél is valóságosabb, hiszen még lemezen sem engedi azt kiadni, ami nem valóságos, nem koncerten készült, vagy utólag kozmetikázott. Akkor miért csak évi egyszer halljuk? Miért nem megyünk utána, legalább oda, ahol még könnyen elérhető, a szomszéd országokba. Vagy miért nem magyar zongorista, aki kéthavonta játszik valamit hol itt, hol ott, de közel?

Akkor nem kellene készülni rá, csak beülni, aztán vagy ilyen, vagy olyan, senki sem állandó minőség. Mert így most ezzel kezdődik a nap, levél jön, hogy na, mit vársz. Gondolkodás, hogy na, mit várok.

Na, mit várok? Igazságot Chopinnek, hogy végre Bach mellé kerül, és ott is megállja a helyét? Nyilván ez Chopinnek is tetszene, nem véletlenül írt prelűdöket, még ha fúgák nélkül is. Vagy igazságtalanságot Bachnak, hogy ő a nagy zene, annyira nagy zene, hogy már nem is zene, hanem ő a tanító rész a koncerten, tőle megtisztulunk, és aztán Chopinnek meg örülünk.

Ezt azért nem várom.

Szokolov után

 Mégis Chopin járt a legrosszabbul. Vagy viszonylag a legrosszabbul, nem mintha rossz előadáshoz jutott volna, nem mintha nem lett volna közte és Bach között egy szünet, hogy elölről kezdjünk mindent, már úgy értem, a figyelést, de valahogy a hét mazurka sok lett. Nem egészen értem a jelenséget, mert hét keringő soha nem sok, de itt most előjött az egyformaság, ez is olyan, az is olyan, amaz is, ez még csak az ötödik, de ki számolja.  

Szokolov biztosan számolja, mert számolta a hat ráadást is, a szokott Ki nyer ma-érzéssel, ki hányat ismer föl. Nem az összeset – ha kérgesednénk, ha nem az élményért, a tanulásért még mindig lehet koncertre járni. És a két Bach, ha kettőnek kell számolni, mert Négy duett és c-moll partita, az első részben. Könnyed, de azért súlyos,  járású, medve-sarabande, Szokolov keze elnehezedett az évek során, de még mindig úgy trillázgat, mint a madár a fán. De mekkora madár, mekkora fán!

Hogy ezt felelősséggel lehet mondani, a kéz nehezülését vagy súlyosodását, ahhoz persze ez kell, ez az évi egy, ami akkor most már biztos, hogy nem sok. És akkor sem kevés, ha lehetne több.

Kétszer elbicikliztem úgy, a Virág Judit Galéria előtt, hogy nahát, biztosan vezetés van, ha ennyien gyűltek össze. Aztán harmadszorra csak leszálltam a kerékpárról, mégsem lehet állandóan vezetés, lehet, hogy ez az alaphelyzet, ennyi a látogató a Budapest – Róma kiállításon. És tényleg. Sokan vannak, sokakat érdekel, és nemcsak úgy, ahogy engem, hogy ez lesz a tavaszi Róma-utazás, ha testben nem lehet, legalább lélekben. Más lelkében. Más szemével.

Egyébként így nem is nagyon utazás, és nem is nagyon Róma, van minden, Taormina, Firenze, Velence, San Vito, ami vagy nem az a San Vito, amit én is ismerek, vagy nagyon nagyfokú volt a művészi szabadság. Van, amiről nehéz megmondani, hogy miért is van itt és most, mint a szőke, vágott szemű Taricska Irén, kétszer is.  De hát pont egy ilyenről szeretnék beszélni, mint afféle lelkiismerettel bíró állat, akit a boldogság mellett mindig zavar is, ha eljut a tengerpartra. Bambulok reggeltől estig, nézem, hogy ír lassú árnyékot a lassú délelőtt, hagyom, hogy szabad fejem a szél fürössze bőszen, és közben azért csak eszembe jut, hogy vajon megérdemlem én ezt. Persze, hogy nem a válasz, vagy csak annyit tudok mentségül felhozni, hogy legalább örülök neki. Ahogy örülök Rómának, meg a többieknek is. De azért elbizonytalanodik az ember, hogy miért is pont ő. És akkor irigylem Vaszary Jánost, aki nem bambulni megy oda, hanem festeni. Vagy legalábbis anyagot gyűjteni, hogy majd megfesse ezt a kéket (vagy egy másikat) ezeket a napernyőket, ezeket a lesült testeket, ezeket a fehér ruhákat. Egy halom kérdést nem kell Vaszarynak föltennie. Mi végre jöttem a világra? Festeni.

Az más kérdés, hogy mért kell festeni, de lehet, hogy ő ezt is tudta.

Amikor utoljára láttam Tóth Orsit, éppen lángost árult a Kazinczy utcában. Vagy legalábbis azt hiszem, ő volt az. Nem mintha bármi kifogásom volna a lángosárusítás vagy épp a lángos ellen, mégis most jobban a helyén vannak a dolgok, hogy a vásznon nézem az arcát, a Kálmán-nap című filmben. Mert szereti az arcát a kamera meg tud is bánni az apróságokkal, mármint az arca apróságaival, a szeme rezdülésével, a szája vonalával. Azért is fontos, mert például a film rendező-forgatókönyvírója, férfi főszereplője, Kálmán, akinek a névnapját ünneplik, Hajdú Szabolcs pont nem ilyen, őt jobb színházban látni, mint az életnagyság húszszorosában.

Pedig ő is jó, a film is jó, még akkor is, ha láttam már színházként. Illetve a jósághoz akkor még hozzájön, hogy legalább meg van őrizve, nem csak emlékekből kell dolgozni száz év múlva, hogy volt egy ilyen előadás is, jelenetek egy felbomló házasságból, vagy lehet, hogy föl sem bomlik, de már alig házasság, a férfi a kanapén alszik, a nő meg nem is alszik, és jönnek a vendégek, ahol a férfi mással alszik a kanapén. Vagy nem is a kanapén.

Nem lehet elspoilerezni semmit, mert nem is történik semmi, szinte semmi, csak az élet, akár az övék, akár a miénk, tényleg ott vagyunk meghívottként Kálmán-napon, csak a soha ki nem ürülő pálinkásüveg tartalmából nem kapunk, de nem is baj, mert pálinkában az igazság. Ennyi haladékot kapunk nézőként, dönthetünk hazaúton, hogy szakítsunk vagy táncoljunk, de a jelek szerint jó házasság nincs, csak magáncella vagy közös cella.

Az ember azt hinné, hogy egy ilyen komor üzenetet jobb át sem venni, de pont nem így van. Azért is jó átvenni, mert hátha mi vagyunk a kivétel. Azért meg még jobb átvenni, mert ha nem vagyunk kivétel, akkor is lehet nevetni, bambulni, gondolkodni, szeretni, magunkat is, meg ezeket a filmi rokonokat. Talán helyettünk szenvednek.

Biztosan másnak is vannak ilyen rosszgyerek-élményei, amikor elcipelik a hangversenyre, és látja, hogy azért ebből még lehet valami. Ott van mindenféle brutális hangszer, tam-tam meg üstdob, és van mellette egy ember ütővel a kézben, ebből még lesz valami. Eljön a pillanat, és az az ember akkorát belevág a dobba, hogy beszakad a bőr. És tényleg eljön a pillanat, és az ember, akitől oly sokat vártunk, föláll, készül, aztán egészen irinyó-pirinyót üt csak az üstdobba, alig hallani, csak úgy valami távoli döngés, nahát, ezért igazán kár volt annyit izgulni. Ennyi is elég, mondaná, ha kérdeznék, nem ő a főszereplő, meg eleve, az üstdobnak csak a szélét szabad ütni, mert középen csúnya a hangja. Szóval ez sem az, amit szeretnénk.  

Leszámítva, ha Veress Sándor 2. szimfóniáját játsszák, mert ott azért kap az üstdob, ha nem is hideget-meleget, de kicsit-nagyot. Na, végre.

Ez volt érvényes az egész koncertre, ez a na, végre. Na, végre azt teszik a Nemzeti Filharmonikusok, amit nevük alapján tenniük kell: magyar szerzőket játszanak, Bartókot és Veress Sándort. Na, végre, úgy játszanak, ahogy kell, bátran, határozottan, értelmesen. Ehhez, persze, kellett egy svájci is, Heinz Holliger, Veress Sándor tanítványa, és munkásságának feltétlen (azt hiszem) híve. Ami a karmesterségét illeti, az ember épp ennél a zenekarnál értette meg, hogy a karmesterség nem abból áll, hogy ki mennyire kifejezően bökdösi a levegőt a pálcával, hanem hogy mi történik a próbákon, és a nehéz vagy nem játszott művekkel mennyire érzi magát biztonságban a zenekar. Ha igen, akkor a közönség is biztonságban érzi magát, nem akarnak megetetni velünk semmi konzervet vagy félkész árut, itt és most ez a világ legszebb zenéje, azért játsszák. Azért hallgatjuk.

Ennyi is elég, de ha nem volna az, akkor még jött egy Ilya Gringolts a Veress Hegedűversenyhez, majdnem ugyanez, semmi hókusz, semmi pókusz, csak hegedülés, tisztán, pontosan, szép hangon, szerényen és odaadással.

Ki sejtette, hogy ez lesz belőle? A nézőszám alapján: kevesen.

A fordítás, mármint a szövegek fordítása nálunk szent dolog, legyen is az, megérdemli. Általa tesszük a világot magyarrá, sajáttá, átélhetővé, neki köszönhetjük, hogy Shakespeare még mindig a legmegbízhatóbb magyar drámaíró, hogy Rimbaud nekünk pengeti a cipőfűzőjét az árokparton, és így tovább. De mi van, ha meg akarjuk fordítani a fordítást, sátídrof, általa akarunk megmutatkozni a világban. Akkor persze rájön az ember, hogy az egész mennyire reménytelen, hogy mennyire felfoghatatlan egymásnak két kultúra, hiába vannak itt is, ott is emberek a vonal végén.

Nem valami bonyolult dologra gondolok, egyszerűen csak föltettem egy régi lemezt, még az első (és a jelek szerint egyetlen) Bartók-összkiadásból, a Cantata profanát, Ferencsik vezényletével. A Cantata egy kicsit rövid egy lemezoldalra, tehát utána tették a Húsz magyar népdalból azt az ötöt, amit maga Bartók hangszerelt meg. A többi tizenötöt majd Kocsis Zoltán fogja úgy harminc évvel később. (A lemezborítón nem találtam hivatalos évszámot, de a művész-életrajzokban 1971 a legfrissebb esemény.) Az utolsó dal az ötből a Párosító. Mindenki ismeri, Virágéknál ég a világ, legfeljebb az a meglepetés, hogy az eredetiben neki nem csak a füle jutott, nyilván a békának nincs is füle, hanem a fara, így kímélték az óvodások fantáziáját, gondolom. Na de mindez három nyelvre le is van fordítva. Németül például így hangzik: Michel Puschkasch kommt in Eile / Kriegt nur noch die Hinterteile/ susasum susasum/Ritze ratze bum bum bum.

Ha egy német anyanyelvű ezek alapján úgy gondolja, hogy a magyarok normálisak, le a kalappal előtte.

Azt szokták mondani, hogy minden vezető karmester csak arra vigyáz, hogy kizárólag magánál rosszabb karmestert hívjon meg vendégül. Lehet, hogy igaz, vagy van igazság benne, de néha a feladat nem is annyira egyszerű. Hogy mást ne mondjak: Keller András vajon kit hívhatna meg ezen az alapon a Concerto Budapesthez?

Baráti Kristófot.  

Hú, ez most tényleg rossz volt. És nem akarok kapkodni, meg elrontani bármit is, a karmesterség leginkább a gyakorlatban tanulható meg, azon meg nincs mit vitatkozni, hogy Baráti Kristóf muzikális, vannak zenei elképzelései, és minden olyannal rendelkezik, ami lényeges egy karmester számára. De hát Keller András maga nem pont ilyen? Aztán mégsem szokott meggyőző lenni.

Várjuk ki a végét, de ez most rossz volt. Trisztán-előjáték, szaggatottan, lassan, de ez a lassúság nem az időt állította meg, hanem magát a zenét, nye-nye-nyü-nyü, jöttek a hangok egymás után, és nem lehetett rájönni, miért jönnek, és miért pont ezek a hangok, egyáltalán: mi van. Aztán érkezett Mihail Pletnyov, furcsa módon ő is indokolatlanul lassú volt, azzal a különbséggel, hogy azért a lassú Pletnyov értelmesen zenél, csak idegesítően. Tagol, formája van a zeneműnek, csak az ember úgy érzi magát, mintha már negyven perce nézné ugyanazt a halat ugyanabban az akváriumban.  

A második részben Franck d-moll szimfóniája hangzott el, annak azért manapság már van tétje, mert a mű maga lassan kezd kikopni a repertoárból. Ha jól játsszák, akkor az ember azt érzi, miért nem hallja ezt gyakrabban, ha rosszul, akkor meg még ez is sok, inkább az nem világos, mi volt a darab titka, hogy évtizedeken át népszerű lehetett. Lehet találgatni, hogy ez most melyik eset volt.

Olyan lemezem van, amelynek egyik oldalán Schumann Zongoraötöse, a másikon a Zongoranégyese hallható. Kézenfekvő kiadói megoldás, a szerző ugyanaz, többnyire az előadók is lehetnek ugyanazok, értelemszerűen egy hegedűssel kevesebb kell a B oldalhoz (ha még érvényes ez a kifejezés).  Az én lemezemen nem pont így van, a vonósnégyes illetve hármas ugyanaz, a Juilliard Quartet tagjai, a zongorista viszont az ötösben Leonard Bernstein, a négyesben Glenn Gould.

Voltaképpen csak azon gondolkodom, hogy becsap-e a két zongorista, vagy éppen ők hívják föl a figyelmet arra, mennyire különböző két zeneműről van szó. A kettőből a Zongoraötös a népszerűbb, könnyebben adja magát, és nyilván nem véletlen, hogy Schumann után ez lett a nagy zeneszerzők zongoraötös-összeállítása, vonósnégyes plusz zongora. Előtte Schubert volt a követendő vagy követhető minta, a második hegedű helyett egy nagybőgő, ahogy a Pisztrángötösben van. Lehet mondani, hogy Schumann kinyírta Schubertet, de persze a Pisztrángötöst nem.  A Zongoranégyesnek mindig volt valami B-oldal jellege, igen, olyan, de nem annyira szééééép, valahogy a Zongoraötös párja, de soha nem mondják az ötösre, hogy a Zongoranégyes párja.

Érzem, hogy kezdek belebonyolódni, holott csak annyit akartam mondani, mennyire különös, hogy bár mindkét művet úgy írta Schumann, hogy a zongoránál a feleségét képzelte el, a két zenei elképzelés mennyire elválik egymástól. A Zongoraötös egy csapatnak látszik, amit a zongora vezet, a Zongoranégyes meg mintha épp ellentétes koncepció volna, vannak a vonósok, és tőlük elválik, az együttműködésben is csak még magányosabbnak hat a zongora.

Nyilván ez nem független attól, hogy Bernstein elsősorban mégis karmester volt, aki a zenészek és önmaga összefogására számított, Gould meg szólista, aki most éppen együtt játszik másik három fazonnal, de soha nem érezte közülük egynek magát.

Próbáltam ellenőrző kísérleteket folytatni, másokkal is meghallgatni a két darabot, de ha az ember agyát megfertőzte valami hülye (vagy okos) gondolat, nem tud szabadulni tőle, most már mindig így hallom a két művet.  A különös az, hogy a darabok között épp csak hónapok teltek el, az ötös után írta Schumann a négyest, még ugyanabban az évben, mondhatni, hogy a bevált modellből ment el az ismeretlen felé, ezt is lehet mindenféleképpen értelmezni. Akár a Schumann-arcképeket: itt egy ember, aki láthatólag sült bolond, de nagyon-nagyon-nagyon igyekszik normálisnak látszani. Vagy itt egy ember, aki olyan, amilyennek lennünk kellene.

Nem becsapás, csak játék, és eléggé föl is hívják a figyelmet a játékra ahhoz, hogy ne érezzük becsapva magunkat. A Mai Manó Házban még a jövő héten megnézhető a Shimmel Zohar-kiállítás, egy nemrég fölfedezett 19. századi New York-i fotós hagyatéka, aki egy napfényes műteremben készítette különös képeit különös emberekről.

Játéknak azért elég jó, mert végig van játszva, amikor azt mondaná az ember, hogy ilyen nincs, görkorcsolyás szendvicsasszony, ruhájára tűzött fényképekkel csalogatja a lehetséges klienseket, akkor kiderül, hogy éppenséggel lehetséges, a görkorcsolya a 19. században már föl volt találva. Ilyen sincs, óvszert kötögető leány, de kiderül, hogy létezett a segédeszköz, bár ebben a formában nem hiszem, hogy megbízható fogamzásgátló lett volna.

Mindegy, a képek szépek, a technika korhű, és van, akinek örömet okoz, ha azt érzi, hogy átlát a szitán. Ha jól veszem észre én is épp ezzel foglalkozom. Az eredeti kiállításhoz azért mi is hozzáadjuk a magunkét, ha nem is fényképen, de egy történettel, amely szerint az amerikai hódok megmentője Kossuth Lajos lett volna. A hódokat annyira vadászták a prémjükért, hogy már a kihalás szélére jutottak. Persze, a hódprém értékes, ráadásul a nyúlszőrrel ellentétben vízálló, így a belőle készített kalap nagyszerű viseletnek számított az esernyő feltalálása előtt. (Ámbár azt nem tudom, mikor találták föl az esernyőt.) És ekkor jött Kossuth Lajos. Megérkezett Amerikába, gyújtó hatású beszédeket mondott, és ha a hadsereg nem is indult meg Magyarország fölszabadítására, de az emberek elkezdtek Kossuth-kalapot viselni, ezáltal a hódok megmenekültek.

Hogy miért ne lehetne Kossuth-kalapot hódszőrből készíteni, azt sajnos nem tudom.

Van egy józan beosztás, hogy minden húsvétra jusson egy passió, én nemigen tudom tartani magam hozzá, általában egy húsvétra több is jut. Az viszont biztos, hogy a tegnapi Müpa-előadást nem tudom egynek elszámolni, mert bár szenvedni lehetett…

Rendben, olcsó poén.  

De tényleg nem az volt, már az elejétől kezdve nem volt az, akkor azt hittem, csak a tempó miatt, ami olyan régizenésen lendületes volt a nyitókórusban, de a lendület furcsa módon nem járt fokozott drámaisággal, csak sietéssel. Valahogy minden-minden elmaradt attól, aminek lennie kellett volna, eltekintve attól az egy szépséges, de nem zenei körülménytől, hogy a szoprán énekesnő várandós volt, és ez önmagában cáfolta a nagy reménytelenséget: nem egyszerűen a húsvétra készültünk, de már a karácsonyra is. A kórus nemcsak sietett (csak az elején), de csúnyán is szólt, rossz, éles női szekciókkal, rejtőzködő tenorokkal. Voltképpen egyik szólista sem tetszett, Jézusnak szép hangja volt, de nem elég szép, az Evangélista drámaian adta elő a szólamát, de bele volt szeretve önnön előadói nagyszerűségébe, viszont a hangja felső regisztere vinnyogós volt. A fuvola darabokra szaggatta a szólókat, pedig amúgy ez a puha, fás hangszín igazán tetszetős lett volna, a szólóhegedű elveszett, küzdeni kellett az álommal. Ámbár az a halál testvére, de mégsem ez volna a legáhítottabb előadói cél.

Nem tudom. Próbáltak eleget? Vagy a múlt heti két Manon Lescaut ennyit kivett volna Vashegyi Györgyből? Ha láttam volna, talán most másképp volnék ideges.