Istvántól is volna mit, de most Zsigmondra gondolok, a vadászíróra, mondanám, hogy gyermekkorom bálványára, de talán felnőttkoromnak is bálványa. Ha bálvány az, aki valahogy eszébe jut az embernek bizonyos pillanatokban. Például, amikor árust látok, aki viszi a nyakában a motyót, és mindig rengeteg a motyó, látszik, hogy nem arról van szó, ezt még eladom, és aztán nyugodtan hajtom álomra a fejem, utazok haza. Biztosan van, aki tudja, hogy is van ez, ránézésre azt mondanám, hogy ők csak megbízottak, van mögöttük egy alkalmazó, aki összevásárolja a törülközőket, sálakat, úszógumikat, aztán kiküldi az embereit a tengerpartra, adják el, amit csak lehet, az unatkozóknak.
Ilyenkor jut eszembe Széchenyi Zsigmond. Talán a Naharban van, hogy megrohanják a hajót a csecsebecse-árusok, és az utasok óriási alkudozásba kezdenek, a végén pedig összehasonlítják az árakat, ki volt szemfülesebb, ki tudta olcsóbban megvenni ugyanazt a korall karkötőt, vagy bármit. Széchenyi meg csak a fejét csóválja: azok, akik gondolkodás nélkül adnak ki százezreket egy új autóért, aranyóráért, vagy éppen azért az indiai útért, amin részt vesznek, most fél piaszter árengedményért küzdenek, és büszkék, hogy a nyomorult árus nem tudott kifogni rajtuk.
Mert ez megy a saját szintünkön is. Mennyi a törülköző? Tizenkét euró. Nehogymár. Nyolc. Tizenegy. A végén, persze, megállunk tíznél, idény végén talán nyolcnál, hogy a fene egyen meg bennünket. Rugdosni csak őket tudjuk. És ha tudjuk, meg is tesszük.