Van egy jelenet a Kleopátra című filmben, aminek mindig utána akartam nézni. Ez tényleg így volt? Aki látta, nem felejti, bár, gondolom, a Kleopátrát is utoléri a filmek sorsa: egyre kevesebben látták. Mondhatni, generációs szakadék lehet belőle, vagy ha nem is szakadék, de szakadék jelző, olyan, mint a fényképezésnél, hogy ki az, aki belenéz, és ki az, aki maga elé tartja a gépet.

Kleopátránál maradva, van egy jelenet, amikor Kleopátrának feltétlenül találkoznia kell Julius Caesarral, ez a történelemben is így volt, Caesar dúl-fúl, hogy Ptolemaiosz kivégeztette Pompeiust, átkel Egyiptomba, Kleopátra száműzetésben (vagy menekülőben), és megérti, hogy ha Caesart a maga oldalára...

Utálom... ez túl erős, és nem is illik az emelkedett hangulatomhoz. De azért elég hülyének tartom azokat, akik a hasuk miatt utaznak, vagy jó, nem a hasuk, de a nyelvük, az ízlelőbimbóik miatt, akik csak arról tudnak beszélni, mit ettek, hol, mikor, mennyiért. Így aztán most nem mesélem el a tegnapi vacsorámat, a piros közepű, szélén mégis ropogós tonhalat, meg a mellé kapott libamájat, a sült újhagymát, meg azt a kis sárga virágot, ami az egészet díszítette. Meg a desszertet sem, zabaione fagylalt formájában, kis, kakaós tésztán, meglocsolva 2002-es sherryvel. Komolyan mondom, néha vágyom arra, hogy kiderüljön: becsapnak, a huszonéves sherry legfeljebb csak kettő múlt, csupán áttöltötték egy régi üvegbe, vagy nem is sherry, hanem juharszirup...

Mióta is várom, hogy megnyíljon ez a kiállítás? Mióta megláttam a Szépművészeti oldalsó falán az oroszlánt. Kocsiból, esőben, de hogy tényleg, eljön. Aztán mentem arra biciklivel, és rájöttem, hogy nem is az oroszlán van a képen, hanem egy szörny, a sárkánykígyó, bár ebben a névben, csak két állat van benne, a sárkány és a kígyó, a szörny ennél összetettebb, a szó szoros értelmében. A feje szarvasvipera, a teste pikkelyes, a mellső lába oroszlán, a hátsó keselyű, a farka skorpió. Csoda, hogy össze tudtak rakni egy viszonylag félelmetes állatot, de azért nem ijedek meg tőle, azokon a karmos madárlábakon nem ér utol.

Hanem az oroszlán. Körülbelül akkora, mint egy igazi oroszlán, láttam Bécsben, kék háttérben okkersárga test, éjszakánk erdejében sárga láng, tudom, az a...

Mikor a Rádiózenekar évadnyitó hangversenyéről szóló beszámolót írtam, azt is el akartam mondani, hogy Holst The Planets című műve előadásának színvonala azért sem mellékes kérdés, mert ez nálunk ritkán játszott darab. Úgy értem, egy elrontott Ötödik szimfónia után senkiben nem az a kérdés fogalmazódik meg, hogy vajon a mű elég jó-e, az a tudás már közkincs. De Holst zenéjének még a magyar címe is változó, hol A bolygóknak, hol A planétáknak fordítják, ha egyáltalán, mert hogy szökőévenként tűzik műsorra, más Holst-műveket három vagy négy szökőévenként sem, az ember arra is kíváncsi, mit szeret a nagyvilág ezen a zeneszerzőn...

Emlékszem, hogy mennyire fennakadt a szemem, amikor a Sinkovits Imréről szóló nekrológban azt írta Zappe László, hogy mennyire kiváló Törpapa volt. Ez valami vicc? Vagy újságírói zavar, annyira nem volt oda Sinkovits művészetétől, de nem most van itt a hely és az idő, így aztán működésének mellékszálait sorolja: Törpapa, Barbapapa, általában a –papa végződésű rajzfilmfigurák.

Telik-múlik az idő, és látom, amit látok. Ezek a legmaradandóbb élmények. Nyilván a Nemzeti Színház előtti szobroknál nem tehették ki Törpapát, Sinkovitsra emlékezve, nem is tették, Mózesként zúzza szét a kőtáblákat, de ha azt nézzük, mi az, ami a színészéletből generációkon át fennmarad, akkor a jó...

Valószínűleg egy kicsit korán láttam a Konvoj című filmet, már csak azért is, mert akkor még nem tudtam, mit jelent a konvoj szó. Azt hittem, Cowboy a film címe, ami egyébként nem nagy tévedés, végül is ez egy western, Sam Peckinpah rendezte, csak lovak helyett kamionokkal mennek a prérin, és Kris Kristofferson a főszereplő.

A kérdést némileg bonyolítja, hogy ez egy elég különös film, abból a szempontból, hogy nem a dalt írták a filmhez, hanem a filmet a dalhoz, 1975-ben volt a slágerlistán a Convoy, történetes dal, kamionoslázadás Amerikában, szóval az is lehet, hogy ez már keveredik bennem, csak a dalra hittem Komjáthy...

Hallgatom a kazettáimat, épp Ella Fitzgerald akadt a kezembe, a Gershwin Songbook, és megint csak ámulatba estem. Nem Fitzgeraldtól, nem is Gershwintől, pontosabban Gershwintől, de nem George-tól, hanem Irától, a szövegektől. Vicces is, zenei is, pontos és derűs, a derűben azért hirtelen elkomolyodó, aminek egy dalszövegnek lennie kell. A kérdés, hogy ő írt olyanokat, amilyennek egy dalszövegnek lennie kell, vagy azért kell olyannak lennie egy dalszövegek, mert Ira Gershwin határozta meg, hogy milyen az igazi, jó dalszöveg.

Ira becenév, Israel a teljes, és az ember szereti azt képzelni, hogy ő a nagy Gershwin öccse, akire annyi fény jutott a bátyja dicsőségéből, hogy még őt is...