Lehet, hogy a történetben igazán Chopin apja az érdekes. Mert azt valamennyien megtanuljuk az iskolában, hogy Chopin a lengyelek nagy zeneszerzője, és azon kevesen töprengünk el, hogy ha egyszer lengyel, akkor miért így kell mondani a nevét. Ja, biztosan azért, mert Párizsba költözött, ott élt, és ott így mondták, de ő alapjában véve „Kopin” volt.

De hát nem. Ha lengyelül írt levelet, néha (ritkán) ő is Szopen formában írta alá, a Chopin az eredeti írásmód, mert az apja francia volt. Az ember fantáziája beindul, hogy biztosan szerelemből lett lengyellé, követte szíve hölgyét a hidegbe, de szó sincs róla. Lengyel támogatóját követte a hidegbe, aztán ott ragadt Lengyelországban, mert attól félt, hogy ha visszatér a francia forradalomba, besorozzák a hadseregbe. Ez az antimilitarista álláspont furcsa módon nem akadályozta meg abban, hogy hadnagyként szolgáljon Kosciuszko seregében, ahol meg is sebesült. Felépülése után Nicolas (Mikolaj) Chopin egy ideig megpróbált megélni abból, hogy ő francia, mert a jobb családokban mindig volt egy francia ismerős (így került az Anyeginben Tatjanáékhoz Monsieur Triquet, hogy aztán egy jó kis dalt énekeljen az operai Anyeginben), majd gimnáziumi franciatanár lett. Állítólag nem vágyódott vissza Franciaországba. Nem úgy a fia.  

Ha egy dobásunk volna az életben, egy lehetőségünk, hogy meghallgassuk Mahler 4. szimfóniáját, akkor nem javasolnám senkinek a karmester Andris Nelsonst, mint idegenvezetőt. A jelenség amúgy is érdekes, az ember látja, hogy bizonyos karrierek elindulnak a világban, és nem tudni pontosan, hogy miért. Nelsons is készített már Sosztakovics és Bruckner sorozatot, miközben az ember egyre csak azt kérdezte magától: miért pont ő? Mi az, amit ő jobban tud, vagy másképp tud ezekről a szerzőkről, miért kell feltétlenül megismerni az interpretációs véleményét ezekkel a szerzőkkel kapcsolatban?

A miért talán most is érvényes kérdés, de hogy az előadás nem a szokásos Mahler Negyedik volt, az is biztos. Vagyis inkább az a kérdés, hogy rendben, Mahler Negyedik, de szimfónia? A szó mahleri értelmében egész világ, teljes kör vagy tökéletes gömb, világkép, vallomás, állásfoglalás, hitvallás?

A zenekar a lipcsei Gewandhaus, egy kicsit más, mint amilyennek az ember előre elképzel egy nagy-nagy német zenekart, nem olyan végtelenül fegyelmezett és precíz, de a koncert első része (Dvořák: Az aranyrokka) alatt végig annak örültem, mennyire jó lesz majd hallani egy ilyen elsőhegedűstől a szólókat a Mahlerben. Aztán a Mahler alatt annak örültem, hogy ilyen első csellistát lehet hallani, mert mintha ő lett volna az igazi ász a vonóskarból, azokkal a szédítő és pontos glisszandókkal.

Lehet, hogy hallgatóként már ilyenkor is Nelsons partitúrájából játszunk, a zenekar nála mintha nem volna több, mint a muzsikusok együttese, a szimfónia mintha nem volna több, mint tételek egymásutánja. Köztük egy egészen különlegesen lassú és halk harmadikkal, és a negyedikkel, amit nem lehetett könnyű elénekelnie a márványból faragott Nikola Hillebrandnak, halk volt és a tartott hangok megdolgoztatták az énekesnő vitálkapacitását. És, persze, minden volt, csak nem bepillantás a mennyországba.  Ezt üzeni Andris Nelsons Mahlernek: nem versz át, Gustav.

Nem tudom, véletlenül vagy szándékosan, de a Gyalogáldozat című film ment valamelyik este. Nyilván szándékosan, a kérdés az, hogy a szándék az után született-e, hogy Borisz Szpasszkij február végén meghalt. Mert a film erről szól, a Szpasszkij- Fischer világbajnoki döntőről, amire én is emlékszem, hiszen halálra izgultuk magunkat Bobby Fischerért, és nem is hiába. Végül nyert a szabadság a ruszkik ellen. Szép is volt a világ, amikor még tudta az ember, ki a jó és ki a rossz(ki).

Nyilván akkor sem tudtuk, utólag kiderült, hogy Fischer sem volt annyira jó fej, Szpasszkij is mennyire elegáns volt Fischer győzelménél, amikor az amerikai átvette a vezetést, felállva tapsolta meg az ellenfelét. De ez a kellemes jók a rosszak ellen leosztás mégis rengeteg tömegkulturális szándékot katalizált, a film mellett a Sakk című musicalt, vagy az akkor már kifulladónak látszó Rocky sorozat negyedik részét.

A történetnek mégis a vége a legszebb. Szpasszkij és Fischer újra játszott egymás ellen, csak játékból, emlékül, sok pénzért. Csak nem jó helyen, nem jó időben. Belgrádban és Montenegróban, a délszláv háború alatt, amikor az ENSZ szankciók voltak érvényben. A meccset megint Fischer nyerte, a pénzt elosztották, ezzel nem volt baj, csak tizenkét évvel később az épp Japánban élő Fischert elkapták, hogy lejárt útlevéllel él az országban, és haza akarták küldeni Amerikába. Ahol viszont börtönbüntetés várt volna rá a szankciók megszegése miatt. Szpasszkij akkor levelet írt az ifjabb Bush elnöknek: „Ugyanazt a bűnt követtük el. Tartóztasson le engem is. Zárjanak Bobbyval közös zárkába. És adjanak egy sakk készletet.”

Szokatlanul szép virágcsokrot kapott tegnap a Müpában Zubin Mehta, persze, elkezdődött vele a szokásos vacakolás, nem mindig tudnak a férfi fellépők mit kezdeni a virágjukkal. Többnyire odaadják valakinek, de Zubin Mehta nincs most olyan kondícióban, hogy csak úgy csokrokat hajigáljon, nagy nehezen előre hívott valakit a zenekarból, ő lett a szerencsés virágtulajdonos.

Nem tudom, van-e különbség virág és virág között a művészeti intézményekben, akit jobban szeretünk vagy nagyobbra tartunk, nagyobb csokrot is kap, és hogy van-e vetélkedő az intézmények között, ki nagyvonalúbb csokorkérdésben. A legkínosabb biztosan az Opera, mert ők egy dobozt is átadnak. Mindig gondoltam, hogy az valami bonbon, de nem hittem, annyira idétlen és kisstílű, legközelebb majd egy sportszelettel lepik meg a fellépő világsztárt. Nem biztos, persze, hogy bonbon van a dobozban, nem ellenőriztem, de legutóbb Vittorio Grigolo a magáét átadta a közönség egy tagjának, jelezve, hogy neki ilyet nem szabad fogyasztania, vigyázni kell a vonalaira.  

A tegnapi Müpa-csokor azért is volt meglepetés, mert azelőtt mintha ezekhez a kóró-jellegű növényekhez ragaszkodtak volna, hosszúkás, zöldben bő növényekhez, amit jól sehogy sem lehet tartani, idétlen, ha függőleges, idétlen, ha vízszintesen áll. A nyerő nálam egyértelműen  a Zeneakadémia, elegáns, szép, színes csokrétákat kapnak a fellépők, ha tippelni kellene, azt mondanám, hogy az Ariosóban köttetik, már a cég neve is muzikális. Persze, vacakolni ezzel is lehet, legutóbb Ránki Dezső lett volna a megajándékozott, csak a virágátadó kisasszonyt nem avatták be, hogy ki a célszemély, így ő a karmester Maxim Rysanovot virágozta föl. Rysanov sejtette, hogy nem rá gondolnak, hiszen még vezényelt a koncert második felében, így rögtön továbbadta Ránkinak, aki egy lépést hátra téve, két kezét fölemelve jelezte, hogy köszi, neki nem kell, de aztán a helyzetet megmentendő, mégis elfogadta a csokrot, és rögtön továbbadta a MÁV szimfonikusok koncertmesterének. Pech, mert ő is férfi volt. Mindegy, a végén remélhetőleg valaki örült a csokornak.

A vígszínházi Büszkeség és balítélet miatt, ha nem is néztem újra, de eszembe jutott, nem az, ami mindenkinek, a sorozat, hanem a 2005-ös film. Talán nem is volna rossz, ha nem Keira Knightley benne Elizabeth, vagy ha nem Matthew Macfadyan benne Mr Darcy. Utóbbi sokat küszködött a szereppel, de hát mégis színész, előbbivel meg a nézőnek kell küszködnie, mert mégsem annyira színésznő. Mindegy, nem is az egész film volt az eszemben, csak a jelenet, amikor Elizabeth Pemberley-be megy, és belép a szoborcsarnokba. Bámulja a klasszicista márványokat, főleg Mr Darcy büsztjét, meg egy elfátyolozott női fejet. De tényleg, milyen szép, meg mennyire technikás szobor, ámultam akkor én is, márványból fátyolt, azért ahhoz kell tudni vésni-faragni? Ki lehet a szobrász?

Ma már nem nehéz kideríteni: Raffaele Monti. Ez persze azt is jelenti, hogy Elizabeth időugrott, mert ha nem is tudom megmondani, pontosan mikor játszódik a Büszkeség és balítélet (az első megjelenés 1813, de Jane Austen az első változatot még 1796-ban kezdte írni), Raffaele Monti később született, 1818-ban. Tehetséges fiatalként dolgozott Milánóban, amikor a műhelyébe betoppant Lord Cavendish. A lord ismerte Canovát, és Canova azt mondta, hogy tíz évet adna az életéből, ha olyat tudna faragni, mint Giuseppe Sanmartino, aki a lefátyolozott halott Krisztust készítette. De hát ilyet ő is tud, gondolta, vagy mondta Raffaele Monti, és elfogadta Cavendish megbízását egy lefátyolozott Veszta szűzre. Arra a szoborra, amit Elizabeth-Keira néz a filmben.

A folytatás aztán nem lett annyira szép, nem véletlenül nem ismerős Raffaele Monti neve (én legalábbis ezzel biztatom magam). A 48-as forradalom után Monti Londonba költözött, egyik sztárja volt az 1851-es londoni világkiállításnak, kint voltak a lefátyolozott márványai a Crystal Palace-ban, divatba jött, de aztán ki is ment a divatból, anélkül, hogy igazi, nagy vagyont faragott volna össze magának. Londonban halt meg, 1881-ben. Addigra a szobrász szerszámait már régen eladta.

Azt hiszem, egyszerre túl nagy adagot vettem be Medveczky Balázsból. Amikor megjött a Vígszínház karácsonyi üdvözlete, még meg kellett néznem a honlapon, melyik is az a fiatal színművész, akinek karmester az édesapja, tegnap meg egész este Büszkeség és balítélet. Nem Mr Darcy, de Bingley, azzal a vicces jelmeztervezői megoldással, hogy mindenki talpig hófehérben, Mr Bingley térdnadrágban, vékony lábszárához egy, talán 45-ös cipőben, amitől az egyébként komolyan veendő figura olyan volt, mint a McDonald’s Ronnie bohóca, csak tiszta fehérben. És amikor az ember az előadás súlyát nyögve hazatér, a Hunyadi megy a Super tv2-n, és tényleg annyira fáj. Nem a ráfordított összeg, azt aligha adták volna nekem, vagy csak közvetve, más film formájában, de azért ilyen ráfordítással kihozni egy török sorozat szintű valamit. Amiben időnként törökül is beszélnek… Ahogy Medveczky Balázs a kamera előtt létezik… Ahogy komoran néz, ahogy beszél. Ahogy szinte mindenki a filmszínészetet gyakorolja. Ahányféleképpen teszik…

Ha van tanulsága az első két résznek, az leginkább a filmrendezésről szól, hogy biztosan rengeteget tudnak, drónfelvétel, csatajelenet, meg hogyan lehet számítógéppel bénán megalkotni Buda várát a 15. században, de látszik, hogy nagyon zavarja az ifjabb generációt a film egyelőre elkerülhetetlen eleme, a színész. Valamit ki kellene találni ellenük.

Sejtettem, hogy a Lúdanyó meséi nem kifejezetten a MÁV Szimfonikusoknak való mű, de miért is nem? Sok a szóló, és az egésznek van valami selymes, illatos, titkos világa, rejtelem és sejtelem, azt nem érzi az ember a MÁV legsajátabb területének. De nem baj, valahogy belépőnek jó volt, úgy értem, belépőnek a koncerthez, és egyébként belépőnek a műhöz is: ennyire nehéz a megszólaltatás, el lehet képzelni, mennyire nehéz mindaz, ami a puszta megszólaltatáson túl van. Ha volna valami nagy Ravel-kultusz nálunk, ha az évforduló örömére mindenki Ravelt játszana, talán volna is hová belépnünk.

A Tündéri kertbe. Ez a Lúdanyó utolsó tétele, és aztán szerelgetnek, eltűnnek a süllyesztőben, feljön a zongora, betipeg Ránki Dezső, és Isten hozott a kertben. Először is. Ránki Dezső valamikor huszonöt évvel ezelőtt abbahagyta az öregedést. Külsőleg is, belsőleg nem tudom, játékra is, pont olyan makulátlanul zongorázik, mint évtizedek óta mindig. Lekerekíti a szélsőségeket, nem rohan el a zárótétellel, és nem eszi meg a lírai penész a lassú tételt. Az ember azt hinné, hogy pont ezt nem szereti, hogy több karaktert vágyna, de hát miért akarnánk mást, mint amit Ravel akart?

És közben, ez már az én bajom, eszembe jut, mennyit hallgattam azelőtt a Lúdanyó meséit, a kétzongorás változatot vele és Kocsis Zoltánnal, nem is kell múlt időben mondani, most is előveszem a lemezt. Hát ez a tündéri kert. Ahol mindenki boldogan él. Úgy értem: mindenki. Úgy értem: boldogan. Él.

Ma van a napja, Ravel 150. születésnapja, ahogy illik, Ránki Dezső eljátssza a G–dúr zongoraversenyt a Zeneakadémián, majd elmesélem, milyen volt. Most inkább valami okosat kellene mondani róla, de azt nem tudok, át is adom a szót Petrovics Emilnek, aki egész kis könyvet írt Ravelről, és azt mondta (talán ez a könyvben nincs benne, nem emlékszem), hogy vannak világfordító zeneszerzők, akiktől a zene története más irányt vett, Beethoven vagy Wagner a legkézenfekvőbb példa. És vannak olyanok, akik semmilyen hatással nem voltak a zenetörténetre, egyszerűen csak megírták az életművüket. Nem függetlenül a zenetörténettől, bár mindig azt érzem, hogy Debussy Ravelre gyakorolt hatását eltúlozzák, de aztán senki nem Ravel után ment az újabb komponisták közül. Persze, sok volt a lehetőség, Stravinsky, Bartók, Schönberg, csupa lánglelkű fazon. Minden nagyotmondás távol állt tőle. Milyen benyomást tett önre Amerika? Nagyon szép nyakkendőket lehet ott kapni.

Meg a híres mondás: csak egy zseniális zeneművet írtam, a Bolerót. Abban viszont nincs zene.

A Faustra készülnek az Operaházban, és eszembe jutott, hogy ez olyan opera, amivel nekem magamnak is sikerem volt. Igaz, elég régen, óvodás koromban, amikor az itthoni lemezhallgatások nyomán dalra fakadtam az oviban. Nem valami különlegesen nehéz dalra, csak a Katonaindulóra, „Bátran küzd seregünk, hogyha kell”. Mit énekelsz, te kisfiú? Nem tudtam, hogy jó-e vagy rossz, de azért mondtam, hogy otthon hallottam. Aztán közönségkívánatra ráadást is adtam, a két óvó néni megdicsért, és, persze, az volna a szép befejezés, hogy azóta is rajongok az operáért – de sajnos nem így történt. Utólag, persze, az a fantasztikus, hogy az óvónők simán azonosították egy francia opera kórusát.

De nem is ezt akartam elmesélni, hanem hogy a Faustból Mefisztó rondója azon ritka operai részletek közé tartozik, amelyik magyar fordításban jobb, mint eredetiben. Franciául úgy kezdődik az egész, hogy Le veau d’or est toujours debout. A magyar változat sem hagyja veszni az aranyborjút, de hogy megtartsa az eredeti hangzást, azt énekli Mefisztó, hogy Eladóóóóó, ami szerintem tökéletes. Nemcsak a hangzás miatt, hanem mert az egésznek van valami kikiáltói hangvétele, jó kis elbődülés. Mintha Lányi Viktor jobban tudta volna, mit akar Gounod, mint Gounod maga. A versszak végén meg ahelyett, hogy ismételgetné, hogy conduit le bal, conduit le bal, hosszabban, de választékosabban mondja el ugyanazt. Áll a hajsza, áll a bál stbstb.

Tudom, kihalt műfaj a magyar nyelvű opera, de azért voltak szép pillanatai.

Nem mondom, hogy nagyon sokszor, de időnként eszembe jut a probléma: tulajdonképpen mi ez a Für Elise? Úgy értem, bagatell vagy albumlap, így is, úgy is hívják, az körülbelül mindegy, de hogy ez akkor tényleg rossz zene volna, amit megvetéssel szabad és illik sújtani? Közben mégis Beethoven írta. Néha neki sem jön össze? Vagy ez a szerencséje, hogy bármekkora slágerszerző, annyiszor soha nem játsszák a rádióban, mint a Beatlest, nem tud annyira elhasználódni, mint azok a dalok. Leszámítva a Für Elisét, amiből füreliz lett, és a kaputelefonok ezt nyöszörgik egész álló nap.

Egyszerűsítené a helyzetet, ha kiderülne, hogy a Für Elisét nem is Beethoven írta, ami nem is teljes képtelenség, hiszen nincs meg a kézirat, a mű viszont csak 1867-ben jelent meg, egy bizonyos Ludwig Nohl találta, másolta és veszítette el a kéziratot.  Aha, aha. Legalábbis gyanús. Csak hát vannak kézírásos vázlatmaradványok, amelyek tényleg Beethoventől valók, és tényleg a Für Elise egy korábbi változata van rajtuk. Mivel egyéb adat nincs, az sem világos, hogy ki lehetett Elise, illetve van három jelölt, abból az egyiket Therese-nek hívják, de hátha Nohl csak rosszul olvasta Beethoven csúnya kézírását. Zűrös mű. Nem csoda, hogy egyfelől állandóan szól, vagy legalábbis szólt, másfelől alig találni komoly zongoristát, aki eljátszotta volna. Nekem csak Alfred Brendel jut eszembe, magyar lemezen Kentner Lajos. Lemezre vette még Lang Lang is, csak őt nem mindenki tartja komoly zongoristának.  

Az a baj, hogy nekem tetszik Elise zenéje, és Beethovennek is hallom. Úgy értem, megvan benne az a képesség, hogy megtalálja azt a témát, mai azonnal megmarad a hallgatóban, amitől úgy érzi, úgy érezzük, hogy értjük, mi ez a zene. Aztán tudja, hogy mégis mennyit ér ez a téma, nem ír belőle szimfóniatételt, nem variálja agyon, de két percet kibír a dolog. Lágy és gyengéd, amilyennek Beethoven nem szerette mutatni magát, de attól még ez is ő.

Persze, ha kiderülne, hogy mégis Ludwig Nohl a szerző, akkor kevésbé lelkesen érvelnék Elise mellett. De akkor miért nem írt Nohl még húsz ilyet?