John Ogdon volt valamelyik napom főszereplője. Nem érdemben, úgy értem, nem a lemezeit hallgattam (van belőle, de nem sok), csak az életén szörnyülködtem. Ogdon volt sokak szerint a valaha élt legjobb angol zongorista, annyira biztosan jó volt, hogy megnyerje a 2. Csajkovszkij-versenyt, ami azért elég nagy szó. Főleg úgy, hogy az elsőt, számomra meglepő korrektséggel az amerikai Van Cliburn nyerte. És akkor jön a második, és újra egy nyugati? De Ogdon tényleg nyert. Igaz, kiosztottak egy másik első díjat is, és azt egy akkor szovjetnek mondott zongorista nyerte, Vladimir Ashkenazy.

Ogdon karrierje természetesen megindult, koncertek itt és ott, előbb a Szovjetunióban, aztán az egész világon, a teherbírása végtelenek látszott, évente...

Volt egy ilyen Omega-szám, Az arcnélküli ember. Koncerten nem hiszem, hogy játszották, Haumann Péter beszélt, az együttes tagjai csak kísértek, zenével, meg szavalókórusként: az arcnélküli ember ma még jóbarát, de játszi könnyedséggel köpönyeget vált.

Csak azért mondom, hogy az ötlet mennyire kézenfekvő, de ha meg is valósítják, nehéz szabadulni tőle. Pedig nem úgy valósítják meg, ahogy ma szokás, mindenféle arcfeszesítő izékkel meg párnákkal, csak filmen lehet látni a Punta della Doganában. Befelé menet figyelmeztetnek, hogy odabent sötét van, és tényleg, szokni kell, hogy barlanglakók leszünk újra, akik a barlang fala helyett egy vásznat néznek. A vásznon film, holdbéli táj, de nem is a Föld Holdja-béli...

Nem vagyok biztos benne, mi is a sikeres előadói pálya emléke. Mindenki ismeri a nevét, vagy mindenki ismeri valamelyik fellépését? Az a fontos, hogy Kabos Gyula, vagy az, hogy „a hagymát is hagymával”? Láttam Olaszországban, hogy Caterina Valente halálhíre önmagában nem elég információ, mindenütt hozzátették, ő volt az, aki a Bongo cha-cha-chát énekelte.

Tényleg ő volt. Meg még néhány számot, évtizedeken át, összesen tizenhárom nyelven. Szerették mindenütt, Németországban különösen, de Amerikában, Franciaországban, Olaszországban különösen, akkor, amikor még minden országnak saját sztárjai voltak. Ő meg mindenütt, nem függetlenül a nyelvtudásától. Igazi európai jelenség volt. Aztán megjárta Amerikát is, ott sem volt éppen sikertelen, de hát miért lett volna az, énekelt, táncolt, viccelt...

Voltaképpen nem értem, miért nem nagyobb sztár nálunk Jean Cocteau, úgy bánunk vele, mint aki fölött eljárt az idő. Nem biztos, hogy jól emlékszem, de szerintem évek óta nem jelent meg tőle semmi, a filmjeit nem játsszák a tévében sem, a színdarabjait nem tűzik műsorra. Még jó, hogy Velencében másképp van, most zár, de sokáig volt nyitva a Peggy Guggenheim Gyűjteményben egy Cocteau-összegzés, csak nézett az ember, ezt is tudta, meg ezt is, épp csak zenét nem szerzett, de librettót írt Stravinskynak, szépen rajzolt, díszletet tervezett, meg lehet nézni A szépség és a szörnyeteget. Amihez nyúlt, az valamivé vált, nem mondom, hogy feltétlenül arannyá, de Cocteau-vá. És az egész mögött ott van a szexuális felajzottság, mintha tényleg nem volna különbség a szex és az alkotás között...

Vödörrel a sós vizet a tengerbe? Valami ilyesmin töröm a fejemet, hogy ennek voltaképpen mi értelme van, Velencében biennálni, meg egyáltalán, kiállításokat rendezni, amikor úgyis annyi minden megnéznivaló van, akkor is jönnek, ha nincs külön jövetelre biztató esemény. Meg hát hogyan is lehetne versenyezni a múlttal?

Mutatok egy képet, bár voltaképpen átmenet a kép és a szobor között, az alkotó David Hammons...

Nem állítom, hogy ezért jöttem volna Velencébe, de érdekelt a dolog, hiszen annyit beszéltek róla. Hogy visszaszorítsák a turistaforgalnat, Velencében belépőt szednek a vendégektől, ami nyilván hamiskártyázás, öt euró nem fog visszatartani senkit, amikor a Szent Márk téren, a Floriannál  nyolc euró egy kávé, és még ki kell fizetni négy eurót a zenéért is, amit jobb volna, ha nem játszanának. De nem is ez foglalkoztatott, hanem a kivitelezés. Hogyan akarják ezt beszedni? Lezárják a város összes bejáratát, és kapuk előtt növelik tovább a tolongást? Ráadásul a belépti díjat a hírek szerint csak annak kell befizetnie, aki nem marad ott éjszakára, aki valóban múzeumnak tekinti a várost, nem vendég csak látogató. De ezt hogyan lehet bizonyítani? Be kell mutatni valami szállásfoglalást igazoló okiratot? És aki foglalás nélkül jön, magára vessen? Aki meg egy állevélváltást hoz egy álhotellel, az megússza? És amíg mindezt...

Szép előadás a Covent Gardenből a Figaro házassága, és nem is kellett Londonig utazni hozzá, a Cinema MOMban volt az élő közvetítés, ha jól tudom, ismétlés is lesz belőle. Magyar közreműködő (Kálmán Péter), David McVicar rendezés. Előtte beszélgetés a rendezővel, ahol McVicar azt mondta, hogy ha jobban megnézi az ember, a Figaro-trilógia, mármint a három Beaumarchais-darab feminista színház, hiszen a nők mindig okosabbak a történetben, mint a férfiak.

Az ember legyint, hogy persze, korszellem, mármint a mi korunk szelleme, de amit McVicar mond voltaképpen mindig is zavart nézőként. Itt az európai...