Fogok mesélni a belbecsről is, a lemezen lévő zenéről, de egyelőre elakadtam a borítónál. Mert olyan jópofa dolog, a zongorista Bertrand Chamayou cigarettázik a képen. Illetve, azt az ember tudja, hogy biztosan nem cigarettázik, de akkor mit is csinál? Egy csavar van a kezében, a két ujja között, és a csavar arra való, hogy preparálják vele a zongorát, ne legyen olyan szép csengő-bongó hangja. John Cage a szerző. A régi zene és régi hangszerek ellenségei persze azt mondanák, ezen igazán fölösleges annyit fáradozni, elegendő volna visszaállni a fortepianóra vagy a csembalóra, azok se csengenek, nem is bonganak.

Nem ez a lényeg, hanem a lemezborítón a cigaretta, ami eltűnt az idők során. Régebben még lehetett dohányozni a muzsikusoknak, Casals pipázott, Rubinstein szivarozott, de a maiak lemezen ilyesmit nem tehetnek. És volt egy érdekes pillanat, amikor tették is, meg nem is.

Maurizio Pollini Debussy lemezén látszólag semmi kifogásolnivaló nincsen, legfeljebb azon csodálkozik az ember, hogy a fotós levágta a zongorista kezét a képről, ha már zongorista, a képek általában a kezet szokták hangsúlyozni, de nála nem. Illetve, aki látta valaha a kép eredetijét, annak talán feltűnt, hogy bizony, nem véletlenül amputálták szegén Pollini kezét, eredetileg cigarettát tartott benne, de nem lehetett az ifjúságot ilyen rejtett propagandával mérgezni.

Már csak a fiatalokat kellene rávenni valahogy, hogy Debussyt hallgassanak. Vagy Cage-et.

Nem képzelem magam különösebb nyelvőrnek, nem mondok oltást az injekció helyett, nem földalattizok kényszeresen, csak ha az egyes metróra szállok, nem temetem a kezembe az arcom, ha valakinek meetingje van, és talán csak egy fokkal tetszik jobban, ha valaki számítógépet mond a computer, hajléktalant a homeless helyett. Persze imponál, ha sikerül egy nyelvnek ellenállnia a nagy angol nyomásnak, mint a franciának, ahol az AIDS-et is SIDA-nak mondják, és walkman helyett baladeurt hallgatnak az ifjak… Hol vannak már azok az ifjak? Hol vannak a walkmanek és baladeurök?

Nem is erről van szó, hanem hogy van egy szó, amikor azért örülök, hogy nem magyarították. Nem tudom, egyáltalán akarták-e magyarítani a gólt, de nem sikerült, maradtunk nemzetköziek. Nem azt kiabáljuk, hogy kapu, vagy cél, az egyik két szótagú, talán azért, a másik magas hangrendű, talán azért nem lehet úgy zúgni a lelátón. A németeknek és a franciáknak van saját szavuk a hálóban kikötő labdára, természetesen, a franciák azt mondják but (az is magas hangrendű) a németek meg azt, hogy Tor, ami kaput jelent, és ami hangzásra majdnem gól. Amiből látszik, hogy mi általában a németektől vettük át a labdarúgó szókincset, így kerülhetett ebbe a vadászati-harcászati kifejezésekkel teli sportba ilyen furcsa, civil szó, hogy „kapus”. Az „őr” valószínűleg logikusabb lett volna, de most már elkéstem a nyelvújítási ötletekkel.

Ahogy a nőkre szokták mondani, hogy nem értik a les szabályt, én nem értem a les szót. Az vajon hogy került ide? Értem, hogy vadászati-harcászati kifejezés, de az ember először azt sem tudja, hogy ige vagy főnév. Kicsit olyan, mint a Les Humphries Singers. Évekbe vagy évtizedekbe telt, amíg rájöttem, hogy a Les itt nem többes számú névelő, hanem Humphries keresztneve.

Ezzel a rímmel ébredtem:

Amíg nálam a Rab Ráby,

nem tudsz velem kibabrálni.

Ami körülbelül igaz is, csak már Rab Ráby nincs sokáig nálam, úgy értem a Történelmi befejezést olvasom, öt oldal talán, és kész. Mindenféle tanulságokat próbál az ember levonni, ha már ennyire későn olvassa Jókait, és ennyi öröme van benne. Legelőször persze azt, hogy nem véletlenül nem lett ebből is népszerű ifjúsági irodalom, mert mindenféle kalandosságok ellenére sem annyira könnyű olvasni a nyelvi lelemény miatt. Már hogy a különböző emberek különböző nyelven beszélnek, és eleinte tényleg nagyon sok a latin a szövegben, amit gyerekként nem könnyű követni. Felnőttek meg ritkán olvasnak Jókait, így aztán Rab Ráby valószínűleg elveszítette az olvasóit az évek során, és nem vagyok benne biztos, hogy visszaszerzi majd, hiszen mindig ott van a regénnyel szemben a felnőtt-okoskodás, hogy de hiszen Ráby Mátyás nem a népért küzdött, hogy ne legyen oly erő, mely legyőzné, hanem inkább besúgó volt, aki a maga hasznáért jelentette föl II. Józsefnél a szentendrei korrupt közhivatalnokokat.

Persze leginkább azzal volna jó szembetalálkozni egy sötét utcán, aki elterjesztette, hogy Jókait azért nem szabad olvasni, mert az alakjai vagy feketék vagy fehérek, de átmenet és árnyalat nem fér hozzájuk. Tényleg? És akkor ebben a könyvben az országbíró, aki ugyan üldözi Rábyt, de az utolsó erejével úgy végrendelkezik, hogy az őt ügyetlenségből megölő orvosnak adja a házát, hiszen szegény úgysem tud majd orvosként megélni ezek után – az fekete vagy fehér? És, ha már itt tartunk Baradlay Jenő az fekete vagy fehér? És miért volna baj a feketeség és fehérség, nagyon nagy írókkal is megesik, én legalábbis Konsztantyin Levinben sem találok sok jellemhibát. Olyan könnyű valakit lebeszélni a Jókai-olvasásról, amivel persze ő is elveszít egy csomó kalandot, furcsa szót, szépen kanyargó mondatot. Vagy olyan érdekes, másfél évszázados megfigyelést, mint hogy a magyar jobban örül, ha vereséget szenved a töröktől, mintha győz az orosz oldalán. Ha ezt a megfelelő emberek a megfelelő időben olvasták volna…

Az talán köztudomású operai vagy opera körüli történet, hogy Monique Montagne, (itt mindig hozzá kell tenni, hogy Karajan nevelt lánya) megnézte a Bal lábam című filmet, és az a típusú mozizó volt, aki ott marad a stáblistára is. Most meg pláne ott maradt, mert egy tenor az Un’aura amorosát énekelte, a Cosí fan tuttéből Ferrando áriáját. És a hang gyönyörű, az előadás ihletett, csak a hangot nem ismeri, ki lehet? Kiderítette, és azt is kiderítette, hogy mindezt későn derítette ki, Réti József már 1973-ban meghalt. A bal lábamat meg 1989-ben mutatták be.

Egy kicsit hasonló dolog történt velem tegnap, amikor a Netflixen a Ripley hetedik részét néztem. A sunyi és tehetséges főhős palermói lépcsőházakban kóvályog, és közben megszólal a Dalla sua pace a Don Giovanniból. Réti hangja. Nem tudom, ki választotta és miért éppen ezt a felvételt, de megmelegszik tőle az ember szíve. Ha eddig nem tetszett volna a sorozat, akkor mostantól igen. De ha eddig nem tetszett volna, hogyan jutottam volna el a hetedik részig?

Régen vártam már annyira filmet, mint a 27-i bemutatót: Horizont. Kevin Costner új filmje. Vagyis az új film negyede, négy rész lesz belőle, és mindegyik hosszú, amit mindig csodálok. Majdnem mindig. De az biztos, hogy kell hozzá magabiztosság, elszántság, hit, hogy azt mondja magának az alkotó: érdekelni fogja az embereket. Filmes wagnerizmus.

Meg western is, a műfaj, amit újra és újra eltemetnek, de mindig kiderül, hogy túl korán, mindig jön egy utolsó utáni western, kalapos pasik, az oldalukon revolver. Egyszer már volt Kevin Costner a megmentő, a Farkasokkal táncoló idején, első filmrendezése volt, ahhoz képest igazán szépen teljesített.

Csak hát nem láttam. Mert nem bíztam Costnerben, és tudod, ki ül be három órát indiánozni. Mire módosíthattam volna az állásponton, már nem játszották a mozik, és tudod, ki néz meg egy mozifilmet, egy ennyire moziba való filmet a tévében.

Most meg itt a lehetőség, az Art+Cinemában mintegy a Horizont felvezetéseként 20-tól minden este western klasszikusok mennek, Volt egyszer egy vadnyugat, meg A Jó, a Rossz és a Csúf. És lesz a Farkasokkal táncoló is, 22-én. Csak nem nekem, mert akkor van a Siegfried a Müpában. A párbajban a pisztoly helyett megint a kard jut.

Az élet csupa lemondás.

Mint egy Zorán-dalban: Mario Lanza régi lemezeit hallgatom. Pontosabban csak egy lemezét, az is filmzene, For The First Time a film címe, és ez az utolsó Lanza-mozi, hat héttel a halála előtt mutatták be. A történetben egy nemzetközi tenorsztár hiába énekli bele magát a lányok szívébe a Come prima kezdetű dallal, mert aki őt izgatja, az a füle botját sem mozdítja. Nem csoda, mert szegény kislány süket, de annyit elárulhatok, hogy a dolgok a végén jóra fordulnak, és addig sokat énekelnek.

Lanza egyébként elénekli a Kacagj, bajazzót is, meg az Otello utolsó jelenetét, nem is rosszul. Ma és itt azonban érdekesebb, hogy a film mintha magyarokkal volna tele. Az egyik szereplőt, a tenor menedzserét Taborynak hívják, emellett azonban a stáblista jobb oldala az érdekesebb. A női sztár Zsa Zsa Gabor, vagyis Gábor Zsazsa, a süket lány Johanna von Koczian, akit a lemezborítón következetesen Kosziannak írnak, nyilván ez csak egy kísérlet volt, hogy körülbelül úgy ejtsék ki a nevét, ahogy ő szokta. Bizonyos szempontból fölösleges fáradozás volt, Johanna von Koczian nem futott be nagy karriert Amerikában, hiába volt ő „a német Audrey Hepburn”, otthon meg cz-vel is sikeres tudott lenni, és elég szép, hosszú életet is élt, idén februárban halt meg, 90 évesen. A teljes neve még ennél is magyarosabb, Kóczián-Miskolczy, de ő már Berlinben született, és fogalmam sincs, tudott-e valamicskét magyarul, legalább annyit, mint Jamie Lee Curtis.

Még mindig maradtak magyar nevűek. A magyarnak látszó menedzsert a magyarnak látszó Kurt Kasznar játssza, de ő tényleg csak tiszteletbeli magyar, az anyja második férje adoptálta, így az ő nevét vette föl. A film rendezője pedig Rudolph Maté, olyan, mintha csak elfújta volna az ékezetet a szél, talán így is van. Rudolh Maté viszont Krakkóban született, Rudolf Mayerként, de nyilván nem véletlenül jött Pestre tanulni. Aztán világhíres operatőr lett, vele készült el a híres Szent Johanna némafilm, meg a francia Liliom, amelyben Muskátnét Madame Muscat-nak hívják. Amerikában aztán Maté lassan rendezővé vált, de igazi műremeket, azt hiszem, nem készített.

Más érdekes név nincs. Hacsak Mario Lanzáé nem az, mert őt meg eredetileg Alfredo Cocozzának hívták, de ezzel nem lehetett sokkolni az amerikai nézőket és hallgatókat, úgyhogy inkább az anyja nevét használta.

Egy idő után már nem is az az érdekes, hogy mitől ilyen rossz, hanem az, hogy mitől ennyire idegesítő. Az egész ember számomra nagyon kevéssé rokonszenves, remélem, mindig ezt is mondtam, de hát volt itt, és a Müpában sem játszott jól. És ott is úgy adta el magát, mint valami Apollóval társalkodó zongorahős, akinek a világ nem méltó a cipőfűzője megoldására. Hát aztán? Valamiből neki is élnie kell, él is, néha elcsodálkozik az ember a magabiztosságán, mikor arról beszél hogy a komponisták igazán hálásak lehetnek neki, amiért eljátssza a műveiket, mert nélküle az csak halott valami. Nem valami ismeretlen szerzőre gondol, hanem Beethovenre és Bachra. De ha ennyire ügyesen pozicionálja magát, ám tegye.

Mégse tegye. Ez annyira szörnyű, ahogy Bartók 3. zongoraversenyét játssza, ahogy előadja magát, és közben minden tempó biceg, minden hangsúly rossz helyen, zajos, de erőtlen, és látszik, hogy a hülyeségeivel félreviszi a karmestert, a máskor csak jelentéktelen, de jóravaló Alan Gilbertet is. Szóval kártékony ez a művészet, de hát nem nekem kártékony, én nem veszek jegyet rá, nem vásárolom a lemezeit. És hát Bartók Harmadikból el vagyunk látva, Ránki, Kocsis, Anda, Schiff, ne csak együk, igyunk iff. De itt semmi nincs arányban, a fogadtatás lelkes, és ráadást is kérnek, pedig mennyire jó volna, ha a megfelelő pillanatban valaki egy festékkel teli lufit Igor Levit fejéhez vágna. Az is klassz volt, amit te csináltál, de ez még annál is klasszabb.

Tényleg nem veszek jegyet rá, nehogy én legyek a lufis ember.

Kőbányai Centrum hétfő

minden héten mást ígérő,

húsz százalék kedvezmény –

olyan, mint egy nyeremény.

Nem mondhatnám, hogy a magyar irodalom gyöngyszemei közé tartozik a vers, mégis elég mélyre vésődött bennem, nyilván nem függetlenül attól, hogy Rák Kati mondta el annak idején… Mikor is lehetett? Talán 1980? Nem ma, és nem tegnap. Szóval Rák Kati mondta el, és egyszerre volt annyira béna, amilyen csak lehet az ember egy reklámversike szavalása közben, és annyira szép, amilyen csak egy szép színésznő lehet, és nem tudta az ember, hogy a szépség és a színésznőség közötti szakadék áthidalható lesz-e az idők során.

Igazából nem is tudom, hogy áthidalódott-e, Rák Kati nem lett óriási sztár se Magyarországon, se egyebütt, de most például megint szerepel egy reklámfilmben, ő alakítja a nagymamát, aki Szoboszlai Dominik passzából gólt szerez a futballpályán.

Akárhogyan is van, ez gyönyörű pályaív. Valaki végigkísérte az életünket (már ha jó évjáratban születtünk), és ma is velünk van, harminc másodperces filmekben jut neki öt másodperc, de akkor is ott van. Ahogy azt az Idő van című filmben énekelték: együtt öregszem apámmal, s Cserháti Zsuzsával. És ha velük nem lehet, akkor Rák Katival.

Olimpiák és labdarúgó világbajnokságok előtt mindig rám jön a szorongattatás: nézzem vagy ne nézzem? Egyfelől nézzem, mert valaminek mégis tagolnia kell az életünket. Nem a saját életemet, mert az tagolódik magától is, hanem a közöset, amelyben része vagyok nagy vagy még nagyobb közösségeknek, négyévente mindannyian észrevesszük, hogy nahát, megint eltelt négy év, és amikor kialszik a láng vagy a győztesek nyakába akasztják az aranyérmet, az ember arra gondol, mi lesz négy év múlva.

Az ellenérv az időpocsékolás, a selejtezők alatt be lehetne hozni valamit a francia operákban való elmaradásomon, a folytatásban végre elolvasnám Dosztojevszkijtől A kamaszt, amit még mindig nem, a harmadik helyért való küzdelem idején egy kicsit jobban elmélyülnék a Razumovszkij-vonósnégyesekben, és így tovább. Ráadásul mindig ott van a sportban ez az értelmetlenség, ő nyer, annak én miért örüljek, nem is tudok, nincs hatással az életem további folyására. Az esetek kilencvenkilenc százalékában a verseny befejeztével el is felejtem, hogy mit láttam, nem tudom, ki lett az olimpiai bajnok.

Jó, nem nézem.

Megfosztom magam egy csomó társalgási témától, de ebbe is belejöttem az idők során, van az utcánkban egy ember, akivel minden évben hosszan meg tudjuk beszélni a Tour de France fejleményeit, és szerintem még nem jött rá, hogy soha egyetlen percet nem láttam még a nagy tekerésből.

Nem nézem.

De tegnap mégis néztem, pedig csak Európa-bajnokság volt atlétikai, magasugrás, Gianmarco Tamberi. Gólyalábú pálcikaember barna szem, fehér mosoly, kamaszlányok ábrándja. Azért egy kicsit rá is tesz erre, például azzal, hogy kabalából félig borotváltan versenyez, jobb arca sima, a bal szakállas. De hát amit versenyzésként előad! Koncentrál, szenved, átviszi, leveri, de olyan kiszámítottan, hogy az ember gyanakszik, Tamberi tulajdonképpen minden magasságot átvinne, csak a közönség kedvéért leveri néha-néha a lécet. Bevonja a nézőket a bajaiba, látványosan jelzi, hogy nem hagyják koncentrálni, mert közben a tízezres női futók folyton ott futkosnak közte és a léc között, ráadásul ott is olasz a győztes, érzi, hogy most nem figyelnek rá, gyorsan leveri kétszer a lécet.

Na ugye, most már izgultok. Harmadikra átszáll a 229 fölött. Akkor teljes csöndet kér, megáll a levegő, több tízezer ember van csöndben, az mégis valami, ő meg szépen átvitorlázik a 233 fölött. Kitör az ováció. Tamberi felpattan, aztán a lábához kap, sántikálva tesz meg néhány lépést, a nézők feljajdulnak, megsérült, másfél hónappal az olimpia előtt. De nem. Csak lehúzza cipőjét, és mint valami bűvész, rugókat vesz elő belőle. Nyilván oda volt készítve egy másik csuka, szóval tényleg tudta, hogy ezt a magasságot simán átviszi, míg az ellenfél elvérzik rajta. Aztán letépi a trikóját, olasz zászlót kerít a nyakába, lesmárol egy csinosabb lányt a nézőtéren, aki utána csak annyit tud kinyögni, hogy „grazie”. És ünnepelnek, kiabálnak, fotózkodnak, Tamberi fölszalad a dísztribünön ülő öltönyösökhöz, azokat is átöleli, aztán, hogy kerek legyen a nap, még átviszi a 237 centit is, bár már nincs tétje a dolognak. Pont olyan, mintha valami áriaestet tartana, mutatja, mennyire nehéz ez a szépséghez vezető út, aztán, amikor már megőrülnek az emberek a magas C-től, egy fél hanggal még följebb megy.

Nem is az az igazi kérdés, hogy Tamberi van-e olyan jó, mint Pavarotti, hanem hogy nem lehet-e, hogy Pavarotti is csak annyira jó, mint Tamberi? Miközben az ember azt képzeli, hogy a halhatatlan lelkét ápolja, valójában egy sört kortyoló focidrukker?

Egyszer talán kiderül. Addig még több Pavarottit. Még több Tamberit.  

Tudja az ember, hogy mediterrán országokban később kezdődik az élet és tovább tart, persze a hőség miatt… Ámbár a hőség miatt éppenséggel kezdődhetne az élet előbb is, fölkelhetnének az olaszok hajnalok hajnalán, és fél négy és fél nyolc között élhetnék a világukat. Amint tudjuk, nem így tesznek, de azért, főleg régebben, mindig meglepett, hogy a Bajazzókban Canio a közönséget tizenegy, pontosabban 23 órára hívja, akkor kezdődik a tragikus végű előadás. Tizenegykor? De hát gyerekek is nézik az előadást. A magyar fordításban persze az van, hogy „ha hét lesz az óra”, meg pontosan hétre, nálunk tizenegykor már az utolsó ajtót is bezárják az utolsó művész után is.

Az egész csak azért jutott eszembe, mert a 23 óra most megint szerephez jutott, Európában egy időben tartották a parlamenti választásokat, és többnyire reggel hattól este hétig lehetett szavazni. Kivétel Olaszország, ahol csak 23 órakor zárták le az urnákat, unió ide vagy oda, nem leszünk bolondok sziesztaidőben kereszteket húzogatni mindenféle szavazólapokra. Így aztán este hét és tizenegy között Európában nem is történt semmi más, mint hogy vártak az olaszokra, mikor lesz már náluk is vége a választásoknak.

Az már másik kérdés és másik olasz sztereotípia, hogy az eredmények még másnap estére sem érkeztek meg, mert a szavazatok feldolgozásához beszerzett program nem indult el a régi számítógépeken.