És holnap jön egy villamos, és átvisz a holnaputánba. Majdnem ez történt velem. Tegnap jött egy trolibusz, és átvitt a tegnapelőttbe. Békésen üldögéltem, és egyszerre csak megjelent egy régi troli a Pozsonyi út sarkán, és az emberek rohantak élesre fent mobiltelefonokkal. Hogy mennyire szép. De tényleg szép, nekem is tetszik, és nem emlékszem rá, hogy amikor nem volt régi, akkor utaztam-e ilyennel, de hogy nem tetszett, vagy nem tetszett volna az biztos. Az ötös busz esetében még emlékszem, mekkora öröm volt, ha kockabusz érkezett, és nem az a vacak, régi. És a kockabuszon, legalábbis egy ideig úgy kellett jelezni, hogy maga a megnyomott gomb váltott pirosra: ájuldoztunk a gyönyörűségtől, hogy valami ennyire modern lehet.

Most meg nézem a troli után szaladó sok embert (utasokat nem szállít, szóval a szépségért rohantak), és azóta is azon gondolkodok, hogy vajon az idő miért tesz mindent széppé. nincs olyan háromszáz éves ház, ami ne látszana szépségesnek. Persze az is lehet, hogy véletlenül épp mindig a csúnya épületeket bontották le, de inkább más a megoldás. Arra gondolok, hogy 1904-ben valószínűleg tajtékzottam volna, amikor fölépítették a Parlamentet, ez meg micsoda, egyszerre barokk és gótikus, micsoda beteg, stílustalan gondolat. Ma meg vagyok békélve vele. Nem is, inkább tetszik, legalábbis messziről. És kívülről.

Szóval talán csak várni kell, és egy nap ezek az új építésű akármik is tetszeni fognak. Ha megérik.

• Hogy hívják Reanud Capuçon testvérét?
• Citroën?

Ezt a beszélgetést sikerült tegnap elcsípnem a Zeneakadémián – de csak vicceltek. Igazából a megkérdezett tudta a megoldást: Gautier. Tegnap mindenesetre Renaud volt a Rádiózenekar vendége, nagyszabású, nagyigényű, nagy vágyakra utaló műsorral. Renaud Capuçon nem elégszik meg a jelek szerint a hegedűvel, vezényelni akar. Ahhoz azonban egyelőre hegedülnie is kell, ez amolyan kis- vagy középfajsúlyú zenekari trükk meghívjuk vezényelni, ha hegedül is hozzá.

Az ötlet jó, a megvalósítás, pontosabban a hegedülésre és vezénylésre választott darab, a Schumann Hegedűverseny azonban nehezen tűri ezt a megosztottságot. Reanud Capuçon odafordul a zenekarhoz, elkezdi dirigálni a bevezetőt, aztán kibújik a karmesterbőrből, bebújik a hegedűsbőrbe, megfordul, játszik. Nem lehet, legalábbis ezzel a művel nem lehet ezt így előadni, a zenekar lényegében magára marad a problémáival, és nem úgy nézem, hogy annyira alaposak lettek volna a próbák, hogy ez beleférjen. Fokozatosan ereszt le a léggömb, a harmadik tételre már ott ragadunk a földön, és nagyon nehezen vánszorgunk el az áhított célig. Ami jelen esetben a darab vége, köszönjük, mindent megértettünk.  Tudjuk, miért nem sikeres mű a Schumann Hegedűverseny.

Hogy nem sikeres, abban mi, magyarok is benne vagyunk, ahogy az újrafelfedezésében is. Schumann Joachim Józsefnek írta a művet, aki kénytelen-kelletlen elő is adta a darabot, aztán szépen elrekkentette: nem méltó a nagy zeneszerzőhöz ez az élete vége felé írt darab. Ötven évvel később Joachim unokahúga, vagy nagy-unokahúga, szóval Joachim testvérének az unokája, Arányi Jelly egy spiritiszta szeánszon hangokat hallott. A hang azt mondta, hogy ő Schumann (szelleme), és kéri a hegedűművésznőt, hogy kutassa föl és adja elő a kiadatlan Hegedűversenyét. Fontos, hogy Arányi Jelly állítása szerint fogalma sem volt arról, hogy ilyen darab egyáltalán létezik.  

Ahhoz képest, hogy mekkora nyomás nehezedett Arányi Jellyre, végül nem ő mutatta be a művet, de később ő is játszotta. Mindenesetre látszik, hogy mentenivaló zene, és arra nemigen alkalmas, hogy ezzel tegye magát vonzóvá egy karmesterségre vágyó hegedűművész.

De talán nem is ez a lényeg, és talán nem képtelenség Renaud Capuçon karmesteri pályája, a második részben, Dvořák Nyolcadik szimfóniája alatt egészen olyan mozdulatokat tett, mint egy igazi dirigens, a zenekar meg nem szólt rosszabbul, mint szokott, és sokkal jobban szólt, mint az első rész alatt. Még minden lehetséges.

Vicces, hányfelé tudott hálás lenni az orgonista Iveta Apkalna a Boldoczki Gáborral közös koncert után. Az Eötvös Péter-darab után kottával a kezében a mennyezet felé intett, nyilván a mennyezeten túlra gondolva, a Bach Passacaglia után az orgonára mutatott, Naji Hakim pedálszólós etűdje után pedig megsimogatta a cipőjét, köszi, csuka, hogy baj nélkül átsegítettél ezen a Ginger Rogers-i sztepp táncon. És nyilván hálás volt Boldoczki Gábornak is, meg Vivaldinak is, meg mindenkinek.

Én neki vagyok hálás, mert az orgona-trombita párosítás ugyan elég kézenfekvő, jöjjön a fémben rezgő levegő, de végeredményben gyakran elég unalmas, Ave Maria meg reneszánsz táncok, egy jó, három jó, de tizenöt? Boldoczki és Apkalna pedig nagyon változatos és nagyon szórakoztató estet állított össze, az Eötvös-darab vadonatúj, szeptemberben mutatták be Kölnben, és éppen ők, Stanley Friedman trombitára írt Solus című műve kifejezetten olyan darab, amit a hangszerén jól játszó ember ír a hangszerén jól játszó kollégáknak, ezt is lehet, azt is lehet és még mindig csak egy trombita szól. A Passacaglia nagy volt, és valahogy lobogóan romantikus, Gubajdulina elemi élmény, alkarral passzírozták a billentyűzetet, a koncert egésze meg egy jól eltöltött este, amikor az ember nem akar máshol lenni, mint ahol épp van.

Jó ötletnek látszott, bár nem az lett belőle, de megnéztem a nálunk negyven éve folyamatosan játszott Játszd újra, Sam!-et a Pesti Színházban. Tényleg olyan, mint amit már negyven éve játszanak.

A darab még idősebb, ötvenöt éves, és ahogy néztem, arra gondoltam, hogy bizonyos komikus fordulatoknak időközben befellegzett, ma már nem fordulhat elő, hogy két ember megbeszél egy találkozót, de félreértik egymást, az egyik a bolt előtt várakozik, a másik a boltban. Előbb vagy utóbb az egyik fölhívja a másikat, és tisztázzák a félreértést. A darabban Dick, az elfoglalt üzletember úgy indul el az irodából, hogy folyamatosan megadja a telefonszámokat, ahol utolérhető, 10-től fél 11-ig ezen a számon érnek utol, utána egy másikon, majd egy harmadikon. Ma már az sincs, hogy a közeli barátok folyton beállítanak egymáshoz bejelentés nélkül, aztán szörnyülködnek a rendetlenségen. Föltalálták a mobiltelefont, udvarias ember már a telefonhíváshoz is engedélyt kér előbb SMS-ben.

Persze, az sincs ma már, hogy mérgezett tőrrel párbajoznak, és a végén mindketten meghalnak, úgyhogy ez nem mentség semmire.

Itt már gyanút fogtam. Ez már megint a szokásos Lukács uszodai menet, egyre több pénzért egyre kevesebbet szolgáltatunk. Most meg a lift romlott el, nem lehet fölmenni vele a napozóteraszra. Aztán az uszodai lépcső alján még baljósabb felirat várt, hogy a fenti WC és zuhanyzó nem használható, aki pisilni vagy frissíteni akar, jöjjön le, menjen föl. Vagy szorongassa. (Ezt nem írták.) Rendben, nem lepődök meg. Legközelebb majd tízezerért le lehet ülni felöltözve az udvaron. Tizenötezerért valaki kijön, és egy nagyot belerúg a kedves vendégbe.

A helyzet azonban még súlyosabb. A napozóterasz kétharmad részét napelemek foglalják el. Valószínűleg nem őrültek meg, nem az van, hogy ezentúl az elemek napoznak, az emberek meg nézik, hogy szívják magukba a megújuló energiát, mert a kórházi épület teteje meg hiányzik, nyilván oda szánják az elemeket vagy onnét vették le a beázás miatt.

Ez már az old black magic, a régi szorongásos érzés, hogy valami arctalan ellenséggel küzdünk, aki folyamatosan el akarja venni tőlünk azt, amink van. Fiatalságot, boldogságot, jókedvet. Vagy pusztán az időt. Először ezt a bevonuláskor éreztem, ott egy csapat hamvas vagy kevésbé hamvas ifjú ember, összeterelik őket, de nem tudnak nekik elfoglaltságot biztosítani, így aztán egész nap menetelnek, fegyvert szerelnek szét és össze, ruhákat hajtogatnak és takarítanak. Jó, jó, értjük már, az az üzenet hogy az élet nem csupa vidám percből áll, de most már hadd menjünk haza. Nem lehet. És aztán megérti az ember, hogy ez nem egy hét építőtábor, hanem egy egész év, benne van ősz és tél, karácsony, születésnapok, madárfüttyös reggelek és csillagporos éjszakák, és mire vége lesz, tizennyolcból tizenkilenc évesek leszünk. Felelős nincs, bár az ember szívesen gondolta akkor, hogy a rendszerben van a hiba, bezzeg ha kimennének az oroszok.

Kimentek és sorkatonaság nincs, de a lényeg nem változott. Mert, ugye, most sincs felelős, vagy mindegy, hogy van-e, hogy valaki fizet-e, mert miatta ázott be a tető, azért a Lukács egész napos szórakozásra használhatatlan lesz (legalábbis erre utalnak a jelek). Eltelik majd a nyár, és hiába szeretne az ember Bródy Sándor vagy Kodály Zoltán, vagy legalább v. Molnár Károly, az utolsó magyar király utolsó katonája felszáradt lába nyomába lépni, nem fog sikerülni.

Akkor hát fel, új kalandok és új uszodák felé.

Nem tudom, másnak is feltűnt, de éppen benne vagyunk a nagy kihalási időszak egyik súlyos pillanatában: kezdenek eltűnni a boltokból a bevásárlókosarak. Nem nyomtalanul, és persze itt is létezik a horror vacui, a természet irtózása az ürességtől, jönnek ezek a borzalmas, idomtalan műanyag talicskák, vagy micsodák, amelyeknek olyan iszonyatos zörgést ad ki a kereke, de alig-alig maradt már szupermarket, amelyben sima, egykaros, egykezes kosár volna vételezhető. Ahogy a galambokat lassan, de biztosan szorítják kifelé a varjak, úgy vesznek ki a talicskák miatt a kosarak.

Sokak szerint mindenről az ember tehet. Vagy ha nem az ember, de a találmánya, a frizsider. Hogy ez az egész a harmincas években (az elmúlt harmincasokban és nem az eljövendőben) kezdődött, amikor az emberek megtanultak otthon biztonságosan élelmiszert tárolni, és ezt nemcsak megtanulták, de el is kezdték gyakorlattá tenni. Emiatt aztán ritkábban akartak vásárolni menni, de így nem is volt elég az, amennyi áru a kosárba fért, de két kosárral mégsem vásárolgathattak, így létrejött bevásárlókocsi. Abba aztán fért.

Mivel a bevásárlókocsi megjelenése a vásárlási kedvet növelte, senki nem akarta végigtolni a kocsit az üzleten egyetlen tízdekás vajdarabbal, így azt a következtetést vonták le a boltosok, hogy ha kocsit adnak kosár helyett, a vevő többet vásárol.

Valószínűleg igazuk volt. Elton Johnról mondják, hogy karácsony előtt bevásárlókocsival megy el vásárolni a Cartier-be.

És most itt vagyunk. Nincs kosár, nyekeregnek a műanyag taligák, kerülgetik egymást az emberek a boltban, múltkor láttam egy idős hölgyet, bottal járt, és kétségbeesésében a botot a nagy taliga-kosárba szúrta bele, úgy próbált meg haladni a sorban. Ha látok még egy-egy olyan üzletet, ahol kosárba is lehet árut pakolni, már kapok a fényképezőgépem után, hogy megörökítsek néhány utolsó példányt. De hát hol, hol van még ilyen?

Nem feltétlenül ezek a legeslegjobb dalok, de jó dalok, amelyeknek a szerzősége elvész. Mint a népdal, nem azért, mert szájról szájra terjed, hanem mert senki nem a szerzőre gondol, amikor énekli, hanem azt hiszi, hogy ez valahogy benne volt a levegőben. Mondjuk ott a Groovy Kind of Love című szám, amiről a legtöbben azt hiszik, hogy az egy Phil Collins-dal (ez a másik fontos, hogy az ilyen dalokat az előadóról, vagyis sokszor a legutóbbi előadóról azonosítják), pedig előtte énekelte már Cher is, őelőtte a The Mindbenders, és ha szépen visszamegyünk a forrásokig, akkor meglepő módon eljutunk Muzio Clementiig. Hogy aztán a dal szerzője, Toni Wine honnét ismerte „a zongora atyját”, arról sejtelmem sincs, még azt is el tudom képzelni, hogy nem ismerte, de valahogy ugyanazt találta föl, mint Clementi. (Mozart egyébként ismerte Clementit, és kölcsön is vette egy témáját A varázsfuvola nyitányához.)

Egy dal elgazdátlanosodásának talán legjobb magyar példája a Nagy utazás, amiről nagyon sokan még ma is azt hiszik, hogy Presser-szerzemény, pedig ő csak az előadó, a komponista Dés László. Az egész kérdés Duane Eddyről jutott eszembe, akiről a legtöbb nekrológban megemlítik, hogy néhány csöndes év után újra a slágerfigyelem középpontjába került a Peter Gunn című dalával. Csakhogy a Peter Gunn témát nem ő írta, és nem is akárki a szerző, hanem Henry Mancini, aki a Moon Rivert is, meg a Rózsaszín párducot kitalálta. Maga a Peter Gunn egy feltehetően nyom nélkül kimúló tévésorozat volt vagy lett volna az ötvenes évek végén, ehhez írta Mancini a zenét.

Most még azon is szívesen elagyalnék, hogy vajon hogyan kell helyesen kiejteni Mancini nevét magyar szövegkörnyezetben, de inkább nem teszem.

A maestro most azt kéri, hogy legyenek kedvesek drukkolni neki, mert mióta eljött Japánból, egymást érik a koncertek és a próbák, és kezd elfáradni.

Kobajasi. Mondhatni, nem egy átlagos jelenség, a közönség, legalábbis a magyar közönség hozzá való viszonya sem éppen mindennapi. A fenti mondat például a Fantasztikus szimfónia harmadik és negyedik tétele között hangzott el, tolmács útján. Bezzeg azok, akik beletapsoltak az első tétel utáni csendbe, kaptak szemrehányó pillantásokat a többiektől. Most viszont hivatalosan szakad meg a szimfónia egysége vagy íve, hangulata, hogy ettől kezdve legyünk kedvesek drukkolni a maestrónak.

Rajtam ne múljon, drukkoltam, és az utolsó két tétel, ha nem is lett jobb, de legalább hangos volt. Előtte, az első három tételben a hangosság nem volt se megoldás, se lehetőség, az előadás se volt élmény, de már megint elhibáztam. Nem zenét hallgatni jöttünk, hanem Kobajasit hallgatni. Az első részben két nyitányt, a nyitányok nyitányaként pedig a karmester átvette az MMA tiszteletbeli tagságáról szóló oklevelet. Aztán Egmont, bocsánat a rossz viccért, de ha 1956-ban Kobajasi felvételét sugározta volna a Magyar Rádió, a Szovjetunió még ma is létezne. Aztán Berlioz-show, Római karnevál és a Fantasztikus szimfónia, és végül ez a tanulság: akármilyen is volt, nem felejti el az ember ezt a koncertet sem.

Nem ez a lényeg?

Éjszaka futott be Duane Eddy halálhíre, sokszor előfordul, most is, hogy az első csodálkozás amiatt esik, hogy nahát, még élt? Mert hát Duane Eddy régi versenyző. Na jó, de ki az a Duane Eddy – ez nem az én kérdésem, ezt egy kicsit tudtam. Amikor az első Hungária-lemez megjelent, mármint a rock and roll Hungáriáé, még nem volt a zenekarnak elég dala, így a lemezre rávettek néhány rock and roll klasszikust, Paul Ankát és Duane Eddyt.

Az is elég érdekes kérdés, hogy ezzel hogyan lehetett Magyarországon ekkora sikert elérni, úgy értem, azt még elfogadom, ha az emberek azt mondják, adjátok vissza a fiatalságomat, de azt nem szokás kérni, hogy adjátok vissza a szüleim fiatalságát. Mégis visszaadták, például ezzel a Duane Eddy-dallal, amely szerint everybody listen to the guitar man. Dau-dau-dau dadada dau-dau.

Ez a dau-dau volt maga Duane Eddy. Persze nem ez az effekt hivatalos neve, hanem az, hogy twang, twangelés, ami hangutánzó szó, döngés, pengés, orrhangú beszéd a szótár szerint, és ez tökéletesen illik Duane Eddy gitárhangjára. Pengeti a dallamot, pengeti sírván, és ezzel elég jól tudja azt a benyomást kelteni a hallgatóban, hogy ha rászán egy félórát, belőle is lehet guitar man. Aki nem szánja rá a félórát, annak ott a teniszütő, és a saját hangja, dau-dau-dau. Annyira közel áll ez a twang az énekléshez, hogy Duane Eddy megúszhatta magát az éneklést, nem kellett szöveget sem írnia, hacsak nem vesszük szövegnek az everybody listen-t.

Talán nem is kell mondani: Duane Eddy autodidakta volt. De ez volt talán az egyik előnye: pontosan tudta, mennyi mindent tud elmondani magáról egy fiatalember a gitárral. Ahogy múlt a fiatalság, Eddy is felejtődött, bár volt egy újrafelfedezés, amikor az Art of Noise megcsinálta vele a Peter Gunnt, de ennek nem volt olyan tartós hatása, mint amikor ugyanez az együttes a Kisst dolgozta föl, és máig tartó, látványos röppályára állította a félig elfeledett Tom Jonest.

Remélem, ő jól van.

Premier előtti vetítésen voltam, A kaszkadőr című filmet adták, jobb, mint amire számítottam, persze, ilyenkor az is fontos, mire számít az ember, de jobb. Az előzetesből nem derül ki egyértelműen, hogy ez akció-vígjáték, a Trópusi vihar rokona, még csak nem is szegény rokona, mert látványos, csak nem annyira vicces rokona. IMAX-ben adták a filmet, mintha csöndben, észrevétlenül megszűnt volna ez is, mármint az IMAX 3D változata, a szemüveggel nézendő filmek lassan eltűnnek vagy már el is tűntek. Nem sírom őket vissza, az ember egyszerűen megszokta a rétegeket, és egy idő után már nem húzódott félre a székben, ha felé dobtak valamit. Plusz ökológiai lábnyom, a sok szemüveggel is kell kezdeni valamit, még ha ismerek is egy idős házaspárt, akik napszemüvegként használják a kétszínű moziokulárét.  Az IMAX ma már mintha csak méretet, fényerőt és hangerőt jelentene. De azért úgy kezdődik a vetítés, hogy „a képernyő optimalizálva, a forradalmian új technológia élesítve”. Összenézünk a mozitársakkal: ez ám a permanens forradalom, mióta IMAX-be járunk, forradalmian új a technika. Mikortól is? 2008-ban nyílt az első ilyen mozi Pesten, nem tudom, hogy már akkor is Vass Gábor mondta azzal a csodálatos hangjával a forradalmian új technikát, de hát ki más.  

Azért különös, hogy ilyen színészi jelenlét is van, hogy ez a hang hiányzik és egyelőre pótolhatatlannak tűnik, persze, pótolják, mert muszáj, de amíg csak lehet, maradjon a régi új technológia.