Aludtam rá egyet, most se tudom, hogy érdemes-e erről beszélni, nem olyan lesz-e a történet, mint a szegény belvárosi gyermek panaszai. Egyébként is kissé furcsa, hogy annyit hallja az ember: nem megyek oda ki, az Eiffel Műhelyházba operát hallgatni. Mintha az operának volna valami belvárosi érvényessége, belső kerületben jobb, külsőbe nem megyünk. Közben meg aki a Kőbányai úton lakik, biztosan örül, hogy az opera házhoz jön. Vagy aki a Hungária körúti lovasboltban dolgozik, boldog, hogy munka után nem kell annyit buszoznia egy nyavalyás magas C-ért.

Én meg elkéstem a Fra Diavolóról. Nem helyes, nem követendő, de megesik, nem számoltam bele a vasárnapi vagy pünkösdvasárnapi járatritkaságot, 11 óra 01-perckor értem oda. Vagyis nem értem oda, nem engedtek be, jóllehet egyértelmű volt, hogy az előadás még nem kezdődött el, és nem egyetlen későként akartam bejutni, voltak még vagy tízen az ünnepi menetrend áldozatai. Copfos, ünneplőruhás kislány, meg az egyik fellépő síró rokona, botos asszony, minden, ami szívet tép. Azt is tudom, hogy a Metropolitan Operába sem engedik be a későket, külön szobába vezetik őket, ahol képernyőn tekinthetik meg az előadás első felvonását, aztán beszállhatnak a boldog lelkek közé.

Ipari tévé itt is van, csak a hang elhanyagolható, és a nap belesüt délelőtt a képernyőbe, szóval látni vagy hallani nem lehet semmit. Meg valahogy a jegyszedők sem úgy kezelik az eseményeket, hogy „nagyon sajnáljuk, de a többi vendég érdekében”, vagy valami, hanem azt mondják: én is ide tudtam érni, előbb kell elindulni. Az egyik jegyszedőnek még felhívtam a figyelmét, hogy egy kicsit más, ha fizetést kap ezért, vagy ha ő maga fizet az élményért, de a saját szöveg annyira bevált náluk, hogy egy másik is ezzel jött, csak ő még azt is hozzátette, hogy Isaszegről érkezett.

Akkor hát ennek így kell lennie. Egy ideig megpróbáltam az ipari tévé előtt ülni, de reménytelen volt, akkor megpróbáltam a büfé szolgáltatásait igénybe venni, de mind az árak (színházi perec 1300 Ft), mind a minőség, mind a kiszolgálás… Nincsenek ott, egyébként sem vagyunk nyitva, mi ilyenkor mosogatunk. Jó, de ha most épp nem mosogat, adna mégis egy kólát? Ad, de arcokat vág hozzá.

A slusszpoén persze megjósolható: az előadás olyan gyenge és idejétmúlt, hogy az ember hálát adhat, amiért csak egy felvonást kellett megnéznie.  

Van egy régi olasz sláger In un palco della Scala a címe, és arról szól, hogy 1893 januárjában milyen hangulatos is volt a Scalába járni. Közben eléneklik a színház műsorát: Manon di Massenet, la Carmen di Bizet, Fra Diavolo, Ernani, Puritani, Vespri siciliani. Csupa olyan opera, amely ma is repertoáron maradt, ha nem nálunk, de a nagyvilágban – leszámítva a Fra Diavolót. Azt viszont nálunk pont játsszák.

Vagy nem játsszák, ez itt a kérdés.

Mert mintha most épp ez volna az operai elv, csináljuk is meg nem is. Az ember azt gondolná, hogy ha a darabot játszásra érdemesnek minősítik, akkor nosza, mindent bele, a legnagyobb erőkkel, a legerősebb szereposztással, mentsük meg Aubert. Vagy igazságos az utókor ítélete, vesszen, akinek vesznie kell, játsszuk inkább az Ernanit – nekem az is hiányzik. Csak ez a megoldás nem jó semmire, három előadás az Eiffel Műhelyházban, abból kettő délelőtti, a zenekar nem nagyon tanulta meg a darabot, húzónevek nincsenek a szereposztásban (vagy csak engem nem húznak). A rendező Szinetár Miklós, aki maga sincs meggyőződve a darab elsőosztályúságáról, így betétszámokat illeszt Auberbe, a második részben például minden belátható ok és következmény nélkül eléneklik A cigánybáróból Zsupán belépőjét. A költségvetés tollas kalapokat és tologatható díszleteket tesz lehetővé, viselik és tologatják, az egész előadás van is, de nincs is, aki nagyon erőlteti, megnézheti, aztán gondolkodhat, hogy minek is erőltette ezt annyira. Kiásnak egy kincsnek látszó valamit, de nem tisztítják le, nem mutatják föl, hanem gyorsan lehúzzák a vécén. Biztosan van ennek is valami értelme, de nem látom, hogy mi.

Nem néztem meg pontosan, mire is megyek, Whiplash in Concert volt az előadás, azt gondoltam, hogy jön egy big band, és eljátssza a Whiplash című film dalait, jó is lesz végre valami rendes big bandet hallgatni.

Jó is volt. De az egész vállalkozás ennél sokkal bonyolultabb, úgy játszották el a számokat, ahogy a filmben vannak. Annyira pontosan, hogy közben levetítették az egész filmet, és ha megszólalt a zene, lekeverték a hangot, és élőben játszották a képek alá. A rendező után valószínűleg az est karmestere volt az, aki életében a legtöbbször látta a Whiplash című filmet.

Egyfelől persze értelmetlen vagy bizonyos fokig talán jazz-ellenes is, másfelől meg mégis nagyon szórakoztató, mintha félútra visszamentünk volna a némafilmek korába, csak nincsenek feliratok a jelenetek között. Illetve vannak feliratok is, de magyar nyelvűek, és a vászon alsó részén. Nagyon fegyelmezett, nagyon szórakoztató produkció, és talán választ ad arra is, mennyire igazi mindaz, ami a filmben történik. Ez akkor, tíz éve, a bemutató idején vitatott kérdés volt, vannak-e ilyen tanárok a jazz-iskolákban (biztosan nincsenek), hogy tényleg így zajlik-e az oktatás, repülnek-e székek, meg egyáltalán, mi van ott, ahol a jazzélet zajlik. Amire meggyőző, de nem teljesen kielégítő válasz volt, hogy hiszen a rendező, Damien Chazelle maga is tanult dobolni, hasonlít is a főszereplőjére, Miles Tellerre. Amúgy sem Teller kapta az Oscart, hanem J.K. Simmons, egyrészt mert szeretjük a gonoszokat, másrészt mert ez akkora mellékszerep volt, hogy főszerepnek is beillett.

A zenét mindenesetre el lehet játszani úgy, ahogy a filmben elhangzott, és nagyokat lehet dobolni, és egy olyan, egyébként teljesen karizmamentes dobos, mint André Charlier is óriássá lehet, mert van képi mása, neki csak ütni kell a hangszert. És ütni tud.

Még általánosba jártam, amikor ez ment időnként a tévében esti meseként. Az ember tudta, hogy kinőtt belőle, de azért érdekes volt, angol gyerek volt a rajzfilm-főhős, bizonyos Jamie, és az egészben volt valami mézgaaladáros. Az élet éjszaka kezdődött, amikor a rajzfilm-mama azt mondta, jó éjszakát, Jamie, ő meg elindult a csodalámpa segítségével mindenféle izgalmas helyre. És kutyája is volt, csak nem Blökinek hívták, hanem Sajónak.

Ez már akkor is érthetetlen volt számomra, hogy egy angol kisfiúnak miért Sajó a kutyája. Ha a neve maradt Jamie, akkor a kutya neve miért nem maradt valami angol folyó? De a megoldás nem a folyóban rejlett, hanem a magyar gyereknek (és felnőttnek) kimondhatatlanságban: Wordsworth. Ez volt a kutya neve.  

Nahát, pont úgy hívták, mint a költőt, aki A Velencei Köztársaságot elsiratta. Vagyis, most megint elolvastam eredetit és Radnótit, annyira nem is siratja. Talán magyarul gyászosabb, és, persze, csodálom Radnótit, milyen könnyedén kerülte el azt a hibát, amit Varga Miklósnak az Európa című dalban nem sikerült. Nekem legalábbis mindig röhejes volt, hogy a vén Európáról énekelnek, aki gyönyörű nő. De hát ha vén, akkor annyira gyönyörű nem lehet. (Ezt az álláspontot az idő múlásával az ember meghaladja.) Itt Wordsworth azt írja, hogy Velence a Szabadság legidősebb gyermeke, de Radnóti a korra való hivatkozást könnyedén kihagyja: nemes sarj volt, Szabadság gyermeke.

Mégis izgalmasabb számomra a szonett legutolsó sora. Wordsworth tényszerű, a hajdani nagyság árnya is elmúlt. Radnóti majdnem ugyanezt mondja, csak kicsit kosztolányisabban: oly nagy volt hajdan, s árnya sincs ma már. Ugyanazok a szavak, csak más sorrendbe téve, és máris nem a hajdani nagyságról van szó, hanem az elmúlásról.

Szerencse, hogy hajdan sem voltunk nagyok, így bennünket az ilyesmi nem érint.  

Carl Spittelernél maradva: az ember csak legyint. Svájci költő. Hát miféle élményei lehetnek egy svájci költőnek Tell Vilmos után? Amikor (főleg német Svájcban) az emberek legfontosabb témája az, hogy merre lehet olcsóbban vásárolni, Németországban vagy Ausztriában, és hogy már megint fölemelték Zürichben a parkolási díjakat fél rappennel, de ha valaki hajlandó egy kicsit gyalogolni, csodálatos összegeket takaríthat meg. Erről kellene verset írni? És eszembe jutott édesapám egyik kedvenc története, amikor az egyik legnagyobb svájci bank elnökével ebédelt. Az elnök egyszer csak odaszólt a pincérnek: a múlt héten ebédeltem itt, és akkor megmaradt egy fél üveg bor, ha lenne kedves azt most kihozni. És a pincér ment és hozta, és a vendéget a nagybank elnöke félig üres (vagy félig tele) palackból kínálta. Akkor persze a sóherség és szarrágás csodálatos iskolapéldájának tűnt az eset. És eltelik néhány évtized, és látjuk ezeket a tébolyult költekezőket, meg a mások pénzét tébolyultan költőket, rájön az ember, hogy ez mennyire szép. Az elnök még csak nem is a saját pénzével takarékoskodott, hanem a banki költségekkel, és az egészben még van is valami élelmiszer-tisztelet is, ne öntsék ki a lefolyóba, vagy akárhová azt a jó bort, megvár.

Csak kellene egy új Spitteler, aki ebből eposzt faragna.

Velence fölött mélázva persze eszembe jutott, hogyan is kezdődött ez, mármint a mélázás. Még mélamentes korban, érettségi után, a Száz verssel kezemben, a Szerb Antal válogatással. Piros, kemény kötés, és benne Wordsworth, A Velencei Köztársaság halálára, Radnóti fordításában. „Uralkodott a kincsekkel teli kelet fölött, s Nyugat védője volt”. Ehhez persze volna egy-két szavunk, 1526-ban például úgy védte a nyugatot, hogy új Bucintorót építtetett, a régi már nem volt elég díszes. Mindegy, ez úgyis valami örökös és visszatérő magyar sértettség, hogy miért hagytak magunkra. Mit lehet tenni, ha nem voltunk soha elég érdekesek számukra, ez a rajongók sorsa.

Nincs velem most a könyv, de voltaképpen nem erről szól a Száz vers is? Elég jól követhető benne a magyar irodalom viszonya a világlírához, franciából, angolból és németből jók vagyunk, de az olaszok mintha a 14. században abbahagyták volna a versírást, csak három, meglehetősen lazán fordított Carducci-sor fért bele, az angoloktól nagy csoda, és Szerb Antal széles látókörét dicséri ez a Wordsworth, aki egyébként nem közkincs nálunk. És van egy vers, amit soha nem értettem. Nem magát a verset, hanem hogy hogyan kerül a legszebb száz közé. Carl Spitteler a költő, a vers pedig a Csak király. Nem túlságosan elmés, nem is különösebben szép, Szerb Antalnak mégis annyira fontos volt, hogy maga fordította le. Én azt se tudtam, ki az a Carl Spitteler (most se nagyon), pedig Nobel-díjas. Szerb Antal már A világirodalom történetében is védi, hogy a négykötetes elbeszélő költemény, a Tavasz az Olümposzon egyáltalán nem olyan unalmas, mint látatlanban gondolná az ember, ami arra utal, hogy ő elolvasta a művet, valószínűleg egyetlen magyarként. De hát ez a nem olyan unalmas azért kevés, a beválogatott Csak király még kevesebb, és hogy vajon Spittelert olvasnak-e Svájcban vagy akárhol eredetiben, afelől is vannak kétségeim.  

Békésen eszegetem a pizzát a Bucintoro étteremben, de hát közel van Velence, nem lehet csak úgy éttermet sem választani, rögtön kopog az ablakon a történelem. Mi is történt a Bucintoróval?

Maga a Bucintoro nem teljesen ismeretlen szó számomra, végül is éveken, talán évtizedeken át néztem a Canaletto-festményt a szobám falán, a Bucintoro visszatérése. Ezerdarabos puzzle volt, nagy nehezen kiraktam, pedig sok volt a szürkészöld tenger és a szürkéskék ég rajta, és utána nem volt szívem összerombolni az egészet, üveg alá tettem, falra akasztottam. A Bucintoro a velencei dózse hivatalos hajója volt, aranyozott gálya, ezzel szállt vízre minden áldozócsütörtökön, hogy aranygyűrűt dobjon a vízbe, megújítandó a város és a tenger eljegyzését. 1000 körül kezdték a hagyományt, Canaletto idején már 730 éve volt jegyespár a tenger és Velence, mégsem szánták rá magukat a házasságra, nem akarták elkapkodni.

Aztán meg már nem tudták törvényesíteni a frigyüket, mert jött Napóleon, megfosztotta önállóságától a köztársaságot, és utasította a katonákat, hogy a Bucintorót égessék el. Három napig égett a gályából rakott máglya az Isola di San Giorgión, három napig fogták össze edényekben a Bucintoro megolvadt aranyát. Az ember persze tudja, mennyi mindent köszönhet Napóleonnak, nélküle nem volna Háború és béke, A pármai kolostor, Eroica szimfónia, Schönberg Óda Napóleonhoz, Háry János, de ezért a Bucintoro-égetésért úgy seggbe rúgnám a császárt, hogy Szent Ilonáig szalad.  

Furcsa módon a franciák is így vannak vele, amikor 2008-ban elhatározták, hogy adományokból újjáépítik a Bucintorót, Nicolas Sarkozy is hozzájárult a költségekhez a francia állam nevében, ellensúlyozni a hivatalos barbarizmust. De ez a történet már olyan, mintha Magyarországon játszódna, 2008-ban meghirdették az újjáépítést, és mondták, hogy mivel hagyományos hajóépítő technikát fognak alkalmazni, bizony lehet, hogy két évbe is beletelik, mire vízre bocsátják az új arany gályát. Azóta tizenhat év telt el, és a Bucintoro még mindig csak étteremnév. Bár a pizza jó.  

Vannak szerzők, akik körülvesznek minket, sokszor éveken át, de fogalmunk sincs a kilétükről. Például akik szlogeneket írnak. Megírják, elmondják, ha jól sikerült a szlogen, éveken át mondjuk különféle élethelyzetekben, de nem tudjuk, ki az írójuk. Én például ismerem azt az embert, aki azt írta, pontosabban fordította, hogy Calgonnal a mosógép is tovább él. (Az eredeti úgy szólt, hogy Waschmaschinen leben langer mit Calgon). Egyszer meg is kérdeztem tőle, hogy még mi él tovább Calgonnal, ha a mosógép is, de körülbelül az én titkom, hogy ki a szerző.

Persze, vannak olyan híres szlogenek is, amelyekre a szerzője büszkeséggel tekint, néha jogos büszkeséggel, és ilyenkor kiderül a szerzőségük. Nemrég halt meg egy ilyen reklámszöveg író, Ilon Specht, aki azt találta ki, hogy „mert megérdemlem”. A szlogen egyébként tavaly volt ötvenéves, tényleg szép kor. 1973-ban kifejezetten forradalmi volt a gondolat, hogy L’Oréal hajfestéket használok. Nem azért, mert olcsó (nem volt olcsó), hanem mert megérdemlem. Because I’m worth it.

Furcsa, mert magamtól azt hittem volna, because I deserve it, hogy ki kell érdemelni a L’Oréal-használatot, de ki is érdemeltem. Szó sincs róla. Így viszont nem teljesen értem, hogy mitől annyira forradalmi a gondolat, nekem ma úgy hangzik, mintha azt mondanák, hogy egy Mercedesbe prémium üzemanyag kell, egy státuszszimbólum nőnek meg L’Oréal a hajfestéke, hiába, költeni kell rá, de megéri. Ha nem is él tőle tovább, legalább tovább őrzi a státuszszimbólum-voltát, később kell lecserélni.

Talán ez volt a siker titka, máshogy értették a férfiak és a nők. Meg most már mindegy is, bejött, az a lényeg.  

Fogok még mesélni róla, Rebecca Makkai Lenne pár kérdésem című regényéről, egyelőre csak annyit, hogy ha valaki magyar gyökerekre gyanakszik, annak igaza van: Rebecca édesapja Makkai Ádám, költő, nyelvész, 1956-ban ment Amerikába, a Harvardon tanult, Chicagóban volt nyelvészprofesszor.

De ő a papa. A lányának ez a második regénye magyarul, és nagyon tetszik, hogy még a hetvenedik oldal után sem tudom pontosan, mi az, amit olvasok, krimi vagy szépirodalom, szép krimi vagy bűnügyes irodalom. Valami Donna Tartt-közeli élmény.

Most nem erről akarok beszélni, hanem még a könyv huszadik oldaláról, ahol azt mondja Rebecca Makkai (illetve a magyar hangja, Heinisch Mónika), hogy „Alkalmasint, ha a kukákat nem zárták le, feketemedvék csórtak ki komplett zsákokat”.

Nyelvi ügyekben mindig készenlétben áll az instant karma, aki nagyon szeret másokat kijavítgatni, a következő pillanatban valami éktelen hibát követ el. Azt is remélem, nem vagyok bunkósbotos nyelvőr, meg elviselem a nyelv természetes változásait, de azért állj. Az alkalmasint nem azt jelenti, hogy alkalmakként vagy alkalomadtán, hanem azt, hogy valószínűleg. Nem az a baj, hogy ezt a fordító elrontotta, hanem hogy új regénynél ez csökkenti az olvasói bizalmat. Ha valamit nem értek, már nem vagyok biztos benne, hogy nem értem, vagy rosszul fordították. De ha értem is, nem tudom, hogy akár csak ebben a félmondatban helyén van-e az, hogy „csórtak”, vagy csak lazulás, lazítgatás.

A többit majd, ha elhagytam az 536. oldalt.

Hogy milyen hülye is az ember. Valamikor harminc éve, amikor elkezdtem Európát járni kocsival, volt egy rossz élményem a szlovén autópályán, valaki kijött elém hirtelen kellett fékezni, megesik az ilyen. De a fejembe fészkelte magát a gondolat, hogy a szlovénok rosszul vezetnek. És azóta akármikor autókázok Szlovéniában, ez eszembe jut, vigyázni kell, a szlovének rosszul vezetnek. Az előítéletek pedig mindig találnak valami megerősítést, nézd, megint kijött elém, nézd, ez mit totojázik, ez nem adta meg az elsőbbséget, az rámvillogott, hogy menjek már, pedig szabályosan használtam a belső sávot. Hiába, a szlovénok rosszul vezetnek.

Az ember tudja, hogy ez ostobaság, a jó, rossz és átlagos vezetők aránya mindenütt egyforma, ami engem illet, én sem vagyok egy nagy sofőr, ahhoz túl későn tanultam meg vezetni (rögtön van felmentés és magyarázat), de próbálok úrrá lenni a saját előítéleteimen, ráadásul szégyellem is az egészet, de hiába, egyetlen indokolatlan fékezés, és már jön is a reflex gondolat: a szlovénok rosszul vezetnek.

Na jó, ez tényleg tarthatatlan. A hülyeséget ki kell beszélnie magából az embernek, és meggyógyul. Elmeséltem egy barátomnak az egészet, képzeld el, hogy vannak ilyen megrögzöttségek bennem, valahányszor Szlovéniában járok, mindig az jut az eszembe, hogy ezek rosszul vezetnek. Hiába tudom, hogy ez mennyire képtelenség, hiába küzdök ellene, mégis mindig ez jut az eszembe Lendva és Fernetti között. A barátom meg rám néz, és azt mondja: de hát a szlovénok tényleg rosszul vezetnek.

Most vagyok bajban.