Vajda Pierre könyvét olvasom Jávor Pálról. Ripityom a címe, gondolom mindenki tudja, hogy miért. Ha mégsem, hát ezért: 

Nem nagyon könnyű olvasni, talán azért, mert az elején mintha fogadást kötött volna valakivel a szerző, hogy ő tudja egy oldalon a legtöbbször leírni azt, hogy Jávor. megjött Jávor, ajkán a szokott Jávor-mosollyal, végigsimított jellegzetes Jávor-bajuszán, és csak annyit mondott stb, stb. Ez aztán elmúlik, de annyi mindent sikerült összeszedni róla, hogy akkor meg annak nehéz ellenállni, hogy mi volt aznap reggelire, hány pirítós hány tojással. Sokat szerepel a Vadászkürt szálloda és étterem a lapokon, ami nálunk is a családi legendárium része, nagyapám vitte Verus nagybátyámat a Vadászkürtbe, ha Pesten jártak. Meg vagy őrülve, kérdezték a fehérvári rokonok és ismerősök, ilyen drága helyre, de nagyapám tudta, mit csinál, szokja csak meg az a gyerek, hogy mi az igazi színvonal. 

Megszokta. 

Persze, nem erről akartam beszélni, hanem a filmekről. Nyilván nem eredeti felfedezés, hogy a magyar hangosfilm történetét lehet a férfi főszereplők szerint szakaszolni, volt Jávor-időszak, Latinovits-korszak, Cserhalmi-évtized (vagy évtizedek?). Aztán majdnem jött egy Csányi Sándor-kor, de ez végül elmaradt, és most épp nem tudom, hol tartunk, talán ez is jelent valamit. Nyilván a korszak nem jelent kizárólagosságot, volt Ráday és volt Darvas, de nagy vonalakban igaz az elképzelés. Az viszont nekem csak most világosodott meg, hogy a korszakok egyáltalán nem függetlenek egymástól, hogy Cserhalmi a látszat ellenére mennyire kötődik Latinovitshoz (egyébként az életben is), és hogy a Szindbádban táplálkozó Latinovits a szeme aljával, magasodó homlokával, bajuszával mennyire emlékeztet Jávorra. Nem tudom, hogy ez az alkotóknak föltűnt-e, mert ők nyilván Krúdyt látták bele a bajuszba, szalmakalapba, de a muzsikáló beszédhangban, édesbúban, férfiúságban Jávor is ott van. Jellemző módon az ebéd lett a közönség kedvenc jelenete, pedig egyébként elég lazán kötődik a film egészéhez, és az abban beszélő Szindbád nem ugyanaz, mint aki a film többi részében szerepel - ez sem véletlen. 

Ennyi a gondolat, és hogy mi választjuk ki a hőseinket, nem a filmrendezők. Azt nézzük, akik vagyunk és akik lenni szeretnénk. 

Jeruzsálemben, a Szent Sír templománál, a kapu fölött van két ablak, és a jobb oldali ablak alatt van egy létra. Látszik, hogy ott van már egy ideje, van ilyen, hogy ott felejtenek valamit a munkások, de ez másik eset. Micha bácsi, az idegenvezető azt mondta, hogy emléktárgy, azt az időt idézi, amikor a Szent Sír templom földszintje az örmény keresztényeké volt, az emelet viszont a görögöké (vagy fordítva?), és a földszintiek nem engedték, hogy az emeletről le lehessen menni kenyérért, így aztán a létrán keresztül kapták meg a szerzetesek a napi betevőt. Ez azért így nem tűnik nagyon valószínűnek, túl kicsi hozzá maga a létra, de az is lehet, hogy igaz. Mint számos egyéb helyen ebben a városban, nem mindig a legvalószínűtlenebb feltevés áll a legtávolabb az igazságtól. 

Mindenesetre a létra ott van, és látszik, hogy öreg meg kopott meg piszkos, belepte az évtizedes... Mondjuk ez az egyik meglepetés: a por nem évtizedes, hanem évszázados. A létra már egy 18. század eleji metszeten is ott van a jobb oldali ablak alatt. Gyanús, hogy talán nem ugyanez a létra, mert a fa mégis mulandó, de egy ilyen, cédrusfából összeütött alkalmatosság. Volt pár nap a nyolcvanas években, amikor elvitték, 2008-ban valaki arrébb tette néhány lépéssel, amiatt is összeverekedtek a szerzetesek. 1964-ben a városban járó VI. Pál pápa rendelte el (mondjuk ekörül is vannak kételyeim, hogy létezhet-e ilyen pápai rendelet), hogy a létra maradjon ott, ahol van, és szimbolizálja a keresztények megosztottságát. Nyilván addig, amíg van mit szimbolizálni.   

Most akkor mit kívánjunk? Létrát vagy a hűlt helyét. Évszázadokat vagy ezredéveket? Békét vagy nyugalmat? 

Azt kaptuk, amire számítani lehetett vagy kellett. Vagyis azt, amire nem számított az ember. Ez is elég nagy kolonc lehet egy zenészen, hogy mindig valami mást mondjon, hogy neki a közismert daraboknak másik oldalát kell megmutatnia, mert épp ezt várják el tőle, úgy legyen klasszikus, hogy még véletlenül sem klasszikus. Hogy a Verdi Requiem legyen, de mégsem az a Verdi Requiem, ami épp a tévében megy a koncerttel egy időben, Karajan meg Pavarotti. 

Sem Karajan, sem Pavarotti, az utóbbi jobban hiányzik most, mert meghallgatnám ezt az interpretációt igazi, nagy, operai hangokkal is, hogy abból mi sül ki. Amikor az egyén kiválik a sokaságból, hanghősöket emel föl az éneklő tömeg, és az utolsó mondat az, hogy libera me, engem, engem, engem szabadíts meg. Gardinernél, ahogy az várható volt, a kóruson van a hangsúly, és ilyet, mint a Monteverdi Kórus, nem hall az ember, mondanám, hogy csak szökőévekben, de májusban hallottuk őket Bachot énekelni. 2018 pedig nem szökőév. 

Még valamit ellenőriztem, hogy vajon változott-e valamit Gardiner Requiem-interpretációja az idők során, és még éjszaka belehallgattam az 1995-ös lemezébe. Más. Már az elején más, ahogy a kórus azt énekli, hogy dona eis Domine, ahogy ezeket a "do"-kat egy kicsit megnyomják, és ettől az egésznek lesz valami archaikus hangzása, mintha ez most egy új felfedezés volna a részükről: ahol ketten vagy hárman összegyűlnek énekelni, ott vagyok közöttük. 

Amit mindig mondanak a Verdi Requiemre, hogy ez mégiscsak egy nagy opera, operai eszközökkel, üstdob, nagydob, színpadi vihar, az ezen az estén érvényét veszti, és ha egyszer érvényét veszti, akkor nyilván ebben a határozott formájában nem is igaz, néha opera, néha világi zene, most áhítat és rettegés, nagyon halk vagy nagyon hangos, de mindig pontos, a hangerőt illetően végletesen ordiba vagy suttogás. Vagy ezeket az sz hangokat ahogy együtt szisszentik, nem túl hosszan, szétcsúszva, nem kényszeres perfekcióval, csak ez van odaírva, akkor úgy kell csinálni, és akkor megnyílik valami, kinek az ég, kinek a zene, kinek a kettő együtt. Megnyílik, be lehet látni, meg lehet nyugodni. Hiába verik a dobokat, nincs mitől félni. Nem rossz a hely, ahová igyekszünk. 

Maszada romhalmaz, de a szakértők tudják, minek a romhalmaza. Ez egy ház, szoba, fal, zsinagóga. A zsinagógában tekercseket is találtak, a tekercseken Ezékiel próféta látomását. Akkor is különlegesen aktuális volt, amikor a védők épp meghalni készültek, ma is az, amikor halottak napja van. Ezékiel látomása egyfelől klasszikus horrorfilm-közhely, csontok összeállnak, kiegészülnek, megindulnak, mint valami sereg, másrészt számomra elég meglepő módon az egyéb művészeti ágak nem dolgozták föl méltó módon a szöveget, nincs vagy legalábbis nem ismerek megfelelő zenei döbbenetet. Handel meghalt, Brahms is, de hátha valakinek ötletet adok. 

Az Úr keze fölöttem volt; és Lelke által az Úr kivezérelt, és a síkságra vitt, ami tele volt csontokkal. Körbevezettek köztük mindenfelé, és tömérdek volt belőlük a mezőn, és teljesen ki voltak száradva. Így szólt hozzám: "Emberfia, életre kelnek még ezek a csontok?" Így feleltem: "Uram, Istenem, te tudod." Ekkor így folytatta: "Jövendölj ezekről a csontokról. Így beszélj: Ti kiszáradt csontok, halljátok az Úr szavát! Ezt üzeni az Úr, az Isten ezeknek a csontoknak: Nézzétek, éltető leheletet adok belétek, és megelevenedtek. Ellátlak inakkal, és beborítalak hússal benneteket; bőrt húzok rátok és éltető leheletet adok nektek, és élni fogtok. Akkor megtudjátok, hogy én vagyok az Úr.  

Kaparnaum. Nem tudom, miért tűnik ez a betűsor olyan csúfnak, mindenesetre jobban tetszik, ahogy angolul írják ki az útjelző táblákra, hogy Caperneum. Ez itt a zsinagóga, előtte néhány házmaradvány bazaltból, meg egy vakolt, nyolcszögletű épület, arra mondják, hogy Szent Péter háza, mintha ő egy kicsit kényelmesebben lakott volna, mint Jakab, János vagy Máté. A Szent Péter háza fölé emelt templomból kifelé egy francia idegenvezető szólít meg, hogy értem-e a nyelvet. Csak egy kicsit. Tudom-e, mi az a chat? Tudom, macska. És hogy írják? C-h-a-t. Nagyon jó. És tudom-e mi az az aiguille? Azt is tudom, tű. Szerencsére nem azt kérdezi, hogy ezt hogy írják, hanem hogy a tű végén van az a lyuk, azt tudom-e hogy mondják. Fogalmam sincs. Azt is ugyanúgy, mint a macskát, csak nem úgy írják, hanem c-h-a-s. 

Azóta is azon gondolkodom, hogy vajon miért mondta ezt el. Valami alternatív bibliamagyarázat volna? Könnyebb a tevének átalmenni a macskán, mint a gazdagnak bejutni a mennyek országába? 

Talán egy hete sincs, hogy az angol zenekritikus, Norman Lebrecht nagy zenész-élményeinek sorrendjét olvasgattam. De, van egy hete. (Lásd Meseautó, jól emlékszel, te Halmos? Kávét rendeltél, két kiflivel? Bocsánat.) Szóval Lebrecht felsorolta a tíz legnagyobb és életre szóló élményt adó karmestert, zongoristát, hegedűst és csellistát, akit személyesen hallott. A csellistáknál az első helyen Pablo Casals áll, ami leginkább azért meglepő, mert Lebrecht nem hallotta őt csellózni, csak vezényelni. Ha ennek alapján sikerült megállapítania, hogy Casals volt a legnagyobb csellista, az nem valami nagy vélemény a vezényléséről. Legalábbis nekem ez jut eszembe: ha ilyen rossz karmester, és mégis nagy muzsikusnak tartják, akkor elképesztően csellózhatott. A harmadik helyen áll Jacquline du Pré, ő is elég furcsa indoklással: csodálatos volt, ahogy Caesareában játszott az arénában, és a lemenő nap sütötte a haját. 

Ez is egy tanulság: az akusztiai élményre még annak sincsenek megfelelő szavai, aki ezzel foglalkozik. 

Most épp itt vagyok, Caesareában. Nem az arénában, hanem a színházban, de szerintem Lebrecht is erre gondolt, az arénában nem hiszem, hogy valaha is klasszikus zenei koncertet adtak a homokon. Épp zenélnek, egy keresztény rockot játszó band béget szelíden a hallgatóságnak. Du Prére gondolok, hogy a mások élményei néha mennyivel erősebbek tudnak lenni a sajátunkénál. 

Tudom, hogy az ember bármire be tudja heccelni magát, főleg, ha várja is az élményt, de tényleg így történt. Hogy lezajlik, aminek le kell zajlania, látogatás a kenyérszaporítás helyszínén, a Genezáreti-tó mellett, utána a turizmus turizmusa, nagy menüebédelés a Szent Péter étteremben, mi más a menü, mint szentpéterhal, aminek, ha egészben van, egy kerek folt látható az oldalán, a szent hüvelyk lenyomata. 

Mondjuk, ha tudom, hogy hal létére ilyen buldogharapása van, lehet, hogy mégis inkább csirkét kérek. De már késő, amúgy is filé, meg datolya és kávé. És hirtelen mintha mindent lecsavartak volna, már úgy értem a környezetet, vagy talán csak a hangerőt, minden halk lesz és távoli, semmi sincs, csak a napsütés meg a tóról fújó meleg szél. De hogy föl kell állni az asztaltól, annyira csak ez van. 

Órákkal később jut csak eszembe a megfelelő rész: A szél ott fúj, ahol akar, hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hová megy. 

Aztán minden megy tovább, az ember nem tisztul meg, nem változik szélfúvásra. De tudja, hogy van ez a szél, amelyik ott fúj, ahol akar. 

Ez az enyhén csenevész fa Schindler fája a Jad Vasemben. Persze, ez két fa, a két Schindler fája, Emilie és Oskar Schindleré, és ilyenkor örül az ember, hogy elkészülnek bizonyos filmek, mert tudni véli, hogy ki volt ez a két ember, és mivel érdemelték ki a fát. Ha jobban belegondolok, Emilie-ről nem esett sok szó a filmben. Nagyokat pislog az ember a fánál is, meg mindenhol, főleg, persze, a Gyermekemlékműnél, ahol sötétben kell haladni, a korlátba kapaszkodva, éppen csak pislákolnak a tükrökben a fények, lelkecskék, ingatagok. Közben a megölt gyermekek nevét olvassák föl, mi másra is lehetne figyelni, mint hogy vannak-e magyar nevek köztük. Amíg átérek a terem egyik végéből a másikig, kettőt is mondanak, Köves László, élt 16 évet, Friedmann Hajnalka, élt kilenc évet. Előtte Micha bácsi, az idegenvezető elmeséli, miért nem megy be a múzeumba. Mert az apját elkapták 1944-ben, följelentette valaki, belelőtték a Dunába. Micha bácsi akkor volt egy éves. Az anyja szerencsésebb volt (itt vág egy grimaszt), ő kiszökött a gettóból, hogy élelmet szerezzen, úgy fogták el. Auschwitzba vitték, onnan Ravensbrückbe, végül Bergen-Belsenben szabadították föl az angolok. Micha számára a Jad Vasem Múzeum annyira fölkavaró, hogy éveket vesz el az életéből. És már elég öreg ahhoz, hogy ilyet ne engedhessen meg magának.  

Maszada komor ünnep, Heródes hajdani fellegvárában közel ezer zelóta remélte, hogy ellent tud állni a római légióknak, de tudjuk: nem sikerült. Végül sorshúzással kiválasztottak tízet, akik megölik a többieket, nem csak a harcosokat, de az asszonyokat és a gyerekeket is, aztán valahogy egymással is végeznek. A nyolcvanas évekig Maszadában tették le az esküt az izraeli hadsereg katonái, Micha bácsi, az idegenvezető is emlegeti a napot, amikor tűző napon föl kellett menniük a hegy tetejére, természetesen nem a kötélvasúton, egy katona legyen edzett. A fiának már a Siratófal előtt kellett esküdnie. 

Nincs sok élet Maszadán, illetve van, de csupa vendégélet, látogatók jönnek és mennek, nem maradnak két óráig sem. Viszont itt vannak a madarak. Gyönyörű, fényes tollú seregélyfélék, a szárnyuk széle narancssárga, az sajnos pont nem látszik a képen, de ha kitárják, ha repülnek, akkor nagyon csinosak. Tristram seregélyeknek hívják őket, egy Henry Baker Tristram nevű anglikán pap után, aki, ha nem a lelkeket mentette, akkor az állatokat figyelte. Emberbarát kis madarak, odajönnek, reménykednek valami morzsákban, mert ők tudják, mi az a keleti slamposság. Hivatalosan nem lehet enni fenn, a sziklatetőn, a madarak mégis megélnek valahogy.  

Azt mondja Micha bácsi, az idegenvezető, hogy látta, amikor egy amerikai turista (az öltözékén látszott, hogy amerikai), úgy állt a Siratófalnál, hogy a falra tett kezében a mobiltelefonját tartotta, hátha a Jóisten visszahívja vagy sms-t küld. Ezen, persze, nevetgéltünk, jaj, a bolond amerikaiak, nem tudják, hogy a Jóistennek csak összehajtott vagy föltekert cédulán lehet üzenni, ő meg lottóötösökkel válaszol. Aztán az ember mégis arra gondol, hogy bár olyan erős lenne a hite, hogy időnként megnézné a telefont, nem üzentek-e valamit. Igaz, ha olyan erős volna a hit, akkor már nem is kellene üzenni semmit. Arról nem is beszélve, mennyire kellemetlen volna az a várva várt üzenet: változtasd meg élted.