Ez itt Mária kútja Názáretben. A busz meg sem áll miatta, miért is tenné. Valamikor ez a kút látta el az egész várost, jöttek az asszonyok, megvárták egymást, mert nyáron nagyon lassan telt meg a korsó, beszélgettek, éltek. Ma víz már nincs benne, és az utóbbi időben kétszer is felújították. A második alkalom 2000-ben olyan jól sikerült, hogy a hely elveszítette minden érdekességét, egy mészkő-házikó lett belőle, ahová nem lehet bemenni. Még zarándokok sem énekelnek előtte. 

Nekünk mégis fontos, és másért, mint amiért a nagyvilágnak nem fontos, Csontváry festette meg, miközben épp meghaladta Raffaellót, és elment az eredeti helyszínekre, hogy ne semleges kék ég és zöld fű háttér előtt fesse meg a Madonnát. Ezt súgta neki a hang, ha lehet belülről is súgni, az agy felől rezgetni a dobhártyát: nagyobb leszel Rafaelnél. 

Az ember nézi ezt a gyermekrajz pályázaton első díjas művet a 14 évesek kategóriájában, szeretne kicsit humorkodni, hogy na, azért nem minden hang mond igazat, aztán kénytelen arra gondolni, ugyan melyik Raffaello-kép helyszínét nézné ehhez hasonló megilletődöttséggel, hogy ő is itt járt, bakancsban, hátizsákkal. Mégse volt az a súgás olyan nagy hülyeség. 

Eljön az alkotók életében ez a pillanat, amikor hirtelen a művek jelentik az életüket. Elhunyt Francis Lai, aki a Love Story zenéjét írta. Rögtön mondanám is rá, hogy one-hit-wonder, de Lai minimálisan is two-hit-wonder, hiszen a Love Story mellett ő írta az Egy férfi és egy nő zenéjét is. Meg hát nem is slágerekben gondolkodott, hanem filmzenében, ami elég más kategória. Nála éppen az volt a különös, hogy a kettő össze tudott jönni, végigkomponált egy filmet, és közben belefért egy sláger is, amiről azonosítani lehetett a mozit. Ne feledjük, hogy Lai fő művei még a videó-korszak előttről valók, ha 1970-ben valaki zenére el akart pottyantani néhány szerelemtől sós könnycseppet, akkor be kellett ülnie a moziba, és végig kellett néznie az egész filmet. 

Aztán jöttek a lemezek, CD, VHS, DVD, Blue-Ray, PC, rövidítéseknek és gépeknek sírjuk el a bánatunkat. De időnként ma is Lai zenéjére. 

Verseim. Ez a címe Szvoren Edina novelláskötetének. Nem mondom, hogy nagyon félrevezető a cím, de jobb tisztázni: nem versek vannak benne, hanem tényleg novellák.

• Vannak egyébként verseid?
• Nincsenek. 
• Nincsenek vagy letagadod?
• Kamaszkoriak.
• Amikor ezt a címet választottad a könyvhöz, az szándékos félrevezetés volt?
• Különösebben nem izgatott, ha valaki nem hallott róla, hogy én a novellákhoz vagyok köthető, az esetleg meglátja ezt a címlapot és elrémül, mert nem olvas verseket. Bár a piaci kudarc kifejezett cél nem lehetett. Eddigi köteteim közül ez volt az egyetlen, ahol tudtam, hogy mi lesz a cím, és nem hosszú, izzadságos munka volt kitalálni. Megláttam, körülbelül kétharmados készültség tájékán, hogy mi lenne, ha mintegy önmagára visszamutatásként, a Jönnek a verseim című írásról lelopva ez lenne a cím, és akkor észrevettem azt is, hogy ennek a címnek van köze néhány más íráshoz is.
• Azt csak beleképzelem, hogy voltaképpen ezek a novellák neked a verseid? A szövegek tömörsége, vagy akár a dallamossága miatt?
• Ha a tömörséget vesszük, akkor az előző három kötetnek is lehetett volna ez a címe, ha a novellák témáját nézzük, akkor van köztük néhány, amiben verseket olvasnak vagy írnak, vagy valamilyen, a hétköznapi létfenntartás területén kívül eső, a rögvalóság fölé emelkedő foglalatosságot végeznek. A fizikatanárnő például videókat készít, ő is valami alkotói bíbelődésként csinálja ezt.
• Az eheti Ésben, az Irodalmi kvartettben ez a kötet volt a téma, és ott valaki fölveti, hogy ez a fizikatanárnős novella, (a teljes címe: Arról, hogy miért nem lehet gyertyafénynél újságot olvasni egy Föld körül keringő űrhajón) a kulcs a kötetben.
• Az jó, ha van dinamikája a kötetnek. Ha az olvasók azt vélik belőle kiolvasni, hogy vannak benne kulcspillanatok. De ha ennyire tervező és nagy formában gondolkodó ember volnék, hogy tudnám, mi a kulcsa egy még meg nem írt novellákat is tartalmazó kötetnek, akkor valószínűleg regényt írnék. Nálam minél konkrétabb a terv, annál nagyobb a valószínűsége, hogy nem fog megszületni az az írás.
• Akkor a 13 – 13 is véletlen? 13 novella van a könyvben, és a fizikatanárnős történet elbeszélőjének is 13 ismerőse van.
• Legfeljebb a 13-as számhoz van viszonya, de nem vezettem össze ezt a két dolgot. Soha nem tiltakozom, mert szeretem, ha az olvasó mond valamit, amit én nem fejtettem ki. Ez nem meghamisítja az írást, hanem dimenziót ad neki. A kihagyásos, tömör prózának van ilyen vonzata.
• Kapcsolatban vagy az olvasókkal? Kapsz leveleket vagy valamit?
• Nem ostromolnak, de néha hallok ezt-azt, interneten könnyű fölvenni bárkivel a kapcsolatot.
• Ezt a világot, ami megjelenik a novellákban, honnan ismered? Ez nem a te saját életed. Fantáziából dolgozol vagy figyeled az embereket?
• Az irodalom túlzó dolog. Minden eleme köthető a valósághoz, és ez lehet béklyó is. Mindenesetre plusz teher ez az irodalmon más művészeti ágakkal, mondjuk a zenével szemben. Ennek egy minősített esete, amikor fölmerül, hogy vajon az író életének a valóságára vonatkoznak-e a mondatok. Ha a világnézetet, vagy inkább világérzetet kérdezed, az belőlem jön, valószínűleg. Ha az a kérdés, hogy ilyen borzasztó életem van-e, akkor nyilván nem. Vannak persze pillanatok, amikor az ember hosszú füleket növeszt és kocsányon lógnak a szemei, leselkedik és mindent megtesz, hogy minél többet lásson. Amit kitalálok, azt is láttam.
• Mondok egy példát. Az egyik szereplőd azon dühöng, hogy lefekszik olvasni, és a haja beleakad a szemüveg szárának apró csuklóiba. Ez saját tapasztalat?
• Akár igen. Lehet saját. Az érzékletes apró részletek sokszor az ember saját életéből jönnek. Ha egy súlyosabb, teherbíró motívumra van szükség, és az ember a saját életéből veszi, akkor jön vele egy egész csomag, amivel viszont nem akarok ilyen módon dolgozni. Mindent lehet, csak nem úgy, hogy a motívum és a hozzá tapadó csomag együtt maradjanak.
• Mi az oka annak, hogy, ahogy mondtad, te a novellákhoz vagy köthető, és mégis folyton elhangzik, hogy mikor lesz regény, miért nincs regény? Miért várják tőled a nagyobb formát?
• Annyira nem várják. Előjön a kérdés, de általában függő beszédben említik, ahogy te is. Én még soha nem éreztem kifejezett nyomást. A kiadó részéről sem, pedig mondják, hogy a kiadók a regény felé lökdösik a szerzőket.
• De hát tényleg ezt teszik.
• Engem nem lökdösnek. Az az érzésem, hogy maga az igény sem magyarországi, nálunk a rövid prózának szakmai körökben van olyan nimbusza és hagyománya, hogy jó érzésű irodalomértő ilyet nem mond. Arról már hallottam, meg picit éreztem is, hogy a lefordíttatásnak lehet akadálya az, hogy én valószínűleg soha nem fogok regényt írni.
• Azt nem érzed, hogy a novellák, pusztán attól, hogy egymás mellé kerülnek, regénnyé válnak? Kevés kellene hozzá, mondjuk azonosnak kellene lenniük a szereplőknek, nem?
• Nem hiszem, hogy ez csak ennyi. Pont arra a látásmódra nem vagyok fogékony, hogy nagyívűek lennének a történeteim. Hogy ekkora íveket tudnék kihozni a szereplőkből, hogy ez is történik velük meg az is. Előbb kezdtem el novellákat írni, mint hogy ez megfogalmazódott volna, de utólag úgy látom, hogy én így érzékelem a világot.
• Szikrákban vagy csillámokban?
• Van arra példa, hogy egy nagy regény is több szereplős, váltogatott perspektívákból beszél, de az egész idegen az én gondolkodásomtól. Olvasóként, természetesen be tudom fogadni, hiszen az olvasó nagy örömmel veti bele magát abba is, ami nem ő. Maga az olvasás is erről szól, hogy kimozdulj a saját tengelyedből.
• Rád is mondják, hogy túl egységes vagy. Szürke vagy monokróm…
• Ez egy más kérdés, az atmoszféra vagy a világlátás azonossága. De kifejezetten zavarna, ha ugyanarról a szereplőről előbb elmondanám ezt, aztán meg azt. Ebben van nekem valami hazugság. Már ha nekem kellene csinálni. Nagyon nehezemre esik a világot színesnek, komplexnek, változatosnak látni.
• Azt mondtad, hogy az olvasás lényege, hogy az ember kibillenjen. Az írásnak nincs ilyen funkciója? Vagy alkotóként nem billegsz? Te vagy a mozdulatlan mozgató?
• Igen is meg nem is. Szórakoztató, ha teljesen más ember életét írom le. Annak van szabad levegője. Aztán az is én leszek, de ez mindig egy jó dobbantó. Elhitetni kevés szóval, hogy ez igaz. Az olvasásnál is az van, hogy képesek vagyunk olyan emberekről olvasni, és, bármit is jelent ez most, a 21. században, képesek vagyunk olyan emberekkel azonosulni, akik bűnözők, ha az újságban olvasnánk róluk, akkor tőlünk nagyon különbözőként, idegenként határoznánk meg. Van egy felelőtlen állapot, az író megtéveszt minket, hogy itt egy pedofil, akik biztosan nem lehetünk, és mégis vele vagyunk. Tudatosan soha nem csinálnám, hogy valami feneketlenül gonosz embert megteremtek, és akkor jól elmondom az ő szájával, hogy mit gondolok.
• Mégis jó érzés, hogy most egy pillanatra az irányítás kicsúszott a kezemből?
• Talán nem ezt az igét használnám, mert az már rossz érzés, de van valami, amit egészen csak a jó szándékaimmal és a tudatos énemmel nem vagyok képes irányítani. Van valami elem, aminek nem csettinthetek, hogy most működj.
• Amikor egy ilyen figurához szavakat keresel, azt hogyan teszed? Megint egy szó jut eszembe, hogy a horgászbotnál az automata visszahúzza a damilt a tokházba. Honnét szeded azt, hogy tokház?
• Lehet, hogy ezt én találtam ki. Biztonságot ad, ha beleolvasok egy szakmának a szótárába, és a műszavak segítenek, de ha megihletődöm, akkor ilyesmit ki lehet találni. Sokszor sportot is űzök belőle, hogy, mondjuk a növények ne legyenek létező növények. Épp azért, mert a nyelvnek ezt a természetét nem tudjuk levetkőzni, sokan nem is akarják, azon a nyelven írnak, amin a kávét kérjük. Olyan erős kötés ez, ami néha zavar, de kilépni belőle mégsem akarok egészen, mert akkor az orosz formalisták módján kellene dolgoznom.
• Vagy mint a zenészek.
• Írhatnánk nyelven zenét, de ezt mégsem akarom. Folyton hadakozom ez ellen. Első körben azzal, hogy ez nem én vagyok, nem az én életem. Aztán azzal, hogy de hát nincs is ilyen fa. Mi történik, a varázslat megtörik-e attól, ha egy akár realista könyv minden eleméről megállapítjuk, hogy ez sem így van, meg az sem igaz. Akkor vajon szertefoszlik minden? Mennyire érdemes ezzel játszani? Ez most fricska, ami nem jó semmire? Vagy írói lustaság, ha nem nézek utána, amikor Párizsról írok, hogy milyenek a párizsi utcák?
• Mennyire színészet egy figura megalkotása? Elmondod a mondatokat, amiket a szereplők?
• Mondatszinten nem, mert nem is írok mondott mondatokat. Most ugyan van néhány írásom, ami beszédszerűbb, ez új dolog, viszont azok sem színpadszerűek. Az íróság és színészet ettől még rokon szakma, pontosan kell látni, milyen a dühös vagy a szerelmes ember. Ismerni kell a tünetrendszert és a viselkedésmódokat, és reprodukálni is kell tudni. És azt is, mik azok az eszközök, amelyek ezt fel tudják idézni.
• És ez megy.
• Valószínűleg megy, hiszen azért lettem író. Illetve nem ezért lettem író, de aki ír, az már gyerekkorában is meg tudta ezeket figyelni. Nem azért figyelek, mert író vagyok és kötelességtudóan bekapcsolom magam, hogy most dolgozni kell.
• Nem járkálsz jegyzetfüzettel, hogy hú, most hallottam egy jó mondatot, amit fölhasználhatok.
• Nem jegyzetfüzetbe, de ha van valami, akkor könyv hátuljába vagy mobilba fölírom. De ami igazán fontos, az a benyomásszerzés, és az nem verbalizálható, nem is írható föl. Milyen hatással van rád egy ember, mit mond, mit csinál. Ez verbálisan nem rögzíthető.
• Aztán verbalizálod, mert végül is ez az írás.
• De abban a fázisban nem biztos, hogy föl tudnám írni. A végén mondatokká válik, de ez nem nyelvi jelenség. Ez az, amit gyerekkoromban is figyeltem. Hamar megláttam az embertípusokat, emberi alkatokat, a hasonló viselkedéseket. Lehet, hogy egyébként mindenki így van vele.
• Biztosan nem.
• Ez egy csapdába esettség. Tulajdonképpen nem én figyelek meg, nem felülről nézem a világot, hanem engem tartanak fogva a benyomások. Lehet, hogy ennek több köze van az írósághoz. És ez nem a jegyzetfüzetes ember.
• Volt az előbb egy elharapott mondatod, hogy nem ezért lettél író. Akármilyen banális, most fölteszem a kérdést: akkor miért? Meg tudod mondani, hogy ebben mi a pláne?
• Azt nem tudom, mi benne a pláne, de ahogy a dohányzással van, ezt is más miatt kezdte el az ember, mint amiért nem hagyja abba. Van egy elméletem, vagy inkább ötletem, hogy mi ragasztott oda. Nehezen beszélek. Az élő beszéd, főképpen gyerekkoromban, lassan ment, nehezen, nem azt mondtam, amit akartam. Miközben a nyelv és az olvasás mindig nagyon érdekelt. Élő beszédben, idegenekkel szemben védtelennek éreztem magam, és a nagy családban is voltak emiatt kifejezetten kellemetlen élményeim. Ha el akarom viccelni, azt mondanám, hogy lépcsőházi gondolkodó vagyok. Attól még az embernek lehet nyelvi érdeklődése és tehetsége, hogy élőszóban csődöt mond. De ha papír fölé ültem, akkor volt időm. Nem biztos, hogy azt mondtam, amit akartam, de valami mást, ami mégis jelentett valamit.

Új lemeze jelent meg Rohmann Dittának, magyar szerzők szóló csellóra komponált művei. Röppen a borítón, mint egy angyal, és tényleg ilyen. Már hogy van benne valami nagyra nyílt szemű, naiv, tiszta, mintha ő volna az első csodálkozó, hogy ilyen van, a cselló mormog, és zene lesz belőle. 

Az egyik eljátszott szólódarab Kurtágtól a Pilinszky, ennél hosszabb a cím, valószerűtlen névhalmozás, Kurtág György: Pilinszky János: Gérard de Nerval (Kocsis Zoltánnak). Úgy másfél perc a mű, hogy Rohmann Ditta elmondja a verset is benne, Pilinszky négysorosát, Folyópart, mely nem folyópart. Aztán játszik Kurtágot, lefelé és fölfelé menő hangok, egy pizzicato plöntyben végződve, talán ez a tüzes gombostű a fejben. Vagy még előtte a sistergős magas hang? Nem a szavak zenévé varázslása a lényeg, ez most az, ez volna az első mondat, ilyen a vers elcsellózva, ilyen elmondva. 

Elég fantasztikus az egész. Nem a sűrűsége, hanem az udvariassága, hogy olyan rövid, nem kell megszenvedni érte, aki nem akar, és mégis mondhatja, hogy tetszik neki. Vagy szenvedhet vele bárki, aki akar, és arra juthat, hogy nem tetszik neki, nem érti. Nem érti, de közben megtapasztalja, piszkálja a mű, vagy akár a két mű együtt és egymástól függetlenül is, mint a tüzes gombostű a fejben.  

Mondani sem kell: a meglepetésnek is van ereje. Bejön egy ember, és aki ismeri őt régebbről, az meglepődik a pocakméretén, azelőtt olyan diákos volt Borisz Berezovszkij, magas, vékony, hosszú hajú, egy Dosztojevszkij-mellékszereplő. Mostanra mintha Dosztojevszkij-főszereplővé vált volna. Aki nem ismerte őt korábban, az meg valószínűleg azon agyal, hogy ez meg ki lehet. Nyilván nem a zongorista. Nem is úgy van öltözve. Háromféle fekete van rajta, az egyik az inge, a másik a zakója,a harmadik a jó, buggyos, gyűrött gatyója. Tán szerelni jött valamit, vagy arrébb lódítani a hangszert. 

Mindenesetre a zongorához megy, leül, és mielőtt még eljátszaná a szokásos szertartást, megvárná, amíg mindenki elcsendesül, áhítatosan az égre nézne, hogy a zeneművet az első pillanattól az utolsóig koncentráltan követhessük, a keze már mocorog a klaviatúrán, elég nekünk a zenemű második pillanata is. 

Másféle találkozás ez a művésszel és a művekkel. A komponistákat nézve is van szokatlan, Balakirev és Ljadov, közöttük Rachmaninov, aki mostanra a legfelső ligába is bejutott, és most is érződik a különbség, hogy miért is van neki helye ott, hogy ez a nagyon virtuóz és nagyon orosz hang miért más, mint Balakirev nagyon virtuóz és nagyon orosz hangja. Berezovszkij néha csapkod, néha nagyon durva. Ha a magyar sírva vigad, akkor az orosz bőgve röhög, és az egészet még valami kiábrándultság is színezi. Valamiért Glazunov jut az eszembe, a most egyáltalán nem játszott komponista, amint irigykedve nézi a tanítványait, ők még rá tudnak csodálkozni a zeneművekre. Glazunov már mindet ismeri. Mintha Berezovszkij is azt mondaná: ettől ugyan nem lesz szebb a világ. De nincs jobb ötletem. 

Egyre óvatosabbnak kell lennem az olyan időmeghatározásokkal, mint "néhány éve". Azt akartam mondani, hogy néhány éve Plácido Domingo még kiadhatott egy olyan című albumot, hogy Az ismeretlen Puccini, de az a néhány év majdnem harminc, amikor a tegnapi rádiókoncert énekese, Horti Lilla még meg sem született. Ennek ellenére a Domingo-úton járt, Puccini-dalokat énekelt, nagyon szépen, összeszedetten, egy pillanatra sem unalmas koncerten. Pedig, talán nem mondok meglepőt, de nem a dal a legjobb Puccini-műfaj, ami már azért is furcsa, hiszen csodás dallamokat talált ki, és szerette a rövidséget vagy a tömörséget, a repertoáron lévő operák között valószínűleg ő írta a legrövidebb felvonást, a Bohémélet II-t. Wagnernél annyi idő csak a nyitány. Nagyobb is a színvonalbeli változatosság a dalok között, mint az operáknál, ahol egy idő után már nem engedett a remekmű színvonalból. Viszont a dalok is meglepőek néha, mint például a Sole e amore, amelyben nem csak a verset zenésítette meg, de a saját ajánlását és aláírását is, így az a dal utolsó szava az, hogy Puccini. 

Akinek ennyi nem elég jó szórakozás, az nyomon követheti egy ilyen koncerten az ihlet pillanatait, ahogy Puccini rájön, hogy egy-egy dallam még nem futotta ki a pályáját, és (épp az említett Sole e amore) bekerül a Bohéméletbe, felvonászáró négyesnek, vagy valami motoszkál  szerzőben, de még nem a végleges forma, mindenesetre ebben a motoszka-formában is fölidézi (nem, nem a Toscát) a Manon Lescaut-t. A kísérő Virág Emese eljátszotta zongorán a Krizantémok című művet, amelyből pedig a Manon harmadik felvonása alakult ki. Megint van valami, amit sokszor elmondtak, hogy Puccini jó librettó nélkül nem tudott írni, de eleinte tudott, hiszen ez a zene már megvolt, mire megkapta a szövegkönyvet.

A végeredmény szempontjából, persze, mindegy. Csak minden bonyolultabb, mint amilyennek látszik. Puccini meg végképp. 

Tegnap díszbemutatták A trezor című filmet, amiről olyan sok jó nem jut hirtelen az eszembe. Sok rossz sem, néha az embernek kedve volna szólni, mondjuk hogy zárt szobában nem okos dolog géppisztollyal lőni egy hatalmas páncélajtót, mert a golyók visszapattannak, és hamar véget vetnek a nagy lövöldözős kedvnek. 

A filmet Bergendy Péter rendezte, és azt veszem észre magamon, hogy úgy nézek rá, ahogy a 19. század második felében nézhették az emberek Arany Lászlót. Ott egy ember, akinek van saját élete, munkája, életműve,  Arany László verselt, népmesét írt, és valószínűleg a legmaradandóbb műve egy név, az, hogy Hübele Balázs, de a többség nyilván úgy nézett rá, mint aki ismerte Petőfit. (Nem mellékesen Aranyt is.) Már hogy ő a főhőse annak, hogy Laci, te, hallod-e, jer ide. Képzelem, mennyire unhatta. 

Képzelem, mennyire unja most Bergendy Péter, ha jól számolom, két játékfilmmel és egy halom reklámfilmmel a háta mögött, hogy még mindig úgy néznek rá, mint egy dal főhősére, a kissé nehézfejű kisfiúra, aki későn jön rá, hogy az iskola felé igyekvő, hátitáskás lány valószínűleg iskolába megy hétfő délelőtt. Reggel, de az nem jött volna ki ritmikailag. 

Biztosan unja, pedig ennél jobb nem is történhet az emberrel. Örökzölddé válik.  

Hiszen jó ez. Nem filmnek jó, de filmterméknek, tényleg meg kell néznie mindenkinek, és meg is akarja nézni szinte mindenki a Bohém rapszódiát, azok is, akiket nem lehet nosztalgiával vádolni, hiszen Freddie Mercury halála után születtek. El van mondva a szomorú, ámde igaz történet, ami nincs elmondva, azt meg lehet sejteni, vad élet, nagy sikerek, nagy magány, minden olyan nagy, csak maga Freddie kicsi. Ilyenkor tűnik föl, hogy milyen fantasztikus adottsággal született, hiszen ő maga soha nem látszott alacsonynak, annyira jók voltak az arányai, hogy legalább két fejjel magasabbnak látszik az őt játszó Rami Maleknál. 

Voltaképpen nem is ez a legkülönösebb. Valamiért az Operett Színház régi bemutatója jutott az eszembe, a Mozart! című zenés játék, hogy mennyire érdekes szereposztási döntés volt Dolhai Attila a címszerepre, aki a sminkes tevékenységek után sokkal jobban hasonlított Beethovenre mint Mozartra. A sminkesek a Bohém rapszódiában is halálra dolgozták magukat, az ember nem tehet mást, mint csodálja Rami Malekot, aki ilyen fogpótlással is majdnem tud beszélni. Meg kellene nézni a szinkronizált változatot, vajon a magyar hang is pöszög-e, már csak együttérzésből. De nem is ez a meglepő, hanem az, hogy amíg a bajuszt föl nem applikálhatják Malek arcára, egyáltalán nem hasonlít Freddie Mercuryra. Viszont Mick Jaggerre annál inkább. 

A nem éppen vidám nyolcvanas éveket úgy próbálta az ember szórakoztatóvá tenni, ahogy tudta. A magam részéről, többek között Bob Dylannel. Ültem a konyhában, és egy sétálgatós magnó (nem walkman, hanem olyan kéthangszórós, lóbálható) gombjait nyomkodtam újra meg újra, próbáltam megérteni a dalszövegeket. Majdnem reménytelen. Mégsem loves you, yeah, yeah, yeah, viszont Dylan igazán nem a szövegkiejtés bajnoka, az orra alatt húzza-nyúzza a szavakat, a kazetta sem a legjobb minőség hordozója, a Kossuth Rádióból fölvett dal van rajta, Shelter From The Storm. Menedék a vihar elől. Az első sor még rendben, a második még csak-csak, aztán a teljes elvérzés, teacher vagy creature? Avoid? Void? Utána aztán ment tovább, újra érthető (egy ideig), de ez a sor csak visszatekerés, lejátszás, visszatekerés formában él bennem. 

Eltelt az idő, és most újra ezt lehet játszani. A Bootleg soorzatban kiadták a Blood On The Tracks címet viselő, 1975-ös lemez alternatív felvételeit. Fontos tudni (én nem tudtam), hogy itt nem a szokásos élményről van szó, vagyis arról, hogy Dylan a saját dalait másképp énekli a koncerteken. Jaj, érzem, hogy olyan vagyok, mint az Annie Hallban a létraszerű csaj, Shelley Duvall: egészen lent kezdte, just like a woman, aztán följebb ment, just like a woman, az volt a vége, just like a little girl. Alvy Singer nem tudott ott lenni, mert megbetegedett az egyik mosómedvéje. Csakhogy most tényleg nem erről van szó. Dylan bement a stúdióba, lényegében elkészítette a lemezt, erősen vissza a gyökerekhez felfogásban, néha csak egy szál gitárral meg a szájharmonikán kísérve önmagát, néha van basszus mellette, de az egész nagyon csöndes, nagyon személyesnek tűnik. Aztán meggondolta magát, újravette a dalokat sebtében berángatott stúdiózenészekkel, kicsit gyorsabban, változatosabban, színesebben. Nyilván nem a közönség miatt, attól ő mindig meglehetősen független volt, a hatvanas években átesett már ugyanezen, amikor azon hőbörgött a rajongótábor, hogy hűtlen lett az eszméhez, az egy szál gitáros önmagához, és erősítőbe dugott hangszerekkel kísérte és kísértette magát. 

Hogy ezt újra eljátszotta, azt nem is nagyon lehetett tudni, mert a régi Blood On The Tracks lemezborítót előbb nyomtatták ki, mint hogy meglett volna a koncepcióváltás, aki nagyon böngészte a hátlapot, annak talán feltűnt, hogy kevés kísérőzenész van megemlítve, de hát ki az, aki nagyon böngészi az ilyesmit. Főleg, ha a Kossuth a forrása. 

A lényeg az, hogy az új kiadványon, More Blood On More Tracks, ezek az eredeti változatok vannak rajta. Nincs leállás (talán a 6 CD-s változaton van), befejezett számok, a dalok érezhetően lassabbak, a szövegek is eltérnek egy-egy sornál (ezért kell úgy hallgatni, mint az ősidőkben: mit mondott?). Időnként egészen meglepően monoton a zene, nyolc percen keresztül ismételgetik ugyanazt a strófát, már úgy lértem, a zene szempontjából ugyanaz, csak a szöveg viszi előre az egészet. Személyes, azt érezni, de talán ez is egy félreértés. Sok szerelmes, veszekedős, szakítós szám, de Dylan csak három évvel később vált el. Ő maga azt mondja a könyvében, hogy nem a saját élete ihlette, hanem Csehov novellái, és nem lehet tőle megkérdezni, hogy ugyan már, melyik novellák. Az biztos, hogy nem A csinovnyik halála. De talán itt dőlt el véglegesen, hogy ő mégsem költő, hanem dalos. Aztán mégis irodalmi Nobel-díjat kapott.  

Vajda Pierre könyvét olvasom Jávor Pálról. Ripityom a címe, gondolom mindenki tudja, hogy miért. Ha mégsem, hát ezért: 

Nem nagyon könnyű olvasni, talán azért, mert az elején mintha fogadást kötött volna valakivel a szerző, hogy ő tudja egy oldalon a legtöbbször leírni azt, hogy Jávor. megjött Jávor, ajkán a szokott Jávor-mosollyal, végigsimított jellegzetes Jávor-bajuszán, és csak annyit mondott stb, stb. Ez aztán elmúlik, de annyi mindent sikerült összeszedni róla, hogy akkor meg annak nehéz ellenállni, hogy mi volt aznap reggelire, hány pirítós hány tojással. Sokat szerepel a Vadászkürt szálloda és étterem a lapokon, ami nálunk is a családi legendárium része, nagyapám vitte Verus nagybátyámat a Vadászkürtbe, ha Pesten jártak. Meg vagy őrülve, kérdezték a fehérvári rokonok és ismerősök, ilyen drága helyre, de nagyapám tudta, mit csinál, szokja csak meg az a gyerek, hogy mi az igazi színvonal. 

Megszokta. 

Persze, nem erről akartam beszélni, hanem a filmekről. Nyilván nem eredeti felfedezés, hogy a magyar hangosfilm történetét lehet a férfi főszereplők szerint szakaszolni, volt Jávor-időszak, Latinovits-korszak, Cserhalmi-évtized (vagy évtizedek?). Aztán majdnem jött egy Csányi Sándor-kor, de ez végül elmaradt, és most épp nem tudom, hol tartunk, talán ez is jelent valamit. Nyilván a korszak nem jelent kizárólagosságot, volt Ráday és volt Darvas, de nagy vonalakban igaz az elképzelés. Az viszont nekem csak most világosodott meg, hogy a korszakok egyáltalán nem függetlenek egymástól, hogy Cserhalmi a látszat ellenére mennyire kötődik Latinovitshoz (egyébként az életben is), és hogy a Szindbádban táplálkozó Latinovits a szeme aljával, magasodó homlokával, bajuszával mennyire emlékeztet Jávorra. Nem tudom, hogy ez az alkotóknak föltűnt-e, mert ők nyilván Krúdyt látták bele a bajuszba, szalmakalapba, de a muzsikáló beszédhangban, édesbúban, férfiúságban Jávor is ott van. Jellemző módon az ebéd lett a közönség kedvenc jelenete, pedig egyébként elég lazán kötődik a film egészéhez, és az abban beszélő Szindbád nem ugyanaz, mint aki a film többi részében szerepel - ez sem véletlen. 

Ennyi a gondolat, és hogy mi választjuk ki a hőseinket, nem a filmrendezők. Azt nézzük, akik vagyunk és akik lenni szeretnénk.