Azt mondja Micha bácsi, az idegenvezető, hogy látta, amikor egy amerikai turista (az öltözékén látszott, hogy amerikai), úgy állt a Siratófalnál, hogy a falra tett kezében a mobiltelefonját tartotta, hátha a Jóisten visszahívja vagy sms-t küld. Ezen, persze, nevetgéltünk, jaj, a bolond amerikaiak, nem tudják, hogy a Jóistennek csak összehajtott vagy föltekert cédulán lehet üzenni, ő meg lottóötösökkel válaszol. Aztán az ember mégis arra gondol, hogy bár olyan erős lenne a hite, hogy időnként megnézné a telefont, nem üzentek-e valamit. Igaz, ha olyan erős volna a hit, akkor már nem is kellene üzenni semmit. Arról nem is beszélve, mennyire kellemetlen volna az a várva várt üzenet: változtasd meg élted.  

Azt mondja Micha bácsi, az idegenvezető a Tel-Avivból Jeruzsálembe vivő buszon, hogy ha most balra néznek, akkor a fák között látnak egy fehér házat. Az ott Emmausz, és meséli tovább az emmauszi tanítványok történetét, akik rájöttek, hogy Jézussal vacsoráznak, és szaladnak vissza Jeruzsálembe, bő harminc kilométer, hogy közöljék a többiekkel, tényleg föltámadt. A csodák földjén gurulunk. 

Caravaggio jut az eszembe, az ő emmauszi képe. Mintha ő lett volna az egyetlen, aki rájött arra, hogy a kenyértörésnél, amikor Jézust felismerik a tanítványok, nem Jézussal történik valami, hanem a tanítványokkal. Más, normális festőnél Jézus az égre emeli a szemét, lángol a glória a feje körül, átjárja a lényét valami fény. Hát így nem nagy kunszt felismerni. Caravaggiónál Jézus a kenyérre koncentrál. Igazából a tanítványokon sem látszik a nagy felismerés, a csoda már csak ilyen, vagy ilyen is tud lenni: egyszerűen megtörténik, nem reng bele az ég és a föld. 

Hogy miért kell nekünk a helyszínen lenni a magvas gondolatokhoz, azt sokszor nem értem. Miért kell Veronában lenni, hogy Rómeóra vagy Júliára erősebben gondoljunk, ha egyszer Shakespeare nem járt arra. A kedvencem, persze, a mantovai Rigoletto háza, hiszen az opera csak az utolsó pillanatban és kényszerből került át Párizsból Mantovába, most mégis nézegethetjük a házat meg a kertet, ahol szegény Gilda... De ez nem panasz, inkább csak remény. Hátha külföldön értelmesebbek vagyunk. 

Törtem a fejem, hogy esetleg elengedjem a hírt, leginkább azért, mert nekem nem az a hír benne, ami annak tűnik. Arról van szó, hogy a kanadai tévében egy műsorban Yannick Nézet-Seguin kedvére, tiszteletére énekelt egy Jacques Brel dalt Pierre Tourville és Céline Dion. Diont mindenki ismeri, Tourville-t meg elég kevesen, ő a karmester élettársa, egyébként brácsás a montreali szimfonikusoknál. Helyesek, meg minden, Yannick sír, Pierre énekel, nagy odaadással, aztán Céline is bekapcsolódik Las Vegasból. Adja magát néhány elmélkedő sor, hogy azelőtt ez nem így volt, egy karmesterről legfeljebb pletykálni lehetett, ha férfival volt szerelmi kapcsolatban, most meg egyre kevésbé pletykálható a dolog, vagy azért, mert ők maguk szerepelnek a tévében, vagy nincs mit pletykálni; az új idők jelentős karmesterei időnként szülési szabadságra mennek. 

Nekem most nem ez az érdekes, meg az új idők, hanem az, hogy amit Nézet-Seguinnek énekelnek, az mégiscsak egy dal. És nem Schubert, Schumann, Liszt, hanem Jacques Brel. És ő mégis szereti, örül neki, egyáltalán: ismeri, és nem úgy viszonyul az egészhez, ahogy egy régi vágású komolyzenész. Amikor Kocsistól kérdezte a tévében Vámos Miklós, hogy mondd, Zoli, te ismersz ilyen dalt, mint a Trombitás Frédi, ő azt mondta, persze, csak nekem az olyan, mint a Congratulation. Látszott, hogy az egész neki ennyi, tíz másodperc, nem kap tőle élményt, mert túl egyszerű, nem ragad meg a fülében, helyére kerül és ott is marad. Nézet-Seguin, aki azért máris elég sokra vitte, jelenleg Montreal és Philadelphia zeneigazgatója, 2020-tól pedig a Metropolitant is vezeti, mintha ismerné, szeretné, tud vele mit kezdeni. Legalább ennyit, hogy kiperdül tőle a könny a szeméből. Nem téveszti össze egy Mendelssohn-szimfóniával, de ezt se felejti el, amikor neki énekelték. Egy szép napon talán megint eltűnik ez a zenei megosztottság, könnyű és komoly zene, ez erre való, az meg amarra, ez dúdolni, az meg hallgatni és figyelni. Bőgni bármelyiktől lehet. 

Amíg nem jön el a mozikba a film, ami azért tényleg nem sok idő, hallgathatja az ember a Bohemian Rhapsody zenéjét, hogy ne mondjam, a soundtracket. Úgyis vannak némileg megalapozott félelmeink, vajon ez a békaszemű hőscincér megtéveszt-e bennünket a film végére, elhisszük-e neki, hogy Freddie Mercury él? Nem tudom.

Első meg második pillantásra is a lemez csak egy újabb bőr a Freddie nevű rókáról, ugyan mi az, ami nem fért rá a sok lemezre meg a három(!) Greatest Hits válogatásra? Ehhez képest azért nem kezdődik rosszul a CD, a 20th Century Fox témáját gitározza föl Brian May, jellegzetes a hang, a Red Special névre hallgató gitár, meg a pengetőnek használt hatpennys érme. Egy dal a Smile együttestől, ez volt May zenekara a Queen előtt, látszik, hogy együttesnévben nem volt nagyon ötletes a hajdandús sörényes. Végül mégis egy sima Queen-album lesz az egészből, de legalább rajta van néhány dal a Live Aidről, ami 1985-ben visszahozta az együttest a köztudatba. Soha nem tudom, hogy ezt a javukra kell-e írni vagy a hátrányukra, mindenesetre ők rájöttek, hogy egy kontinenseken átívelő jótékonysági koncertet nem letudni kell, hanem használni, nem az a fontos, hogy kapnak-e kenyeret az éhezők, hanem hogy a fél világ őket, mármint a rocksztárokat nézi. A többiek kényszerként lenyomtak egy-két számot, a Queen meg felkészült, próbált, óriási show-t hozott össze, másnap róluk beszélt mindenki. Eddig, ha nem tévedek, csak képpel együtt lehetett meghallgatni a fellépést, most bele tudják kiabálni a fülünkbe, hogy ők a bajnokok. Nem állítom, hogy a világszellem szempontjából jelentős előrelépés volna, de lehet örülni neki.    

Nem a világ legjobb filmcíme az, hogy Nyitva, nem a történelem legjobb filmplakátja, fentről a vetett ágy és lakói, hiszen pont egy hasonlót látni mindenfelé, csak az valami tévéműsort hirdet. Hanem a többi, az rendben van. Jó színészek, jó rendezés, jó történet, két perc alatt válik az ember drukkerré. De tényleg ez a film, ez az a filmtípus, amire vártunk, vagyis én biztosan vártam, rólunk szól, nekünk készült, nem lőnek, nem ütnek, nem robban föl semmi, beszélnek, jókat mondanak, és benne van egy csomó arc, amelyik egy próbát megért. Vagy ha megvolt a próba, mint Kovács Lehelnél, akkor egy folytatást megért. Radnaycsillizmusba mennék át, ahogy áll az ajtóban, a pasi mondja a kellemetlent, és az arca ott a szemünk láttára változik, elengednek az izmok, vagy új feszülésekbe kezdenek, ő az, de már egy egészen másik ő, nekem ez a filmszínészet. 

Közben meg senki nem akarja megváltani a világot, senki nem tesz úgy, mintha tudná, mi is a megoldás, nem mondják meg, hogyan kell élni, de mutatnak néhány párt, akik élnek, aztán majd te, kedves néző, kiválasztod, melyik tetszik. És közben nevetsz, mert miközben az intimtorna zajlik, valaki elereszt egy békegalambot, vagy csak olyan viccesen kövér Ötvös András, Kovács Lehel meg folyton feszít, és tényleg nem tudom eldönteni, hogy ő ilyen vagy alakít. 

Mintha visszatalált volna a magyar film valahová, a harmincas évekhez, a hangosfilm hőskorához, persze, a maga Kabos Gyuláját még nem találta meg, de most épp nem is kell. Sztárok helyett színészek, remélem sztárok lesznek idővel, de ebben a magasabb osztályban mindenképpen otthonosan mozognak, van honnét elzülleniük. Meg hát nem is kell mindent folyton távlatba meg szövegkörnyezetbe helyezni, ez a film itt van, itt is marad. Tessék szeretni. 

A képen Timothy Wayne-Wright látható, kontratenor a King's Singersben, balról a második. Nem is ő a legfrissebb tag, már kilenc éve van az ötven éves együttesben, mindenesetre az, hogy már senki nem énekel azok közül, akiket annyira szerettünk a múlt század nyolcvanas éveiben, nagyszerű lehetőséget ad, hogy megint nyavalyogjunk kicsit: régen minden jobb volt. Legalábbis a zenében. 

A legrémesebb persze az, hogy igazunk is van, az aranycsapat tényleg szebb hangokból, határozottabb egyéniségekből állt, lehetőséget is adnak az újak az összehasonlításra, mert néhány régi feldolgozást is elénekeltek a Müpa-beli koncerten. Na de akkor is. Micsoda elképesztő és elképzelhetetlen karénekesi kultúra. Ahogy kijönnek a tabletokkal a hónuk alatt, a fényt annyira leveszik a teremben, hogy szinte csak a monitorjaik világítanak, és belekezdenek egy énekelt imába. Ahogy Lassus játékos dalát elfújják, és egyszerre ott vagyunk Arrasban, négyszázötven évvel ezelőtt,  egy spanyol katona megszólítja a lányt: mennyi? Nem derül ki, hogy mennyi, az sem derül ki, hogy mi mennyi, csak közben megy ez a mireli-mirelá, lárilári, diridári, falala, és elhisszük, hogy nincs bűn, mert nem bűn az, amit így meg lehet énekelni. Közben ősbemutatják Gyöngyösi Levente Veni Iesu veni amor című motettáját, és az a jó hír, hogy a mű nem lóg ki az együttes repertoárjából. Vagy nem nagyon. Nem olyanok, mint az a régi King's Singers, de még mindig ők vannak önmagukhoz a legközelebb. 

Az a kérdés, hogy van-e Hofi-kérdés. Már hogy volna? Hofi Géza a 20. század legnagyobb, vagy várjunk, volt azért egy Karinthy is, volt egy Rejtő is, akkor a 20. század második felének legnagyobb humoristája, szerző, előadó, egyedi jelenség, sem utódja, sem boldog őse senkinek. Egyszer volt. És ha odaültetik Bödőcs Tibort a Margó Fesztiválon, mint valami utódot, akkor még jobban érződik, hogy egyszer volt, és sem utódja. 

Nem kell ezt bolygatni. Csakhogy bolygatják, a Corvina kiadott egy Hofi-kötetet, Hofi-szövegekkel, és esküsznek rá, hogy megállja a helyét Hofi nélkül is, amire én látatlanban meg azt mondom, hogy nem hiszem. Azért nem hiszem, amit a kötet szerkesztője, Király Levente mond, hogy odaadta kipróbálásra másoknak, és mind azt mondják, hogy mennyire jó, és mennyire csodálatos érzés, hogy olvasás közben Hofi hangját hallják. Pont erre gondoltam én is. Hogy az elégedett olvasók ezt nem új szövegként élik át, hanem fölidézi nekik a régi időket, amikor először-másodszor-akárhányadszor hallották a poénokat, a fölvezetéseket. Hofi szól, csak nem beszél. 

Persze, ez nem válaszolja meg a föl sem tett kérdést, hogy ki is volt ez az ember. Mennyire és mikortól volt jelmez a svájci sapka, vagy hogy miért is fordulhat elő, hogy az ember rossz helyre kattint, és hirtelen briliánsan előadott, de mégis cigányozós viccekbe botlik. Ha meg jól kattint, akkor muszáj röhögni. "Van, tessék elképzelni, nem mondanám, de van olyan, hogy katonai Trabant. Egy ilyennel támadni, te jó ég... Különben jó, rendben van, támadni. Na de egy ilyennel menekülni... "

Ebben azért elég sok van a világból, amelyben felnőttünk, éltünk, meghaltunk. És az ember nem tud mást mondani, mint hogy áldja meg a Jóisten azt, aki segített felnőni, élni, meghalni. Aki arra áldozta az életét, hogy megnevettessen másokat. Áldja meg a Jóisten Hofi Gézát. Egye fene, áldja meg Bödőcs Tibort is, és mindenkit, aki köztük van. 

Ha valamit megszüntethetnék a kulturális újságírásban, az a bennfenteskedés volna. Megmondom, mire gondolok. Például az Origón van Ókovács Szilveszternek egy sorozata, leveleket ír Tatjána nénjének (mármint nem Tatjána nénikéjének, hanem az ő saját Tatjána nénjének). Szerintem önmagában is jó gondolat, hogy egy írni tudó operaigazgató rendszeresen megosztja a gondjait és gondolatait az általa igazgatott színházzal vagy a bemutatott művekkel kapcsolatban, miért kellene megvárni, amíg emlékiratok lesznek belőlük. Két levéllel ezelőtt a Carmina buranáról szólva ugyan Ókovács Szilveszter összetévesztette Erószt és Vénuszt, ami nem tesz nagyon jó benyomást, de csak az nem hibázik, ki nem dolgozik, nem erről akarok beszélni. A legutóbbi levél témája még mindig a Carmina burana volt, de ezúttal kifejezetten személyes, énekesmúlti szempontból, mikor énekelte, milyen volt, mik a nehézségek. És sztorik, jópofa történetek, beleröpült egy bogár az énekesnő dekoltázsába, vagy korán indították a tűzijátékot, vicces az egész, mindenkinek csak ajánlani tudom. Csakhogy miközben mennek a sztorik, sokat emleget egy tenort, aki a mestere volt a Zeneakadémián, hogy ő hogy reagált, mit mondott félhangosan a pódiumon, hogyan nyomta agyon a botjával a dekoltázsból kiesett bogarat. Mindent megír róla, csak a nevét nem.  

Fogalmam sincs arról, miért kell így beszélni róla. Nem ír semmi sértőt, aki járt koncertre húsz-harminc-negyven éve, az tudja, hogy Keönch Boldizsárról van szó, aki nem járt, az nem érti, miért titkos a néhai tenor neve. Hogy fokozódjon a rejtély ugyanebben a levélsorozatban írt Ókovács nekrológot Keönch Boldizsárról, amelyben (még jó) a név elhangzik, szóval az sincs, hogy fogadalmat tett volna egy rosszabb érdemjegy után, ő ennek az embernek az életben nem írja le a nevét. 

Nem tudom, hogy ez volna-e a cél, de csak a rejtélyeskedés marad. Elég információt adni valakiről, hogy semmi rejtélyes ne maradjon, mégis úgy tenni, mintha csak az igazán beavatottak érthetnék, hogy miről van szó. Amiből, rossz esetben, az sülhet ki, hogy épp azok nem olvassák el a cikket, akiket meg kellene nyerni egy ilyen sztorigyűjteménnyel, nézd, milyen klassz dolog a klasszikus zene, csupa vicces dolog történik, miközben emberek megszakadnak azért, hogy kipasszírozzanak magukból egy magas hangot. 

Azért ez így elég nagy hülyeség. 

Ezt a képet még a nyáron készítettem Párizsban. Egy zebra melletti átkelésjelzőre írták a vidám firkálók, hogy nyomd meg a gombot, ha semlegesíteni akarod a benned lévő homofóbiát. Szmájli, meg minden, és az ember nem hitte volna, hogy ez komoly lehet. Homofóbia Párizsban? Ahogy bicikliztem a városban, egyes kerületek vagy környékek kifejezetten homofilnek tűntek, lengtek a szivárványszínű zászlók az ablakokban, és a gyalogátkelőket is szivárványszínű csíkok keretezték. Miért bántana itt bárki bárkit? Nem arról van szó, hogy az emberben benne marad a szorongás, ha valaha üldözték vagy megvetették, akkor azt nem felejti, és önmagát is figyelmezteti, hogy vigyázz, mert bármikor fordulhat a kerék? 

Sajnos nem. Néhány napja egy étteremből kilépve Guillaume Mélanie-t, egy ismert homoszexuális érdekvédő iroda vezetőjét (civilben színész, rendező) szó nélkül arcon ütötték, ömlött a vér,eltört az orra. Keresik a tettes vagy megtalálták, az tulajdonképpen mindegy is, az ütést nem teszi meg nem történtté. El nem tudom képzelni, miért tartja valaki az ilyesmit nagy hőstettnek, vagy hogy mit képzel. Mint a kiváló magyar vígjátékban, a Coming outban, arra gondolnak, hogy egy fejre mért erős ütéstől ki lehet gyógyulni a homoszexualitásból. Vagy ez valami büntetés? De mit büntetnek vele? Viszolygás, ami tetteket követel? 

Nem tudom, de az a mosolygó piros gomb már nem olyan vidám.  

Van egy furcsa lábjegyzetem az egészhez. Ahogy Guillaume Mélanie fényképeit néztem, hirtelen az lett a benyomásom, hogy ezt az arcot már láttam. Aztán az is eszembe jutott, hogy hol. A Szajna-parton üldögéltem, néztem, amit ilyenkor szokás, dinnyehéj helyett a városnéző hajókat, egymás ölébe dőlő szerelmespárokat, félmeztelen filozófusokat. És ott ült egy pár, két férfi, egy rasztahajú meg egy kopasz, szakállas. Az utóbbi iszonyatosan feldobva mesélt, nevetett, kicsit táncolt ültő helyében és fejhangon énekelt hozzá. Oda is sütöttem a fényképezőgépet. Nem tudom eldönteni a kép alapján, hogy tényleg ő az, de fogadjuk el, hogy ő. 

Nem is esik nagyon nehezemre bevallani, hogy rokonszenvezek Az első emberrel. A filmmel. Meg Ryan Goslinggal, aki azért komolyan veendő színművész, ahogy még a szempillájával is játszik. Meg hogy szuperhősös film, de a szuperhős nagyon is törékeny, nem üt, nem rúg, egy menő beszólása sincs, leszámítva azt, amit már mindannyian ismerünk, hogy kis lépés egy embernek stb. Attól persze még nagyon hosszú a film, és nagy hányadában rettenetes hanghatások közepette rázzák a kamerát. És még a hanghatásokat sem mindig értem, szerintem a Holdon beindított rakétáknak nem kellene megszólalniuk, hogy durr, mert nincs, ami vigye a hangot. 

Nem lesz elementáris a hatása. Olyasmi nem történhet meg vele, mint a Jurassic Park esetében, hogy előtte a gyerekek jó, ha meg tudták különböztetni a brontosaurust a tyrannosaurustól, most meg a kis unokaöcsém olyan saurusra végződő neveket mond, amilyenekről nem is hallottam. Nem akarnak majd űrhajósnak menni a gyerekek. Mintha ez most nem volna aktuális, győztek a szkeptikusok, akik inkább a földi problémákat szeretnék megoldani, és nem idegen égitesteket tapodni. (Egy eredeti bejátszáson szerepel Vonnegut is a filmben, épp azt mondja, hogy jobban örülne egy élhető New Yorknak, mint a holdkirándulásnak.) Hősnek lenni nagy kiszúrás. Ha ez tanulság, akkor ez a tanulság.