Ha maradt még hangom, folytatom, ha nem, akkor megpróbálom. Ilyen vicceseket tud mondani két szám között Kovács Kati, de valahogy nem is ez a legjobb benne, hanem ahogy mondja. Mintha észre se venné, hogy ez poén, csak úgy kiböki, nevet rajta egy kicsit, aztán énekel tovább. A hanggyilkosságot az Add már, Uram, az esőt követte el, el lehet képzelni, milyen volt a mezőgazdasági helyzet 1972-ben, ha ilyen szöveg is átmehetett a sanzonbizottságon. A hang, persze, már le van gyilkolva, aki 1966-.ban nézte a kidagadó ereket, nyilván arra gondolt, hogy ez a kislány öt év múlva már köszönni sem tud a hangszálaival. Ehhez képest azért itt van, nyomja, nyomja, persze, hogy nem úgy, mint valaha, de ötven év alatt mindenkinek elfogynak a hangtartalékai. Kovács Katinak volt igaza, nem kell semmit sem félteni, nem olyan hosszú az élet. 

Ha már elfogadjuk, hogy egy Kovács Kati-koncert egyebek mellett történelmi lecke is, eszembe jutnak a kollégák, hátha van valami ilyen tanulság is. Koncz Zsuzsa, aki megmutatta, hogyan kell méltósággal megöregedni, Zalatnay, aki megmutatta, hogyan kell méltóság nélkül megöregedni, Kovács Kati meg mintha egyáltalán nem akarna a lelkét illetően öregedni. Láthatóan szorong, lámpalázas,a frizurája a régi Sasoon-ihletés, folyton igazgatja a ruháján az övet, kénytelen, mert arra applikálták a fülhallgatója dobozát. Ingatja magát, olyan kis csenevészen, vagy az utolsó számban eljárja azt a régi, jó rugdosós rock and rollt, mert ha egy rock and rollert kaphatna...

Azt hiszem, teljesen le vagyok nyűgözve. 

Közben a dalok nagyon változatosak, nápolyi dal, olasz sláger-utánzat, a Kettőtől ötig kívánságműsor legnépszerűbb számai, könnyes sanzonok és búcsúzós slágerek, amelyek ezreknek könnyítették meg vagy tették kifejezhetővé a szakítást. Még így, a válogatásba is jutott egy vagy kettő, amit nem is ismertem, pedig jók. Vagy rosszak, mindegy is. Az énekesnő a lényeg. Ráadásnak Louis Armstrong hangján énekli a What A Wonderful Worldöt, ez is benne van, a parodista. Ekkor már több mint két órája énekel, és nincs más tanulság, mint amit a többiek a teremben régen levontak már: klassz csaj.  

Az éjjel rászálltak a fákra, mint kis lepkék, a levelek. Ezt nézem most, amíg lehet, a zöld leveleket a fákon, zöld szárnyacskák még, minden nap nagyobbak, már alig látni a lepkeségüket. Tudom, hogy nem a világot fedezte föl, biztos másnak is eszébe jutott, annyira biztos, hogy van egy haiku is ezzel a képpel. Most leginkább mégis azt nem értem, miért nem vettem negyven éven át az észre: hiszen ezt saját születésnapjára vagy legalábbis saját születésnapjáról írta. Pedig, ugye, benne van, hogy a bogarak, a gyerekek kipörögnek a napvilágra. Az a bajszos, hosszú fejű gyerek is, a sínek mentén.  

Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.

Ha már itt nem sikerült, legalább boldog túlvilágot.

Mindig vidám dolog Roger Norrington koncertjeire menni, és ha most nem volt teljesen az, arról nem ő tehetett. Inkább a kürtös, Roger Montgomery, vagy inkább a kürt, inkább Mozart - ez megoldásra váró kérdés. Mozart a versenyműveket natúrkürtre írta, másra nem is tudhatta, hiszen a szelepekkel ellátott hangszer még nem volt föltalálva. A natúrkürt azonban mégiscsak egy összetekergetett rézcső, körülbelül annyira egyszerű rajta ezeket a szép és néha fürgécske dallamokat eljátszani, mint egy porszívón. Nem is nagyon ment, Mr Montgomery kissé berezzentve állt a pódiumon, gikszer itt, nyálcsorgás ott, vagy ha sem ez, sem az, akkor a hang szorult be valahová a tekervényekbe. A kérdés az, hogy a versenyművek címzettje, Joseph Leutgeb volt akkora zseni, hogy mindezt gond nélkül megugrotta, vagy Mozart látott a jövőbe, eljön majd az idő, amikor a kürtversenyeit el lehet játszani, nem  tudom. Az semmiképpen nem tűnik valószínűnek hogy a komponista ilyen jellegű eredményre gondolt: ami nincs meg, azt a közönség fantáziából pótolja. De hát még ez is lehet, és akkor egyszerűen elbuktunk a vizsgán, ennyi zeneiség sincs bennünk, hogy ezt a szörnyűséget elviseljük.    

A másik hangulatromboló elem Sir Roger fizikai állapota volt. Láthatóan törékeny a karmester egészsége, lassan, óvatosan érkezett a zenekar elé, nagyon sovány, mégis domborodik a pocakja a selyemkabát alatt, és ülve vezényelt. De nagyon jól. Játékosan, időnként nagy gesztusokkal, aláhúzva a zene váratlanságait, a nagy fordulatokat, a váltásokat a hangszerelésben, most az első hegedűssel kell szemezni, most az üstdobos tébolyodik. Amikor az ember megérti, hogy tényleg a karmester zenél, ő játszik a zenekaron. A B-dúr szimfónia első tétele utáni tapsocskafélét meghallva biztatni kezdte a közönséget, hogy tapsoljanak csak nyugodtan a tételek között, Mozart idejében is így volt szokás, a műegész nagy tisztelete és a tételek közti tapsolás taplóságnak minősítése 20. századi találmány. Ezt, persze, már nem mondta, de hát Norrington nem épp túlmagyarázós fajta, ha jó, tessék örülni neki. 

Tetszettünk.  

A Pesti Műsorban mutattak be neki, szép arcú, nagyon meleg hangú, tisztán beszélő asszony. Azt hittem, talán valami tanárnő, minden adottsága megvolt hozzá, és nyilván ennek megfelelően ostoba arcot is vághattam, mert megmagyarázták, ki ő: a színésznők anyja. Mármint hogy két színésznő a lánya, mindkettő jó színésznő, van ilyen: Szamosi Zsófia és Szandtner Anna. De hát ő meg Cserje Zsuzsa volt, maga is színésznő, aztán, elunva a karkötelezettséget, lett rendező, dramaturg, kritikus és író. Színházi asszony, más színészről is írt, Pécsi Sándorról, a rajongás okán. Ebből talán látszik a jó ízlése, Pécsi Sándort imádta az ország, de normális színházi lánykák Gábor Miklósért rajongtak vagy Latinovitsért. Neki Pécsi volt a minden, még a nevét is tőle szerezte, Pécsi lakott a Cserje utcában.A rajongás  megmaradt a könyv után is, szervezte az emlékkiállítást, a színész születésének kilencvenedik, halálának negyvenedik évfordulójára. (Ezt a gondolatot is szokni kell: Pécsi Sándor mindössze ötven évet élt.) Utána mondta egy interjúban, hogy ha megéli, szervezi majd a centenáriumi kiállítást is. 

Ezért írok most róla. Mert nem érte meg, tegnap mondták. Folytatnám is, leginkább magamnak, hogy menjél már, nem is ismerted, háromszor beszéltél vele, kétszer színházban, egyszer az utcán, akkor is a lányokról, hogy miért nincs az Anna sehol, mert ő olyan, hogy mindent száz százalékosan csinál,és most száz százalékig anya. Zsófi meg ugye, Oscar-díjat nyert, vagyis a rövidfilm, amiben játszott, nem tudom, ő is száz százalékos anya lett-e közben. Szeretném kikerülni a tanácsadói bölcsességet, hogy vigyétek tovább lányok-anyák édesanyátok álmát a színházról, nyilván ők tudják jobban, viszik majd, ha vinni kell. Mindig szerencsésnek érzem magam, hogy olyan kevés ismerősöm van, kevesen tudnak meghalni. De így is sok. 

Voltaképpen nem is értem, miért ilyen kegyetlen a zenei előadóművészet, miért nem hagyja békén ezeket a helyes nőket. Úgy értem, ha filmszínészetről van  szó, az ember rögtön elfogadja, hogy a helyesség az emberhez tartozik, nem kell erőlködni, hogy azt mondjuk, Saoirse Ronan vagy Alicia Vikander milyen jó helyen van a vásznon vagy vörös szőnyegen, vagy útban az Oscar-díj felé. 

Nem is beszélek tovább, egyelőre legalábbis, hanem azt mondom, itt ez a helyes Khatia Buniatishvili, adjunk öt percet  magunknak elhinni, hogy pont olyan jó, amilyen csinos.  

Lehet, hogy ez a jövő, ahogy a Bécsi Filharmonikusok fellépését hirdették a Tavaszi Fesztiválon. Yefim Bronfman és a zenekar. Rendben, de ki a karmester? Ha valaki utánakeresgélt, akkor megtalálta azt a nevet is, Andrés Orozco-Estrada. Aha. Ismerős. Egyébként tényleg, a Slippedisc oldalon nemrég emlegette Norman Lebrecht, hogy milyen szellemeset írtak róla: vannak karmesterek, akik összetévesztik a pódiumot az edzőteremmel. Hol vannak  a nagy karmesterek, szoktuk kérdezni, de ha nincsenek, nincsenek. Azért vannak nagy zenekarok, jelentős szólisták, hátha tényleg nem a pálcás embereken múlik a boldogságunk. 

Viccesnek vicces, annyira nem igazságos, mert Bartók 2. zongoraversenyét a zenetörténet nagy mozdulatlanjai sem vezényelték volna csak a szemük villanásával, hogy valamit megsejthessünk a mű lendületéből ahhoz még a Bécsiek előtt is ugrabugrálni kell. Ami azt illeti Orozco-Estrada mozgásmennyiségét nem éreztem eltúlzottnak, sőt, Yefim Bronfman is mozgott, ő nyilván csak az ujjai tekintetében, és marad, egyelőre marad a kérdés: biztos, hogy a megfelelő művel érkeztek? Nem kívánja az ember, hogy Bécsben a magyar ízléshez igazítsák a műsorokat, de ha már itt főpróbálják a másnapi nagy, éles koncertet, akkor Bartókkal óvatosabban kellene bánniuk. Nem állítom, hogy nem volt olyan, de biztosan nem volt az. 

Nem volt az a Beethoven c-moll versenymű sem, csak akkor még azt hittem, Bartók hibája, ezzel melegítenek, azzal robbantanak, azt már unják, ezt még nem értik vagy nem szeretik, végül is elég rejtélyes volt ez a műsor, és még az is lehet, hogy ma délután hálásak lesznek érte Bécsben. 

A magam részéről még a Petruskáért sem voltam igazán hálás, elég lomhán indult a darab, és, persze, az ember akkor hivatkozik a mű balett-voltára, ha épp kapóra jön neki, de a kezdetekkor mindenesetre meg kellett volna tagadni a gravitációt, ha ezekre  a tempókra kellett volna röppennie a zergelábú nizsinszkijeknek.  Aztán ráadásnak zendítettek egy elég fantasztikus Ruszlán és Ludmilla-nyitányt, nehogy azt higgyük, nem a világ egyik legjobb  zenekara játszik. Bár lehet, csak azért voltak eszelősen gyorsak, hogy elérjék az otthoni vacsorát. A következő koncertjüket talán 9-kor kellene kezdeni, hátha. 

A képen Szergej Rachmaninov látható, amint saját művét, a cisz-moll prelűdöt játssza. Tényleg. Ha valaki megnézi alaposabban a billentyűket, talán azt is kitalálja, éppen hol tart a mester. Vagy a szelleme.

Ez itt éppen a Steinway új fejlesztése, újfajta gépzongora, ami egyben igazi is, aki játszott rajta (Farkas Gábor), azt mondja, nem érezni a különbséget, nem lett nehezebb a hangszer járása a rengeteg érzékelőtől, amelyek a billentyűkre helyezett nyomást, annak erejét, az ütés gyorsaságát, a pedálokra helyezett nyomást érzékelik. Nagyon klassz az egész találmány, az ember vesz egy ilyet, és a szobájában játszik Horowitz vagy Art Tatum. Van egy óriási katalógus, amely évről évre növekszik, Steinway-művészek vannak benne, részünkről egyelőre Farkas Gábor, de lesznek talán többen is. A hangzás nem feltétlenül az, mint az eredeti, ezt volt is alkalmam megkérdezni, a művészek eleve a nagy méretű D-modellen, vagyis koncertzongorán játsszák el a darabokat, és aztán ilyen szobába való méretű zongorán lehet visszahallgatni. Meg hát Horowitz nem is ezen a játékszeren, a Spirión játszott Moszkvában, csak a szoftver következteti ki, hogy körülbelül mik lehettek az adatok, a játék mérhető elemei. De akárhogyan is van, jól meg lehet különböztetni a művészeket, Yuja Wang másképp játszik, mint Rubinstein. És milyen furcsa lehet úgy meghallgatni a Goldberget, hogy Gould nem énekel közben. 

Ha tetszik, csak egy nagyon jó minőségű lemezjátszó az egész, ahol a hangfalak helyett igazi zongora szól, és amin lehet zongorázni is. Ennél többet konzervzene egyelőre aligha tehet. Mert kétségtelen, hogy mint minden rögzítésben, ebben is van valami halálos, Tatum vagy Ellington mindig ugyanarra modulál, az improvizáció újra és újra ugyanarra az eredményre jut. De hát a festmények is mindig ugyanolyanok, mégsem unja őket az ember. Csendélet. Tudom: olaszul natura morta, de nem vagyunk olaszok. Hangélet. Mindenesetre: élet.

Nem muszáj szeretni. Ez is egy lehetséges tanulsága volt Vadym Kholodenko koncertjének. Ő ezért nem tesz egy lépést sem, már azon túl, hogy megtanulta, eljátssza a Chopin-szonátát, a gyászindulósat. Nem akarja eladni, ez nem erről szól. Vagy erről szól, de nála nem. Túl fontos talán, nem tudom. 

Attól félek, olyasmit állítok, amit nem akarok, már a többi zongoristáról, nem Kholodenkóról, de talán érthető. Trifonov három napja játszotta a Prokofjev 8.-at, és annyira egyszerű volt szeretni érte. Az ember megőrült, hogy mennyire jól tud, mennyire szépen játszik, és mennyire ez a zenélés lényege, átdugjuk a fejünket a felhőkön, bekukkantunk a mennyországba, elhozzuk onnét a híreket azoknak, akik méltóak rá. Kholodenko meg nem utazik a világok között, kijön, sötét öltöny, bolti csokornyakkendő, leül, játszik. Akinek van kedve, mehet vele, vagy épp ez a rossz kifejezés, akinek van kedve, hallgassa. Próbálja megérteni. Nem őt, hanem ugyanezt a Prokofjev-szonátát, mert szerencsés véletlen és szerencsés műsorváltozás miatt most kétszer kaptuk a 8.-at. 

Még dönteni sem kell a kettő között, érvényes ez is, az is. Trifonov mintha a szellemből gyúrna anyagot, mert valamiben meg kell mutatkozni, Kholodenko meg az anyagból desztillálja a szellemet, mert mégsem annyi a világ, amennyit belétöltesz. Annyi a világ, amennyi elzongorázható belőle. Annyi biztos, lehet, hogy még több is. 

Eddig ő volt a boy, mutat Emmanuelle Haim a szőke Sabine Devieilhe-re, ő meg a girl, mutat Lea Desandre-re. Most próbáljuk meg fordítva. Egy Handel-részlet következik, ez már a ráadás. A koncert elképesztően jó volt, de nem látszott rajta rögtön, hogy ilyen lesz. Csak jó, vagy nagyon jó, tudnak zenélni, vagy nagyon tudnak zenélni, mert hát világsztárok, azt sem adják mindig ingyen. Haim együttese, a Le Concert d'Astrée néhány zenész csak, két hegedű, egy cselló, egy nagybőgő. Egy lant, jaj, az elég csodálatos ember, aki pöngeti, Thomas Dunford, Haim pedig csembalózik és vezényel, bár épp leghátul ül, az énekesek csak a pillantását érezhetik a tarkójukon, de ez is elég, együtt vannak, szépen szólnak, két szólókantátát énekelnek, Devieilhe az Armida abbandonatát, Desandre a Lucreziát. 

Korai Handel-művek, és a komponista már akkor is reciklizált, ismerős egy-egy ária az Agrippinából, szépen is szólnak a művek, de nem lehet sejteni, hogy a második részre mivé és hová fejlődik az együttlét. Oda már csak egy kantáta fért, a méretes Aminta e Fillide, egymás kezébe adja a két énekesnő az áriákat, olyan, mint valami nemes verseny, én jövök, te jössz, akkor most ezt hallgasd meg, te meg idesüss, éppen hogy nem pacsiznak, ahogy váltják egymást a kottatartó mögött. Visz az út egyre följebb és följebb, míg bele nem érünk a kettősbe, és a tanulságba: ha elég kitartóan szereti a pásztor a nimfát, annak meglesz a jutalma, valami ébredezni kezd a jégkebelben is, Árkádiában élni jó. 

Akkora bravót ordít valaki az erkélyről, mint aki eddig bírta, nem tudja tovább visszatartani, sajnálja, de olyan ez, mint a köhögés, elfojtani nem lehet, csak ki kell törjön az emberből. Akkor jön ez a nemcsere, boyból girl lesz, girlből fiú, a siker ugyanakkora, ezen nem múlik semmi, és akkor Emmanuelle Haim még egyszer leinti a közönséget, és azt mondja, hogy a következő számot Kocsis Zoltán emlékének ajánlja, hiszen ő olyan fontos volt ennek az épületnek a történetében. Monteverdi Poppea megkoronázásának záróduettje. Majdnem napra pontosan másfél éve halott Kocsis, és az emléktábla csak nem jelent meg ilyen pille idő után a Zeneakadémia falán, de eljönnek hozzánk a franciák, és azt mondják, ércnél, kőnél maradandóbbat állítanak neki: zenélnek.  

Húsvéti áthozatal, vagyis inkább nagypénteki, de hát még csak kedd van, ahogy Hamari Júlia énekli a Máté-passióból az áriát, azzal a fantasztikus komolysággal, tisztasággal, a hang kiegyenlítettségével és szépségével. És leginkább ezzel a (most jobb szó nem jut eszembe) hivatástudattal, hogy adottság és technika, a tudás mind csak eszköz.Irgalmazz nekünk. Annyira szeretem a német szót is, Erbarmen, mert a magyar fülnek olyan durván hangzik, mintha a barom volna valahogy benne, akik közt fekszik szent fia. Közben meg azt jelenti: irgalom. 

A hegedűs Otto Büchner, a karmester Karl Richter, és nem mondhatnám, hogy valami új fölfedezés, 1971 óta létezik a felvétel, és ha valaki azt hinné, hogy ilyen ihlettel csak nagypénteken lehet énekelni, hát nem, májusban készült a felvétel. Ezek ilyen zenészek, uralják a naptárt is: ahol játszanak, olyan nap és hét van, amilyent ők akarnak.