"Sugar, we all end up in diapers" - mondja Cate Blanchett Brad Pittnek a Benjamin Button különös élete című filmben, vagyis akár normálisan éljük az életünket, akár visszafelé, jó eséllyel elveszítjük az uralmat a megfelelő izmok fölött, és pelenkában végezzük. De ez még semmi. Ha valaki nagy ember, és összejön neki a nagy szerelem, akkor igen könnyen lehet, hogy színpadon végzi. 

Azért jutott az eszembe, mert április elején mutatják be a texasi Austinban a Cleo című színdarabot, Lawrence Wright művét, ami, nem meglepő módon, Elisabeth Taylor és Richard Burton szerelméről szól. 

Mint köztudott, a két színész a Cleopatra című film forgatásán bonyolódott egymásba, Taylor épp a negyedik házasságában élt, és, ahogy az egy rendes történetben elvárható, épp a férje hívta föl a rendező figyelmét Richard Burtonre, miután az eredeti Antonius, Stephen Boyd kidőlt. A férj egyébként Eddie Fischer volt, ugyanaz az Eddie Fischer, aki az Ének az esőbenből közismert Debbie Reynolds férje is volt, közös gyermekük meg a még közismertebb Lea hercegnő a Star Warsból, Carrie Fischer. 

Burton részegen érkezett a meghallgatásra Rómába (ez már a darab első jelenete), de így is elég meggyőző volt, megkapta a szerepet, aztán csak nézték a stáb tagjai, hogy teljesen összekeveredik művészet és valóság, azt játsszák, hogy nem bírnak egymásnak ellenállni, de viszonylag könnyen megy, mert tényleg nem bírnak egymásnak ellenállni. 

Tényleg jó téma, lehet röhögni, lehet megilletődni, keverni a korokat és stílusokat, nyilván sírni is lehet, két szép színésznek ad szerepet, akik verekedhetnek és csókolózhatnak, mi meg levonhatjuk a tanulságot: they all end up on a stage. Mert ők lettek mára a közös ismerősök, ami régebben a királynő és a hadvezér volt, akiknek tudott a művelt világ a viselt dolgairól, azok ma a színészek meg a sportolók, Antoniusból és Cleopatrából így lesz mára Seress Rezső és neje, Edith és Marlene, Domján Edit és Szécsi Pál, Latinovits és Ruttkai - bár ez még nincs megírva, ha jól tudom. De csak idő kérdése. 

Addig meg álljon itt Cleopatra. És Antonius. 

Újra Trifonov, állítólag  majdnem elmaradt, de nem, csak annyit jelentettek be a koncert előtt, hogy változott a műsor, a második részben az ígért Chopinek helyett Prokofjev 8. szonátája lesz a műsor. Ezt véletlenül meg tudom mondani, miért történt, mert megkérdeztem tőle: ezzel a művel foglakozott a legtöbbet az elmúlt hónapban, ez van a fejében, a kezében, és meg akarta mutatni a közönségnek, hol tart. 

Hát megmutatta. Alig hiszem, hogy bárki is bánta volna, én biztosan kivételes szerencsének éreztem, hogy ott voltam, ráadásul közel is ültem, annyira közel, hogy a zongoristából is csak részleteket láttam. A lábát, ahogy megfeszült, megemelte az egész testet, hogy néha szinte állva zongorázott, egészen a legutolsó hangokig, ahol a mozdulatok már összeolvadtak, és azzal a lendülettel állt is föl a hangszer mellől, amelyikkel elbúcsúzott a szonátától. Az arc csak pillanatokra tűnt föl a hangszer mögül, viszont a vékony szálú haja néha úgy fölröppent, másutt jár ez a gyerek. Nem gyerek, huszonhét éves, de kevesebbnek látszik, ami talán őt is zavarja, azért növeszt prófétaszakállat. Néha a szeme is kicsillan a nagy testi lendületben, az tényleg, tényleg valami más világba néz, az nem kergeti az eksztázist, de meg is találja, az ember megijed. Mindenképp megijed, aztán vagy azt mondja, őt félti, mi lesz így, meddig lehet azt a furcsa levegőt szívni, ahová elkerült, vagy magát félti, mert ő csak nézi, nézi, hogy hová került a zongorista, de olyan reménytelenül maradunk a földön, olyan súlyosan ülünk a nagy fenekünkön, hogy talán száz Trifonov kellene ahhoz, hogy megmozduljunk, hogy legalább másodpercekre átéljük a levitációt. 

Ha száz kell, akkor most itt volt egy. 

Ha az ember egy kis zenei magányosságra vágyik...

Ne játszd meg magad, sziszegi valaki reggel a fülembe. 

Nem játszom, tényleg ezt gondolom. 

Mit? 

Reneszánsz polifónia. 

Ne játszd meg magad. Már a neve is polifónia. Hogy elénekeljék, többen kellenek hozzá. Négy alatt el sem kezdik. De inkább kórus. Hogy lennél vele egyedül? 

Az a másik oldal.

Azt akarod mondani, hogy nincs ember rajtad kívül, aki ezt a zenét szeretné?

Tudom, hogy vannak. Csak én nem ismerem őket. Másfelé laknak. 

Így beszélgetünk valami nagy és ismeretlennel, de a végén újra belekezdek: ha az ember valami zenei magányra vágyik, akkor itt van a Jeremiás siralmai. A siralmak miatt épp aktuális, azelőtt is nagyhéten énekelték, az azelőttet úgy kell érteni, hogy majd kilenc-tíz emberöltő régiségben, illetve nem majd, hanem több, mondjuk Erzsébet királynő korában, akinek ThomasTallis a másik legismertebb művét írta a Spem in alium kezdetűt. Akkor volt a királynő negyvenéves, így aztán szülinapjára egy azóta is csodált negyvenszólamú kórusművet kapott, remélem, örült neki. Ha volna Tallis, még nagyobbat kellene ma küzdeni a királynőért, hiszen II. Erzsébet áprilisban már 92 lesz. 

Most a másik híres művéről van szó, a Jeremiás siralmairól, amit a King's Singers hozott el Magyarországra, mi meg ámultunk, ha ott voltunk (én nem), hogy ilyen van, hogy ennyire régi és ennyire modern, megszólítja az embert, pedig latinul van. Meg héberül is, mert annyira szent volt a szöveg Tallis számára, hogy a siralmak közötti betűket is megzenésítette, alef, beth. Voltaképpen két darab, nem kellene együtt énekelni, de összetartoznak, a második folytatja az elsőt. 

Vannak ennél ma közösségibb zenék, a passiók vagy a Parsifal, bár, ahogy nézem, most nem sikerült még a Parsifállal sem megtölteni az Erkelt, és tényleg, ez is kórusmű. Hallgatom így is, úgy is, nagyobb és még nagyobb kórussal, aztán a Singersszel, meg a Hilliard Ensemble-lal,kevesekkel, változik, mennyire idegtépő a figyelmeztetés, Jerusalem, Jerusalem. Mindig ugyanazt érzem, zuhanást a sötétbe, de olyan jó zuhanás,a végén úgyis elkapnak. Eddig még mindig. 

Az év egyik nagy ajándéka volt, hogy eljutottam Colmarba, és láttam az isenheimi oltárt. Hogy az oltár Isenheimből Colmarba kerüljön, ahhoz a francia forradalom még ma is keveset emlegetett barbarizmusa és a műtárgyak ellen forduló indulata is kellett, azt persze nem tudom, hogy ez a húsz kilométer, ami a két várost elválasztotta, miért volt elegendő a megmeneküléshez, de elég volt. Az ember ott áll Grünewald előtt, és... És? És? 

Várjuk a csodát, mint egy kegyhely zarándokjai, miközben a csoda ott van, az orrunk előtt, csak nem tudom, mihez kezdjek vele. Időt kell adni neki, ülni előtte, nézni, hagyni, hogy kifejthesse a hatását. Segítenek, azzal nincs gond, meg lehet nézni kis maketten, milyen is volt ez eredetileg, lehet lapozgatni egy kicsi szárnyas vagy szekrényes oltárt, ezt látták azok, akik az eredeti helyszínen látták. Várni és várni, várni, nézni, várni. Hallgatni. Mert adtak egy kis audió vezetőt, aki különböző nyelveken mondja, hogy mit nézzünk, mit látunk. Keresztelő Szent Jánost, aki rémutat a kereszten függőre, és azt mondja, neki növekednie kellett, nekem kisebbednem. É tényleg itt van ez a játék a méretekkel és arányokkal, Jézus óriási, a két János és Szűz Mária kisebb, Mária Magdolna még kisebb, ahogy kétségbeesetten imádkozik a fekete ég alatt. 

Akkor arra gondoltam, bár lennék szú, valami icipici féreg ebben a fában, hogy megfogadhatnám, nem percegek többé, nem teszek kárt a fában, épp csak vagyok, hálás szívvel, hogy lehetek.   

Nem akarok az lenni, akinek minden zongoristáról egy másik jut eszébe, ráadásul az esetek nagy hányadában ugyanaz a másik, de megint Kocsis Zoltánra gondoltam, pedig Grigory Sokolov zongorázott. Schubert 4 impromptujét, op. 142, és az utolsó darab, az f-moll már a nyolcvanas években rajta volt a saját slágerlistámon. Úgyhogy most is azzal foglaltam el magam, hogy Kocsis mennyivel több, mennyivel gazdagabb, micsoda indulatok, mekkora szélsőségek, sistergés, kopogás, az alvilág pörkölő tüze. És tudom, élőnek nincs sok esélye a halott ellen, a pillanat hátránnyal indul a múlttal szemben, de akkor is. 

Az, persze, nagyon különös, hogy ez a fantasztikusan precíz zongorista mintha egy kicsit meg volna keveredve, annyit hibázik, mint az eddigi budapesti fellépésein összesen sem, és mintha most ő sem volna megelégedve magával, nehezen lehet rávenni a ráadásokra, kedvetlenül közlekedik a pódiumon, és mindösszesen is a bűvös hatos alatt maradunk, öt a ráadások száma.

Az ember mégis azt érzi, hogy ennyi év gyakorlatával már lát a pódiumon, megérzi az előadók pillanatnyi hangulatát, de feltehetően mégsem. Aki ért hozzá, azt mondta, a hangszer rogyott be a nagy megterhelés alatt, nem Sokolov ütögetett mellé, hanem mindig megszólalt valami nem kívánatos hang is a megfelelő (vagyis épp a meg nem felelő) pillanatban, az a csoda, hogy legalább ennyire eljutott, hogy így is összejöttek a művek. 

Nem akarok az lenni, akinek mindig egy másik zongorista jut eszébe, de persze eszembe jut amikor Kocsis a Schubert B-dúr szonátát játszotta a Zeneakadémián. Ott is valami zavart lehetett érezni, aztán még az első tétel közepén megállt, és elmondta, hogy tessék nézni, ez a billentyű nem szólal meg, be kell hívni a szerelőt, mert enélkül nem tudom eljátszani a művet. 

Behívta, javítottak, elölről kezdték a művet, és emlékszem még arra a furcsa érzésre, hogy ahelyett, hogy örültem volna, még egyszer meg lehet hallgatni a tételt, valami bosszúságféle fogott el. Elölről kell kezdeni, mintha újra meg kellene mászni a hegyet, pedig már megvolt. 

Ezzel az érzéssel máig nem tudok elszámolni magamnak. Csak azt tudom, hogy bárcsak, bárcsak újra érezhetném. 

Az a kicsi ember ott a ház mellett ő, már ha hihetünk a fotósnak, Jónatan Grétarssonnak. Ő, vagyis Jóhann Jóhannsson izlandi zeneszerző. Aki magyar filmhez is írt zenét - ez már önmagában is mutatja, mekkorát keveredett a világ az elmúlt időkben, mert fordítva valahogy könnyebb volt elképzelni, mármint hogy magyar zene szól izlandi filmhez. De Jóhannsson mindenféle filmhez szól, még Oscar-díjashoz is, meg a héten bemutatandó Mária Magdolnához is. 

Jóhann Jóhannsson február elején meghalt, holtan találták berlini lakásában, és meglepően diszkrét az ő esetében a világsajtó, mondták, hogy vizsgálják, mi a halál oka, de vagy nem derült ki semmi, vagy úgy érezték, ehhez tényleg nincs semmi közünk, mindenesetre én semmit sem olvastam aztán. Lehet, hogy természetes halált halt, mégis egy duci medve volt, lehet, hogy valami meggyorsította a folyamatot, mégis mindössze negyvennyolc éves volt. 

Marad a zenéje, amivel én elég nehezen tudok kezdeni bármit is, nem mintha nem volna szép. Mert szép, olyan, mint nyakig elmerülni valami kellemes közegben, nyakig vagy azon is túl. Fülig. Hiába szoktuk meg évtizedeken át, hogy "mondanivaló", meg "kifejezés", mert Jóhansson nem ezekkel a fogalmakkal dolgozott, a szó hagyományos értelmében nem személyes a zenéje. Nyilván ezért is volt meglepetés a világnak a halála.Nem adott jeleket. Vagy csak nem vettük azokat. Ne zavarj, moziban ülök. 

A Szakítós című novellagyűjteményt olvasva kellett valami hasonlón agyalni. 19 szakítós történet, nagyon különböző szinten megélve és elmondva, és nem tudta az ember, hogy vajon ezek a szintek hogyan hatnak egymásra. Rossz lesz-e a rossz közelségétől a jó, vagy épp ellenkezőleg, a profik fölhúzzák a maguk szintjére a fél- vagy negyedprofikat. De ott senkinek nem kellett együtt dolgoznia, így aztán nem történt nagy csoda, legfeljebb annyit lehet mondani, hogy egy Garaczi-történés jobban ragyog vagy nagyobb fellélegzés Erdős Zsuzsa után-előtt-mellett.

Itt, a koncerten viszont csupa profi van, és együtt is kell működniük, szóval a Szakítós hasonlítgatás jobban sántít, mint illene, legközelebb talán jobban megválogatom az olvasmányaimat. Haydn-Mozart program a Budapesti Vonósokkal, két sztárszólistával, Baráti Kristóffal és Várdai Istvánnal. Nélkülük, ugye, most épp nincs magyar zenei élet, mindketten biztos színvonalat jelentenek, de ez a vonal fölöttiség még nem jelent egyben kiegyensúlyozottságot is. Most mintha Baráti Kristófnak lett volna rosszabb napja, a C-dúr hegedűversenyben olyan furcsa zavarokat éreztem. A szépséges második tételben is, ahol mintha nem sikerült volna egyeztetni a zenekarral, pontosan mit is akarnak, így aztán az ember mintha egyszerre hallott volna két előadást, az egyiket játszotta a zenekar, a másikat a szólista. A fináléban sem lehetett érezni azt a magától értetődőséget, itt a zene, itt a zenész, most egymásra találtak. Nem nagy ügy, Haydn sokkal nagyobb falat annál, hogy mindig összejöjjön. 

Várdainak viszont összejött a C-dúr csellóverseny, ha voltak is intonációs szempontból kétségbevonható hangok, az egész produkciót a nagy csellóélményeim közé sorolom, bár volna annyi, hogy össze se tudom számolni. Mi lesz, ha ezek ketten egyesítik erejüket, eljátsszák a Mozart Sinfonia concertantét, ezúttal brácsa helyett csellón és hegedűn? Ki nyer tegnap? Ki húz kit, és föl vagy le vagy középre?  

Lehet, hogy erre lehetett számítani: középre. És az is lehet, hogy egészen más okból, például Várdai a ráadás előtt megemlítette, hogy azért ezt még nem játszották olyan sokat. A Sinfonia concertante a vonósversenyeket számítva számomra Mozart főműve, a legtöbb személyesség, súly, váratlanság, nagyság sűrűsödik benne össze, rögtön a szólisták első belépésétől kezdve a lassú tételen át, ami dallamosságát illetően szinte slágerzene, csak nem tudom, melyik sláger, A festő megkívánt egy nőt, vagy Ne nézzen úgy rám a gyönyörű szemével.  

Idétlenséget félretéve: maradt benne.Ami azért elsősorban azt jelenti, hogy ezt a két zenészt se kiismerni se megunni nem lehet. Minden kifogás csak ez után érkezik.  

Ahányszor zenei témájú cikkekben, vagy a karmester Gustavo Dudamel méltatásában olvasható volt az El sistema kifejezés...  

Nem hibáztatok senkit, legfeljebb azokat, akik Dudamelt méltatták, mert elképzelni sem tudom, mi méltatnivaló van rajta, én nem hallottam egy olyan lemezét, nem láttam egy olyan koncertjét sem, amely világossá tette volna az iránta való lelkesedés okát. De ezt az elsistemázást azért értettem, tényleg olyan intelligenssé tette az ember beszédét, jaj, annyira benne vagyok már ebben a nemzetek fölötti műveltségben, hogy egyszerűen nem tudom megállni sem az elezést, sem a sistemázást. 

Ami azt illeti, tényleg nagy kísérlet volt, José Antonio Abreu nevéhez fűződött, és több mint negyven éve kezdődött. A kiindulási pont az volt, hogy a zenélés, a közös zenélés a gyermekeknek egyrészt értelmes elfoglaltság, lehetőség az önkifejezésre, a nagy érzelmi megrázkódtatások megélésére és elmondására, másrészt rákényszeríti őket az együttműködésre, és biztosít némi társadalmi mobilitást is. Ha jól értem, kicsit olyan, mint a Kodály-módszer, de az éneklés helyett a hangszeres játékot helyezi a nevelés középpontjába. Másfelől meg olyan, mintha visszaugranánk az időben, mondjuk Platón koráig, és valami nagy, általános és új elv alapján próbálnánk az új nemzedéket szárnyra bocsátani. 

Engem halálra rémítene, mert mi van, ha tévedés az egész, és csak a gyakorlatban derül majd ki. Mindehhez kell valami felvilágosult diktátor, vele kell jóban lenni, aki képes a rendszert a teljes országra kiterjeszteni. Ha nem felvilágosult, az sem baj, csak diktáljon. 

Lényegében ez is történt, Hugo Chavez Venezuelájában valósult meg a rendszer, nem is teljesen sikertelenül. Úgy értem: létrejött egy világhíres dél-amerikai zenekar, a Simón Bolívar Youth Orchestra, és lett egy olyan kirakatember, mint Gustavo Dudamel. Karmester, és az mégis elég jól leplezhető vagy vitatható rátermettséget igényel. Dudamel tavaly már a bécsi újévi koncertet vezényelte, és biztosan volt, akinek az is tetszett. 

Hogy mi lesz a kísérlet vége, vagy hogy egyáltalán vége van-e, azt majd meglátjuk. De könnyen lehet. Ahogy a venezuelai rendszer vált egyre kevésbé fenntarthatóvá, úgy kezdett el inogni a zenei nevelés rendszere is. Dudamel hosszú évek távoli (vagy közelebbi) rendszerbarátsága után egyre jobban bírálta a politikai berendezkedést, a hírek szerint már nem mehetett haza, nem látták szívesen. A múlt héten megkapta a spanyol állampolgárságot, ami nyilván egyszerűbbé tette az életét, de bonyolultabbá a szülőhazájához való hivatalos viszonyát. Március 25-én meghalt José Antonio Abreu, karmester, zeneszerző, a zenei nevelési rendszer szülőatyja, szellemi gazdája, elméleti és gyakorlati vezetője. A világ meg csak nem lett jobb hely. Venezuelában meg végképp nem. 

Nyugodjék békében. 

Fokozatosan győzi meg a nézőt az Örkény Színház Hattyúja, ami elég meglepő dolog, más előadások arra szokták használni a három felvonást, hogy fokozatosan ábrándítsák ki az embert, de most nem is erről akarok beszélni. Csak a második felvonás fináléjáról, egy nagyon is éleslátó megoldásról. Állnak a szereplők, tele van velük a színpad, és akkor elindul valami zene. Belőlük indul meg, ami mindig annyira jó, már hogy az Örkényben annyit zenélnek, akár hangszereken, akár énekhangon. Pár másodpercig nem is tudom, mi ez, csak hogy ismerem, persze, hogy ismerem, nem is műveltségileg ismerem, valami alapmű, de melyik is? Még mielőtt Ficza István elkezdené a szöveget, eszembe jut azért, Richard Strauss dala, a Morgen! (Nem a felismerés boldogsága rakatja oda velem a felkiáltójelet, a dal címében van benne.) 

Nem csak arról van szó, hogy ilyen ötlet nem jut más színházban az alkotók eszébe, nem is arról, hogy ha eszükbe jutna, vajon hogyan valósítanák meg, hanem egy régi bánatot javítanak itt át. Az ember sokat szomorkodik azon, hogy Molnár nem adta oda Puccininak a Liliom történetét, nem járult hozzá, hogy opera legyen a színdarabjából, mert hiába hozott volna pénzt meg dicsőséget, magának a műnek ártott volna, librettóvá alakította volna át. Talán igaza is volt. Jólesik elképzelni, hogy vajon mekkora baritonszerep lett volna Liliom (Giglio), vagy hogy Julika milyen könnyes áriát lehelt volna a világba, most azt énekelnék a lírai szopránok a Lauretta helyett, de lehet, hogy ez lett volna az igazi találkozás. Molnár és Richard Strauss. A sok szöveg, a társalgás, a társadalmi konfliktus inkább Strauss világa, semmint Puccinié. 

Utólag, persze, mindegy, ki nem zenésítette meg Molnár darabjait. Vagy talán jön valaki, aki pótol. 

Egy pszichológiai témájú cikket küldött valaki elolvasásra, nagyon is érdekes, de még érdekesebb a kezdete:" A Ladiklaki Kandúr furcsa szerzet ám! Fácánt ha kap, csak a fajdpipi kell neki." És így tovább. Melyik is ez? Mert nyilván T. S. Eliot és a Macskák könyve, de nem jut eszembe a név, csak hogy curious cat. 

Persze, hogy nem jut eszembe, annyira messzire estünk az eredetitől. Rum Tum Tugger. Ebből vajon hogy lett Tellér Gyulánál Ladiklaki? Nyilván bele sem gondolt a szójátékokba, hogy ebben benne van a rum, a tam-tam, a tug, vagyis a rángat szó, meg a tigris is, hiszen a tugger az majdnem tiger. Aki verset akar olvasni, tanuljon meg angolul. Ehhez képest Romhányi a musical dalszövegében azt találja ki, hogy Micsel Rumli. De hát neki elsősorban énekelhető szöveget kellett írnia, ehhez képest igazán bravúros, hogy legalább a rumot megmenti, meg szójátszik, hogy rumli. De ha nem volna Andrew Lloyd-Webber, az egész macskakaland felfedezetlen maradna a magyar olvasónak. 

Nem a nyavalygás kedvéért mondom, csak szinte a szemünk láttára ment tönkre egy nagy magyar irodalmi műfaj, a versfordítás. Lehet vitatni a nyugatos fordításokat, de tény, hogy verseket hoztak létre, a magyar irodalom szerves részét, hogy az egy értelmes gondolat volt, amely szerint a legszebb magyar vers Shelley-től az Óda a nyugati szélhez. Lehet, hogy ez már a maga idejében elkezdett hanyatlani, hogy a Nyugat költői túl jelentékenynek tartották magukat a fordításhoz, és inkább alkottak piszmogás helyett. De később tényleg ez is lett belőle, ha költő fordított, túl szabad lett, ha fordító végezte a munkát, nem lett belőle igazi vers. Nagy László, ha Janus Pannoniust magyarított, olyanokat írt, hogy "a tócsa merev a fémlő fagytól".  

Mi meg itt ülünk bután, és várjuk, hogy valaki végre musicalt írjon Janus Pannonius életéből.