Nem akarnék beszállni a manginénizésbe, de mi mást csinálhatnék. Nem én tehetek róla, hanem a Zsiga bácsi, na, ebbe meg végképp nem szállnék be. Szóval, akit Mangi néninek hívnak, az Széchenyi Zsigmond felesége, az utóbbi pedig gyermekkori hősöm, illetve, akkor azt hittem, gyermekkori marad, Csui!..., Afrikai tábortüzek, és mind, mind, amit akkor olvastam, ha nem olvastam, akkor a képeket nézegettem. A szerzőt különféle trófeákkal, jóképű, mint egy színész, de nem mint egy magyar színész, hanem mint egy angol vagy amerikai sztár. Volt neki egy angol felesége, akit a Naharban csak F.-nek nevez, ebből azért lehet következtetéseket levonni a kapcsolatukra. El is váltak, és jött egy másik szereplő, akit Manginak nevez, és két könyvben is benne van, az Ünnepnapokban és a Denaturált Afrikában. 

Történt egyszer, valamikor a kilencvenes években, hogy épp a Bank Centerben támasztottam a korlátot, amikor bejött egy asszony, már várták, nyilván valamelyik bankban, szép és derűs arcú asszony volt, kalapban, és ahogy ment elé a banki alkalmazott, hallottam, hogy bemutatkozik: Széchenyi Zsigmondné. Nyilván hülyeség, de ez nekem olyan volt, mintha azt mondta volna, hogy Old Shatterhandné. Harminc évvel a Denaturált Afrika megjelenése után egyszer csak ott az egyik főszereplő. A másik nem lehet,hiszen ő már a megjelenést sem érte meg. Ámultam. Aztán cselekedtem. 

Tényleg ritkán szoktam visszaélni az újságírói helyzettel, emberekkel ismerkedni azon az alapon, hogy ez a foglalkozásom, de itt nemsokára eljött az idő. A tévében csináltunk kulturális műsort, és akkor legyen a nyáreleji (mint kiderült: utolsó) adás témája a magyar felfedezők és utazók. Beszéljünk Széchenyi Zsigmondnéval. 

Beszéljünk. A Természettudományi Múzeumban találkoztunk, autóval jött, ő vezette, bájos volt, klasszikus, jó szagú néni. Nem volt épp életem legnagyszerűbb interjúja, kimondtam az első kérdést, mikor és hogyan ismerkedtek meg Széchenyi Zsigmonddal, ő meg, hogy ne haragudjon, de ezt már annyiszor elmondtam, kérdezzen valami mást. Kérdeztem mást, végül is minden csak ajándék, a lényeg, hogy itt  ülök Old Shatterhandnéval szemben. 

A műsor lement és megszűnt, nem emiatt. Azért jut mindez most az eszembe, mert forgatnak Széchenyi Zsigmondról, volt az ügyben tájékoztatás, olvasom, olvasom, és el vagyok készülve a legrosszabbra, Mangi néni nincs ott, megszólal mindenki, aki lehet, bankelnök, aki a pénzt adja, rendező és ötletgazda, producer, csak ő nem. Rendben, nyilván nem is lehet, de azért dobog a szívem, kicsit olyan fájósra hangolódva, és amikor már nem is várom, kimondják: Hertelendy Margit, Széchenyi Zsigmond özvegye 94 éves kora ellenére jó egészségben van, és segíti a munkánkat.

Jaj, de jó. Jaj, de nagyon jó.    

Nemzetközi Leonard Cohen-rajongás volt a hétvégén Budapesten. Nyilván nem ez a hivatalos elnevezés, de a legvégét láttam, Cohen-dalokat énekelt Falusi Mariann és játszott a Sárik Péter-trió a Budapest Jazz Clubban, sikerrel, tényleg nagy sikerrel. Ami már csak azért is jó, mert tényleg olyanok előtt léptek föl, akiknek nem mondott sokat a nevük, sem a múltjuk, nem azért szerették őket, mert Pa-dö-dő vagy bármi. Odamentek, figyeltek, ha kellett énekeltek, ha kellett csöndben maradtak, tapsoltak, lelkesedtek, és az utolsó dal után úgy pattantak föl standing ovációra, mint a parancsolat. 

Nem is ez most az érdekes, hanem maga Cohen. Két évvel vagyunk a halála után, a népszerűsége nem csökken, azt nem tudom, hogy növekszik-e, mert eléggé nagy volt az utolsó időben, nem a legkézenfekvőbb utakon, de filmeken vagy X-faktoron át újabb és újabb generációk ismerték meg, miközben a régebbi és régebbi generációk is zavarban vannak vele. Micsoda dalok ezek? Zenének túl egyszerűek, szövegnek túl bonyolultak, de a túl egyszerű mögött is mindig ott van a fülbemászási képesség, zümmögi az ember a dallamot, próbálja kibogozni a szöveget. Nyilván ezért is bír el annyi feldolgozást, csiszolatlan gyémántocskák ezek a dalok, akinek van tehetsége hozzá, csiszolhat egyet rajta. Versnél kevesebbek, egyszerű dalszövegnél többek, a dallam nem korlátozza, mint a nagy verseket, hanem emeli. Nem jut jobb analógia az eszembe, mint Tinódi Lantos Sebestyén, nem a magyar költészet gyöngyszeme, egy olyan négysoros strófa, amelyikben minden rím az, hogy vala - vala, mégis olyan ereje van, hogy nem tud szabadulni az ember tőle. Meg miért is akarna? Losonczi Istvántól, aki rájön, hogy a megállapodás ellenére nem kap szabad elvonulást a töröktől. Vagy Battyáni Farkastól, akinek térdből levágták mindkét lábát, és hasztalan könyörög, hogy lőjék már át, hagyják estig kínlódni, és csak akkor veszik a fejét. 

Bár, ami azt illeti, nehezen tudom elképzelni, hogy a Sárik Péter-trió a közeljövőben históriás énekeket dolgozna föl.  

Rendes ember azért elmegy Párizsban a Branly Múzeumba. Szép is, kívülről különösen az, a nagy, hajlított üvegtáblákkal, falra futó növényekkel a rakparton. Bent meg a gyarmati múlt, valami jóvátételi szándék a kellemes félhomályban, hogy nagynak, fejlettnek éreztük magunkat, és kiraboltunk benneteket. Visszacsinálni már nem lehet semmit, de köszönjük. Megőrizzük, amit elhoztunk, némi lelkiismeret-furdalással. 

Most épp az időszaki kiállítás címe valami olyasmi, hogy képek a távolból, európai festmények, amelyeken, mondjuk, brazíliai indiánok csolnakáznak a tavon, és jól érzik magukat. Hamar elkezdték a meghasonlást, hogy mégis ott az igazi élet, mi itt csak rohanunk és nem látunk, nem értünk semmit. Egy kisebb szobában a Paul et Virginie különféle kiadásai és illusztrációi láthatóak, még festmények is a mezítlábas, de egyébként jól öltözött gyerekhősökről.  

Paul et Virginie? De mi is itt a sztori? Valami Kosztolányi jut eszembe, unokatestvérek, akikről kiderül, hogy nem unokatestvérek, mert az egyikük mamája félrelépett, így aztán elhárul az akadály a házasságuk elől. Pál és Virginia. Itthon jövök csak rá, hogy nem Kosztolányi, hogy is lehetne, hanem Csáth Géza, és Csáth csak gúnyolódik a címmel. Mert megtalálom az eredetit is a könyvespolcon, el nem tudom képzelni, hogy miért vettem meg, de talán már Csáth miatt. A szerző Bernardin de Saint-Pierre, a történet Madagaszkárhoz közel játszódik 1738-ban. 

A szerző egy évvel korábban született, és a Robinsonon nevelkedett, a messzi dél vonzásában. Botanikával foglalkozott, amikor nem regényeket írt, a Paul et Virginie a főműve, a természet közelségéről és az ártatlanságról. Mai szemmel olvasva jópofa hülyeségek vannak benne, imádnak minden kis mütyür bogárkát, de azért rabszolgákat tartanak (igaz, emberségesen), úgy táplálkoznak, hogy életet ne kelljen elvenni az állatoktól, de aztán ez menet közben elfelejtődik, és jóízűen bekagylóznak. 

A fordítás  nem túl régi, 1993-as, Kováts Miklós munkája, ennek ellenére Virginie-t a Citrancsok templomában helyezik örök nyugalomra (jaj, spoiler), milyen furcsa, hogy erre a gyümölcsre megnyugtató nevet azóta sem találtunk, nyilván már nem is fogunk. Azt mégsem lehetett leírni, hogy szegény lány a Grépfrútok templomában alussza örök álmát. 

Meghalt, megölte magát a Zombie Boyként ismert Rick Genest, néhány nappal a 33. születésnapja előtt. Többnyire Lady Gaga klipjét emlegetik, mint a legismertebb föllépését, én Velencében láttam először, a szobrász Marc Quinn kiállításán. Nem tudtam akkor, hogy a modell közismert lény, a kiállítás maga bővelkedett a horrorisztikus műtárgyakban, az első teremben a szobrász önnön feje volt kiöntve és lefagyasztva önnön véréből, talán a füléből hiányzott egy kicsi darab, mert semmi sem tökéletes. A második teremben volt a tetovált figura, és mivel a bronz változatban nem lehetett pontosan meghatározni, mi az emberábrázolás és mi a tetoválásábrázolás, a modell szándékai talán még pontosabban lettek kivitelezve. Egyszerre láttuk a bőrt és ami a bőr alatt van, a csontokat, csigolyákat, fogakat. A leemelt felső részét a koponyának, az agyon mászkáló legyeket vagy inkább dögbogarakat. Mert hát ez volt az üzenet, az élet a halál előszobája, átmeneti állapot a bomlás előtt. Volt ideje és oka gondolkodni ezen, Zombie Boy akkor kezdte el tetováltatni magát, amikor agydaganatot diagnosztizáltak nála. Aztán életben maradt, átmenetileg, nemzetközi hírű elborzadás lett belőle. Meg reklámhős, ezen a videón például egy alapozót hirdetnek vele. 

Az üzenet, persze, egészen más lesz, a néző előítéleteit célozza, ostoba ember, honnét tudhatnád, mi van valakiben, amikor egy flakon alapozótól még azt sem látod, ami rajta van. Az üzenet kézbesítve, Zombie Boy pedig beköltözött a múzeumba, ha esetleg elfelejtenénk, ott megtaláljuk. 

Van egy viszonylag közkeletű vélekedés Mozartról és a nemek viszonyáról.  Nem tökéletesen igaz, sajnos, pedig jó volna. Eszerint Mozart nagyon kegyetlen a nőkkel szemben, ha operaáriát ír, magasságok, mélységek, fürgeségek, minden, ami nehéz, amitől ki lehet borulni, a férfiakhoz viszont kegyes, kellemes áriákat ír nekik, gyógyítja a torkot, pihenteti a hangszálakat, tökéletesíti a technikát. 

Ami az állítás első felét illeti, könnyű rá bizonyítékot találni, és nem csak az Éj királynője sikoltozásait. Itt van például A Titus kegyelméből Vitellia áriája, Non piu di fiori. Életem egyik nagy énekesi élménye volt, amikor Susan Graham adta elő a Zeneakadémián. Életem egyik kis énekesi élménye most, az új lemezen, ugyanez az ária a lett szopránnal, Marina Rebekával, amikor az ember nem tudja, hogy tényleg, miért énekli, ha nem tudja. Nem szégyen, igazán jól csak nagyon kevesen tudják, bár a szereposztók helyében persze megkerestem volna a nagyon kevesek egyikét.  

Persze az egész valahogy sokkal bonyolultabb. Akció, Rolando Villazón főszereplésével, ő találta ki, hogy a karrierje végén (vagy azon is túl) elénekli a nagy Mozart-szerepeket. Volt mostanában nálunk, és elég meggyőző volt abban a kérdésben, hogy vajon lehet-e hang nélkül énekelni, lehet-e rozzant orgánummal kifejezőnek lenni, élményt adni. Neki sikerült. De lemezen mégis minden más, nincs varázs, játék, súly, személyiség, csak a hang van. Vagy épp nincs. Érzékelem a koncepciót, a boldogtalan császárt, aki mindenkihez rendes, csak hozzá nem rendes senki, az egyik választottja mást szeret, a másik meg akarja öletni, de vele nem csellózik ki az élet, mindenkinek megbocsát. Nyilván az volna a korrekt hallgatói hozzáállás, ha az ember neki is megbocsátana, de ezen a szörnyű, orron át vezérelt nyekergésen nem tudom túltenni magam. Vele búsulok, ha az elég. Általa vonom le a tanulságot, hogy Mozart nem gyógyít. A lelket persze, de a hangot nem. 

Megjegyzem, Villazón is levonta a tanulságot, a Mozart-sorozat utolsó darabjában, A varázsfuvolában már bariton lesz, Papagenót énekli. Még az is lehet, hogy jó lesz. 

Az nyilván más koncerteken is megesik, hogy valakit fölhívnak a színpadra, a kezében lefelé fordított virág. Kb. ki lehet találni, mi fog történni, a valaki (egyébként Szentgyörgyi Rolandnak hívják) azt mondja, Kati, gyere föl légyszíves. Kati fölmegy, Roland azt mondja, hogy boldog születésnapot, aztán azt, hogy úgyis elég régóta vagyunk együtt, és szeretném, ha ez így is maradna. Igen, igen, letérdel, megkéri a lány kezét, aztán egy szám erejéig még ott is maradnak a pódiumon, közelről nézhetik  az együttest, rendben van. 

De olyat még nem láttam, hogy sztárvendég gyanánt az internetes jelentkezőkből sorsolnak. Három marad, és, mivel az Állatkertben vagyunk, egy kicsit horror, ami kezdődik, egy karon ülő héja elé tesznek egy tálcán három borítékot. A borítékon három (feltehetően és remélhetően) döglött egér, és amelyiket a héja választja, annak a borítékja a nyerő. Nyilván az Állatkert dolgozói nem számoltak az egerek barátaival, mikor ezt a sorsolási módot kitalálták. Utána minden felhőtlen,a nyertes bizonyos Bajkai Kati, de ő nem egyedül jön sztárvendégnek, hanem hoz magával két testvért, és együtt éneklik el a Bye-bye Szását, egyszerre hiperidétlenek és szuperbájosak, én meg újra értem magam, hogy ezer egyéb ok mellé mi az az ezeregyedik, ami miatt Pa-dö-dőt kell nézni minden nyáron.   

Viszont ha már ily közel kerültünk az oroszokhoz (már hogy Szása), némi fejleményről tudok beszámolni a tegnapelőtti bejegyzés, Rimbaud ügyében. Egyrészt valaki küldött egy francia oldalt, amely igazolja, hogy a ponton valóban börtönhajót is jelentett a 19. századi franciában, másvalaki meg átküldte a Részeg hajó orosz fordítását, és abban Nabokov egyértelműen hídról beszél. A rejtély tehát nem oldódott meg, csak azt lehet tudni, hogy akármi is nézi a részeg hajót, szörnyűek a szemei. 

Nem tudok, de nem is akarok úgy tenni, mint akit hidegen hagy az új Mission: Impossible körüli hír, előzetes, beharangozó, így készült-film. Vagy akár maga a film. Remélem, nem fog egy szép nap kiderülni, hogy nem is tört el Tom Cruise bokája, és igaznak bizonyul, hogy szó szerint életét meg vérét adja a mi szórakozásunkért, épp olyan nagy hős, mint akit játszik, csak nem a világot menti meg, hanem az unalomtól szabadítja meg a tömegeket. Elhiszem, ha kell, hogy az ügy érdekében megtanult helikoptert vezetni, ejtőernyővel ugrik százszor, versenyt fut az idővel, hogy még jöhessen újabb és újabb folytatás. Mondjuk, mint afféle okos és nehezen átverhető magyar versenyzőnek, nekem is eszembe jut Görbe Nóra, aki a Linda című sorozat kapcsán mondta, hogy ő volt az, aki beleműugrott a medencébe, amíg a helyette ugró bajnoknő nem szólt, hogy álljon már meg a menet, azért a csobbanásért ő éveken át edzette magát.

Ennek ellenére nem ellenségeskedésből, inkább rokonszenvből mondom, hogy azért másképp is lehet javítani egy kicsit a filmen. Mondjuk úgy, hogy szellemi téren. Mert ha ennek az Utóhatás című epizódnak az utóhatását nézem, olyan vagyok, mint akinek el kell újra magyarázni a krimit, ez azért volt, mert az meg azért. De ki a gyilkos, és miért? A legegyszerűbb dolgokat sem értem. Mondjuk, van egy manifesztum a történetben, és a film során hárman is azt állítják, hogy azt ők írták. És sátáni arcokat vágnak hozzá. Közös munka? Vagy ez valami hiúsági kérdés a sötét oldalon? Aztán van egy alaptétel, hogy a főhős rendes ember, mert kétes helyzetben inkább az embereit választotta, nem engedte lelőni a nagydarab kollégát, viszont így elvitték a gonoszok magukkal a plutóniumot. Rendben, de ha engedi lelőni a nagydarabot, akkor a plutóniumot talán otthagyták volna, mint afféle gonoszok, akik beérik napi egy gonosztettel, és ha az megvan, akkor köszönik szépen, már állnak is tovább? 

Nem csak kenyérrel él az ember, nem csak akcióból áll az akciófilm, és ha valóban éveken át mást sem csináltak az alkotók, mint a jeleneteken törték a fejüket, akkor azért fölbérelhetnének valakit, aki meg éveken át valami követhető és értelmes történeten agyal. Luxusnak látszik, de hátha nem fölösleges.  

Párizsban, a Saint Sulpice mellett egy kis utcában a falra föl van írva, szépen formált betűkkel Rimbaud verse, A részeg hajó. Egy holland ötlete volt, 2012-ben, hogy emlékezzenek meg a versről, valószínűleg itt olvasta föl először a költő a barátainak egy kocsmában. Szépen halad a szöveg, fentről lefelé, viszont jobbról balra követik egymást a szakaszok, azt is megmagyarázzák, miért: a szél errefelé fúj az utcában. Nem mintha ez feltétlenül szempont volna olyan vers esetében, amelyben a vitorláitól mentes, tengervíztől részeg vízi jármű beszél, de azért ez is egy gondolat. 

Persze, az ember, már az átlagos Rimbaud-rajongó azért végig nem ismeri a verset, sem a magyar fordítást, mégiscsak száz sor, de az elejét könnyű megjegyezni, Hogy jöttem lefelé, egykedvű vén vizek folyásán. A sor vége a folyásán szó előtt van, ez már Tóth Árpád fogása, hogy az első sort épp így folyatja át a másodikba, Rimbaud maga itt nem trükközik. És a vége olyan, hogy belemászik az ember agyába, az enyémbe legalábbis belemászott néhány évtizeddel ezelőtt, mert soha nem memorizáltam, mégis el tudom mondani magamban: 

Mert kit megfürdetett már minden vizeknek búja,

Nem szállhat révbe többé kalmárhajók után,

S jelzászlók és tüzek hivalgó gőgjét únja,

S hogy hidak vad szeme bámuljon rá bután... 

Kicsit sok az a két s a két utolsó sor elején, de annak formai oka van, ni... ni van az eredetiben, sem... sem, ebből maradt ide a két s. Így is olyan, mint valami magányosok indulója, meg nem értett legények és leányok, kapaszkodjatok Arthur bácsiba, aki,persze soha nem volt bácsi, amikor ezt írta, akkor aztán végképp nem, csak tizenhat éves. Hogy is van ez franciául? Bámulom a falat. 

Furcsa, azt írja, hogy les yeux horribles, rémületes szemek, az mondjuk nem buta feltétlenül, de a rím így tökéletes magyarul. De azt is írja, hogy ponton, ami nyilván annyit jelent, hogy ponton, pontonhíd, vagy hajódaru.Nincs vele semmi baj, csak pont a kép nem olyan egyértelmű így, a hajóhídnál pont az a rémületes, sötét üreget nem látja az ember, mint a rendes hidaknál, azt a sötét árkádot, baljós ívet. 

Pár órával később, az egyik múzeumi boltban ott van egy angol nyelvű Rimbaud-kötet, gondoltam, megkeresem, mit mond az angol változat, és legnagyobb meglepetésemre azt írja, hogy prison boat, a pontont börtönhajónak fordítják, még meg is van csillagozva a szó, és magyarázatként az van a lap alján, hogy Rimbaud 1871-ben sok ilyet láthatott, a Párizsi Kommün után ilyesmikbe zárták az elfogott kommünárokat. Próbáltam otthon szótárban utánanézni, de az internetes változatok nem ismerik a pontonnak ezt a jelentését. Viszont egy másik angol fordítás a hulk szót használja, ami ugyancsak börtönhajót (is) jelent. Lackfi János Tóth Árpádénál szöveghívebb magyar változata egyszerűen pontont ír, nyilván ponton értelemmel, és nem börtönhajóként. Megnéztem a német változatot, Paul Celan hidakat mond, mint Tóth Árpád. Ügydöntő lehetne esetleg Nabokov, aki az orosz fordítást készítette, és minden felsorolt nyelven kiválóan beszélt (a magyart leszámítva), de az internethasználati képességeim csekélyek ahhoz, hogy megtaláljam a cirill betűs változatot. 

Most hát ránk marad az eldöntetlen kérdés: ki érti jobban Rimbaud-t? Mi vagy az angolok?  

A Musée d'Orsay azon múzeumok közé tartozik, ahol teljesen fölösleges időszaki kiállításokat tartani, már ha a múzeumok rendeltetését abban látjuk, hogy minél több embert csábítsanak be magukhoz. Be vannak csábulva, ha épp nincs száz méteres sor, akkor is érzi az ember, hogy ez csak véletlen, hiszen ott vannak a bejárat előtt ezek a szalagkordonok, amelyek cikk-cakkba állítják a pályaudvarból lett múzeumba betérni vágyókat, Érezd magad szerencsés kiválasztottnak, hogy egyáltalán bejutsz. Megdolgoztál érte, irány a klotyó vagy a büfé, pihenj, a küldetés teljesítve. 

Persze: ki mondja, hogy a múzeumok célja a becsábítás? Így aztán itt is vannak időszakik, az egyik most épp a festett szobrokat mutatja be, nagy dolgokat nagy művészektől, Degas is van, Gauguin is van. És kisebb nevű művészek is vannak, akik előtt az ember azon elmélkedik, mennyire jó is, hogy alapvetően leszokott az emberiség a szobrok színezésről, megmarad a bronz és a márvány absztrakciója, nem embert látsz, hanem műtárgyat, ne ijedj meg.  Tudom, ez oda-vissza menő játék, a Keleti előtt, a Baross-szobor nagyvállú mellékalakjánál meg épp az a jó, hogy nem műtárgyat látsz, hanem embert, Réthy Menottit. Többnyire mégis az előbbi a megnyugtatóbb, még össze is hasonlíthatjuk, mert Bernard Palissy figuráját megnézhetjük porcelánból és színes fajanszból. 

Él a fajansz, ha épp azt akarjuk, hogy éljen, bár nyilván nem a valóságos Bernard Palissyt ábrázolja, hiszen ő hugenotta fazekasként a Bastille-ban halt meg a 16. század végén. Készített magáról önarcképet, amelynek alapján nem volt ennyire kopasz, de hát ki tudná megmondani, mi a valóság és mi a vágyálom. Most mindenesetre itt áll két példányban a rengeteg ember között, azzal már nem is jövök, hogy vajon ki néz kit. Az biztos, hogy akármilyen törékeny is, ő van tartósabb anyagból.   

Bevallom, még az intézményről sem hallottam eddig, Az Arab Világ Intézete, pedig hatalmas és szép épület Párizsban, fém borítással, és az ablakok közepe, mint a fényképezőgép lencséjén a zár, összébb húzható, hogy mérséklődjön odabent a fény. Kilenc emelet, a tetejéről kilátás a városra, az első emeleten pedig kiállítás a Szuezi-csatornáról. Aidával kezdenek, elég vicces, mert valamiért kiírják a szereposztást is, pedig a hangszórókból csak a bevonulási induló ismétlődik, a szereposztásnál viszont valamit elnéztek, így a Királyt szoprán énekli, a Papnőt meg tenor. Semmi sem tökéletes, bár ez a kiállítás közel van hozzá, sokan is vannak, kevés a levegő, de már csak egy hétig van nyitva. És benne a csatorna története, az előzmények, a fáraók által ásatott vízi útvonalak, aztán az átadás, az akkori Szuez óriási terepasztalon, nem volt épp a világ közepe, néhány ház és a világítótorony. Több mint ötven méter, és az első jelentős épület vasbetonból. 

1869-ben volt az átadás, a képek alapján novemberben sem volt rossz idő, szenvedhettek az egyenruhások. Aztán a történelem beindul, akár a hajóforgalom, az első évben csak valami négyszáz hajó, de egyre többen és többen mennek. Mindig egyirányú a forgalom, annyi hely nincs, hogy ide-oda menjenek, a hullámverés is pusztítaná a partot. Erről egyébként Széchenyi Zsigmond is írt a Naharban, már hogy vannak kikerülési pontok, csak úgy lehet haladni. A legnagyobb forgalom 2008-ban volt, de a csatornát azóta fejlesztik, a 2023-as tervek még több hajóval számolnak, és még nagyobbakkal. Látható Nasszer dokumentumfilmen és játékfilmen egyaránt, azon töri a fejét, hogy államosítható-e a csatorna, mi már tudjuk a választ de a filmbéli tanácsadói kételkednek. Aztán mégis neki lesz igaza.  

Mint a nagy történelmű helyeken illik, az ember elgondolkodik, hogy mi lett volna, ha, meg hogy kinek az oldalán áll az igazság. Aztán szokás szerint azt mondja: nem tudom.