Az a baj a Goldberg-variációkkal, hogy mindenki azt hiszi, itt végre lehet egy kicsit őrültnek lenni. Vagy talán ez is a közönség elvárása: tessék megőrülni. Ez egy ilyen darab, sokáig senki nem hallott róla, aztán 1955-ben az ifjú Glenn Gould elkészítette az első lemezét, és programnak pont a Goldberget választotta. Utóbb az idős (majdnem ötvenéves) Glenn Gould elkészítette a majdnem utolsó lemezét, és szintén a Goldberget választotta, és mindkét felvételen legalábbis furcsa, ahogy játszik, és nemcsak játszik, de dúdol is. Azóta, ha nem is mindenki, de sokan gouldabbak szeretnének lenni Gouldnál, még furcsábban játszanak, és lehetőleg dúdolnak is, meg kitalálnak még néhány érdekességet, néhány éve David Fray folyton a kezét törölgette a variációk között, most meg Fazil Say…

Nem is tudom. Furcsának furcsa, dúdolni is dúdol, meg vezényli is magát Gould stílusában. És jelzi, hogy ez nem valami elvarázsolt mű, hanem igenis közönségbarát, Fazil Say folyton kommunikál, balra fordul, jobbra fordul, mutatja a mindkét oldalán ülőknek, hogy ez hogy is van.

Nem tudom, hogy is van, de nem így. Egy ideig az ember azt érzi, hogy miért is ne, legyen ilyen, furcsa hangsúllyal, táncos jelleggel, harsányan, mivel kísérletezzen egy zongorista, ha nem a Goldberggel. Vagy ne kísérletezzen? Játssza el, szépen, tisztán, okosan?

Eljátszani nehéz, időnként nagyon nehéz, és ez elég vicces következményekkel jár. Amikor nagyon firkás részekhez érünk, akkor Fazil Sayban is alábbhagy a kommunikációs kedv, örül, ha el tudja pöntyögni, és nem ér rá pofákat vágni hozzá. De ahogy haladunk előre a műben, egyre hervasztóbb lesz minden, hiába érdekeskedik a művész, valahogy minden egyformának hat, megkönnyebbülés a 16. variációnál, hogy most már kifelé megyünk a Goldberg-erdőből, aztán eljön a quodlibet, hála néked, Szent Johann Sebastian, most már csak a téma, újra a téma, és mehetünk.   

Nem mehetünk. A nagy sikerre (tényleg) való tekintettel Say ráadást is ad, saját művét, ballal benyúl a hangszerbe, lefogja a húrokat, jobbal meg pengeti, pengeti sírván. Ha Havasi Balázs látná, azonnal fölvenné a darabot a repertoárjába. És ez a ráadás a Goldberg után?

Goldberg-napokat élünk, jövő kedden ugyanitt, a Müpában Vikingur Olafsson fogja játszani a darabot, december 5-én meg a Zeneakadémián Jevgenyij Koroljov. Szívből remélem, hogy ez volt a leggyengébb kísérlet.

Mindig ugyanaz jut az eszembe. Nem ez, ami képen van, a Kakukkfészek a Radnótiban, ennek is már négy éve. Csomós Mari játszotta az Indiánt, ami csodásan bátor ötlet volt Zsótértól is, tőle is, de alighanem kinyírta  az előadást a szélesebb közönség számára, ha nem egy emberhegy az Indián, akkor köszi, nem érdekel.

Nem ez jut róla elsőnek az eszembe, hanem egy majdnem harmincéves szereplése, a Csongor és Tünde az Új Színházban. Szép volt, jó volt, fiatal volt, mármint az előadás, Csomós Marinak nem kellett annak lennie, ő volt Mirigy, aztán kiderült, hogy ő az Éj is, szájához emelte a mikrofont, és mint valami dizőz, az izgalmas, rekedtes hangján belekezdett: Sötét és semmi voltak, én valék.

Aléltunk. Hogy van egy ilyen színésznő, aki igazi, nagy színésznő, de eszében sincs azt játszani, hogy ő egy igazi, nagy, csak ha kell, akkor látni-hallani, hogy tényleg az.

Amennyire látom, ez a királynőség később sem izgatta különösebben. A szerepek izgatták meg a színház, így aztán lehet, hogy épp félrebeszélek, amikor az Éjről beszélek, mert nem az volt ő, vagy nem az volt a legigazibb Csomós Mari. Egy színházi igazságtalansággal több. De hát ez szól bennem most is: Sötét és semmi lesznek, én leszek, Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj.

Egyre nehezebben lépek meg előadásokról (valószínűleg még így is túl könnyen), és nemcsak azért, mert ha már elkezdte az ember, fejezze is be, vagy mert lehetőséget kell adni a fellépőknek, hogy magukra találjanak, hanem mert az esetek túlnyomó többségében az ember nem használja értelmesebben föl a felszabadult időt, mintha ottmaradt volna a koncerten vagy színházban. Kicsit olyan, mint amikor a hétvégi hazafelé száguldókat nézem az autópályán, rendben van, hazaérsz tíz perccel hamarabb, de mit csinálsz azzal a tíz perceddel?

Mit csinálok azzal a felszabadult két wagneri felvonással Az istenek alkonya első része után? Mert menni kell, az biztos, ezt a furcsa brünnhildei szirénázást nem bírom elviselni még három és fél órán keresztül, mintha folyamatos vészhelyzetben lennék. Ráadásul azt sem értem, hogy mit nem értek, én úgy látom, hogy különféle kacsaembriók táncolnak a háttérben, de az mondják, hogy azok inkább teletubbik. Nem fogom megérteni az üzenetet, ha nem tudom, ki üzen, és nem ismerem a nyelvet sem.

Ehhez jön még egy dolog, amit soha nem értek, de nem most nem értem, hanem amióta operába járok. Miért nincs minden este tele az igazgatói páholy igazgatókkal, helyettesekkel, főrendezőkkel és zeneigazgatókkal? Telítődnek napközben az Operaházzal? Érdekes, Rudolf Bing ott tudott lenni minden este a Metropolitanben. Igaz, az a Metropolitan volt, és nem most, hanem az ötvenes-hatvanas években, de akkor is. Így olyan, mintha a szakács nem enné meg a saját főztjét. Hogy is enné, amikor pontosan tudja, hogy mi van benne.  

Mondhatni: kortárs opera, hiszen az alkotók mind ott vannak a színházban. Anthony Davis, a zeneszerző, a testvére, aki a drámát írta, és az unokatestvére, aki a librettót. De mégsem egészen kortárs, 1986-ban volt a bemutató, és mintha a történelem csak azért bonyolódott volna az elmúlt években, hogy megmentse az X: Malcolm X élete és kora című operát a világnak. Kellett hozzá nemcsak a Black Lives Matter mozgalom, de covid is, ami után nem tértek vissza a nézők az operába, a Metropolitannek is új közönséget kell építeni, be kell csábítani azokat, akik úgy érzik, hogy A sevillai borbély kalandjai nem érinti őket. Az ember nem tart népszámlálást, de ha csak a Müpa vendégeit nézem, láthatóan sokkal több afrikai származású néző jött el, mint egyébként.

Ez, persze, csak a mellékszál, bár lehet, hogy a mellékszál ugyanolyan érdekes, mint a főszál, vagyis maga az opera, ami hosszú és eklektikus, van benne minden, klasszikus opera, szving, bebop, cool, musical, ének és tánc, teljesen hihetetlen hanghatások, mármint az hihetetlen, hogy mindez a Metropolitanben történik, de hát ott van, valamit talán megért az ember. Talán, bár biztos, hogy a világot nem az opera szokta megmagyarázni az embereknek. A bemutató előtt volt Malcolm X-maraton, tizenhat órán keresztül olvastak föl az önéletrajzából, nálunk talán lesz utóélet. Nyilván nem vagyok egyedül, aki elhatározta, hogy megnézi a Malcolm X-filmet, az abban Malcolm Xnét játszó Angela Bassett volt a közvetítés háziasszonya, kerek a világ.

Valahol és valamikor az Üvegtigris ment a tévében, (Horváth Lajos Ottónak mielőbbi felgyógyulást kívánok), és nem is bírtam ki, megvártam az utolsó jelenetet, ami, azt hiszem, speciálisan magyar. Egy baráti társaság, amelyben a barátok nem is tudják, a másiknak mi a polgári neve, és amikor kiderül, röhögnek, egyre jobban röhögnek, Zsíros Ferenc meg Kakszi Lajos. Tényleg így vagyunk a nevünkkel, pláne barátaink nevével, nem feltétlenül vagyunk jóban velük. Sokszor persze ez csak annyit jelent, az ember magával nincs jóban, esetleg dühös kicsit a szüleire, miért ezt a hülyeséget adták tovább. Nem mintha a választott név feltétlenül jobb volna, a Szerelem bolondjaiban az ifjabb Harter a Szívós Elemér nevet választja magának. Ez most mennyivel jobb?

Molnár Gál Péter volt ennek nagy mestere, mindenkinek tudta az eredeti nevét, főleg annak, aki nem akarta, hogy tudják. Az? A sánta Krausz bácsi fia? Még Polcz Alaine-ről (akit rendíthetetlenül és következetesen alainénak mondott) tudta, hogy alapjában véve Ibolya. Mit tudták a régi szülők, ki lesz majd a gyermekből?

Lehet, hogy az egész probléma a hajánál fogva rángatódik elő bennem, sajnálom, de valahogy más nem jutott eszembe a tegnapi Rajna kincse után. Az istenek a végén egy plázába vonulnak be, nem is nagyon elegáns plázába, ömlesztve állnak mindenféle árucikkek, konzervek és akármik, kedvező áron. Lehet, hogy a Rajna közelében, de többnyire japán feliratok között (az egyik felirat egyébként fejjel lefelé jelenik meg).  Nagyszerű a látvány, M. Tóth Géza a rendező, és láthatóan van valami mondanivaló is a látvány mögött, bár ez a plázázás egy kissé unalmas. De hát nem is mai a rendezés, nyolc éve, márciusban volt a bemutató, és a Katona József Színház Az ember tragédiája előadásában még mindig nyugodtan lehet plázázni, közhelyek között élünk nemcsak a színházban, a valóságban is.

A probléma, mármint a hajánál fogva előrángatódott csupán annyi, hogy ha tényleg annyira béna hely a fogyasztói társadalom, akkor ebbe egy operaelőadás hogyan illeszkedik vagy hogyan tudna nem illeszkedni? A Rajnánál legalább a büfézés nem hozza zavarba az embert, mert nincs szünet, de egyébként mégis van itt valami árucsere, a jegy áráért látványt, hangokat, zenét, esti szórakozást kapunk, amelyben azt támadják, amit éppen átélünk, hogy olyan kulturáltan szórakozunk.

Nem akarom azt mondani, hogy legyen minél felháborítóbban rossz az előadás, mert esetleg biztatásnak veszik.

Elég különös közlemény jelent meg a Műcsarnoktól, illetve nem is különös, inkább értelmetlen. Mintha valami mesterséges unintelligencia tesztelné az olvasókat, hogy föltűnik-e nekik: semmi összefüggés nincs két mondat, a bekezdés eleje és vége között.

Tisztelt Látogatóink!

A Műcsarnok maradéktalanul betartja a jogszabályokat, a kiállításaink nem sértik a törvényeket, így a családok védelméről szóló törvényt sem. A REIGL JUDIT 100 | REIGL JUDIT ÉS A MÁSODIK PÁRIZSI ISKOLA című kiállítás az egyik legnagyobb és nemzetközileg legelismertebb 20. századi magyar alkotó születésének századik évfordulóján tisztelgés a művész életműve előtt.

Persze, hogy van összefüggés.

Mindenkiről a legjobbat feltételezve, tehát nem arra gondolva, hogy a Műcsarnok igazgatója kétségbeesetten kapaszkodik a székébe, nem lesz-e baj abból, hogy egy homoszexuális művész képeit mutatják be, csupán magához a kiállításhoz ragaszkodik, nehogy elkezdjék kordonozni Reigl Judit Robbanás sorozatát, mégis mi lesz ebből? Csatlakoznak az utca másik oldalán is, hogy most jöttek rá, a lovas szobrot nem is Leonardo készítette? Aztán, még mindig az utcában maradva, az operaházban gyorsan lekapdossák a falról Melis György fényképeit, jaj, bocsánat nem tudtuk, hogy nem szabad.

Továbbra is a legjobbat feltételezve mindenkiről, értem, vagy azt hiszem, értem, hogy a hagyományos családmodell védelme nemcsak erkölcsi és politikai kérdés, de társadalmi is, szükségünk van következő és utána következő nemzedékre, ha fenn akarunk maradni, úgy értem, már ezt a nemzedéket sem tartja el senki, ha nincs következő. Ez racionális gondolat, annyira racionális, mint nyolcvan évesen diófát ültetni, nem mi esszük a termést, de valaki majd fogja. Csakhogy a diófát sem az országút kellős közepére kell ültetni, úgy értem, ha a jövő generációja érdekében azt érjük el, hogy a jelen generáció egy jelentős része egyre kényelmetlenebbül érzi magát a bőrében és a hazájában, akkor mi ebben a ráció?

Jobb tehát nem a legjobbat feltételezni, itt mindenki képmutató, és tele van a nadrágja. Úgy értem: hátul.

Bruno Monsaingeon filmje ment tegnap a Mezzón Glenn Gouldról, rengeteg töprengenivalót adott zenéről, az emberről, a közönségről, bármiről. A rengeteg közül most azt választottam, hogy mennyire messzire kerültünk Gould elképzeléseitől és jóslataitól. Gould a halálakor joggal képzelhette, hogy a digitális hangrögzítés megjelenésével a zene közelebb kerülhet a közönséghez, mit bármikor, hogy a világ éppen őt igazolja, aki akkor már tizennyolc év óta nem koncertezett. Akkor még táskában, ma már zsebben elfér a zeneirodalom, telefonon rajta vannak az összes művei, aki hallani akarja az elképzeléseit Bachról vagy Sibeliusról, csak kapcsol, és hallja. Mintha a film is erről akart volna szólni, mennyire eleven Glenn Gould emléke két évtizeddel a halála után. Elmentek olyanokhoz, akik soha nem látták őt, japán fiatalokhoz, vagy egy olasz asszonyhoz, aki hallotta Gouldot 1993-ben, és másnap fölhívta az anyját: szerelmes lettem egy halott emberbe. Most piros rózsacsokrot helyez el Gould sírján. 

A film 2005-ben készült, eltelt azóta újabb tizennyolc év, és Gould emléke ugyanolyan eleven. Hol itt a baj?

Mert valami baj azért van, és Monsaingeon filmje is erről szól, még ha talán ő észre sem vette. Ez a régi, Nádasdy Kálmán-féle bölcsesség. Mindenki abból indul ki, hogy az emberek szeretik a zenét, holott a valóságban az emberek egyáltalán nem szeretik a zenét. Magamat nem vonva ki az „emberek” kategóriából, nem ezzel küszködünk? Nem tudjuk, mit csináljunk zenehallgatás közben, nem tudjuk, miről van szó, miért hat valami, hogyan hat, mit jelent egyáltalán az, hogy hat ránk a zene, mit élünk át, és mit kellene átélnünk. Az emberek nem a zenét szeretik, hanem a zenélőt. Talán azt képzeljük, hogy ő közelebb van ahhoz, amihez mi is el szeretnénk jutni. Talán csak vágyunk a homályos dolgok után, hogy érezzük, nem csak test vagyunk, de halhatatlan lélek is. Talán igazunk van, bár nem tudom, hová jutunk ezzel az igazunkkal.

A kérdés a New Jack City című filmben hangzik el, költői éllel, nyilván nem tud. Ami engem illet, csak megerősíteni tudom az előítéletet: tényleg nem tudok. Annyira nem, hogy egy időben változtatni is akartam rajta, beiratkoztam a New York tánciskolába, és szorgalmasan lépegettem a cha-cha-cha alaplépését. Szerencsére nem láttam magam, de az alap elhibázottsága már akkor is világos volt: minek az alaplépés, ha aztán a menők, sőt, nemcsak a menők, de a középhaladók nem az alapot lépik, hanem viszonylag szabadon rázkódnak?

Ennyire nem tudok táncolni. Nem is tanultam meg, mert a foglalkozások péntek esténként voltak, amikor rendes ember koncertre jár.

A kérdés azért vetődött föl, mert tegnap megint Kocsist hallgattam, a Chopin-keringőket, és a felvétel ellen némileg jogos lehet a kifogás, hogy erre a tempóra egyáltalán nem lehet keringőzni. Azt nem tudom, hogy kellene-e, hogy egy Bach-szvit sarabande tételére vajon lehet-e szarabandozni, és ha nem, akkor azt is kifogásként lehetne-e felhozni az interpretáció ellen, vagy éppenséggel beérhetné mindenki annyival, hogy ezek stilizált táncok, a ritmust megtartják, de nem lehet rájuk se keringőt, se polonézt, se mazurkát járni.

Továbbgondolva a kérdést: vajon a zenészek tudnak táncolni? Mert őket mégis átjárja a ritmus, a kezükben, az ujjaikban van bármi, sarabande és szamba, de ha az ujjukban van, akkor vajon a testükben is? Egyszer láttam Lovas Györgyöt, a Liszt Ferenc Kamarazenekar egykori hegedűsét koncert után ropni, maga dúdolta a zenét hozzá, és irtó pengén járta – igaz, a koncert is jól sikerült, talán Isaac Sternt kísérték. Ami Kocsist illeti, arra tippelnék, hogy neki gondot okozott volna testben egy keringő, de ki tudja, mi rejlik az emberben. Herbert von Karajan nyilván egy sótlan fordulót el tudott volna lépegetni. És Bernstein, aki egyedül annyira vidáman ugrabugrált az emelvényen, vajon megbénul, ha alkalmazkodni kell valakihez? Hogy van ez?  

Hát ez ilyen. Elindul egy öreglányokból álló társaság Lourdes-ba, és nem mondhatnám, hogy az ember halálra izgulja magát azon, hogy történik-e velük csoda, vagy sem. Ha történne, azt ma már nem lehetne filmre vinni. Ha nem történik, azt pláne nem lehetne filmre vinni. Marad tehát valami köztes, hogy igen, de mégsem, hogy az apró csodák bennünk vannak, csak lehetőséget kell adni nekik, és az ehhez hasonló mélységek.

De hát nem is ezért megy el az ember A csodák útjánra, hanem hogy lássa – na, melyiket is? Az hittem magamról, hogy Maggie Smith-t, általában meg azt hittem, hogy Kathy Bates-t, de menet közben rájöttem, hogy Laura Linney-t. Nem ő a harmadik a képen, mert ő leginkább az a csaj, akinek az Igazából szerelemben nem jön össze az igazából szerelem a szép reklámgrafikussal, mert az értelmi fogyatékos öccse folyton telefonál.

A kérdés az, hogy tesznek-e csodát a színészek a filmmel. És a válasz már megint az, hogy igen is meg nem is, mert senkit rá nem beszélnék, hogy ilyen filmet nézzen meg, de azért nem kellett kétségbeesetten kiszökni a teremből. Az is valami.