A kérdés a New Jack City című filmben hangzik el, költői éllel, nyilván nem tud. Ami engem illet, csak megerősíteni tudom az előítéletet: tényleg nem tudok. Annyira nem, hogy egy időben változtatni is akartam rajta, beiratkoztam a New York tánciskolába, és szorgalmasan lépegettem a cha-cha-cha alaplépését. Szerencsére nem láttam magam, de az alap elhibázottsága már akkor is világos volt: minek az alaplépés, ha aztán a menők, sőt, nemcsak a menők, de a középhaladók nem az alapot lépik, hanem viszonylag szabadon rázkódnak?

Ennyire nem tudok táncolni. Nem is tanultam meg, mert a foglalkozások péntek esténként voltak, amikor rendes ember koncertre jár.

A kérdés azért vetődött föl, mert tegnap megint Kocsist hallgattam, a Chopin-keringőket, és a felvétel ellen némileg jogos lehet a kifogás, hogy erre a tempóra egyáltalán nem lehet keringőzni. Azt nem tudom, hogy kellene-e, hogy egy Bach-szvit sarabande tételére vajon lehet-e szarabandozni, és ha nem, akkor azt is kifogásként lehetne-e felhozni az interpretáció ellen, vagy éppenséggel beérhetné mindenki annyival, hogy ezek stilizált táncok, a ritmust megtartják, de nem lehet rájuk se keringőt, se polonézt, se mazurkát járni.

Továbbgondolva a kérdést: vajon a zenészek tudnak táncolni? Mert őket mégis átjárja a ritmus, a kezükben, az ujjaikban van bármi, sarabande és szamba, de ha az ujjukban van, akkor vajon a testükben is? Egyszer láttam Lovas Györgyöt, a Liszt Ferenc Kamarazenekar egykori hegedűsét koncert után ropni, maga dúdolta a zenét hozzá, és irtó pengén járta – igaz, a koncert is jól sikerült, talán Isaac Sternt kísérték. Ami Kocsist illeti, arra tippelnék, hogy neki gondot okozott volna testben egy keringő, de ki tudja, mi rejlik az emberben. Herbert von Karajan nyilván egy sótlan fordulót el tudott volna lépegetni. És Bernstein, aki egyedül annyira vidáman ugrabugrált az emelvényen, vajon megbénul, ha alkalmazkodni kell valakihez? Hogy van ez?  

Hát ez ilyen. Elindul egy öreglányokból álló társaság Lourdes-ba, és nem mondhatnám, hogy az ember halálra izgulja magát azon, hogy történik-e velük csoda, vagy sem. Ha történne, azt ma már nem lehetne filmre vinni. Ha nem történik, azt pláne nem lehetne filmre vinni. Marad tehát valami köztes, hogy igen, de mégsem, hogy az apró csodák bennünk vannak, csak lehetőséget kell adni nekik, és az ehhez hasonló mélységek.

De hát nem is ezért megy el az ember A csodák útjánra, hanem hogy lássa – na, melyiket is? Az hittem magamról, hogy Maggie Smith-t, általában meg azt hittem, hogy Kathy Bates-t, de menet közben rájöttem, hogy Laura Linney-t. Nem ő a harmadik a képen, mert ő leginkább az a csaj, akinek az Igazából szerelemben nem jön össze az igazából szerelem a szép reklámgrafikussal, mert az értelmi fogyatékos öccse folyton telefonál.

A kérdés az, hogy tesznek-e csodát a színészek a filmmel. És a válasz már megint az, hogy igen is meg nem is, mert senkit rá nem beszélnék, hogy ilyen filmet nézzen meg, de azért nem kellett kétségbeesetten kiszökni a teremből. Az is valami.

Százéves volna idén Melis György, jövőre százegy, ezt csak biztatásnak mondom, ha elfelejtettük volna (én elfelejtettem), csak a számot felejtettük el, Melist soha. Remélem, soha. Az Operában kiállítással emlékeznek meg róla, ez mindig furcsa, egy énekesre a hangjával szokás, de Melisnél az arcával is lehet, tényleg van száz arca. Azt nem tudom, hogy csak úgy is be lehet-e menni a Vörös Szalonba, vagy csak az előadások szünetében lehet számítani a közönségre, de valamennyire nézik. Lehet játszani is, fölismeri-e az ember, melyik szerepben látja az agg és ifjú körtefejűt, nekem volt néhány tévedésem, de hát nem is ismertem jól minden operát, amit Melis énekelt. Szóval jó játék, szép játék. Azt nem mondom, hogy olcsó játék, mert a mai operajegyek…

De hogy ki is volt, ki ma nekünk Melis György? Az, akinél egybeesett a hang és a színészi képesség. A hang és az énektechnika. Az énektechnika és a beszédtechnika. A  mindent a közönségért, térden a színpadon, és a teljes, zárt privátszféra, az ember voltaképpen soha nem tudta, ki ez az énekes.

Ennyi nem elég, nekem sem elég, de talán ez a kiállítás lényege: gondolkozzunk felőle. 

Azért remélem, hogy mégsem az. Egy ilyen kis történet, mindig el akartam mondani, de aztán nem lehetett, mert az egyik szereplője tavaly nyáron meghalt. Quitt László volt ez a szereplő, aki igazi, furcsa, sokféle tehetségű ember volt, festőként végzett, grafikusként dolgozott, és egyszer egy Pintér Béla-előadást látva jelentkezett, hogy akármi van, ő is szeretne a társulatban játszani. Soha nem volt színpadon, nem tud beszélni, énekelni, táncolni, de lenni tud.

Az már Pintér Bélára jellemző, hogy egy idő után, amikor látta, hogy komoly a dolog, írt Quitt Lászlónak szerepet, amikor bevált, és sokáig föl is lépett náluk, Rohácsi bácsi volt a Kaisers TV-ben, Nagypapa a Sütemények királynőjében, Heincz Ármin a Gyévuskában. Ez volt az első szerepe, ütik-verik benne, és, ha jól emlékszem, ebben az előadásban kell meztelenül ácsorognia a hóban. Az érzékeny részeket kezével takarja.

Az egyik előadás után egy reklámos kolléga ment be az öltözőbe, kinyújtott kézzel, Laci, gratulálunk, fantasztikus volt. Aztán a lelkendezőnek eszébe jutott, hogy hol is a volt a művész keze pár perccel ezelőtt, a gratuláló mozdulat, a kinyújtott kéz lehanyatlott. Azért gratulálok.

Nem véletlenül jutott eszembe Quitt László, az új magyar filmben, a Mesterjátszmában látható egy pillanatra a film vége felé. Én észre sem vettem, annyira rövid a pillanat, de rajta van a stáblistán.  

Nem ismertem meg rögtön Alan Gilbertet, ahogy a Müpa pódiumra jött, igaz, az ember nem őt figyelte elsősorban, hanem a hegedűs Joshua Bellt. De az a szürkés hajú, szakállas, szemüvegtelen karmester, az kicsoda? Ja, tényleg, Alan Gilbert. Volt nagyobb menő, nem is egyszerűen nagyobb, hanem óriási menő, a New York Philharmonic zeneigazgatója, ami már csak azért is csodálatos volt, mert apja-anyja a zenekarban hegedült. Aztán elteltek a New York-i évek, a zenekar egy rosszabbat választott helyette, Gilbert pedig átjött Európába, hogy az Észak-német Rádió zenekarának legyen a főnöke. Ott sem volt ismeretlen ember, évekig volt első karmester, közben a zenekar is némileg nevet változtatott, az NDR-hez hozzátették az Elbphilharmonie-t is, a világ halad, csak nem tudjuk, hogy előre-e.

És a kérdés nehezen eldönthetőnek látszott a koncerten is. Bell szokása szerint elég kiszámíthatatlan volt a Csajkovszkij-versenyben, és ez némileg érezhető volt a zenekar működésén is, mintha tényleg nem volna olyan, hogy külön a szólista, külön a kíséret, együtt adnak ki egy egységet, és a mű maga meg van kissé rángatva. Nem is kissé. De Gilbert csak mosolyog, sztárolja a szólistát, őt nem zavarja az egész, nem is kell, hogy zavarja, biztos a keze, egy pillanatra sem éreztem veszélyben a produkciót. De ez mire elég?

Mire elég, ha Mahler a második rész, az Ötödik szimfónia?

Eleinte (az első három tételben) azt éreztem, hogy mindenre, de nekünk is akarni kell. A Mahler Ötödik egy feladat, legalábbis a zenészek számára, mission, viszont possible, és a feladat teljesítve van. Nem a legnagyobb, legmélyebb, legvéglegesebb interpretáció, de a mű ez, legalábbis a hangok szintjén. Hogy mit hallunk bele, mit hallunk ki belőle, mennyire szól rólunk, vagy ha az kevés, mennyire szól a világról, ahhoz mi is kellünk.

Közben egy pillanatra meghűlt a vér a megfelelő edényekben, mert Gilbert azzal került be a nemzetközi sajtóba, hogy egyszer leállította a Mahler Kilencedik előadását, mert valakinek megszólalt a mobiltelefonja. Az utolsó tétel alatt, és a telefon tulajdonosa észre sem vette, hogy az ő zsebében marimbázik az iphone, ült csöndesen és átszellemülten, miközben mindenki kereste a gyilkost. Most nálunk is megszólalt a második tétel alatt egy mobil, de hangosabb volt a zenekar, a tulajdonos is észbekapott, mentünk rendületlenül tovább.

Tovább és egyre feljebb, az Adagietto szépséges és lassú volt, a finálé hangos és tulajdonképpen derűs, Gilbert mosolygott, és ki tudja, talán Mahler is mosolygott. Nem kell mindig belehalni, elég eljátszani.

Aki jól ismeri a thébai mondakört, annak nem árulok el nagy titkot, de engem meglepett, amikor tegnap a Mezzo tévén Enescu Oedipe című operáját néztem, és az előadás elmondta az előzményeket. Prózában, de ez most mindegy.

Ez egy teljesen más történet, mint eddig hittem. Nem arról szól, hogy az istenek mennyire embertelenek és kegyetlenek, kipécéznek valakit, és már szinte a születésétől ide-oda rángatják, meghülyítik az apját a jóslattal, a gyereket kiteszik átfúrt bokával a hegyekbe, aztán mégis királyt csinálnak belőle, de csak azért, hogy annál magasabbról lökhessék be a szakadékba. Ha így nézzük, Oidipusz mellett mindenki mellékszereplő, ártatlanul szenved apja, anyja, gyerekei.

Csakhogy tényleg nem itt kezdődik a történet, és voltaképpen Oidipusz a mellékszereplő az apja, Laiosz kalandjaiban. Laiosz elűzött trónörökös, aki Pelopsznál talált menedéket, ahol kocsihajtásra oktatta Pelopsz fiát, Khrüszipposzt. Sajnos nemcsak erre oktatta, de a szerelemre is. A két férfi egymásba szeretett, és Laiosz elcsábította (az Oedipe előadás szerint megerőszakolta) Khrüszipposzt. Az ifjú szégyenében fölakasztotta magát, Pelopsz pedig Apollónhoz fordult, és megátkozta Laioszt, hogy a saját gyereke ölje meg.

Nem az istenek kegyetlenek, ők csak azt teszik, amire az emberek kérik őket. Hogy Iokaszté, Oidipusz felesége és anyja mit követett el, arra gondolni sem merek. Lehet, hogy ő tényleg ártatlanul szenved.

A múlt héten meghalt Szegő András, belesajdult a szívem, tudom is, miért. Egyik hősöm volt a megfelelő időben, amikor az ember nézi, hogy mások hogyan csinálják, hogy élnek. Így is élnek, ahogy ő, melegítőnadrágban a nagyvilágban, a küzdősportok és a hanglemezek, meg általában az emberek rajongójaként. Ilyen képek jönnek elő, ahogy mackó bácsi megy az utcán, két keze végén két gyerek. Gyerekektől és hajállománytól függetlenül mindig az örök kamasz benyomását keltette, mármint lelki értelemben, de ezt igazából nem tudom, nem ismertem, nem is találkoztam vele. Elkezdtem keresni egy kazettát, ő beszél rajta a lemezeiről, a rádióból vettem föl, talán a nyolcvanas évek végén. Még azt is tudtam, mi van a kazetta A oldalán (Miller Lajos énekel). Csodák csodája, meglett a B oldal is, meghallgattam, és meglepődve tapasztaltam, hogy elég jól emlékszem, miről beszélt, amiről minden lemezgyűjtő szokott, a Klemperer vezényelte Máté-passióról, Mahlerről és a késői Beethovenről. Amiben nem voltam egészen biztos, az egy érdekes, szintén lemezgyűjtői dolog, hogy egyelőre a Klemperer-féle passió a kedvence, de nem tudja ezt biztosra mondani, mert van neki tíz éve (akkor tíz éve) egy kalóz Máté-passió lemeze is, Bruno Walter vezényli a mű első részét. És nem bontja ki, vár vele, hogy egyszer, amikor majd igazán tud figyelni, amikor igazán át tudja adni magát, amikor igazán nagy baj van, akkor talán majd segít az a lemez.  

Nem tudom, hogy a végén lekerült-e a celofán a lemezről.

Azt mondta Szujó Zoltán a Sztárbox című műsorban, hogy Schobert Norbert, az ifjabb „kőkemény férfiassággal” készült föl az Istenes Bencével való összecsapásra. Amire azt mondja magában az ember, hogy ha nem is teljes képtelenség, de nyilván megnehezítette az ifjabb Schobert dolgát, ha valóban ez történt. De hát az is lehet, hogy csak egy kicsit félrebeszélt Szujó, nem ezt akarta mondani, sportriporter, mondja némi lenézéssel (ok nélküli lenézéssel) az ember.

Annál is inkább ok nélküli a lenézés, mert a tegnapi Requiem kapcsán rákerestem Kováts Kolosra az MMA oldalán, ahol a munkássága címszó alatt a következő gondolatot találtam: „Csendben szolgálta, szolgálja a magyar kultúrát Moszkvától New Yorkig.” Tekintve, hogy Kováts Kolos operaénekes, elég különös ötlet volna tőle, ha valóban csöndben szolgálná a magyar kultúrát, tehát az MMA munkatársai sem nagyon tudják, hogy mit beszélnek. Ráadásul ők írásba is adják az ilyesmit.  

Ma van hét éve, hogy meghalt Kocsis Zoltán, és remélem, szuper koncertet adnak este a tiszteletére a  Müpában, még ha a Verdi Requiem is lesz műsoron, olyan zenemű, amelyet emlékeim szerint ő maga soha nem vezényelt. Változnak az idők, az a dolguk, de azért elgondolkodtam, maga Kocsis mit vezényelt volna, ha neki kellett volna döntenie. Talán Berliozt, a Grande messe des morts-t, de hát ki tudja. Zene legyen.

Nem erről akartam mesélni, csak amit mondok, az nem biztos, hogy közlésre lett szánva, Takács-Nagy Gábortól hallottam, interjúhelyzetben, szóval talán nem titok. Együtt koncerteztek, hét év és néhány hónapja, Pécsett, utána együtt jöttek Pestre, Kocsis tudta, mennyire súlyos beteg, azt számolgatták az úton, mikor fog meghalni, ha napra pontosan annyit él, mint Bartók. Az embert a hideg leli és (értelmetlenül) bosszankodik, ebben a kérdésben nem Bartókot kellett volna példaképnek tekinteni, hanem… akár Verdit. Vagy, hogy egy Kocsishoz közelebbi szerzőt mondjak, Kurtágot.

Jaj.

Még csak nem is ezt akartam mesélni, hanem azt, ahogy jöttek haza, a két zenész, az út a temető mellett vitt el, és akkor azt mondta Kocsis Takács-Nagy Gábornak: te, vidd haza az autót. Én már itt maradok.  

De hülye vicceid voltak, Zoltán. De nagy lelkierőd.

Fricsay-portrét adtak a Mezzón, nagyon szép film, és az ember csak akkor jön rá, mennyire régi, amikor a Fricsayról beszélőket látja. Dietrich Fischer-Dieskau meg Antonio Pappano, még barna hajjal. Húszéves a film.

Ha már a korról beszélünk. voltaképpen felfoghatatlan, hogy Fricsay hogyan tudott ekkora életművet hátrahagyni, a nyáron megjelent piros dobozban, az összes Deutsche Grammophon-felvétele 87 CD-t jelent. Volt rá mindösszesen nem egész 49 éve, nyugati karmesterként 12.

Lehet mondani, hogy végre egyszer a politika valami jót is tett, Fricsay egy ideig a RIAS szimfonikusokat igazgatta. A RIAS-ról én elég sokáig nem tudtam, hogy mit jelent, Rundfunk im amerikanischen Sektor a megoldás.

A filmben megszólal Vásáry Tamás is, aki elmondja (angolul) hogy két Fricsay volt, egy tehetséges karmester (hiszen nem véletlenül került ki a szabad világba, Klemperer helyett ugrott be Salzburgban), és a súlyos műtét után a pódiumra visszatérő, aki valami olyasmit látott, hallott, tapasztalt, amit tovább kellett adnia a hallgatóságnak. Hogy ez valószínűleg tényleg így volt, azt talán megerősíti Breuer János, aki nagyon-nagyon régen fölhívott egy Fricsayról szóló kritika után, és elmondta, hogy többször is látta-hallotta őt az Operaházban, és senkinek meg sem fordult a fejében, hogy ebből a jó kezű, de kicsit szögletes karmesterből ekkora muzsikus lesz majd. Ha igazuk van, és miért ne volna, akkor tehát a 12 év is kevesebb, pokolra kellett menni, és minden csak azután kezdődött.

Sajnos nincs meg nekem a doboz, az ember mégsem vehet meg 87 CD-t, ha körülbelül hetven már megvan, ez a mostani, dobozolt CD-forgalmazások egyik nagy hátránya, de a lényeg az, hogy az a hetven az tényleg mind jó. Vannak azért ilyen zenészek a világban, akik nem hibáznak. Nem érnek rá.