Az ünnep kiengedésére Vivaldit hívtam el az éjszaka, a Gloriát hallgattam, huszonöt éves felvételről. Már azt sem tudom megmondani, hogy ez réginek számít-e vagy sem. Akkoriban kezdődött a technikai színvonal betűkkel és számokkal jelölése, amiből mára a 4K meg az 5G lett. Ez egy 4D felvétel, aminek semmi értelme nincs, a három D a felvétel-vágás-hanghordozás digitális voltát jelezte, amiről már akkor sem volt mindenki meggyőződve, hogy előrelépést jelent, nem csak egyszerűsödést. Ez mindenesetre 4D, és nem szól rosszul, Trevor Pinnock vezényli az English Concertet. a felvétel Rómában készült, a Santa Maria Maggioréban, és nem véletlenül. A templom annyira jelentős, hogy külön ünnepnapja van, augusztus 5-én havas Boldogasszony. Legendája van, mondjuk az illik is. Álmot látott a gazdag ember, aki vagyonát az egyházra akarta hagyni, hogy templomot kell építeni Szűz Mária tiszteletére, és álmot látott a pápa, hogy ott legyen a templom, ahol másnap reggel havat talál a városban: az Esquilinuson. Így aztán pápai tervezésű lett a bazilika, vagy legalábbis az eredetije, mert a pápa a hóba rajzolta bele az alaprajzot.   

Ettől még nem volna karácsonyi a helyszín, nem is tudom, mikor volt utoljára olyan karácsony, hogy havazott volna Rómában. A jelek szerint Masolino se sok havazást látott, ha ilyen sötét ejtőernyőnek képzelte el a hófelhőket. Viszont a Santa Maria Maggioréban őrzik a betlehemi jászol egy darabját. El sem kezdem mesélni ennek a kalandjait, nyilván egy ereklye provenienciája finoman szólva is kétes. Meg már nem is számít, az is rengeteg idő, amióta Rómában őrzik. Pápák térdepeltek előtte, hívek könyörögtek vagy csak nézték megilletődötten, annyi remény és hit röpködött a közelében, hogy már saját jogon is csodálatos és átszellemített tárggyá kellett változnia. 

Hacsak nem érzéketlen fadarab. 

Tudom, menyire unalmas ez a madeleine-ezés, hogy egy sütemény ízéből hogyan épül föl egy egész világ. Túl sokan emlegetik Proust süteményét, és ez nyilván nem független attól, hogy a Swann szerelmének első öt oldala szól erről, nem kell nagyon mélyre merülni a regényfolyamban ahhoz, hogy büszkék legyünk a műveltségünkre. Csak hát valami hasonlót akartam volna átélni én is, amikor egy barátommal elmentünk a Gerbeaud-ba, ahol úgy húsz-harminc éve eszegettük karácsony táján a diplomata pudingot. Szárított gyümölcsök, dús krém, és maga a puding teste, voltak azért jó dolgok is a hanyatló kommunizmusban. 

Már csak azért is, mert diplomata puding most épp nincsen. Nagyon kedvesek a cukrászdában, adtak egy papírt, amelyen elmondhattuk a véleményünket, kaptunk e-mail címet, amelyet használva fölvehetjük a kapcsolatot a vezetőséggel, de puding nincsen. Erről, persze, eszembe jut a sok íz, ami elveszett az évek során. Nem biztos, hogy mindet tudnám még élvezni, most sem tudnék betelni az Apostolok étterem barnamártásával, de például ott van a Fonyódi víz. Nem ez, a mostani, hanem az a régi, zöld üvegbe töltött, amiről úgy kellett kombinált fogóval lecibálni az alumínium kupakot. Tudom, hogy illúzió az egész, ha most is van Fonyódi, és más az íze, akkor az a régi íz biztosan nem is a víz íze volt, hanem a csővezetéké, vagy valami oda nem illő vegyi anyagé, de nem számít. Az íz eltűnt. Ma még leginkább a San Pellegrinóban érezhető haloványan az a régi aroma, de egy kissé drága mulatság volna csak azért pellegrinózni, mert az nyomokban emlékeztet a Fonyódira. 

Nem madeleine-ezek, nem a lelkemet csiszolgatom, csak ha megtalálhatnám ezeket az ízeket, talán otthonosabb volna a világ. Ha valaki (akár én magam is) szétnéz egy magaslatról, látja a nyomort, szenvedést, fájdalmat, és azt susogja, édes öregem, ennél nagyobb bajod soha ne legyen, annak igaza van, azt azért én is tudom. 

Tizenkét éve halt meg Birgit Nilsson, épp ezen a napon, nem valami nagy időzítés. Nem is lett rögtön szenzáció a halálhírből, sokan csak a januári lapokból tudták meg, hogy mi történt. Énekes sors, kétszeri halál, egyszer visszavonul, egyszer meg igazán meghal, és maradnak az anekdoták, már ha igazi, nagy formátumról van szó. 

Mi szükséges ahhoz, hogy az ember nagy Wagner-énekes legyen? Egy pár kényelmes cipő. Vagy a másik, amikor próba közben elszakadt a nyaklánca, szertepattogtak a gyöngyszemek a színpadon, "Igaziak, ugye, amelyeket a zsíros Metropolitan-honoráriumokból vett?" - kérdezte epésen Herbert von Karajan. Nem, olcsó utánzat, amilyenre a szánalmas bécsi fizetésből futja. 

Ezt szerettük benne, ezt a földközeliséget, vagy inkább egyszerre föld- és égközeliséget, a lába a kényelmes cipőben, a hangja a fellegekben, közte meg ott van ő maga. Mintha volna egy szeretett nagynénikénk, aki puszit cuppant az arcunkra a karácsonyi közös ebéd előtt, de titokban lóháton, sisakkal a fején járja az erdőt, bárdot vág az anyja szeretőjének hátába, belehal a szerelembe, békés és emelkedett estéken pedig azt kiabálja, hogy hojotohó. Jövőre százéves lesz, kicsit visszajöhetne kísérteni. 

Tudom, hogy mindig ugyanazon nevetünk, ezerszer megnézzük a Hyppolit, a lakájt, mondjuk előre, hogy "bocsánatot kérek, ez a Schneider-villa", aztán mégis úgy jó, ahogy Kabos mondja, de van valami hasonló a megzenésített poénokkal is. Illetve: épp azt nem tudom, hogy hasonló-e, vagy csak a zene megerősíti mindennek a hatását. Azt éneklik a Figaro házasságában, hogy amikor ugrok, akkor karcsúbb vagyok, és ha van feliratozás, mindig átszalad valami nevetésféle a közönségen, pedig annyira azért nem nagy humor. 

Az kérdést voltaképpen Kurtág műve tette föl, a Bornemisza Péter mondásai, amit előadtak a Reformáció éve záróeseményén. A koncert úgy zajlott, hogy Bornemisza mondásait előbb fölolvasta Kurtág György, hangfelvételről. Van Bartókkal egy hangfelvétel, ahogy a Cantata profana szövegét olvassa, mindig csodás kincsnek éreztem, egyrészt mert így megvan Bartók hangja az ember fülében, másrészt mert valahogy, halványan meg lehet sejteni, hogyan szólt számára ez a szöveg, miből lett a zenemű. Kurtágnál pont ugyanezt éreztem, azzal a lényeges különbséggel, hogy Bornemisza mondatai olyan súlyosak és költőiek, hogy most is, Kurtág zenéjének ismeretében is hatnak önmagukban vagy önmagukkal, mintha a Kurtág-változat egy volna a lehetséges értelmezések közül. Nem is nagyon népszerű változat, amíg ment a mű, ünnepi koncert ide vagy oda, néhányan kiszállingóztak a teremből, köszönik, de ezt ne nekik. Önmagában csodálatos, hogy van még zenemű, ami így tud hatni, ötven évvel a megírása után. 

De a szöveg maga, négyszázötven évvel a megírása után is erőteljes. Vagy talán már nem, talán a Zeneakadémián sem, senki nem szisszent föl, amikor Kurtág azt olvasta, hogy az ganéjt és az undok szart, míg nem mozgatod, nem annyira büdös. De amint énekszóban hangzott el, valami halk moraj végigszaladt a közönségen, pedig nincs negyedórája, hogy közönyösen végighallgatta. Biztosan van erre mindenféle magyarázat agyféltekékkel és hasonlókkal, nekem csak annyit mond, hogy aki azt akarja, hogy odafigyeljenek rá, az énekeljen. 

Én csak a szüleinket sajnálom. Nem kellett hozzá, csak úgy negyven év, hogy végre átéljem, amit ők éltek át, amikor naponta néztek a hülyegyerekeikre, hogy mi lesz velük, hogyan lehet őket, minket úgy terelni, hogy ne harapjanak a bokánkba, ne éljünk folyamatosan rossz hangulatban, ki lehessen bírni, nekik ép ésszel, nekünk hozzávetőlegesen ép lélekkel. 

Nem kellett hozzá, csak ez a Kamaszkor című kiállítás a Capa Központban, nemzetközi, de nem nagyon nyomasztó a külföldi jelenlét, ők is azt csinálják, amit a magyarok, és csak annyival jobban, amennyivel jobban megfogja a nézőt egy tetovált homlokú skót egy tatabányainál. Lehet, hogy Skóciában ez fordítva volna. 

Nyilván nem úgy nézem, ahogyan kellene, nem a kompozíciót, az illúziótlanságot, és az illúziótlanság és kilátástalanság formává válását, csatt, készen vagyunk, te hatsz ott, kismadár, aki a képen vagy, és nem a kép. Ehelyett a szüleimre gondolok, akiknek át kellett élnie, hogy valami hasonló majomszerű, pattanásos, nagyszájú, érthetetlen, gördeszkás vagy flipperező, kosárlabdázó vagy a lemezjátszójába szerelmes kétlábú lény a leszármazottjuk. Csoda, hogy felnőttünk. Csak tudnám, most mi lesz.   

Most éppen nem lehet megmondani, hogy tegnap volt-e az utolsó Maria Joao Pires-koncert, de az biztos, hogy sok már nem lesz belőle. Két hónapja röppent föl a hír, hogy ennek is vége, köszöni szépen, hatvannyolc éve volt az első fellépése, ebbe is bele lehet fáradni. Úgy meg különösen könnyen megy a fáradás, ha egyébként sincs valaki oda a fényért, az elcsendesülésért, a tapsért, pódiummagányért, mindazért, amit egy zongorakoncert jelent. 2018-ra volt ígérve a visszavonulás, és most derült ki, hogy a jövő évi koncertek (vagy legalábbis nagy hányaduk) közben lemondódtak. 

Milyen jó, hogy bennünket nem gyötör a kétség, hozzánk már nem is tervezte, hogy jön. Ami azt illeti, olyan nagyon nem is kényeztetett el minket, én csak egy budapesti fellépésre emlékszem, és valószínűleg arra sem emlékeznék, ha a ráadás nem lett volna olyan meglepő: a karmester, Trevor Pinnock leült Pires mellé, és négykezeseztek. Valószínűleg ez a pillanat mutatta meg, hogy valójában mi volna Pires fellépési-ideálja, intim környezet, az előadók egymásra hangoltsága, befelé figyelés. Amit lehetett, azt megtette a látványkoncertek ellen, lapos sarkú cipőben, kurtára vágott hajjal, lenruhában járta a világ hangversenytermeit, hogy amennyire lehet, kényelmesen érezze magát a bőrében. Elég nehéz zongorázni akkor is, ha az ember fején nem tornyosul bóbita, és nem töri ki a nyakát a hangszer felé vezető úton. 

Érdekes, hogy valakinek feltűnő jellegzetessége lehet az is, hogy normális. 

Egyre inkább úgy járunk Edita Gruberova fellépéseire, mint akit még látnunk kell "ebben az életben", nem tudom, a másik élettel optimistábbak vagyunk-e, vagy épp ellenkezőleg. Szóval: látnunk kell, amíg lehet, mert épp akkora csoda, mint a háromtenor, szerencsénk van, hogy jókor vagyunk, jó helyen. Gruberova azonban nem hatódik meg tőlünk, úgy értem, nem tekint magára két lábon járó legendaként. Énekel, mint a kismadár, öregecske kismadaracska, lehet hallani a hangján, hogy nem ma kezdte. Azt nem lehet hallani, hogy mikor, de már abban a korban van, amikor lehet erről beszélni, holnapután van a hetvenegyedik születésnapja. És idén már másodszor volt Pesten. 

Mégis jókor vagyunk, és jó helyen. 

Nem kell szépíteni semmit, volt, amikor meginogtam most is, az O mio babbino caro nem olyan könnyű eset, éppen azért, mert túl könnyű, legalábbis az ő szintjén, mert nem kell hozzá más, csak egyszerűség és fiatalság, és ha ezt játszani kell, akkor jaj. De ami előtte volt, ami utána jött, az minden, amit emberi hanggal el lehet érni. Egyrészt folyamatos hitetlenkedés, hogy ez van, ezek az egészen-egészen halk, mégis mindenhol hallható pillanatok, aztán rögtön a bő torok, leszakad a csillár, mondanám, de a Müpában nincs csillár, csak hangvető, azzal meg nem viccelünk. De rögtön egymás közelében a különböző stílusok, Elektra áriája az Idomeneóból, az Éjkirálynő előképe, lendület és bosszú, a kifejezés szolgálatába állított virtuozitás. Aztán, már az est végén Az alvajáró, amire nehéz mást mondani, mint hogy ilyen nincs, ezt így nem lehet, vagy más nem tudja, és közben játszik is, van az egészben valami felemelt ujjas, tanárnénis oktatás, mégis súlya van az egésznek, szerepsúlya, érzelmi szélsőségei. És Adél A denevérből, persze, hogy elfújja, mint a tollpihét, de egyet riszál a végén, tesz egy komikus gesztust, és él, és igazi, és nem azt gondoljuk, mennyi minden van mögötte és mögöttünk, hanem hogy évek, ti még jövendő évek. 

Hogy lehet Jeney ennyivel jobb, mint Bach? Nyilván becsapós a kérdés, de hogy az Aus tiefer Not ősbemutatója alatt ilyesmi egyáltalán fölmerülhet, az elég jól mutatja az új mű erejét, súlyát. Hogy a két azonos című zenemű versenyképes, egy alaposan megtanult Jeney olyan benyomást kelt, mint egy nagyon nem alaposan megtanult Bach-kantáta. 

Nyilván elvitte az időt, ha ősbemutató is, ha a Reformáció évének zárókoncertje is, nincs végtelen mennyiségű próbára lehetőség, és inkább ez legyen kigyakorolva vagy begyakorolva, mint Bach, aki már csatát és háborút nyert. Jeney sincs messze a győzelemtől, csak sok, egy kicsit éppen sok. 

Furcsa, mert nyilván nagy öreg, nagy életművel, mégis olyan, mint valami lelkes ifjú, aki végre lehetőséget kapott, és most kell mindent elmondania. Így aztán a kantátának a saját súlyán kívül cipelnie kell a rengeteg szöveget is. A saját súly is tekintélyes, össze kell hozni Bachot és a korált, ha jól sejtem, eredeti, Jeney Zoltán által írt korálokat, meg Mahlert, a 3. szimfónia éjszakai énekszavát, ami meg Wagnert idézi, a Trisztánt. És van maga a mű, maga a szerző, és mindennek meg kell férnie egy cím alatt. Ha belegondolunk, Wagner és Bach sem nagy barátok, kell közéjük néhány ember, néhány mondat puffernek. 

Sok a szöveg. Lehet, hogy bravúrosan sok, hogy imponáló, ahogy zenében egymás mellé kerül, egymásra reagál Ezékiel és Esterházy, de Szent Pált és a pengő cimbalmot nem érzem jó választásnak. Túl sokat használták a szöveget, hogy elérje még a hatását, az ember most azt érzi, bár pengő cimbalom lennék. Legalább az. A kantáta háromnegyedénél aztán a szövegek elhangzanak prózában is, forrásmegjelöléssel, ami már végképp túlzás, de ez a szakasz enélkül is soknak érződik, annyi a szó, hogy elveszíti a súlyát az, ami a legfontosabbnak látszik: ne legyetek kemények a jövevényekkel, mert ti is jövevények voltatok Egyiptomban. Megy még tovább is, és megerősítésként Mácsai Pál Borbély Szilárdtól olvas föl, Mózsi hazatér, és üres a bolt, üres a ház, üresek a szívek. Ez egy másik mű, ami vendégségbe jött ide. 

Tudom, hogy akkor kell mondani, amikor lehet. Nyilván naivitás azt képzelni, hogy ha ez egy állami vagy államilag támogatott ünnepség, akkor majd az állami emberek megvilágosodnak, adni kell az éhezőnek, segíteni a rászorulót. Talán a vállukat is megvonják: mi is jövevények voltunk ott, ahol vagyunk, és ugyan, hová lettek, akik minket befogadtak?

November végén Parkinson-kórban meghalt Bob Seidemann, aki nem szerette a zenét. Nem is kellett neki, fotós volt, de a hatvanas években ha egy fotós szerette a zenét, vagy legalább a zenészeket, sokra vihette. Illetve akkor is, ha nem szerette a zenét, csak ismerte a zenészeket. Nem bonyolítom tovább, Bob Seidemann ismerte Eric Claptont, ezért 1969-ben az akkor alapított Blind Faith első (utóbb kiderült: egyetlen) stúdiólemezének a borítójára neki kellett fényképezni valamit. Ezt fényképezte. A kép ennél tovább tart lefelé, de változtak az idők - ma ez üldözendő cselekménynek számítana. A vöröses hajú lány ugyanis 11 éves. Mariora Goschennek hívják, és eredetileg nem ő volt a fotós választottja, hanem a nővére, Sula. Ő is bűncselekménynek számítana egy félmeztelen képen, mert 13 éves volt, de nem ezért nem került a lemezborítóra, hanem mert éppen sakkozott Eric Idle-lel a Monty Pythonból, és nem akarta félbeszakítani a játszmát. De ott a húgom, hasonlít rám. 

Így pucérult Mariora a lemezborítóra, csak Európában, az amerikai változatra már a zenekar képe került. Boldog voltál, Mariora? Nem, dehogy, úgy néztem ki, mint egy főtt rák. 

Más világ volt. Az ártatlanságot még lehetett meztelen gyerekekkel ábrázolni, a zenekar meg tisztelte annyira a fotós munkáját, hogy nem íratták rá a képre nagy, sárga betűkkel a nevüket. A történet szereplői szerencsére ma is élnek - leszámítva a fotós Seidemannt. A két Eric is aktív, sőt Mariora Goschen is. Akupunktúrával és gyógytornával foglalkozik, hatvanéves lesz jövőre. Ő az. 

Egyebek között nekem az is tetszik, az is fontos, ahogy Pintér Béla belekomponálja a félreértést a darabjaiba. Mi meg félre is értjük, és azt mondjuk A bajnokra, az egy politikai darab, amiben jól beolvasnak a hatalomnak. Kicsit sem az, legalábbis én úgy értem, hogy mindenkiről szól, minden elveszett illúzióról, bár azt nem állítom, hogy feltétlenül nekem van igazam. Most, az Ascher Tamás Háromszéken esetében azt lehet mondani, színházi darab, belterjes visszavágó, lepelrángatás, és nincs más dolgunk, mint megfejteni, ki kicsoda, ami nem különösebben nehéz feladat, Ascher Tamás és Máté Gábor nevű szereplők vannak benne, Bezerédi önmagát játssza, csak parókát tesz a fejére, mert fiatal még. Tabajdit, a kövér rendező-igazgatót ketten játsszák, mert a két K betűs színháznak, Kaposvárnak és a Katonának egyaránt kövér, szemüveges igazgatója van. 

Van itt egy műélvezeti lehetőség, ami azért nem csekély, mert ez a színészi mímelés, mímeskedés mímelődés, igen magas fokon áll, Keresztes Tamás valóban Ascherrá válik, ahogy ökölbe szorított kezével a térdét ütögeti, üvegénél igazgatja a szemüvegét, hallgat, néz, beszél. Tulajdonképpen végig ezt érzi az ember, mintha tollpihével csiklandoznák a gyomrát, folyton vihogni kell, annyira jó ez a játék, annyira hülye és igaz egyszerre, nem is keresem a különbségeket ábrázolt és ábrázoló között, Ascher az Ascher, Máté az Máté. Szilveszteri kultúrkabaré, büszkék vagyunk magunkra, hogy értjük, és nem mondjuk, ha nem értjük.  

Közben meg nem tudok mást mondani, mint hogy ez egy gyengéd darab. Miután kinevettük magunkat a tájszólásos díván, és belehelyeztük magunkat a kulturális nagymenő szerepébe, a történet azt mondja: én vele vagyok. A bénával, a boldogtalannal, a vesztessel. Nem, talán nem vagyok vele. De mással sem. Ez olyan szomorú történet, hogy nem férnek bele rendes emberek.