Zenét álmodtam, vagyis zenével álmodtam, inkább nyilván ébredtem. Ott szólt a fejemben az álom és ébrenlét határán. Egy klasszikus, valószínűleg jobb, mint amennyire a köztudatban van. Bergendy-dal, Latzin Norbert a szerző, Jöjj vissza vándor. Furcsa dal, mert valahogy akkor ér véget, amikor épp kiteljesedne, de pont ez a jó benne. Aztán szeretem azt a különös rímet benne, hogy: elmúlik a DÉR, s újra visszaTÉR-nek stb. Meg van ez a furcsa obszesszió, hogy a vándor a darvakkal mászkál délre a hideg elől. Miért pont a darvakkal? Mehetne a hazai hagyományoknak jobban megfelelő gólyákkal vagy fecskékkel is.

Az ember babrál vele, hallgatja a fejében Demjént, a szerényen háttérben maradó rézfúvósokat, és közben arra gondol, hogy miért épp az ősz. Miért ősszel jön meg a melankólia? Ha az idő múlása a zavaró, az éppúgy érvényes a többi évszakra is, ugyanígy kellene félni a nyártól meg a tavasztól is, minden évszak ugyanarról szól, egy körrel közelebb kerültél a sírhoz, barátocskám. Régebben mintha az ősznek nem lett volna semmi búbánatossága, szüret, borozás volt a vezértéma. Ebben az értelemben írt Vivaldi hegedűversenyt róla, vagy a Haydn Évszakokban is berúgnak, ihaj és csuhaj, meg vadásznak. Remélhetőleg nem ebben a sorrendben.

Talán Petőfi mindennek az oka? Elhull a virág, eliramlik az élet? De még ő is felülbírálta magát, mert bő egy évvel a Szeptember végén után írta meg, hogy Itt van az ősz, itt van újra. Még a hitves is ott van, csak nem az ölében ül, inkább mellette.

Ez volt számára az utolsó ősz. 

Eléggé el nem ítélhető módon a Grant kapitány gyermekeit olvasom, de közben azért igyekszem úgy tenni, mintha elmúltam volna már tizenöt éves. Így nem azon gondolkodom, hogy vajon helyesen teszik-e a Grant kapitányt felkutatni vágyók, ha Patagónia felé indulnak, hanem azon, hogy vajon akkoriban (1865-ben) létezett-e rejtett reklám. Vagy nem kell mindenbe belelátnunk a hirdetésekkel teli jelent. Mert a történet úgy kezdődik, hogy valahol északon kifognak a tengerből egy pörölycápát, minden különösebb ok nélkül, de ha már kifogták, fel is boncolják, állítólagos tengerész szokás szerint megnézik, mi van a gyomrában. És, milyen a véletlen, találnak benne egy palackba zárt háromnyelvű üzenetet Grant kapitánytól. A palack pedig azért marad meg épségben, mert pezsgősüveg, jó erős anyagból, ahogy a magyar fordító írja, egy széklábat is szét lehet vele hasítani, bár hogy hogyan, az nincs egészen előttem. Verne azonban nem elégszik meg azzal, hogy ennyit mond: pezsgősüveg, azt is megmondja, milyen pezsgő üvege: Clicquot.

Most épp ezen vagyok megakadva. Vajon beszálltak-e Clicquot-ék a Grant kapitányba, vagy csak a hálás író így köszöni meg a lélekvidámító buborékokat?

A Whiplash című filmben volt valami olyan felirás a dobosiskola osztálytermének falán, hogy gyakorolj szorgalmasan, vagy mehetsz sztárnak valami popegyüttesbe. Tetszik az embernek, már annak, aki épp nem sztár egy popegyüttesben, de azért érdekelt, hogy vajon a popegyüttesek dobosai erről mit gondolnak. Hogy tényleg csak hülyítjük a népet itt a bőrök mögött? Vagy lehet, hogy nem varázsolunk nagyot, de azért amit mi csinálunk, ahhoz meg kell állóképesség, azt nem csinálja utánunk senki a Nemzeti Filharmonikusok ütős szekciójától?

Talán Charlie Watts a válasz erre. A Rolling Stones dobosa mintha kettős életet élt volna, ütötte-verte, amíg Mick Jagger nem tudott kielégülni, de volt közben egy másik élete, a rendes muzsikus haverjaival dzsesszelt. Tudta, hogy bár multimilliomos, mégsem dzsesszdobos, hogy ő a gyenge láncszem a társaságban, de azt is tudta, hogy többen mennek el a fellépésekre, ha látják, hogy aki játszik, az a Rollingban is nyomja.

Mikor meghalt Charlie Watts, elmondták, hogy micsoda szilárd alapja volt az együttesnek, és, persze, pótolhatatlan. Az újabb hírek szerint hamarosan turnéra indul az együttes. Csak Mick Jagger pótolhatatlan.

Ránki Fülöp játszotta Bartók 2. zongoraversenyét, és igazán nagyon rendesen játszotta. Hallom én is a hangomban az atyáskodást, de nem szeretném hallani, mert nem is úgy gondolom. Nem állítom, hogy az ember végigjárta a teljes Bartók-kalandot, a vonósok nélküli első tételt, az éjszakai másodikat, és benne azt a furcsa, ideges közjátékot, de ha épp nincs teljesség, akkor inkább legyen ez, a megszólaló zene, ami után marad a hallgatóban esetleg valami hiányérzet, de a hiány nem abból fakad, hogy nincsenek eljátszva a hangjegyek.

Ez egy rendes gyerek, tessék, megint ez az atyáskodás. Abbahagytam.

Előtte viszont a Két képet játszotta a Nemzeti Filharmonikusok Kesselyák Gergellyel, amennyire az otthoni körülmények között meg lehetett állapítani, inkább hangosan, mint színesen. És, persze, ez már az emlékezések kora, mikor is hallottam a művet először? Azt hittem, fejből meg tudom mondani a napot, negyven éve, 1981 szeptember 25-én, de a lemezborító szerint szeptember 11-én. A Zeneakadémián játszotta pére Ránki és Kocsis Zoltán. Kocsis készítette az átiratot, és akkor azon agyalt az ember, hogy vajon miért. Tudni is vélte a választ: mert az akkori zenekari állapotok szerint nem lehetett elvárni egy normális szimfonikus előadást a darabból, inkább játsszák ketten, annyi színnel, amennyi kijön a fekete zongorából, de normális tempóban, élénk dinamikával. Mintha a darab csontvázát hallgatta volna az ember, már ha csontvázat lehet hallgatni, és elragadtatottan helytelenítette Kocsis lehetetlen elképzeléseit. Mármint az átiratok terén, hogy csupa olyasmit dolgoz át zongorára, amit nem lehet. Ez később is megmaradt, a helytelenítés, Trisztán-előjáték a hosszú hangokkal, amelyeket nem lehet elzongorázni, a Parsifal-jelenet a követhetetlen sokszólamúságával. Az a csoda, hogy a Mesterdalnokok verekedési jelenetének nem ugrott neki. Aztán az ember itt ül, és áldja azt a láthatatlan kezet. Múlass velem soká, szelíd emlékezet.  

Van egy ismerősöm, aki rettenetesen sokra tartja az emberi agyat. Talán okkal. Az egyik kedvenc példája az, amikor az ember hall egy hírt, és azt mondja, nahát, épp most gondoltam erre az emberre vagy helyszínre. Szerinte az a magyarázat, hogy mindenre épp most gondolunk, az agy rengeteg információt futtat, mindent újraél vagy újraélet, azért annyira gyakori ez az érzés.

Remélem, jól foglaltam össze.

Mindenesetre, amikor hírét vettem Willie Garson halálának, nekem is ez jutott az eszembe: épp most gondoltam rá. Mondjuk okkal gondoltam, és nem is nagyon pozitívan, ugyanis a Szupernóva című filmben néztem Stanley Tuccit, és arra gondoltam, hogy ezt a jólöltözött, vagy legalábbis kiöltözött, kopasz, szemüveges, homoszexuális karaktert a Szex és New Yorkban is játssza Willie Garson (a neve, persze, nem jutott eszembe, csak a filmbeli: Stanford), de mennyivel közhelyesebben, mennyire a sztereotípiák mentén. Bezzeg Tucci, aki mégis nagy színész, teljesen egyértelművé teszi, hogy az általa játszott karakter homoszexuális, de nem bájoskodik meg huncutkodik.

Másnap jött a hír, hogy a Szex és New York sztárja meghalt. Rögtön rá gondoltam, mert a lányokat talán nevükön vagy sorozatbéli nevükön neveznék, a többiek meg nem sztárok, Garson az egyetlen, aki szerepelt mindegyik évadban és a filmekben is.

Ebben sem volt igazam. Vagy így nem, hogy a hülye sorozatszínész közhelykedik, a filmszínész meg alakít. Ha közhelykedik, csak azért teszi, hogy a néző értsen belőle. Ahogy Bajor Imre csóközönözött és pöszögött a Szomszédokban. Akkor nem is volt világos, mennyire fontos dolog egy homoszexuális karaktert megszerettetni a nagyközönséggel. Ahogy Willie Garson is tette.  

Ebből a szempontból talán fontos: maga Willie Garson nem volt homoszexuális.

Elolvastam végül Vizinczey István (Stephen) könyvét, de hát nincs mese: ez nem irodalom. Nem tudom, hogy az akart-e valaha lenni, vagy körülnézett a világban, a hatvanas évek közepén vagyunk, nincs most menőbb dolog, mint a művészetnek álcázott szex.

Nem szidom érte, nincs is vele semmi baj, mondhatni: az ember visszasírja azt az időt, amikor az ifjak még könyvből tanultak a nemi életről, és nem pornográf filmekből, mert Vizinczey azért ragaszkodik ahhoz, hogy a kapcsolatoknak legyen valami lelki töltetük is, nem a bejön a gázszerelő, és rögtön nekiesik a háziasszonynak alapon írta a regényt. Meg olyan szépen küszködik a nemi szervek megnevezésével, a főhőséről például azt írja, hogy felkiáltójel.

Azért valószínű, hogy üzleti vállalkozásnak szánta a betűit, maga adta ki, és a végén eladott (vagy eladtak) belőle ötmillió példányt. Plusz két film is készült Az érett nők dicséretéből, mindkettőben volt sztárszereplő, az egyikben Tom Berenger, a másikban Faye Dunaway. Nem lettek sikerfilmek, talán túl későn készültek el. 

Akárhogy is: többre számítottam. Vagy inkább csak reméltem.

Na most: ki ez a gyerek? Bocsánat, annyira már nem is gyerek, bár sokkal fiatalabbnak néz ki a koránál, és voltaképpen egészen szép pálya áll mögötte. Meg előtte is. De most ki? Itt vannak a lemezei, mind érdekes műsorral, Debussy Rameau-val, Bach Philip Glass-szal, minden el is van zongorázva, mégis. Erre való a koncert többek között, az igazság pillanata, vagy legalábbis a pillanatnyi igazságé.

A pillanatnyi igazság az a koncert első részében, hogy nem tudom. Minden az, ami Vikingur Ólafsson lemezein van. A program nagyszerű, Mozart és kortársai, Galuppi és CPE. Bach, Cimarosa, Haydn. Ez nem is egy null a javára, hanem nagyon sok null, amikor valaki arra használja az előadói sikereket, hogy komolyan vegye a közönségét, titeket is nyilván érdekel, hogy ki is ez a Mozart, honnét jön a zenéje, milyen zenéket írtak azok, akik sajnálatosan nem mozartok.

Vagy nem sajnálatosan. Ez egy elég súlyos rejtély, amit nekem még nem sikerült megfejteni: minden jelentős Mozart-kortárs izgalmasabb zenét (is) írt szólózongorára, mint ő. Hogy Haydn fantasztikusabb szonátákat írt, az még rendben van, ez olyan igazságtalanság a világban, ami talán soha nem fog kiigazodni: Haydn évtizedek vagy évszázadok óta Mozart mögé sorolódik azokban a műfajokban is, amelyekben legalábbis egyenrangú vele. De CPE Bach? Ő is ilyen?

És még csak azt se lehet mondani, hogy igazi, mély és felháborító volna ez az igazságtalanság. Mert a Mozart-szonáták, nem tudom értelmesebben mondani, mégis Mozart-szonáták, könnyebb otthonosan érezni magunkat a hangzásukban.

Vikingur Ólafsson egyébként szünetek és taps nélkül játssza végig az első részt (később kiderül, hogy a másodikat is), ettől nem csak a művek közötti kapcsolat vagy kapcsolat nélküliség érezhető, de mintha egy új darab keletkezne, társszerzőkké válnak a 18. századiak, elsétálunk Galuppitól a Sonata faciléig, amit egyébként olyan tempóban játszik el, hogy még csak véletlenül se tűnjön facilénak, vagyis könnyűnek. Végül is lehet, hogy igaza van, ezt nem Mozart írta a kottára, hanem a kiadó.  

Rendben van: de ki ez a gyerek?

A második rész számomra lesújtóbb. Több a Mozart, saját átiratban a g-moll vonósötös lassú tétele, h-moll Adagio, c-moll szonáta, K. 457. Le vagyunk lassan eresztve. Ő is, mintha elfeledkezne a hallgatóságról, mintha neki is volnának kérdései. Ki ez a gyerek, azt kérdi. De nem magáról, hanem Mozartról.

Liszttel fejezi be, az Ave verum corpus átiratával. Illetve még játszik egy Bach-átiratot Kurtág Márta emlékére, szép gesztus, szép zene, de ez is kimerül egy perc után.

Most akkor mi a tanulság? Egy megcsinált zseni, aki nem zseni, de mégis érdekes, mert izlandi, mert mást játszik, mert a program különleges. Mert szőke, mai, mert nem a tapsra hajt, mert kilóg ebből a régimódi, frakkos zenélésből? De hát ki az, aki még régimódi, frakkos zenész? Mi ma a hagyományos koncertprogram? Ki nem lóg ki a világból, már pusztán azzal, hogy életvitelszerűen zongorázik?

Nem vagyok meggyőzve, de nem képzelem, hogy ez sokat számítana.  

Amikor utoljára foglalkoztatott az autóversenyzés, akkor még Niki Lauda vetélkedett James Hunttal, szóval nem éppen tegnap volt. Annyira kimaradtam az eseményekből, hogy nekem a Schumacher név még mindig a kapust jelenti, Tonit, azt az ikszlábú óriást, aki oly rettenthetetlenül és botrányosan védte a német kaput. Nem tehetek róla, amúgy sem vagyok nagy sportbolond, és képtelen vagyok izgatni magam olyan sportágakért, amelyekben nem látszik a versenyző arca, jégkorong, amerikai futball, motorsportok, de még az úszás is többé-kevésbé hidegen hagy. Látni kell a hősöket.

Csak azért mondom, mert ennek megfelelően viszonylag nagy hátránnyal indult a Netflix dokumentumfilmje. Annyira, hogy bele se akartam nézni, viű-viű, mennek az autók, benne ülnek a sisakos emberek, aztán elmondják, hogy beh szomorú. Szomorú, ámde igaz. De úgy megcsinálták a filmet, hogy nemigen lehet abbahagyni, hogy a nézőt izgatja a mi történt és mi történik, hogy a Ferrari mennyivel lassabb a McLarennél, de esőben, Jerezben jön Schumacher. Az a jó dokumentumfilm, ami akkor is érdekes, ha a témája egyáltalán nem érdekli az embert. Vagy az embert tulajdonképpen minden érdekli?  

Nyilván minden családban vannak belső hülyeségek, az egyik azt mondja, hogy alma, mire a másiknak azt kell felelnie, hogy ecet, és mindketten tudják, hogy miről van szó. Nálunk az egyik nagybátyámmal közös játékunk volt, hogy ha elhangzott valamilyen beszélgetésben a távirat, akkor felidéztük az ő régi olvasmányélményét: „a táviratban csak egy szó állt: jer!” És röhögtünk, mert, ugye, a jer szinte teljesen kikopott, így majdnem érthetetlenné vált az egyszavas távirat. Kicsit olyan, mint amikor Leacocknál valaki a könyv utolsó oldalán egyetlen szót talál beírva: TCSMSZK. És rögtön tudja, mi a teendő.

Nagybátyám halálával azt gondoltam, hogy ennek vége. Illetve nem is gondoltam rá, csak nem lehetett tovább játszani ezt a játékot. Pláne, hogy azóta a távirat is megszűnt műfajjá vált. Ahogy Virág elvtárs mondta: csapásokat adunk és csapásokat kapunk, de ilyenkor az ember azt érzi, hogy mégis inkább kapunk.

Vagy mégsem. Mert békésen olvasom a Sándor Mátyást, és egyszerre csak Namir, a marokkói nő bemegy a postahivatalba, hogy sürgönyözzön. És a táviratban csak egy szó áll: jer. Na jó, ez modernebb fordítás, itt az van a táviratban, hogy gyere, de ezek szerint nem Jókai volt az ősforrás, ahogy eddig hittem, hanem Verne.

Szia, nagybáty, remélem jól vagy.

Ahogy Schubert temetésén mondta Grillparzer: a zene itt sok értékes kincset bocsát a sírba, de még szebb reményeket. Ki tudja, ami akkor nem volt igaz, talán most sem az.

Talán mégis.

Amikor először láttam Ligeti Andrást, harmincéves volt, karmesternek igen fiatal, és igen felháborodott: Leonard Bernstein zeneakadémiai próbájáról jött ki, és azt mondta, meglehetős fennhangon: gyilkosság Schumann nevében.

Imponált, hogy is ne imponált volna, mást sem vár el az ember, csak határozottságot a karmestertől. Így kell játszani a művet, mert így és csak így van értelme.

Csak hát ezt az élményt nem mindig kapta meg tőle az ember. Pedig tehetségben nem volt hiány, hangszeres művészként is nyerte a versenyeket, egy ideig párhuzamosan futott a hegedűművészi és a karmesteri pálya, aztán maradt a vezénylés. Aztán mintha az sem maradt volna, eltűnt az ismertebb zenekarok éléről. De azt mindig tudta az ember, hogy ez így nincs egészen rendben, ahhoz túl érdekes zenész volt, hogy elvesszen. Vártuk a visszatérést. Néha úgy tűnt, nem is ok nélkül várjuk, nem reménytelen ez az egész, miért is ne lehetne évekre eltűnni, aztán visszatérni. Nem mint főnixmadár, hanem mint harcedzett figura, nem hős, de túl van sok mellékes dolgon, és csak a lényeg marad, arról zenél.  

Nem lehet. Neki legalábbis nem lehetett.