Orvieto csíkos katedrálisában, Luca Signorelli freskói alatt játszottak húsvéti Mozart-műsort Zubin Mehta vezényletével. Már itt is elakad az ember, hogy egyáltalán van-e húsvéti Mozart-műsor, a Koronázási mise ugyan valószínűleg csak nevében koronázási, igazából Húsvétkor játszották először, de ez nem nagyon hallatszik rajta. Előtte a nagy g-moll szimfónia, inkább érzi az ember időkitöltésnek, mint ihletett programválasztásnak.

Menet közben aztán mindez igazolódik. Mintha csak a freskón támadnának föl a halottak, az előadás inkább a sír felé közelít. Jó, nem mondom, hogy sírba is visz, de a szimfónia finoman szólva is ólomléptű és bágyatag. Mehta a misére a szemüvegét is fölteszi, úgy merül bele a kottába. A szólisták között a szoprán Eva Mei, akit harminc éve mint az Éj ifjú királynőjét ismertünk meg, mostanra szép ezüst hajú asszony lett, csak a hangja nem maradt szép, éles, és néha rossz magasságokba téved. A kórus maszkban énekel, aminek tényleg van valami különös akusztikai hatása, mintha egyszerre énekelnének egy misét és a zümmögő kórust a Pillangókisasszonyból. Búval bélelt az idei Húsvét, ha ezt akarták mondani, akkor gratulálok, sikerült. Bár nélkülük is lehetett sejteni. 

A művészetre reagáló művészet. Az ember csak legyint, és valami rég elkopott esztétikai közhelyet fontolgat, hogy a művészetnek nem önmagával, hanem az élettel kellene kapcsolatot keresnie és találnia, mintha az élet feltétlenül édesebb, szebb, fontosabb volna a művészetnél. Pedig ebben a tárgykörben is vannak azért egészen sikerült alkotások, mondjuk a Kreutzer-szonáta, hogy valami kézenfekvőt mondjak. Vagy szinte az összes film, amely mégis egy másik művészeti ágból, az irodalomból indul ki.  

Gergye Krisztián reagál mostanában tánccal különböző képzőművészeti alkotásokra, legutóbb Tarr Hajnalka képére. Na, ez is milyen, mondja a szkeptikus a cinikusnak, odaáll, aztán lemozogja, hogy mi van a képen.

Hát nem. Hát igen. Nem is tudom, az egyértelmű, hogy nagy a befektetés, hogy nem csak reagál Gergye Krisztián arra, amit lát, hogy nem azt látja, amit a legtöbben látunk, amikor elsétálunk vagy elsétálnánk a kép előtt, szép, melós alkotás, elfogadnám a lakásba, ha olyan lakásom volna. De itt egy félmeztelen férfi öltözik föl szép lassan feketébe, visszafelé játszott képsorokon. Közben rázza a mellét, mintha valami furcsa, szoptatási rituálét mutatna be. Bekerülhetünk így valahogy a nőművészeti sztereotípiába, hogy jó dolog ez, végre készülnek alkotások szülésről, szoptatásról, és közben nem vesszük észre, hogy épp olyan korlátoltak vagyunk, mint a politikusok, ha ebben a kérdésben szeretnének megnyilatkozni, ki tudja, miért.

Van egy Karinthy-elbeszélés, A tanulság a címe, szerintem látható a kapcsolat Gergye tánca és Karinthy története között. Ott elszakad a főhős életének filmje, és kénytelen végignézni az egészet visszafelé. Megsötétül a haja, visszaszökteti a feleségét az apjához, aztán diák lesz, túléli, majd elkapja betegségeket, selypíteni kezd, ellátja tejjel szoptatós dajkáját, a végén csak egy sötét helyiségre emlékszik, ahová valaki erőszakkal betuszkolja.

Akár jól látom, akár tévedek, van egy minimális tanulsága Gergye sorozatának. Nem az, mint a Karinthy-írásnak, hogy Kassák Lajos verseinek visszafelé ugyanúgy nincs értelme, mint odafelé, hanem az, hogy legalább ennyi időt kellene eltölteni a képek előtt, amennyit Gergye eltáncol előttük. Hogy esélyünk legyen megérteni, mit látunk.   

Van egy kulturális menedzser, Turjányi Miklós, azt hiszem, a Zempléni Fesztivál egyik fejese. Valaha énekesnek indult, kontratenornak, hallottam is ebben a minőségében, de aztán egy napon rájött, hogy „nem ő az új Michael Chance”, és inkább szervezni kezdte a művészetet, nem gyakorolni.

Most Michael Chance a lényeg, aki valóban az egyik legéteribb hangú kontratenor volt, lágy, se nem férfias, se nem nőies hang, igazi vokális angyalság. Tulajdonképpen kontratenorokban is lehetne mérni az időt, Alfred Deller, Paul Esswood, James Bowman, Michael Chance. És ki van most?

Nem is kell föltenni a kérdést, nagypénteken közvetítették Oxfordból a János-passiót, elég hamar sor kerül az alt áriára, ami, ha John Eliot Gardiner vezényel, várhatóan férfi énekesnek jut. A híres, vagy leghíresebb Gardiner-felvételen Michael Chance énekli, hogy „Von der Stricken meiner Sünden”, másképp lehet, de szebben nem.

Most egy olyan klasszikus angol diákforma énekli, másképp, de nem szebben. Csak valahogy jó erős hanggal, határozottan, és megdöbbentően természetesen. Mert hát ez a kontratenor éneklésben az egyik élmény, hogy emelt szint artisztikum, ilyen hang nincs, és mégis van, de kifejezetten erre a célra van, hogy énekeljenek vele. Ez a szőke fiú meg mintha ebben élne, mintha lehetséges volna ilyen élet, az ember folyton Bach és köre társaságában időz. Élmény.

De ki ez az énekes? Megnézem a végét, az előadók listáját. Alexander Chance. Michael fia.

Örkény színházi bemutató után voltunk, az előtérben ott beszélgetett Makk Károly, Szabó István és Lénárt István. Még volt is a vállamon fényképezőgép, de az ember mégsem paparazzo, hogy gátlástalanul hatoljon be a magánszférákba. Csak hát azt is lehetett tudni, hogy túl sok alkalom nem lesz ilyen kép elkészítésére. Ez sem volt az, végül is, csak azzal a hatással járt, hogy egy következő alkalommal gátlástalanul (bár talán nem feltűnően) mégis megnyomtam a gépen a gombot. Azt is tudom, mikor és hol, a Katonában, az Othello bemutatóján, október 9-én. Ez lett belőle.

Aki nem filmes és nem néz Tarr Béla-filmeket, az nem biztos, hogy tudja, kiről van szó. A Papinak becézett Lénárt István gyártásvezető volt a tévében, és jelenség volt. Látszott rajta, hogy nem épp ifjú, de hogy ennyire nem az, azt nem sejtettem: szerdán, egy héttel a századik születésnapja előtt halt meg. De októberben még bőszen nézte az új színházi eseményt. Általában is ott volt a bemutatókon, nem kellett ismerni sem őt, sem a munkásságát, hogy az ember várja a jelenlétét, hozzátartozott a világhoz. Tudom, hogy ez az élet, eltűnnek azok, akik hozzátartoznak a világhoz, miközben az ember reméli, hogy ő is valahogy hozzátartozik, hogy vannak, akik őróla nem tudják, hogy kicsoda, de mégis regisztrálják, hogy itt van. Amíg ott van. Ugyanazon a napon születtünk, negyvenhárom év különbséggel, ez azért ad némi reményt.

Elbambultam a koncert elejét, pontosabban nem is bambaságról van szó, csak az ember nem tudja, mi kezdődik hétkor, mi fél nyolckor. Hát ez hétkor kezdődött, a Pannon Filharmonikusok ünnepi koncertje, szokatlan műsorral, Telemann, Handel, Mozart. Úgy értem, egymáshoz képest is szokatlan a koncert két része, meg ha húsvéti, akkor nem szokás Mozart-szimfóniát játszani. Pedig annál nagyobb ünnep nincs is, mint amikor jól zenélnek.  

Mikor bekapcsolódtam, Giulia Bolcato énekelte a Silete ventit, egy Handel-kantátát, szép hangon, és olyan jólesően belefeledkezve az éneklésbe, mint aki csak magának énekel, mondjuk egy főpróbán, ha épp nézi valaki, hát nézze. Ahhoz mindenképpen szép volt az előadás, és valahogy élettel teli a zenekari játék, hogy megkockáztassa az ember az Esz-dúr szimfóniát.

Kockáztatás, ugyan mit lehet veszíteni, de lehet. Megspórol az ember egy londoni utat, mert a Wigmore Hallban a Stile Antico énekelt klasszikus nagyheti műsort, lehet, hogy csoda volt. Ez meg biztosan jó volt, pedig csak Pécs. És nem akarok nagyon párás füllel hallgatni, párás szemmel írni, de ez komoly dolog. Mármint Vass András, ez az egész felnőttség, meg bekapcsolódás a nemzetközi zenélési elképzelésekbe. Nem régi hangszeres az előadás, hanem az, amit HIP-nek szokás mondani, historically informed performance, modern hangszereken játszanak, de levonják a régi hangszeres előadások tanulságait. Natúrtrombiták, faütők az üstdobosnál, általában véve kicsit élénkebb tempók, indulatosabb, szenvedélyesebb játék. Aztán lehet dekázni, hogy talán a harmadik tétel triójában túlkotkodácsolják magukat a klarinétok, de egyáltalán az, hogy ilyen határozottan elkülönül a trió a tétel egészétől, hogy a hangsúlyok máshová kerülnek, hogy a kotta bizonyos részeit úgy értelmezi a karmester, ahogy mások nem szokták, az legalábbis felvillanyozó. Furcsa és ritka érzés egy sokszor hallott szimfóniánál, hogy na, most vajon mi fog történni. Hogy tényleg történik a szimfónia, nem áll, nem kapcsolja ki az időt, hanem halad, változik, születik, elhal. Majd újjászületik, nem kell félni.

„Dido csak dada.” Honnét is van ez? Romeo és Júlia, mintha Mercutio mondaná, de nem a Mab királynő monológban. Meg különben is: mit mondhat. Köztudott, hogy a dadaizmus azért lett dadaizmus, mert olyan szót kerestek az alapító atyák, amelynek semmilyen nyelven nincs értelme. Vagyis nem tudtak magyarul. Vagy van talán ennek valami magasabb és mélyebb jelentése, mi, akik magyarul beszélünk és gondolkodunk, hajlamosak vagyunk az értelmetlenségre. De nem is ez a kérdés, hanem az, hogy mit is mondott Mercutio. Dido is a dowdy. Meg kellett néznem a szótárban a dowdyt, slamposat jelent, nem dadát, de mivel az alliteráció itt a lényeg, érdekes, hogy melyik fordító mit kezdett vele.  A dadát Kosztolányi írta, Szász Károly azt mondta, duda, csak elrontja, mert Dido és a duda közé teszi azt, hogy valóságos. Mészöly Dezső azt fordította, digó, amivel leginkább az a baj, hogy semmi értelme nincs ott, Dido karthágói volt, amúgy is a digó szót megrágta az idő, bár erről nem Mészöly tehet.  

Az is érdekes, ahogy a nők felsorolása folytatódik, Cleopatra a gypsy, ezt minden fordító megtartotta, mert ha az eredetiben nem is, a magyar szemnek azért alliterál a két c. Helen and Hero hildings and harlots. Megint alliterál. Ahogy Szász Károly is: Héró és Heléna hetérák (eddig még jó!) és helótanők. El lehet képzelni nagyobb sértést is, mint hogy te helótanő. Kosztolányi hagyja az egészet, zsellérnő és szajha, Mészöly Dezső alliterál, de nem a h-val: ribancok, ringyók. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy mi lett Thisbe szürke szemével, ami Kosztolányinál és Mészölynél is kékre változott. Vajon miért? Megoldásokat a kiadóba kérjük.

Valahányszor elfog a kétely Jessye Norman nagyszerűségével kapcsolatban, hogy vajon tényleg olyan nagy énekes volt, amilyennek mondták, hittük, előveszem a Dido és Aeneas felvételét, van otthon, van a kocsiban is. Dido búcsúja. Az egész törékeny barokk zenélés, ami valamilyen módon mégis elbírja Jessye Norman hangját, a hangja színét és méretét, az operai, sőt nagyoperai hangsúlyokat. Az ária sajnos nagy karriert futott be, Norman halála után ezt küldözgették az emberek egymásnak a Facebookon, nézd, micsoda hang, micsoda különleges emberi jelenség, hatalmas és kifürkészhetetlen, bálványszerű arc, antilopszemek, ősi és modern egyszerre. Ő volt Jessye Norman.

Tegnap küldte el valaki Amerikából (bár ez teljesen mindegy) a Lincoln Center honlapján megnézhető 1994-es Jessye Norman-koncert felvételét, április végéig fent van, mindenkinek ajánlom. Nemcsak azért, mert rajta van Dido búcsúja is, ez egész koncert koncepciója megelőzte a korát, ma lenne igazán érthető. Nagy nők a zenében, Berenice (Haydn), Cleopatra (Barber), de hogy legyen másik véglet is, Perichole Offenbachtól. Norman kívánsága volt, hogy a karmester is nő legyen, Jane Glover. Látszik, hogy még nem alakult ki a női karmesterek színpadi formája sem, ma általában férfiruhát hordanak, fekete nadrágot, blézert, Jane Glover még hagyományos, estélyi fellépő ruhában van, nagy szoknyával.

Norman énekel, Jessye játszik, elképesztőek a számok önmagukban is, de a váltások is, ahogy stílusok és nők között váltani tud, miközben mindig megőriz valami emelkedettséget, az életnagyságnál nagyobb léptéket. Amit még mindig sokan szeretnek vagy szeretünk az operában, a mindig hősi halált. A ráadás Carmen (bocsánat, ha lelőttem a poént), az a szerep, amivel a közfelfogás szerint megbukott Norman, mert a lemezen nem a cigánylányt hallani, hanem az operahőst. Itt is az, de egy-egy grimasszal, félrebillentett fejjel jelzi, hogy ki van ez találva, ki van gyakorolva, ha a világ nem volt rá vevő, annál rosszabb a világnak. És Delila! Nem annyi, hogy Sámson méltó párja, hanem maga Sámson. Nem a gyengédséggel és szépséggel hat, hanem azzal, hogy ő az erősebb. Törékeny hősnők, de ha törnek, összeomlik a terem, a világ. Jaj neked, filiszteus.

Ha jól tudom, ez már az ötödik zongora világnap volt, World Piano Day, egy kicsit bánkódik az ember, hogy mi még nem tartozunk a világhoz, mert Magyarországon semmi nyoma nincs az ünneplésnek. Minden évben a 88. napon rendezik meg az eseményt, a nyolcvannyolc billentyű miatt, ez idén március 29 volt. A Deutsche Grammophon közel három órán keresztül közvetít a világból. Maria Joao Pires a pincében Mozartot játszik, Kirill Gerstein Párizsban Chick Coreát. Jan Lisiecki Chopint Wroclawból, és van benne vér, de jó. Híresek és kevésbé híresek, voltaképpen ez most a legjobb hír. Mert először olyannak tűnt az egész, mint a tavalyi, legfeljebb az volt meglepő, hogy Yannick Nézet-Séguin egy Eric Champagne nevű szerzőtől játszik, de hát ő karmester, az ember legyint, azt játssza, amit tud. Hanem aztán a többiek is: vagy maguk is zeneszerzők, vagy legalábbis új zenéket zongoráznak, a Labéque-nővérek Philip Glasst, Chad Lawson és Joep Beving saját darabokat. Az utóbbinak sajnos az a címe, hogy Losar, gondolom hollandul mást jelent.

A lényeg, hogy ez egy, a zenét és a zongorát népszerűsítő közvetítés programja. Mintha tényleg vége volna annak az időnek, hogy ti írjátok, mi meg nem hallgatjuk. Nyújtják felénk a komponisták a kezüket és műveiket.  

Minden más szer talán, biztos csak a… Hát igen, az ember automatikusan azt mondaná rímnek, hogy a halál, de nem ez a megoldás, hanem a Salán, akármi is legyen az. Valami fertőtlenítő.

Faragó Géza plakátjait lehet megnézni a Várkert Bazárban, szabad téren, belépti díj nélkül látogatható, és mégis valami olyasmi, mintha kiállításon volnánk. Nyilván nem az eredeti plakátok állnak a fényben-esőben, hanem digitális másolatok, és talán lehetnének jobbak a felbontások, néhol a körvonalak egyenesekké válnak, de nem nagyon számít. Szépek is, jók is, és van egy reklámszakmai tanulsága is. A java része ezeknek a plakátoknak ma nem kerülhetne ki az utcára. Az ügyfelek szívükhöz kapnának, ha azt látnák, hogy a halálra rímel a Salán, vagy hogy egy részeges nő nézi szerelmetesen a likőrös üveget, ami nem lehet valamiért az övé. Marhának szólítják a szemlélőt, vagy akár csak a klasszikus Törley-plakátot nézve: árnyékos szemű, cigarettázó lump ül a széken, hervadt rózsacsokor mellett, és néz a semmibe. Szerelmi bánat? Öngyilkosság fontolgatása? Hogyne. Hol marad az életcsászárság, menő kocsi, bombanő, a jó ég tudja, mi szokott lenni a mai plakátokon. Csillag, és benne az ár.

Tudom, tudom, az ügyfél fizet, és cserébe vannak kívánságai, nem szép dolgokat szeretnének az utcára tenni, hanem felszólításokat: vedd meg ezt vagy azt. A mai óriásplakátokból aligha nyílik majd kiállítás száz év múlva, de kibírjuk. Hanem az emberben mégis megfogalmazódik a kérdés: nem lehetne a reklámok készítését azokra bízni, akik értenek is hozzá?

Van egy Esterházy-bekezdés, a hátvéd fölrúgja a csatárt, a bíró rohan, kezében sárga lappal, és kiabál a hátvédnek: mi a száma? Mi a száma? A hátvéd megáll, tesz egy tvisztelő mozdulatot. A számom? A Sugar Baby Love!

Tényleg, a Sugar Baby Love. Azóta változott a szó, mármint a két szó, a sugar baby jelentése, éppenséggel feltámadhatna újra tőle a régi sláger, de valószínűleg nem fog. A Rubettes együttes dala. Pontosabban, talán ez az egészben a legérdekesebb: előbb volt a dal, mint a Rubettes, stúdiózenészek vették föl, és egy Paul da Vinci művésznevű ember énekelte illetve sipákolta.  Váratlanul nagy lett a siker, mindenki az együttest kereste, őket akarta fölléptetni, de nem volt együttes. Így aztán létrehozták gyorsan az igazi Rubettest, az egyetlen probléma az volt, hogy Paul da Vinci nem akart csatlakozni. De hát nincs pótolhatatlan ember, szerződtették helyette Alan Williamst, ő lett a frontember és a helyes fiú a csapatban. A tévéfelvételek úgyis playbackről mentek. Találtam olyan filmet is, ahol Alan Williams valóban énekel, nem megy neki könnyen, hogy finoman fogalmazzak. Attól még megírtak néhány hasonló számot, fejhangú bevezetőket és váp-suváp kórusokat, aztán az egész lassan leeresztett. Besurrantak a magyar irodalomba.