Van az a régi filmes bölcsesség vagy tapasztalat, hogy a második rész soha nem olyan jó, mint az első, de hát akkor is érdekes, hogy mi a történet vége. Vagy nem?

Lehet, hogy nem. Van ez az örökké népszerű és hatásos szimfonikus mű, a Fantasztikus szimfónia, minden évben elhangzik néhányszor a honi koncertterekben, és mintha senkit nem érdekelne a folytatása, a Lélio. Pedig igazán a folytatása, megy tovább a történet az első részben meg nem nevezett hős, aki szerelmi bánatában, öngyilkossági szándékkal ópiumot vett be, fölébred zenekari rémálmaiból, és megpróbál visszatérni az életbe, az alkotáshoz. Vannak racionális magyarázatok, hogy miért játsszák el kevesebbszer ezt a részt: egyszerűen a kivitelezés bonyolult, míg a Fantasztikus szimfóniához elegendő egy jól felszerelt szimfonikus zenekar, a Lélióhoz kell narrátor, tenor (igazából két tenor, de eggyel is megoldható), bariton, kórus, zongora a zenekarban, és az énekes kíséreteként. Ha ez megvan, akkor is el kell dönteni, hogy a narrátor magyarul vagy franciául mondja-e a szövegét, hogy a szavak hangzása is része a műnek, vagy fontosabb az értelem, a közönség számára is átélhetővé tett indulat és felbolydulás. A kórus meg viszonylag váratlanul franciából olaszra vált, mikor A viharra írt fantáziát éneklik, hogy miért, azt csak Berlioz tudná megmondani. Vagy ő sem.

Bonyolult mű. Csak hát nagyon megérné, mégis így kerekedne ki a világ, megtudnánk, hogy mi történt holtnak hitt hősünkkel. Lehet mondani, hogy erre valók a lemezek, annyi Léliót hallgathatunk, amennyit csak akarunk (annyit azért nem, de valamennyit mégis), csak hát nem erre valók a lemezek. Az más műfaj, más hallgatói helyzet.

Föl tehát, Lélióra. Idén, ahogy nézem, erre már nem lesz lehetőség, de hosszabb távra tervezünk.  Hosszabb távra reménykedünk.

Bárkivel is próbáltam ezt a gondolatomat megosztani, senki nem helyeselt. A legtöbb, amit elértem, hogy háát, nem tudom, lehetséges. Elmondom hát mindenkinek, hátha mégis van értelme.

A gondolat az, hogy Barcsay Jenőnek a közönség számára két élete van. Megnéztem most a Képzőművészeti Egyetemen a Barcsay kiállítást, és megint azt éreztem, hogy voltaképpen nehéz ezt a két életet összeilleszteni eggyé. Van Barcsay, a festő, és van Barcsay, a rajzoló. Nem is általában a rajzoló, hanem aki a Művészeti anatómiát készítette. Amiről lehet tudni, hogy nem jókedvéből rajzolta, hanem szükség volt rá, hogy valaki megalkossa, és ő lett a kiválasztott, vagy akire rálőcsölték a munkát, nem kívánt, törlendő. Ő meg nekilátott, kitanulta az anatómiát, megrajzolta, amit kellett, óriási siker lett. A Művészeti anatómia olyan lett a jól felszerelt háztartásokban, mint a porszívó vagy a mosógép.

Egyéni (vagy talán nem annyira egyéni) balszerencse, hogy én soha nem tudtam igazán szeretni, annyira mégsem rajzolt jól Barcsay, mint a legeslegnagyobb mesterek, a kiállításon egyébként kiderül, hogy annyira sem, mint a nem is legeslegnagyobb mesterek, mintha mindent és mindenkit gipsszel öntöttek volna le, de ez teljesen mellékes, a lényeg az volna, hogy nem ez az igazi Barcsay. Vagy inkább hogy ez is igazi, mert kettő van belőle. De a kettő nem áll nagyon közel egymáshoz. 

Hogy mennyire hajlékony és kifejező zenei eszköz a szimfonikus zenekar, azt számomra mi sem bizonyítja jobban, mint hogy westernfilmek kísérőzenéjét is rá lehet bízni. És nem neveti el magát senki a moziban, hogy mennek ezek az amerikai vagy német cowboyok a prérin, és közben a teljes vonóskar szól.

Európában maradva: a zeneszerző Martin Böttcher volt, aki önmagában is nagyon érdekes történet, hiszen tizenhét évesen a Luftwaffénál volt, azt állítják, hogy bevetésen már nem kellett részt vennie, remélem, tényleg így is történt. Mindenesetre így is hadifogságba esett, ahol szerzett egy gitárt, megtanult játszani rajta, és aztán zenészként és filmzeneszerzőként élte életét az NSZK-ban. A főműve a Winnetou-filmek zenéje, a főmű főműve pedig az Old Shatterhand-Melodie, ami slágerlistát is vezetett heteken át.

Ennyire rugalmas eszköz a szimfonikus zenekar.

Ami azt illeti, a híres Old Shatterhand-dallam erősen A hét mesterlövészből lett kölcsönözve, de ez mintha senkit nem zavart volna. Viszont minden mindennel összefügg, az első Martin Böttcher filmzene-siker a Die Halbstarken című filmhez íródott, amelynek főszereplője az akkor induló ifjú sztár, a német James Dean, Horst Buchholz volt. Az, aki A hét mesterlövészben Chicót, a mexikói fiút játszotta.

Nem vagyok igazi rajongója Piedonénak, annak ellenére sem, hogy a Piedone Afrikábant kétszer láttam egymás után. Nem azért, mert annyira izgatott, hanem mert bujkáltam a szüleim elől, valahol lennem kellett volna, és nem jutott jobb búvóhely az eszembe, mint a mozi.

Annak ellenére sem vagyok igazi Piedone-őrült, hogy a Piedone Egyiptombant Bécsben láttam. Nem azért, mert annyira kíváncsi voltam, hogy nem bírtam kivárni a magyar bemutatót, hanem mert a kedves vendéglátók olyan filmre akartak elvinni, amit az én némettudásommal is meg lehet érteni. Endlich Afrika! – mondta Bodo, amikor megérkeztek. A többit ne feszegessük.  

Voltaképpen mégis innét indult az értetlenség. Piedonét ugyanis németre lefordítják, Plattfussnak mondják a felügyelőt, ami leginkább lúdtalpat jelent. De hogy ezt a becenevet az eredeti filmekben sem nagyon használják ki. Piedone inkább jelent nagy lábat, mint lúdtalpat, és az első filmben, a Piedone, a zsaruban még előfordul, hogy Rizzo felügyelő rálép szándékosan a gyanúsított lábára, hogy vallomásra bírja, de aztán az évek során leszokik erről. A magyar oldalak is felhívják a figyelmet arra, hogy a Piedone értelmes szó, és nem név, de azt mondják, hogy az olasz szlengben zsarut jelent. Szerintem ez fordított okoskodás, a film miatt jelent zsarut, és nem a zsaru jelentés miatt lett Piedone a filmek címe, de nem vagyok biztos benne. Mintha lett volna a kezdet kezdetén egy ötlet, amit dobtak, de már túl késő volt, maradt Piedone a cím. Egyébként meg mintha Bud Spencernek nem is lett volna olyan nagy lába.

Az úgy kezdődött, hogy Rubinstein az önéletrajzában találkozott Colette-tel és én rájöttem, hogy soha nem olvastam tőle semmit, nem is nagyon tudom, hogy kiről van szó. Így aztán elolvastam a Chérit, nem nagy szeretettel, de azért érdekes volt, hogy úgy mondjam, irodalomtörténeti szinten, hogy milyen egy tényleg és igazán női nézőpont, hogy néz egy nő egy férfiarcot közvetlen közelről, amikor panaszkodik, hogy mennyire csúnya a nevetése. Szóval ez Colette.

Vagy nem ez? Mert annyira nem tűnik igazán és nagyon szép irodalomnak, inkább félúton van, de ez Colette élete, útonlét,  pornográf, vagy akkor pornográfnak mondott regényekkel kezdte, aztán szép lassan felvonult a Parnasszusra.

Ekkor jött Rogi André, vagyis a kiállítás, ahol látható volt nemcsak ez a Colette-portré, de még egy idézet is volt tőle a falon, körülbelül az, hogy Rogi Andrénak köszönhetően újra nőnek érezhettem magam. Nyilván nem azért, mert csal a kép, nem is csal, erősen kifestett, őszülő hajú asszony van rajta, és az asztalnak döntve látszik a bot is, amire támaszkodnia kellett élete végén, de talán úgy nézett rá Rogi André lencsén át, vagy anélkül is, mint egy csábító nőre. Már nem lehet megkérdezni tőlük.

Akkor még egy kis Colette. (Ez talán érdekes: Colette nem a keresztneve, nem is becézett alak, hanem a vezetékneve, azt tartotta meg önmagában művésznévnek.) Kóborélet. Egy öregedő revütáncosnő és pantomimes napjai. Tudta, miről beszél, éveken át volt öregedő revütáncosnő és pantomimművész, miután elvált az első férjétől, ebből élt, időnként azok előtt kellett föllépnie, akiknek korábban a társaságába járt. Olyasmi van benne, hogy épp új műsort próbálnak délelőtt a Follies-Bergére-ben, a színpad egy részét nekik adják oda, de mögöttük-fölöttük német légtornászok gyakorolnak, és hallani, ahogy a gyantás tenyerük nyekereg a nikkel rúdon. Az olvasó csak ámul, bólogat. Aki ezt írta, tényleg tudja, miről beszél.

Nem emlékszem, hogy láttam volna valaha is Németh Gyulát vezényelni, valószínűleg azért, mert nem láttam. Persze, nekünk is megvolt otthon az Egy kiállítás képei, az is olyan lemez, amely megvolt minden háztartásban, mint a Für Elise. Nem tudom, milyen lehetett, mert mint az emberiség a múltjától, én is kacagva szabadultam meg tőle, amikor okafogyottnak látszott a tartása, lett ezer másik, jobban szóló, jobb zenekarral. Most sem Németh Gyulára vadásztam, sőt, nem is vadásztam, csak belebotlottam egy kazettába, amely túlzás nélkül nevezhető igazán szörnyűségesnek, a Mendelssohn Hegedűversenyt játssza rajta Kovács Dénes. A másik oldalán meg az Olasz szimfónia van, Németh Gyula vezényletével.

Semmiféle élményre nem számítottam, és ahhoz képest, lehet, hogy tényleg csak ahhoz képest, de a tempók kifejezetten frissek, élénkek, az első tételben igazán jól elboldogulnak a zűrösebb részekkel, a végén tarantella, hát mit akar az ember. A hangzás szörnyű, zenekari és felvételtechnikai szempontból egyaránt, de azért az egész mégis teljesítmény. Szóval: ki ez a Németh Gyula?

Beírom a keresőbe, kijön a turkológus, fafaragó, könyvelő, földmérő, képregény (?), a karmesterre rá kell kérdezni, és akkor kijön a Parlando folyóirat megemlékezése, Zelinka Tamás írása. Németh Gyula nagyon szegény családba született, a Ganz-Mávagban dolgozott már gyerekként, aztán fölfedezték, hogy jó a hallása. Mintha valami munkáskarriert akartak volna építeni, Moszkvába és Leningrádba küldték tanulni, karmesterversenyt is nyert, Mravinszkij asszisztenseként dolgozott, ami akkor is valami, ha nem asszisztenskedett, csak hallgathatta a próbákat. Aztán hazajött, itthon készített néhány lemezt, végül Veszprémbe került, mint mondják, emelte a zenekar színvonalát. Azt nem mondják, honnan és meddig.

Amolyan félbemaradt történetnek látszik az egész, és most nem merem újra meghallgatni az Olasz szimfóniát, hátha csak képzeltem, amit hallottam.

Nem dőlök be, mondom, de utólag könnyű nem bedőlni. Szóval bedőltem, megnéztem a Jane Austen tette tönkre az életemet című francia romantikus komédiát. Úgyis egyre ritkábban látni ilyesmit moziban, a műfaj lassan átköltözik a szolgáltatókhoz. 

Nem mondom, hogy tönkretette az életemet, de iszonyat gyenge. Vagyis hogy átlátszó az egész, egy lány, aki szép is, tehetséges is, könyvesboltban is dolgozik, és még sincs pasija. Lesz-e csók a film végén? Lesz-e félreértés, büszkeség és balítélet, ha Jane Austen teszi tönkre, igazából nem is tudom, kinek az életét.

Tényleg ennyi meglepetés ilyen rövid filmben. Vannak pillanatok, amikor azt mondja a néző, ez nemes verseny, mi a rosszabb, a színészet, a rendezés vagy a forgatókönyv. Elakadnak az autóval az angliai erdő közepén, a lány még beszél Párizzsal, aztán lemerül a telefonja. Fél perc múlva azt mondja a fiú, hogy jaj, nem tudok segítséget hívni, nincs térerő. Tényleg? Angoloknak nincs, franciáknak volt? Nem is ez az érdekes, hanem az olvasás, mint az igazi élet, a keveseknek megmaradt szórakozás, kevesen vagyunk, de megtaláljuk egymást. És nem nézünk ki rosszul. Az irodalom visszavág, és pont a moziban.

Inkább aggódok a filmért.

Elkezdeni könnyű, de önmagam előtt is bizonyítottam rettenthetetlenségemet, amikor be is fejeztem Händel Salamon című oratóriumát Thomas Beecham átigazításaival. Számomra elég rejtélyes dolog, hogy a félmúlt miért tűnik régebbinek, mint az egész múlt, a tavalyi sláger miért avíttabb, mint a Beatles. Itt is valami hasonló történik, a Salamont szeretem, de így, áthangszerelve, lerövidítve sokkal hosszabbnak és élvezhetetlenebbnek hangzik, kellene még száz év rálátás. Tartok tőle, hogy az már nincs meg. Beecham igazából csak dúsított a zenekari szólamokon, és alaposan meghúzta a cselekményt, kihagyta azt is, amit a legtöbben ismernek Salamon király tetteiből, a salamoni döntést, hogy a két nő közül vajon melyik lehet a gyermek anyja.

A rettenthetetlenségnek pedig rögtön meg is lett a jutalma, a CD tovább pörgött, és lejátszott egy másik Beecham-Händel darabot, az a címe, hogy Love in Bath. Természetesen nem azt jelenti, hogy szerelem a fürdőkádban, hanem Szerelem Bath-ban, megtörtént szerelem, a drámaíró Richard Sheridan megszöktette a zeneszerző Thomas Linley lányát. Kalandos események, két párbaj is kapcsolódik hozzájuk, de ez már nincs benne a történetben. Mert hogy ez egy történet, balettzene, erre kapott fölkérést Thomas Beecham 1945-ben, ehhez állította össze a zenét. Látszik, mennyire alaposan ismerte Händel hagyatékát, jönnek egymás után a szebbnél szebb dallamok, de egyik sem közismert (ha közismertnek mondható, amit ismerek, Vashegyi Györgynek nyilván nem volna benne ismeretlen zene), nem a Halleluja-kórus és nem a Tűzijáték-zene, csak a darab legeslegvégén hangzik fel a Xerxesből az Ombra mai fu, de az is rögtön átmegy egy másik Xerxes-áriába.

Jó volna látni, de nem lehet. Mert nemcsak a bemutató maradt el 1945-ben, de soha nem is lett előadás, pedig a cselekmény megvan, hogy melyik zenére mit kellene táncolni. Különösebb reményeim nincsenek, hogy majd egyszer itt, pont nálunk lesz Szerelem Bath-ban. Eleve kellene egy másik cím, akkor meg nem látszik, hogy ez az a bizonyos, a be nem mutatott balett. De álmodni szabad.

Jókor szólok, én is tudom, tegnap zárt be a Mai Manóban a Rogi André kiállítás. Igaz, szép sikerrel és érdeklődéssel, mert tegnap még a fotográfia napja is volt, ingyen lehetett menni, megnézni, és meg is nézték. De nem vagyok biztos benne, hogy a kiállítás fontosságának megfelelő volt a visszhang. Rogi André talán nem csodálkozott az egészen, megszokta már, hogy nem veszik észre, szegényen halt meg, 1970-ben Párizsban.

Nem született kifejezetten szegénynek 1900-ban, Budapesten, és más volt a neve is. Nem nagyon más, Klein Rózsa Józsa. Vagy Klein Józsa Rózsa, így is, úgy is ki volt írva, de láthatóan ő inkább Rózsának tartotta magát, mint Józsának. Festőnek (is) tanult, aztán Franciaországba költözött, egy ideig André Kertész felesége volt, ez is mennyire szép, hogy a férjének a keresztnevét vette föl. Meg a foglalkozását is, ő is fényképezett, és nem is tudta magát függetleníteni Kertész stílusától. Aztán rátalált arra a műfajra, amiben a legjobb volt, portrékat készített. Szinte mindenkiről, aki elérhető volt, és a két világháború között Párizsban sok mindenki volt elérhető, költők, festők, zeneszerzők. A portrékon látszik Rogi André festőmúltja, sok fény és sok árnyék, ahogy a kiállítás címe is mondja. Talán kicsit sok is az árnyék, mai szemmel, de az is jó meg szép, amikor az ember Bunuelből csak a bal szemét látja. (Valami ilyen és persze egészen más portrét készített Miles Davisről Annie Leibovitz – kíváncsi vagyok, ismerte-e Rogi André művét.)

Persze, a fő kérdés az, hogy vajon mi ismerjük-e Rogi André életművét. Nyilván nem, de meg vagyok könnyebbülve, hogy legalább az utolsó napon odaértem.

Ajándékba kaptam egy régi felvételt a Wilson, Keppel and Betty trióról. Amolyan vidám táncos marhaság, amikor elkezdték, még friss volt Tutanhamon sírjának fölfedezése (1922), de viszonylag jól eléldegéltek ebből még néhány évtizedig. Angol táncoskomikusok, beöltöztek valami egyiptomi és arab keverék felszerelésbe, homokot szórtak a földre, és azon csúszkáltak, közben meg egyiptomi pózokba vágták magukat. És bajuszt is viseltek. Sand Dance a produkció címe.

Náluk is döbbenetesebb a trió harmadik tagja, Betty (Knox), aki viszont amerikai, és viszonylag korán lelépett otthonról, hogy a virgácsait dobálja az egyiptomi hangulat fokozása érdekében. Amikor ezt megunta, a többiek gondoskodtak helyettesről, Betty Knox pedig újságírónak állt Londonban, az Evening Standardnál. Nem is éppen sikertelenül, hamar önálló rovata lett, a háborút mutatta be, részint amerikai, részint női szempontból. Haditudósítóként ismerkedett össze Erika Mann-nal, Thomas Mann lányával, és egy időre egymásba is szerettek.  Betty Knox volt az Evening Standard tudósítója a nürnbergi per idején, ő írta meg elsőként Göring halálát. Aztán, a háború után, furcsa módon Düsseldorfba költözött, ott is halt meg 1963-ban.