Tegnap volt Renato Bruson 85. születésnapja, úgyhogy hiába nyit hétfőn a bank… Na jó, elmagyarázom. Régi olasz, vagy talán dél-európai szokás, hogy az énekesek mindig az első felvonás utáni szünetben kapják meg a honoráriumot. Nyilván megvan ennek az oka, néhány társulati igazgató lelépett a bevétellel, azért találták ezt ki, mára már kihalóban lévő jelenség, de, ha jól tudom, szünetben kapta meg a pénzt Montserrat Caballé is. És Renato Bruson is. Amíg egy szép vasárnapon a titkár szomorkás arccal kopogott be az öltözőjébe, jaj, művész úr, elnézését kérjük, de vasárnap van, a bank nincs nyitva, így a pénzt nem tudjuk átadni a szünetben. Bruson csak szelíden megkérdezte: mikor lesz nyitva a bank? Hétfőn. Rendben, akkor majd hétfőn énekelek. Azzal fogta a kalapját, és távozott.

Még az utcán utolérték, és csodák csodája: mégis találtak valahogy egy honoráriumnyi pénzt.  

Carlos Ruiz Zafón regényét olvasom, A szél árnyékát, tudom, tizenöt éve kellett volna, de most kaptam meg. Nagy szakértelemmel megírt, szép, kövér kötet. Hogy a fordítás vagy a magyar kiadás is nagy szakértelemmel készült volna, arról már nem vagyok ennyire meggyőződve. Eleve két fordítót tüntet föl a belső borító, az egyik Vajdics Anikó, aki 2005-ben, az első magyar nyelvű kiadás szövegét készítette, a másik Berta Ádám, az ő neve mellett 2015 az évszám. Nem tudom, melyiküket illeti, ha egyáltalán bármelyiküket, hogy a Montblanc szép, fekete-arany töltőtollainak Meisterstück a neve, nem Meinsterstück, ahogy legalább kétszer írják a regényben. Egy n-nel rövidebb. És ha az ember bizalmatlan a fordító iránt, akkor elkezd azon is agyalni, hogy vajon mondhatja-e valaki a harmincas években, Barcelonában, hogy egy dolog tiszavirág életű. Tudom, van rengeteg hasonló probléma, és végül is magyar szöveget kell létrehozni, nem spanyolosan magyart, de azért a helyükben inkább a kérészéletű szót választottam volna.

Két éve Bayreuth-ban az volt a szenzáció, hogy elmaradt a szenzáció, Roberto Alagna majdnem az utolsó pillanatban megfutott Lohengrin elől, kimerültségre és időhiányra hivatkozva közölte, hogy sajnos nem tudta mélységében elsajátítani a szerepet, keressenek valaki mást.

Hm, hm, mondta az ember, az elkényeztetett tenor megint a bolondját járatta a közönséggel. Ámbár Bayreuth nem az a hely, ahová a szereposztás miatt vesznek jegyet az emberek, akárki énekelhet akármit, telt ház van és lesz. Nem mintha akárki énekelhetne ott, nem ezt akartam sugalmazni. És miközben az ember legyintget Alagnára, hogy kész, ennyi volt, nem akar új szerepeket tanulni, nem akar németül énekelni, nem is azért szeretjük (ha szeretjük) Alagna mégis megtanulta Lohengrint, az Arte csatornán, illetve annak internetes oldalán meg lehet nézni a berlini bemutatót az Unter den Lindenen (-ben?). Szigorúan járványbarát körülmények között, üres nézőtér előtt. Nem kell azon vitatkozni, hogy az operaénekes ilyenkor kinek játszik, a kameráknak vagy az erkély utolsó sorának, mert az utóbbinak nem érdemes.  

A rendezés közeli rokona az Erkel Színházban játszott Lohengrinnek, rendszerváltás kori hangulatba jön el az idegen, a sok szürke öltönyös vagy bőrdzsekis fazon közé könnyű, világos ruhában. Elsa a vibráló hangú, de azért nagyon pöpec módon helytálló Vida Mikneviciute, Alagna pedig ideális idegen, felkészülten, jó német kiejtéssel, de minden szempontból beletévedve a helyzetbe. A kérdés az, hogy vajon sikerül-e otthonosra megváltoztatni a világot. Illetve ez nem is kérdés, mert tudjuk, hogy nem, inkább az a kérdés, hogy marad-e a világban vágyakozás a másik világ, a lazaság és hanyag elegancia után. Ahhoz persze jobb volna, ha az előadás végére Lohengrin nem készülne el az erejével, főleg azért, mert mégis erről volna szó, megyünk a Grál-elbeszélésig, meg is kellene érkeznünk oda.   

Ha nem, hát nem. Nem ez a hivatalos üzenete a műnek, de ez is érvényes: minden úgy jó, ahogy van. Úgy élünk, ahogy megérdemeljük. Fölösleges a szabadítóra várni.

Pár hete volt hír, hogy Gianluigi Buffont, a Juventus kapusát néhány száz euróra büntették, és egy meccsre eltiltották káromkodásért. Egész pontosan azt kiabálta, hogy Dio cane, ami többé-kevésbé magyarul is használatos, már hogy a kutyaúris.., - nem tudom, hogy lehet elkerülni ilyen esetekben az írásbeli káromkodást, de nem én mondom, ő mondja. Ami már azért is furcsa, mert nálunk mintha a kutya csak finomítás volna, kurva helyett kutyázunk, már aki használja még ezt a változatot.

Önmagában az is érdekes téma lehetne, hogy melyek azok a tízparancsolati bűnök, amelyeket az állam szankcionál, illetve, hogy melyik állam mit szankcionál, az olasz láthatóan szigorúbb a magyarnál, az ölés és a lopás államilag is üldözendő (khm), bezzeg a felebarátja házastársát bárki büntetlenül megkívánhatja. Ami az Isten nevének hiába való vételét illeti, Buffon különös visszaesőnek számít, korábban már megbüntették azért, mert Dio porcót kiabált egy meccsen, a porco disznót jelent, de hogy súlyosabb szitok-e, mint a cane, azt nem tudom. Annyi viszont bizonyos, hogy amiért Buffont megbüntették, azt a tenor José Carreras megúszta. A West Side Story werkfilmjének híres felvételén, amikor a Mariával kínlódik, egyre nő a feszültség Bernstein és közte, végül leállítják a lemezfelvételt, hogy majd másnap folytatják, Carreras dühödten csapja bele a kottát valami mappába, és közben jól hallhatóan mondja, hogy porco Dio. Soha nem értettem, miért járult hozzá, hogy a jelenet benne maradjon a filmben, de most, ennyi év után azt gondolom, vagány dolog volt tőle. Pedig eddig azt sem tudtam, hogy meg is büntethetik érte. (A bejátszásban 4 perc 7 másodpercnél.)

Ez a sorsunk, és ez nem panasz: Párizsról magyar költők jutnak az eszünkbe. Batsányi, Ady, Radnóti. Talán József Attila is, kinek ki, de nekem most megint Radnóti. Nyilván azért, mert nem vagyok Párizsban, ahogy ő sem volt, amikor a Párizs című verset írta, hiszen testszagot és ózont érez maga körül. Talán a csóróság a másik hasonlóság, hogy az ember szegény embernek megy ki, aki fontolgatja, hogy jegyet vegyen vagy bérletet, és eszi a csokoládét ezüstpapírból. Radnótit a naplója szerint meg is bámulta egy nő, ő meg odakínálta a csokit, kér talán? Nem kért. És ma is, vagy majd ha lehet, megyek, megnézem a Rue Cujas sarkát, megpróbálom fejből elmondani a verset, de nem sikerül, viszont soha nem is tudtam, mi az a Denfert-Rochereau, ami úgy hangzik, mint egy átok. Nyilván az enfer miatt, ami poklot jelent. Denfert-Rochereau azonban ezredes volt a porosz-francia háborúban, Belfort-t védte 103 napon át, és csak azért tette le a fegyvert, mert közben aláírták a békeszerződést. Kíváncsi vagyok, Radnóti tudta-e.  

Elmúltak az ünnepek, mindenki megvette az éves könyvadagjának felét vagy harmadát, remélem, nem rontom most már senkinek az üzletét, főleg, mert kulturális üzletről van szó. De úgy utólag elmondom, hogy föl nem foghatom, miért tart még mindig ez a szakácskönyv-őrület. Adja magát a megoldás, hogy azért, mert az emberek szeretnek főzni, de valahogy ez nem stimmel. Ha receptről van szó, a könyv maga egyáltalán nem a legjobb formátum, tele van kibogozhatatlan meghatározásokkal, egy csipet só, vajon mekkora az a csipet. Ízlés szerint fűszerezem. Kinek az ízlése szerint? És szakácsként én kinek az ízlését vegyem figyelembe? A magamét vagy azét, aki majd enni fog?

Ennél sokkal megbízhatóbb a mozgókép, mindenféle videók, amiből látható, mekkorát kell csípni abból a sóból. Nyilván YouTube-előfizetést nem lehet ajándékozni (vagy igen?), de csak nem a jobb adni, mint kapni tartja felszínen az egész szakácskönyv-őrületet?

De akkor mi? Adja magát a B megoldás, hogy az emberek nagy hányadát egyáltalán nem érdeklik a szép versek, mondatok, bekezdések, de attól még a könyv formátumával elégedettek. Vagy a másik oldalról nézve: azoknak is joguk van a könyvbéli megmutatkozásra, akiknek soraiban nem nyílik meg a végtelen, de még a véges sem, viszont tudnak főzni. Hogy a főzést akár új művészeti ágnak is tekinthetjük, épp olyan múlandó, mint a mandalák, és még nem is a művésznek magának kell megsemmisíteni az alkotását, megteszik azt helyette a vendégek, akik foguk között péppé csócsálják a műalkotásokat, hogy aztán a mű további alakváltozásairól most ne is beszéljünk. Az egésznek ugyan ellene mondanak az ismert emberek szakácskönyvei, ha már úgyis megmutatkozhatnak színpadon vagy pódiumon, akkor mit jönnek most a gulyáslevesükkel, kit érdekel? És, persze jó volna valami nagyobb változatosság, mert szörnyen lelombozó az a sok, önelégülten és körülbelül egyformán bazsalygó szakács, akik a különböző borítókról bámulnak az emberre, idenézzetek, mennyire jó fej vagyok. Jöhetnének a balfácánok és balfácánnők, akik már megint odaégették a rántást, vagy akiknek úgy sikerült a töltött káposzta töltelékük, hogy egészen olyan, mintha emberhúst rágna a boldogtalan vendég. Síró arcokat kérünk a szakácskönyvekre! Talán majd decemberre ez is eljön.   

Van ez a kínai zöld tészta. Vagyis pont erről akarok beszélni, hogy nincs. De volt. Nem spenótos, mint az ember a neve alapján hinné, hanem zöldbabot kevernek a masszába, mielőtt metélt lesz belőle, és vagy ettől, vagy mástól, de olyan ragacsos, nehezen ehető dolog lesz belőle. A klasszikus érzés, az eleje már a gyomorban van, a vége még a szájban, megfullad tőle az ember. Nem mondhatnám, hogy őrült rajongója vagyok, de néha-néha eszem belőle.

Vagyis ettem. Mert nincs. Elmentem érte a kínai vendéglőbe, hazaszállításra, és mondták, hogy ne is reménykedjek. Annyi reklamációt kaptak miatta, hogy a maguk részéről befejezettnek tekintik a vele való kapcsolatot, nem rendelnek több alapanyagot, leveszik az étlapról. Megint egy elveszett íz.

Mintha így is lehetne mérni az életet: hány ízt veszítettünk el az emberélet útjának felén, háromnegyedén, vagy ki tudja, melyik részén. Nincs Donald rágó, vagy ha van, aligha tudnám megenni. Nekem a nyugati rokonok mindig olyan lapos csíkokat hoztak, Doublemint, Spearmint, Juicy Fruit. Hiába lehetett volna velük villogni az iskolában, mert én a Donaldot szerettem, az émelyítő, rózsaszín édességével, meg a csomagolásba tekert apró képregénnyel. A lapos rágók megmaradtak (azt hiszem), de a Donald eltűnt, a sarki perecessel együtt.

Ami a legjobban fáj, az a Fonyódi víz. Tudom, hogy az van, de a mainak egészen más az íze. Ha jól tudom, a Fonyódi víz volt az ásványvíz alapja Magyarországon, valaha a Fonyódi víz összetételével határozták meg, hogy mi ásványvíz és mi szóda. A márkanév megmaradt, de az íz elveszett. Ha az összetétel valóban ugyanaz, akkor világos, hogy az embernek nem is a víz íze, hanem a vezetékek vagy a palackozó gép hozzáadott aromája hiányzik, de az voltaképpen teljesen mindegy. Ti adtatok kedvet, tusát, ti voltatok az ifjúság, Fonyódi vizek.

Mint az énekesek megannyi keménymagos barátja, én is enyhe megvetéssel néztem a mikrofonra. A valóság meghamisítása, a nagy hangok ellensége, a mikrofonnal mindenki nagylegény lehet. Na jó, nem mindenki, de többen. A mikrofon miatt nem lehet tudni, kinek mennyire szól a hangja. Igaz, átereszt és megment sóhajokat, bánatokat, finom remegéseket, amelyek elvesznének, ha egy zenekar szól a háttérben, és át kell énekelni mindenkit, de úgy, hogy a terem hátsó sorában is hallják, mégis több benne a hátrány, mint az előny, több a hamisság, mint az igazság.

Mígnem tegnap elkezdtem nézni a Frank Sinatra életéről szóló dokumentumfilmet a Netflixen, hosszú-hosszú-hosszú, és nem biztos, hogy minden kiderül belőle, én például most sem tudom, hogy melyik zenekarvezetőnek mondták a Keresztapában idézett sort: vagy az aláírása kerül a papírra, vagy az agyveleje.  Harry Jamesnek? Tommy Dorsey-nak? Ettől függetlenül az derült ki, hogy amikor Sinatra kezdett, még nem voltak mikrofonok, az énekesek a nagyobb tánctermekben megafonba énekeltek, de nem ilyen elektromosan erősített tölcsérekbe, csak sima fémgúlákba, hogy egy kicsit testesebb legyen a hangjuk. Az úri közönség pedig azzal szórakozott, hogy egycentesekkel célba dobált, megpróbáltak betalálni a tölcsérekbe, hátha az éppen levegőt vevő énekes szájába repül a pénzdarab, és ő lenyeli azt.

Akkor ez eldőlt. A mikrofon mégis emberbarát és életmentő készülék.

Van egy sor a Bánk bánban, az operai Bánk bánban, amit soha nem értettem. Mikor Ottó térdre veti magát Melinda előtt, Mrs. Bánk bán azt énekli, hogy „midőn kezem megkérte Bánkom, térdre nem rogyott, de mint Alfonz vagy Caesar álla ott.” Az ember, persze, nem tudja, melyik Caesarra gondol Melinda, és melyik Caesar mikor állott ott, térdre nem rogyván. És hol álla, ha már itt tartunk, de ez mégis csak három röpke kérdés, semmiség ahhoz képest, hogy ki az az Alfonz. Nem tudok rájönni. Aki adja magát, a ma trónra lépésének évfordulóját ünneplő Bátor Alfonz, Portugália királya, de ő csak 696 éve lett király, a Bánk bán eseményei bő száz évvel korábban történtek. Valaha még eszembe jutott Bölcs Alfonz is, de ő is túl fiatal, idén lesz a nyolcszázadik születésnapja. Ezzel a kérdéssel még Szabó Kristófot is zavarba tudtam hozni, ő akkoriban az operai kórusban énekelt, és tényleg döbbenetesen mindent tudott, amikor egy Don Pasquale-előadás első felvonásának végén nem ereszkedett le a függöny, azt mondta, utoljára 1983 február 14-én nem ment le a függöny a felvonás végén. Nem pont ezt mondta, de körülbelül egy ilyen dátumot. Ellenőrizni persze nem lehet az ilyesmit, de nyilván azért mondta, mert tudta, pedig az ilyesmire nem lehet felkészülni. Szóval tőle is megkérdeztem, ki az az Alfonz, akire Melinda hivatkozik, de humorral (?) próbálta megoldani a helyzetet, csak azt tudja, ki Alfonzó.  

Köszi, azt én is.

Azt lehet tudni, hogy 1601-ben, január 6-án Erzsébet királynőnél vígjátékot játszottak, és azt is lehet tudni, hogy a vendég, aki miatt játszották, az olasz Orsini herceg volt (remélhetőleg tudott angolul, és nem megrökönyödve nézte, hogy mi történik itt). Márpedig Shakespeare Vízkereszt vagy amit akartok című darabja vígjáték, 1602-ben már biztosan készen volt, és Orsinónak hívják az egyik szereplőt, bár nem a legrokonszenvesebbet. Szóval kissé merész következtetés volna, hogy 1601-ben épp ezt a híressé vált és híresnek megmaradó vígjátékot ősbemutatták volna, de éppenséggel nem lehet kizárni.

Mondjuk nekem már elég régóta az az érzésem, hogy már a címet is rosszul értjük, rosszul írjuk, nem Vízkereszt vagy amit akartok, hanem Vízkereszt vagy Amit akartok. Főcím, alcím. Régebben ezt a címbéli vagyot inkább avagynak mondták a félreértés elkerüléséért. Nem gyakori megoldás Shakespeare-nél, hamarjában nem is tudok másikat mondani, de nem annyira nyegle, hogy felőlem lehet ma épp Vízkereszt is vagy Gyertyaszentelő Boldogasszony, nekem aztán igazán mindegy. Van egy darab, ez a címe, de mivel a Vízkereszt mégis amolyan ereszd el a hajamat ünnep, a farsang kezdete, ez is utalhat a színpadi tébolyra. Ahogy a Szentivánéji álom sem Szent Iván napján játszódik, ezek a görögök és tündérek azt sem tudták, hogy lesz majd Szent Iván. Viszont most, hogy ezt leírtam, jutott eszembe, hogy a Vízkereszt ugyan összevont ünnep, Háromkirályok és Jézus megkeresztelése, de ha az utóbbit nézzük, itt is meg ott is, tehát Vízkeresztkor és Szent Iván napján is a főszereplő Keresztelő Szent János. Van két Shakespeare-vígjáték, amely Szent János naptári ünnepeivel van összefüggésben, legalábbis a címét illetően. Hogy ezen a nyomon el lehet-e jutni valahová, azt nem tudom.