Fölkerült az internetre egy telefonos felvétel, Jonas Kaufmann Veronában gikszerezik a Nessun dorma végén. (https://www.youtube.com/shorts/kcf7nDdaZWc) Az első gondolat persze az, hogy de jó, hogy nem mentem vissza az augusztus 1-jei koncertre, mert az ilyet nem jó nézni, még akkor sem, ha Kaufmann egyébként igazán rokonszenvesen reagál a saját hibájára. Nem tesz úgy, mintha meg sem történt volna, inkább ez az emberek vagyunk, megesik az ilyen mozdulattal zárja a fellépést.

Megesik. Vele meg pláne megesik, és ahogy nézem, mintha az idegi terhelést nem bírná. A magas B előtt még semmi baja nincs, szépen kitartja a hangot, és aztán, mint a magasugró, aki a végén a léc alatt bújik át, már menet közben kapja el a pánik, hogy ez nem lesz meg. És ha pánik, akkor tényleg nem lesz meg.

Közben Pavarottit is hallgatom, a Royal Albert Hallban tartott gála lemezét, koncert, nincs csalás, stúdiózás, ő is ráadásnak énekli a Nessun dormát, fölcsattan a taps a bevezető ütemek alatt, már túl vagyunk a római háromtenor koncerten, azóta mindenkinek kedvence az ária. És Pavarotti úgy is énekli, hogy „ilyen nincs”, minden megvan, de még annál is több, a közönség már tombol a végén, de ő még mindig tartja, tartja, kivilágos kivirradtig. Persze, akinek ilyen hangja van, annak könnyű.

Hogy mennyire könnyű? Ezt is a Pavarotti-házban olvastam: irigyeimnek és ellenségeimnek – ha vannak - nem kívánok mást, mint azt az utolsó öt percet minden fellépés előtt.

Vagy azt az öt percet fellépés alatt – mondaná Jonas Kaufmann.

Régi történet: ismerősök hívtak föl, hogy forgatni mennek Szakály Györggyel, mit kell tudni róla? Majd meglátjátok. Jó, de mégis? Nem tudom. Olyan komoly ember. Azt tudják, mert szóltak nekik, hogy vigyázzanak vele, a Gyuri igazi művész.

Voltaképpen ezt csodáltam mindig, hogy az operai és Opera környéki közbeszédben Szakály mindig Gyuri volt. Mintha csak valami köznapi halandó, egyszerű táncos lett volna. Vagy talán tényleg az volt, de a színpadról nem ezt sugározta. Inkább volt Apollón az olümposzi Zeusz-templomról, hűvös, szoborszerű, kemény. Aztán a szobor megmozdult.

Nem is az Operában láttam először, hanem a Macskákban, ami, ugye musical. Mégis mindenki azt kérdezte, hogy az ki, hogy hívják azt a táncost, aki úgy röpköd a levegőben. Állítólag nem is a tánctudása miatt jutott eszébe a koreográfus Seregi Lászlónak, hanem csak megállt mellette, hogy „neked olyan macskaszemed van”.

Jöhetne egy szép hosszú felsorolás, mit táncolt el. Amit lehetett. Legélénkebben mégis Mercutióként maradt meg bennem, ahogy a párbajjelenet végén összeesik, föláll, meghajol, csak vicceltem, nem is sebesültem meg. Vagy mégis? Megint összeesik, megint föláll, megint meghajol, de aztán megjelenik a vér, átvérződik a száradni kitett színpadi lepedő. Szóval mégis. De ez már felvonásvég, mindjárt meghajol igaziból is. Szóval mégsem.

Sose halnak meg.

Freddie Mercuryt szerettem volna megnézni a Nemzeti Múzeumban, de nem sikerült, mert „öt órakor lezárja a pénztárt a NAV”, de az épület háta mögött zene szólt, hát elsétáltam arra. Táncoltak. Rendes társastáncokat, a lemezlovas mindig bemondta, milyen tánc következik, meg hogy hölgyválasz, és különféle tudású és korú párok ropták, lendülettel vagy lendület nélkül, éppen csak toporogtak vagy elegáns tartásban siklottak a föld fölött. Nem tudtam abbahagyni a bámulást. Közben az is kiderült, hogy jól tettem, hogy nem hagytam abba, mert ezen a nyáron már több ilyen alkalom nem lesz, vagy legalábbis nem a Harmónia Táncklub szervezésében. Szóval topogtak és siklottak, néha elcsodálkozott az ember a számválasztáson, angolkeringőztek a Hegedűs a háztetőnre, nahát, de az alapélmény…

Az alapélmény az, hogy mindig azt hittem, az emberi cselekvések között a legcsodálatosabb és legfelfoghatatlanabb a zenélés, de nem. A tánc éppen olyan.  

Mindenki ismeri a name-dropping jelenséget, amikor valaki, mintegy véletlenül, különböző híres embereket említ meg, akiket ő személyesen is ismer, akikkel jóban van, akik őt nagyra becsülik. A minap együtt vacsoráztunk Karikó Katalinnal, amikor odajött az asztalunkhoz Donald Trump, hogy közölje, leállítja az mRNS fejlesztését. Mondom neki, Donald, öregfiú, ezzel milliók életét veszélyezteted, erre ő odahívta Putyint de ő is velem értett egyet. És így tovább, az újságírók ennek mesterei, hiszen ők időnként tényleg találkoznak híres emberekkel.

De van ilyen is, hogy anti name-dropping, Arthur Rubinstein könyvében folyton ilyesmivel is találkozik az ember. Rubinstein önmagában is elég híres, nincs különösebb szüksége arra, hogy saját fontosságát hangsúlyozza (azért megteszi), de néha felhoz olyan szereplőket, akiket már elfelejtett a világ. Meglátogatja a híres zongoristát, Leopold Godowskyt, rácsodálkozik annak szépséges, koraérett. de még csak 13 éves lányára, Dagmarra. Mint egy perzsa hercegnő. A lány annyira szép, és annyira tisztában is van a szépségével, hogy a társaságból két férfivel is flörtölni kezd, az egyik Rubinstein, a másik a zeneszerző, Karol Szymanowski. Addig-addig kavar a kislány, míg Rubinstein és Szymanowski a végén egy évig nem áll szóba egymással.

Gondoltam, rákeresek az interneten, hátha van valami családi fénykép Godowskyról, amin látható a kislánya is, de csodák csodájára rengeteg kép van Dagmar Godowskyról, tekintve, hogy önjogon is sztár volt, hollywoodi némafilmek csillaga, még Rudolph Valentinóval is van közös filmjük. Csak hát közben ezek a filmek szépen elfelejtődtek, ahogy a némafilmek csillagnői is, Rubinstein meg nem szól, hogy ez a Dagmar később sokra vitte az életben a fejelcsavarásaival.

Amúgy tényleg, egy interjúban azt kérdezték tőle: hány férje volt életében. Saját csak kettő, de az ismerősökéből sokkal több.

Saját írásomtól megrészegülten megrendeltem a Beecham Stories című könyvet, amelyben összegyűjtötték a híres és híresen szellemes karmester mondásait és a vele kapcsolatos történeteket. A könyv viszonylag hamar és épségben megérkezett, jó is, vicces is, szépen, szellősen szedve, egy óra alatt végez vele az ember, és nagyon elegáns, választékos angol a nyelvezete. Benne vannak Beecham közismert mondásai, a csembaló, amelynek olyan a hangja, mintha két csontváz szeretkezne a bádogtetőn, nincs benne, amit mindig gyanítottam, hogy ez nem lehet tőle való: a csellista nőnek azt mondja, hogy hölgyem, ami a lába között van, azzal emberek százainak szerezhetne örömet, maga meg csak kaparássza. Ámbár, ki tudja.

Egy történetet elmesélek. Koncert után egy elegáns nő várta Beechamet. Tudta, hogy ismernie kellene, de nem jutott eszébe sehogy sem a neve. (Így írják: he could not recollect her name.) Halványan emlékezett arra is, hogy a nőnek van egy bátyja, hát afelől kezdett el érdeklődni, hátha aztán beugrik, kivel is beszélget. A kedves bátyja jól van? Még mindig ott dolgozik, ahol korábban?

Igen, Sir Thomas, a bátyám remekül van, és még mindig király.  

Sznob vagyok, elismerem, de abban bízom, hogy nem a felháborodós sznob, aki percekig ingatja a fejét, ha megszólal egy mobiltelefon egy koncerten, és aztán letörten néz maga elé, el van rontva az egész Kilencedik szimfónia, legyen bár Beethoven, Mahler vagy Dvořák. Nem fordítom el a fejem, ha belépek egy múzeum shopba, hogy ezeknek már semmi sem szent, hűtőmágnest csinálnak van Gogh-ból, képeslapot Gauguinből. Minek? Ki küld ma már képeslapot? Hanem azért ez egy kicsit erős.

Ha nem volna világos, mi van a képen: Bosch, A földi gyönyörök kertje, zuhanyfüggöny változatban. Tudom, bárkit bármikor elkaphat a szépség, de létezik olyan, aki ezt nézi, és egy nap a homlokára csap, indulunk Madridba? Vagy inkább olyan létezik, aki a Pradóban sétálva elneveti magát, hiszen ez megvan nekünk is, otthon. Mit nézzek rajta, tegnap is láttam.

Szóva: ezt azért ellenzem. Hacsak nem jön Norman Bates a nagy konyhakéssel.

Az ember az ilyesmit elintézi azzal, hogy nem ő a célközönség, ha nem nevet, azért nem, mert nem is neki szánták a poénokat. De most kifejezetten ő (én) a célközönség, még akkor is, ha nem is láttam az eredeti Csupasz pisztolyokat. Harminc éve mutatták be az eredeti trilógiából az utolsó részt. Leslie Nielsen már tizenöt éve halott. (Lehet, hogy ez a megoldás? Az A kategóriás színészek közül Liam Neeson neve hasonlít a legjobban Leslie Nielsenéhez.)  Azt nem tudom, hogy az eredetiek ismeretében könnyebb vagy nehezebb volna a moziidő, az biztos, hogy többet értenék belőle, még ha Priscilla Presleyt így is fölfedeztem a vásznon. De ezek a ráncos arcok, idős színészek a ráncos arcúakat akarják megszólítani, érezhetném otthon magam a moziban.

Nem sikerül. Nem mondom, hogy egy jó poén sincs benne, de több a rossz. Egy idő után már csak az az érdekes, hogy rá lehet-e jönni, mekkorát küzdött a fordító Speier Dávid, mi volt az eredeti humor. Sparkling water – szúrós (szórós) víz. Ez megvan. De vajon mit mondhattak akkor, amikor azt mondták, hogy ő a testvérem – nem is volt véres a teste? Brother – bother? Nem tudom. Annyira már nem érdekel, hogy megnézzem feliratos változatban is.

Mensáros Lászlót hallgattam, Kosztolányi-verseket mondott, és, persze, jól mondta, szép hangon. Amúgy is olyan, mint Kosztolányi, legalábbis arcra, és van hozzá kellő rezignáció a hangjában, van intelligencia és értelmezési biztonság, nem tűnik megjátszásnak, ha azt mondja: téa. De van egy pont, egy pillanat a Szeptemberi áhítatban… Vagy nem tudom, lehet, hogy nincs? Erre gondolok.

Az Orion süvegje mért parázsló?
Miért hogy mindent lanyha pára mos?
Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló?
Miért csodálkozol, csodálatos?

A negyedik sorra. Mensáros így mondja: Miért csodálkozol? Csodálatos!!

Mintha azt mondaná, nem kell csodálkozni, mert a csoda a hétköznapjaink része. Én mindig úgy gondoltam, hogy ez a sor azt mondja, ne csodálkozz, vagy csodálkozz, de tudd, hogy te magad éppen olyan csodálatos vagy, mint körülötted a világ. Miért csodálkozol, te csodálatos?

Szerintem nekem van igazam, de egy kicsit elbizonytalanodtam.

Meghalt Robert Wilson… - mi is? Rendező, színműíró, festő, szobrász, fénytervező, színházi látnok, színházi ember, számunkra, magyaroknak egyéb irodalmi szempontból is fontos, hiszen az általa írt és rendezett A süket pillantása című előadásban látta meg Sheryl Suttont Pilinszky János. Ebből lett aztán a Beszélgetések Sheryl Suttonnal, egy párbeszéd regénye. A süket pillantása egyébként hétórás darab volt, és egy szót sem szóltak benne. Volt egy másik néma (vagy süket) előadása Wilsonnak, a Joszif Sztálin élete és kora, az 12 órás volt. Messze nem ezek voltak a leghosszabb Wilson-előadások, volt 168 órás is, amelynek az előadása tíz napon át tartott.

Máshogy érzékelte Robert Wilson az időt, és megpróbálta a közönséggel is máshogy érzékeltetni. A közönséggel valószínűleg sikerült is, akit az ilyesmi nem érdekelt, az nem lett Wilson közönsége, de a munkatársakkal? Egyszer beszéltem valakivel, aki részt vett Zürichben Wilson Wagner-rendezéseiben. Nyilván csodálatos élmény lehetett, mesélj, milyen volt. Hát nem tudom. Órákon át kellett állni egy pózban, és aztán lehetett tenni egyetlen lépést előre. Ez volt a próba.

Az előadásról már nem kérdeztem.

Néztem egy fiatal férfit a benzinkútnál. Cigarettázott és köpködött, úgy két-három szippantás után pökött egy hegyeset a nagyvilágra.

Tulajdonképpen miért köpködnek az emberek? Van ennek valami titkos jelentése, vagy akár nemzetkarakterológiai fontossága? Emlékszem, milyen meglepő volt a Bűn és bűnhődés új fordítását olvasni, mert kiderült belőle, hogy hőseink vagy legalábbis Dosztojevszkij hősei folyton köpködnek. De nem csak úgy, az utcán, lakáson belül is. Az előző fordítás (Görög Imre és G. Beke Margit) ezt leplezte, Vári Erzsébet nem titkolta. Azóta van újabb fordítás is, de még nem olvastam. Ez valami keleti dolog lenne, ahogy régebben köpőcsészét tettek a kínai diplomáciai tárgyalásokon résztvevőknek is? De nem lehet, mert vannak köpködős sportok is. A labdarúgók folyton ezt teszik, és ha valaki azt mondaná, hogy a nagy fizikai terhelés miatt, akkor a kézilabdázók miért nem köpnek? Vagy a teniszezők.

Lehet, hogy csak irigykedek, én soha nem tudtam rendesen, erőteljesen és célzottan köpni.